Amit jó ha tudunk...
Ha van még mit mondanod...
Charlie előtt.
Szirénázik egy rendőrautó. A mi környékünkön ez gyakori. A fejemre húzom a kapucnimat és sietősebb léptekre váltok. Apró szemekben hullik csak az eső, de így is megborzongok tőle. A kezemben zacskó, benne egy doboz tej, egy kenyér és egy kis hús. Ennyire volt anyámnak szüksége. Befordulok a sarkon majd néhány lépés után belököm a nehéz vaskaput. A lépcsőházban csöpög a víz, de egyébként síri csend van. Gyors léptekkel szaladok fel a második emeletre, ahol azonban megtorpanok. Az ajtónk résnyire nyitva, bentről pedig idegenek hangja szűrődik ki. Gondolkozás nélkül lököm be az ajtót, de ott gyökeret is eresztenek a lábaim. A zacskó kicsúszik a kezemből és a dobozos tej halkan pukkan egyet. majd szép lassan tócsát csinál.
-Svetlana.. már vártunk téged. Gyere... gyere csak beljebb.. eljött életed nagy napja.. megkapod azt az ajánlatot, amire nem tudsz majd nemet mondani. Anyám vérbe fagyva áll a sarokban. Hátulról fogja le egy férfi, aki kést szorít a torkához, de közben anyám egyik mellét markolássza. Azonnal elkap a hányinger. Apám az asztalnál ül szembe a testvéremmel, mindkettőjük fejéhez fegyvert tartanak. Velem szemben az asztalfőnél ül az ember aki beszél. Sosem tudtam meg a nevét. Nem mozdulok. Mert nem bírok.
-ÜLJ MÁR LE!Rámüvölt. Én pedig összerezzenek és a lábaim maguktól közelebb visznek. Leülök. Lassan. Remeg a testem és már csak zihálva tudom venni a levegőt.
-Ne félj... nem bántunk... és ha ügyes leszel, akkor a családodnak sem esik baja. Jaaaj.. hát ne sírj... már le is mészárolhattuk volna őket... de kapsz egy döntési lehetőséget. A testvéred sajnálatos módon rosszul használta a lapjait.. Ugye Yaroslav?-itt a testvéremre pillant, de nekem csak a szemem fordul felé. Még sosem láttam a bátyámat sírni.
-Az a helyzet Svetlana, hogy két lehetőséged van.. velünk jössz és szépen elkezded kiegyenlíteni a testvéred igen súlyos számláját.. vagy hagyom, hogy a fiúk eljátszanak veled és anyáddal a testvéred és apád holttestén mielőtt elvágják a ti torkotokat is.Igaza volt. Nem tudtam nemet mondani. Elhurcoltak és semmit sem vihettem magammal.
Zsákot húztak a fejemre, bedrogoztak.
Egy hónap múlva tisztultam ki először. Tömlőből csapatták le hideg vízzel a testemet. Csak tompa álmokból tudom, hogy mi történt. Hány férfi bántott valamilyen formában.
Az volt az 'előléptetés' napja. A lányok akiket kiválasztottak átkerültek egy motelbe. Egy koszos lepratelepre, ahol a pincébe zárva vártuk, hogy kiválasszanak. Akiket nem választottak ki egy héten háromszor, azokat eltüntették.. mintha soha nem is léteztek volna.
Késöbb jött csak divatba, hogy áruljanak minket az interneten. Feleségnek, házi kurvának. Nem számított. Már ez sem. Csak azért lélegeztem még, hogy a családom érintetlen maradjon.
Charlie.
Úgyanúgy kezdődött ez is, mint a többi. A hideg vízzel. Kaptam egy hét 'pihenőt', hogy nagyjából eltűnjenek a véraláfutások a bőrömről. Akkor jött megint AZ az ember. Aki az otthonomból elhurcolva kurvát csinált belőlem. Nem haragudtam rá. Már nem tudtam érezni semmi. Ha kezet emeltek rám csak a szememet csuktam be és próbáltam elképzelni, hogy bármelyik ütés lehet az utolsó.
-Svetlana.... van egy jó hírem. Kapsz egy lehetőséget arra, hogy a teljes tartozást letudd alig 2 év alatt. Egy amerikai téged választott. A felesége leszel.. szerető gondos asszonya. Ha pedig tejel ahogyan azt kell.. akkor hamarosan szabad leszel.Már rá sem emelem a tekintetem. Csak a padlót nézem és várok, hogy elájuljak. Lassan bólintok. Ez pont olyan lehetőség, mint amilyen választásom volt.
Néhány nappal később már repülőn ültem. Úton az új élet felé. Egy újabb szadista állat aki a rabszolgájaként tarthat. Már nem hitegettem magam azzal, hogy 2 év alatt ennek vége lesz. Soha nem lesz vége csak ha végre kihül a testem.
Nem várt ott a reptéren. Házhoz szállítottak engem is és még egy lányt. Nem nézelődtem. Igazából azt sem akartam tudni, hogy hol vagyok. Úgyse sokat fogok látni egy házon vagy egy lakáson kívül. Az ajtóig vitt a pasas.
Charlie át is adta az első borítékot értem. Én pedig akkor láttam őt először.
Furcsán teltek az első napok. Nem ért hozzám egy újjal sem. Megijedtem tőle, amikor véletlenül hozzámért vagy segíteni akart levenni valamit a felső polcról. Nem értettem amit mond.. én pedig nem is mondtam semmit. Mégis igyekeztem a kedvére tenni. Megpróbáltam főzni, de nagyon rosszul sült el.. igyekeztem rendben tartani a házat, de nem hagyta... Nem értettem, hogy minek kellettem neki. Ő folyton beszélt... és egyre többet értettem a szavaiból. Vett nekem egy telefont, ami segített nekem angolul tanulni. Aztán elkezdtem beszélni vele... lassan.. tőszavakban.. rossz kiejtéssel. Egy jó ideje a saját anyanyelvemen sem kommunikáltam.
Szépen lassan puhította a sebeimet. Nehéz is volt eldönteni, hogy melyikünk fél jobban a másiktól. Bármikor megszökhettem volna. Még egy kutyát is szerzett, hogy ne legyek egyedül, amikor sokat dolgozik... és rendőr volt.. sokat dolgozott.
-Charlie. Miért kell neked?-Micsoda?-Én.-Miért kell neked én?-Én.. hát őő..Aztán mindig mondott valamit amit nem értettem. Ilyenkor sosem segített abban, hogy megértsem.
Lassan olvadtam az ujjai között. Lassan szoktam hozzá a közelségéhez. Aztán egyik nap már együtt főztünk.... együtt mentünk el a kutyát sétáltatni... megfogta a kezemet... és én már nem húzódtam el tőle. Nem féltem a közelségétől. Ő volt az első és az utolsó akivel tényleg szeretkeztem. Fájt, hogy az életemért viszont fizetnie kell.
Az a nap is olyan volt, mint az összes többi. Stan horkolva aludt mellettem a kanapén. Én valami amerikai vackot ettem és csak együtt néztük a TV-t. Csengettek, nekem pedig azonnal összeszorult a gyomrom. Jéghideg ujjakkal és remegő gyomorral nyitottam ajtót. A Charlie felettese állt az ajtóban és elmondta nekem, hogy Charlie meghalt. Lelőtték szolgálat közben.. én pedig megint a lány voltam a nappaliban.
A temetés.
Nem érdekeltek a részletek. Órákon át csak ültem a hideg konyhakövön és zokogtam. Stan a lábamnál feküdt és várt. Várt valamire... várt a csodára, miközben tette a dolgát, amiért Charlie hazahozta.. vigyázott rám.
Tikkasztó meleg volt azon a napon is. Sosem voltam még temetésen korábban, de mindig úgy képzeltem, hogy csak a család van jelen. Akkor derült ki, hogy ez Charlienál én voltam és Stan... de mivel rendőr volt, így nem csak mi jelentünk meg, hanem mindenki, akivel együtt dolgozott. Csak egy arc volt ismerős. Sean. Charlie társa, aki elől felfogta a golyót. Nem haragudtam... senkire sem. Csak fájt, hogy megint éreznem kell ahogyan megremeg a talpam alatt a föld és lassan el fog sodorni magával, mint egy földrengés.
Amerikában az a szokás, hogy először az özvegy dob egy marék földet a koporsóra. Hogy mit éreztem? Semmit. Semmit az ég világon. A test a fadoboztam már nem Charlie volt.
Otthon a ház üresnek tűnt. Elhagyatottnak. Még egyszer végignéztem a képeket.
Csengettek. Lassan nyitottam ajtót. Seannal semleges volt a viszonyunk. Ritkán találkoztunk és vele elég keveset bírtam beszélni. Ő nem szokta meg annyira az akcentusomat, mint Charlie. Most azonban ott állt az ajtóban és kettőnknek kellett boldogulnunk.
Elmondtam neki, hogy haza kell utaznom a családomhoz és megkértem, hogy keressen egy jó helyet Stannek amíg távol vagyok. Sean azonban okos ember. Talán ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy hogyan kerültem az államokba. Őt azonban nem akartam magammal rántani, hiszen tudtam, hogy véget értek a szép napjaim. Biztosított róla, hogy bármiben segít, akár anyagi téren. Készen álltam arra, ami rám várt. Legalábbis én ezt gondoltam.
Charlie után.
Szökésben vagyok. Talán két hónapja. A napok összemosódnak. Minden idegen szó, minden felém intézett gondolat kiborít. Próbálok eltűnni az emberek között. Próbálok beolvadni. De az akcentusom fülsüketítő. Vonattal és busszal maradok mozgásban. Mindenhol készpénzzel fizetek. Nem is hoztam mást magammal. Pénzt, néhány ruhát és egyetlen fényképet. Az volt Charlie kedvence. Én sosem tudtam ezt jól mérlegelni, de neki kedves volt az a kép, így nekem is azzá vált.
Azon az estén egy gyorsétteremben vacsoráztam. Az egyik hátsó sarokban. Csak gyorsan enni akartam néhány falatot mielőtt tovább utazok. Már Florida valamelyik déli városában jártam. Az egyik pincérnő kiszalad hozzám.
-És a szendvics.-Én nem..De már tovább is szaladt.
Remeg a kezem miközben felnyitom a papírdobozt.
"Aki bújt.. aki nem."
Mire elolvasom valaki leül velem szembe. Az a valaki, aki évek óta visszatér a rémálmaimban. Azonnal felfordul a gyomrom.
-Na na naa. Semmi baj.Lassan torzul el a kép. Volt valami... az ételben.
Amikor felébredek térdelek. Egy ismerős szőnyegen.
-Svetlanaaaa.... Svetlana ébredj. Mindenki rád vár.Pislogok. Sokat. Szédülök és hányingerem van. Velem szemben ott térdel a családom a nappalinkban. Szemeim feltelnek könnyekkel. Én ezt nem bírom tovább. Még csak össze sem kötözték a kezeimet. Csak a férfi támaszkodik a vállamon.
-Mehet a műsör angyalom?És elkezdődik.
-Ecc... pecc... kimehetsz... holnap után.... bejöhetsz.... cérnára... cinegére... ugroj... cica... az egérre......... fuss.Szinte megsüketülök. Az anyám pedig holtan terül el a földön. A fél arca eltűnt a golyó miatt.
Hányok. Azonnal.
Ujjai azonban belekapaszkodnak a hajamba és felegyenesít, hogy lássam ahogyan lemészárolja az egész családomat. Aztán lerakja a fegyverét az asztalra és leguggol hozzám.
-Életed végéig egy paplanon fogsz megrohadni... és a napfényt sem látod többet. De előbb beveszed a farkamat, hogy tudd, hogy hol van a mocskos helyed te kis szuka.Gyakorlatilag felcsap az étkezőasztalra miután átrángatott a családom tetemén.
Hang nélkül sírok amikor lerángatja a nadrágomat. Lassan villannak be homályba vesző képek. Charlie.. ahogyan végigsimította az oldalamat... ahogyan finoman végigcsókolta a gerincem vonalát.
Már hallom ahogyan az övével vesződök.
NEM.
Hirtelen fordulok meg és rúgom teljes erőből gyomorba. Amint megtántorodik már tépem is vissza magamra a ruhát. Ennyi maradt belőle. Őt nem adom már tápászkodna fel amikor megérzi a tarkóján a hideg fémet. A saját fegyvere csöve.
-Nem is tudod, hogy hogyan kell elsütni.-Nem a faszt nem.- és az agya a padlóra loccsan. Charlie megtanította.
Hazatérés.
Ukrajnából Magyarországra szöktem. Ott két hetembe került mire a követség segített visszajutni Amerikába. Akkor először néztem végig kifelé az ablakon miközben repültem. Akkor először láttam teljes egészében Las Vegast. Tudtam, hogy a nyomomban vannak, tudtam, hogy nincs vége. De már nem maradt veszíteni valóm, így az egyetlen emberhez mentem, akiben megbíztam. Az egyetlen, akiben feltétel nélkül Charlie is megbízott.
Az egyik járőr kísér az asztalhoz.
Akkor pedig ott áll előttem Sean.
-Segítened kell.