Vér. Túl sok vér. Tenyerem ösztönből a vörös cseppek forrására szorítom, a tekintetem pedig felsiklik az előttem álló alakra. Mi mást is tehetnék? Nincs senki a világomban, akihez fordulhatnék. A szemeim élesen, színtiszta kétségbeeséstől csillognak, ahogy rá nézek, de a jól ismert hang már tompán cseng a fülemben.
Őszintén? Fogalmam sincs, valósat állít-e, amikor dühösen a fejemhez vágja, magamnak kerestem a bajt. Nem engedetlenséggel, hanem a ficánkolással. Néha még most is ott van bennem a késztetés, hogy meneküljek. Ő pedig élvezi a hajszát. Az esetleges küzdelmet. Biztat, hogy fussak.
Hogy mit akartam azzal a késsel, amit igyekeztem felkapni, miután nem tudtam tovább hátrálni és a derekam a pultnak csapódott? Nem tudom. Én csak... próbáltam... Már nem hiszem, hogy számít.
Egyetlen elbénázott mozdulattal, egyetlen kapálózással sikerült elérnem, hogy a kés kikerüljön a kezemből és ahogy elvette... odaadtam... hagytam, hogy kirántsa a kezemből... a fényes penge könnyedén szántotta végig a karom belső oldalát.
Az agyam teljesen lekapcsol. Fel-felvillan a valóság, de a pánik miatt nem alkot teljes képet. A kocsiban vagyok. Az ismerős bőrülés jéghideg ölelése próbálja nyugtatni közel meztelen testem és az elmém.
Majd két pislogás között látom, ahogy egy kisebb köteg pénz gazdát cserél, miközben valaki próbálja lefeszíteni az ujjaimat a vértől ragacsos karomról. Még mindig görcsösen szorítom.
De sikerrel járnak. Felültetnek. Párnának dől a hátam. A karom magabiztos kéz fogja le. Figyelem, ahogy egy hajlított tű beviszi az első öltést a bőrömbe. Az egyetlen gondolatom, hogy milyen különös, semmit nem érzek. Amúgy is, ezt már nem kapcsokkal csinálják? Vagy az nem itt van?
Végül feladom. A fejem hátra döntöm, a tekintetem pedig elkalandozik, míg össze nem akad az ajtóban álló ismerős alakkal. A mellkasánál összefont karokkal áll és szigorúan figyel. Nem azt, amit művelnek velem. Engem. A tulajdonát.
Akaratlanul is nagyot nyelek és lesütöm a tekintetem. Majd becsukom, hátha így el tudok bújni előle.
Mire újra kinyitom, minden zavaróan csendes körülöttem. Rajtam valami vékony anyag és be is takartak. A karom vastag kötés borítja, én pedig óvatosan emelve vizsgálom. Mintha nem is a sajátom lenne. Néha kissé ijedten talán, de fel-felkapom a fejem, ha lépteket hallok. Nem is tudom, miben reménykedek? Hogy látok ott valakit, vagy hogy csak a képzeletem játszik velem?

Utálom magam, amiért úgy kapom fel a fejem a hirtelen belépőre, mintha egy bokorból ugrasztott nyúl lennék. Igaz, legalább ugrálni eszembe sincs. A tekintetem körbejár, megállapodva az ajtóban, miközben az ismeretlen beszél. Csak utána nézek rá úgy igazán, amikor megbizonyosodtam róla, hogy... Miről is? Hogy nem ront be a testőr, magával sodorva a látogatóm? Nevetséges még az elképzelés is! Túl gyanús lenne a dolog, ha ez történne.
- Helló - köszönök végül megkésve és még az ép kezem is intésre emelem. Nem vagyok benne biztos, hogy elég hangos voltam hozzá, hogy igazán hallani lehessen. Meg amúgy is, ösztönös kis mozdulat.
Legalább a bekötött karom nem rejtem a vékony takaró alá, mintha valami sötét titok lenne...
Sőt, tovább megyek! Fel is ülök, a lábam az ágy szélén lógatva. Igaz, a takarónak kapott vékony lepedőt félig-meddig magammal húzom, de legalább így szembe kerülök a látogatómmal.
- Nem sokáig vagyok egyedül, azt hiszem - kezdek bele, újra kissé feszülten pillantva az ajtó irányába. De továbbra sincs ott senki más.
- De addig ülj csak le - a szavaimhoz, kíséretnek, még egy halvány mosoly is megjelenik az arcomon.
A nevelés az nevelés. Ha vendéged van, mindegy, hogy kicsoda, mosolyogj. Kínáld hellyel. Valami frissítővel. Persze utóbbit most nem igazán tudom megtenni, még csak víz sincs a mellettem lévő kis szekrényen.
Az persze nem része a belém nevelt dolgoknak, hogy úgy nézek végig rajta, mintha bombát keresnék. De valljuk be, nem igazán tudok megbízni emberekben. Elég különös érzés, ahogy a nevelés és az ösztönöm egymással viaskodik épp, hogyan is viselkedjek vele és mi az, aminek nem lesz végül következménye.
- Ha csak társaságot keresel, valószínűleg találnál érdekesebbet is nálam - jegyzem meg végül, ha már kigondoltam.
Alig veszem észre, hogy az ép kezemen az egyik ujjam járni kezd. Csak a szokásos, kellemes ütemben való dobolás a lábam mellett.

Azt az egy-egy pillantást leszámítva az ajtó irányába, le nem veszem róla a tekintetem. Közben folyamatosan pörög az agyam, valószínűleg mindent túlgondolok, de végül is, van időm rá, nem?
Persze, hogy nem! Fogalmam sincs, meddig vagyunk kettesben és utána vagy mennie kell, vagy csak különös lesz úgy beszélgetni, hogy egy mogorva fazon lesi minden mozzanatunkat.
- Ha jól sejtem, csak még nem ismersz senkit. Nem tűnsz olyannak, akit félteni kell - jegyzem meg, majd akaratlanul is mosolyogva figyelem, ahogy pörögni kezd a székkel.
- Ha leszédülsz, nem tudlak majd felkaparni - figyelmeztetem, de hallani a hangomon, hogy túl sok komolyság nincs benne. Csak próbálok beszélgetni!
- Mi történt? - kérdezek rá ezúttal jó pár másodperc kihagyás után. Ezért kezdett bele, nem igaz? Ha nem akarná, hogy faggassam, nem hozta volna fel kapásból, hogy valami történt vele, ami idejuttatta.
Igen, így kell lennie. Ahogy én pontosan ezért nem lengetem előtte a karom - még ha el nem is rejtettem ugye -, mert nem akarok róla beszélni. Nem mintha nem tudnám a jól bejáratott történetet. Baleset, baleset, baleset. Ügyetlen voltam. Nem figyeltem.
- Már ha... szeretnél róla beszélni - teszem azért hozzá valamivel már kényelmetlenebbül, adva neki egy kibúvót.

Azon kapom magam, hogy úgy hallgatom a történetét, mintha a legizgalmasabb sztori lenne, amit csak ember mondhat. Mentségemre szóljon, egy dolog a könyvekben lévő cselekmény, de egy egészen másik, valaki más történetét hallgatni. Élőben. Szemtől szemben.
Mondanám, hogy ehhez még hozzá kell szoknom, de nem hiszem, hogy túl sok lehetőségem lesz a közeljövőben. Szóval most tényleg kihasználom a helyzetet és hiába a valójában egyáltalán nem vicces sztori, mégis már majdnem vigyorgok, ahogy előadja magát. Nos, legalább biztosak lehetünk benne, hogy nem felejtettem el, hogy kell.
- Itt vagy. Beszélgetünk. ...és ez micsoda szerencse? - bőven ott a kérdős hangsúly, de nem tehetek róla, tényleg átragad rám a nagy jókedve.
- Mihez kezdesz majd a városban? - faggatom tovább. Egyre inkább élvezem a társaságban töltött perceket. Nincs szorongás, nincs semmi. Igaz, magamról sem beszélek, de miért is tenném? Nincs miről. Velem nem történik semmi. Semmi publikus.
Teljesen az övé a figyelmem, azt az egy-egy másodpercet leszámítva, amikor az ajtó felé pillantok. Bár arról fogalmam sincs, mit fogok kezdeni, ha megjelenik a testőr. Azt tudom, hogy nem rendezhet jelenetet, de...
- Ha visszaér a... társaságom, lehet, hogy menned kell majd - közlöm végül, mintha azt mondanám, ha jön a nővér megvizsgálni, úgyis kipaterolják majd innen.

Amikor? Nem mondom, érdeklődés csillan a szemeimben, de semmiképp nem kíváncsiság. Nincs okom faggatni, nem valami pletykára éhes srác vagyok, és ha mégsem akarná befejezni a mondatot, nem erőltetném. De megteszi, én pedig ezúttal igazán barátian mosolyodok el, amikor leesik, mit is mondott, miért tette ki az anyja. Nem félrebeszél, ebben egészen biztos vagyok. Túl tiszta még így is ahhoz a tekintete.
- Az én szüleim meghaltak - mondom egészen lehalkítva a hangom. Pedig nem titok. Közel sem akkora vagy olyan megosztó tény, mint amit ő árult el nekem. Mégis kimondtam, de ennyi volt, ezek után már újra rá figyelek és nem vagyok többet mondani magamról. Az életemről. Egyszerűbb nem beszélni, mint bárkinek a szemébe hazudni.
Nem mintha akár csak reménykednék benne, hogy túl sokáig beszélgethetünk. Hamarosan visszaér majd és...
- Nem várok senkit, csak... vigyáznak rám - vonok vállat. Nem tudok küzdeni az ösztön ellen és lehajtva a fejem piszkálni kezdem a karomon lévő kötést. Csak óvatosan kaparom, mintha valami szöszt akarnék leszedni róla, ami erősen kapaszkodik és nem hagyja magát.
- De addig maradj. És beszélj - szinte kérem fellesve rá. Folyamatosan mosolygott eddig is, nem? Most is azt kell tennie. Az jó jel lenne. Ugye?

Miért is szólaltam meg? - fut végig az agyamon a gondolat. Most hazudhatok, vagy legalábbis hordhatok össze mindenfélét. Jobban jártam volna, ha egyszerűen hallgatom az ő történetét, a millió érdekességet, amik történtek körülötte és egy kicsit elfelejtem a saját valóságom.
De most már késő bánat.
- Van egy szobám. A nagybátyámnál - mondok végül ennyit. Próbálok annyira őszinte lenni, amennyire tőlem telik, még úgy is, hogy az egész mese éppen csak vonalakban fed bármit is a valóságból.
- Vannak emberei. Tudod, hogy megy ez a gazdagoknál - vonok vállat, mindent beleadva a színészkedésbe, még egy apró mosolyt is villantva a végén. Nem az igazi, de a legjobb, ami tőlem telik.
Majd szinte meglepő hirtelenséggel kihúzom magam ültömben... majd fészkelődök egy kicsit... és igazítom a lepedőt az ölemben.
- De te mesélj tovább! - váltok témát olyan könnyedén, amennyire csak tudok. Persze így is iszonyat átlátszó, de azért reménykedek.
- Azt mondtad, tudod, milyen elveszettnek lenni. Nincs senkid? Ezen a lányok kívül, úgy értem. Ha anyukád kitett otthonról, csak van egy fiú, akiért megérte kockáztatni - csak mondom és mondom, szinte már az én fülem sérti a sok beszéd, ami ömlik belőlem.
Mindent és bármit, csak felejtsük el, hogy valaha is beszélni kezdtem magamról. Kérlek!
- Ha pedig nincs, a városban biztos találsz valami rendes srácot, aki...
...és úgy hallgatok el, mintha tartón vágtak volna. A testőr olyan lendülettel lép be a kórterembe, mintha az egész hely az övé lenne. Az első pillanatban le sem veszem róla a tekintetem, de aztán inkább lesütöm a szemem, majd onnan nézek rá a látogatómra. Úgy érzem, az egész testem megfeszül, de kívülről igyekszem nem mutatni. Már szinte várom, hogy megszólal és a tőle elvárható módon kitessékeli a vendégem, de egy árva szó sem hagyja el a száját. Csak beáll a helyére a fal mellé és figyel.
Így talán még rosszabb.

Annyira próbálok nem látványosan feszengeni, de tudom, hogy kudarcot vallottam. Ahogy az is teljesen egyértelmű, hogy a látogatóm sem örül túlzottan a társaságnak. Egy részem szeretné, ha tovább tudnánk beszélgetni, szabadon, amennyire lehet, de erre esélyünk sincs. Mégis, amikor közelebb hajol, egy kicsit én is dőlök felé. Nem mintha egy csepp reményem is lenne, hogy bármit mond, az teljes titok maradhat.
- Valami... olyasmi - bólintok végül rá a feltételezésére. Amint kimondom ezt a két szót, tudom, hogy ebben a másodpercben veszítettem el, hogy talán legyen egy barátom. Évek óta ez volt az első esélyem, hogy legyen valaki az életemben, akivel beszélgethetek és úgy durrant ki egy pillanat alatt, mint egy reménnyel töltött, túl nagyra fújt lufi.
- De nem bánthat. Benne van a szerződésében - próbálok még azért kapaszkodni abban a semmibe. Még úgy is, hogy tudom, nem lesz kellemes az itt töltött időm, ha nyíltan csak egy eszköznek titulálom az árnyékom.
Tisztában vagyok vele, hogy ő is a fejemhez fogja vágni és emlékeztetni fog rá, hogy én csak egy játékszer vagyok... De akkor is, most úgy látom, megéri kockáztatni.
- Nem tehet semmit, amire a... nagybátyám nem utasítja - egy újabb, határozott bólintás, de közben már sandítok oldalra. Fogadok, hogy képzeletben már vörösödik a feje a testőrömnek. A gyanúmat erősítve, már meg is köszörüli a torkát és egy lépést közelebb is jön.
- Elég lesz a pletykálásból, kislányok - alig több a hangja suttogásnál, de pont ettől olyan fenyegető és még ott van az a gúnyos él is. Hiába az előbbi magabiztos szavaim, nyelek egyet.
- Menj csak nyugodtan - nézek újra inkább csak magam elé, mintsem a látogatómra. - Neked is pihenned kell. Csak még... keress meg valamikor. Hátha itt leszek - azért itt már nem őszinte a mosolyom köszönhetően az előbbi kis mondatnak, de legalább próbálkozok.

Egyszerre szeretnék egyedül maradni és begubózni, várni, hogy ezzel semmivé váljon a valóság is körülöttem, és azt, hogy maradjon még a látogatóm. Beszéljen hozzám. Beszélgessünk. Szabályok nélkül. Ami viszont történik, hogy felém nyúl a kéz, én pedig újra felnézek rá. Arra az ezer wattos és fogas mosolyra. Valamiért az enyém is mosolyra húzódik, miközben a nevét ismétlem magamban, hogy véletlen se felejtsem el. Egy pillanat múlva pedig állok talpra, hogy megrázhassam a kezét. Szorítom, erősebben is, mint illene és... valamiért ez erőt ad.
- Benjamin Alexander Sawyer - mondom végül a valódi nevem csendesen, de azért hatalmas büszkeséggel. Közel egy éve nem hagyta el a szám a saját nevem. Nem mintha lett volna esélyem bárkinek bemutatkozni, de eleinte, mikor megkaptam az új papírjaim, esténként a nevem suttogtam. Kicsit olyan érzés volt, mintha tartanék attól, hogyha nem teszem, a semmibe merül és egy nap arra ébredek, fogalmam sincs, ki vagyok valójában.
- Örülök, hogy megismertelek, Walsh ügynök - teszem hozzá továbbra is tartva azt a mosolyt, és azért sem engedve a James Bondos szálat, amit csak úgy magyarázatként bedobott.
Végül hagyom menni. Úgysem tehetek mást. Csak végignézem, hogy nemcsak a tekintetével kíséri ki a testőröm, de ténylegesen a hátára teszi a kezét, kifogástalanul vezetve ki a kórteremből. Én pedig már ülök is vissza az ágyra. A gondolataim pörögnek. Minden apró hibát sorra véve, amit ejtettem. Vajon gondba kerülök, amiért a valódi nevem mondtam? Nem. Nem hiszem, hogy a gorilla tudja, a papírjaimon más vezetéknév szerepel. Abban nem kételkedek, hogy Steven tudni fog a látogatómról, de... ezzel nem lehet baja. Csak beszélgettünk. Semmi olyat nem mondtam és ezt... tudom bizonyítani?
Ezer felé száguldoznak a gondolataim és mire Steven belép az ajtón, már teljesen lefárasztottam az agyam. Magam elé nézek, mégis tudom, hogy ő áll ott. Kifogástalanul. Öltönyben. Csak akkor pillantok rá, amikor mellém lépve letesz a kezemhez egy könyvet, ügyelve rá, hogy éppen csak súrolja az ujja az enyémet. Ezt még rossz szándékkal sem lehet félreérteni.
- Hogy érzed magad? - szólal meg, de hallom a hangján, hogy csak a látszat kedvéért érdeklődik. Amúgy is, jobban érdekel a regény, amit kaptam, mintsem a szavai.
- Egy óra és hazaviszlek innen - közli, amikor elfelejtek - tényleg elfelejtek! - válaszolni. A kötetet vizsgálom, majd ülő helyzetbe tornázva magam, már lapozok is bele.
- Ezt szoktad olvasni, amikor beteg vagy, nem igaz?
Bólintok, és be kell ismernem, meglep, hogy ilyesmit megfigyelt.
- Ez egy új példány. Nem az enyém.
- Nem volt időm hazamenni és feltúrni a polcod.
Újfent bólintok, ahogy vigyázva tovább lapozom a regényt, keresve a kedvenc részeimet, majd a testőrre pillantok. És vissza Stevenre. Zavar, hogy itt van. Nem akarom, hogy hallja, mi fogalmazódott meg a fejemben.
Természetesen hamarosan kettesben maradunk. Steven ül a széken, tisztes távolságra tőlem. Szinte már fáj, mennyire jól játssza az amúgy nem túlzottan, de azért aggódó nagybácsit.
- Szeretném ezt elajándékozni valakinek - emelem fel rá a tekintetem. - Kérlek... - teszem is hozzá, mielőtt nemet mondhatna. Majd kérdés nélkül mesélem el, mi történt. Mi hangzott el kettőnk között. Mit beszéltünk.
- ...neki nagyobb szüksége lesz rá, amíg itt van, mint nekem erre az egy órára - zárom le ennyivel nagyot nyelve. Látom, hogy csillan a szeme, de rá fog bólintani, kizárólag azért, mert ez is valami lesz, amiért... nagyon hálásnak... kell lennem neki.
Éppen csak annyi időre hagy magamra, teljesen egyedül, amíg láthatóan elmerülök az első pár fejezetben. Addig elintézi, vagy valószínűleg inkább elintézteti a minimális papírmunkát és már kísér is Alek kórterme felé. Határozott, de mindenféle fenyegető lépést mellőzve jön mögöttem.
Amint belépek és meglátom az új barátom, némán emelem intésre a kezem egy nagyon halvány mosoly kíséretében.
- Ajándék - nyújtom felé a kötetet, kicsit úgy, mintha amúgy fertőző lenne és nem akarnék túl közel lépni hozzá. Magam sem tudom, miért ez a nagy távolságtartás. Talán azért, hogy Steven véletlen se gondoljon az egészbe semmit. Hogy higgyen nekem, miszerint semmi olyan nem hangzott el kettőnk között, ami titok lenne.
- Üdv! Steven vagyok. A fiú nagybátyja - kerül meg Steven, nyújtva a kezét, gondolom a megszokott, határozott kézfogásra, olyan hatalmas, barátságos mosollyal az arcán, amit még nem láttam tőle. Engem a hideg ráz, de... ez csak én vagyok, mert pontosan tudom, mi van a mosoly mögött.
Bármi is alakul még, vagy épp nem alakul, mielőtt Steven úgy dönt, sietve indulnunk is kell, egyszerre vagyok boldog, hogy megléptem, amit és vagyok a végletekig ideges, mert mi lesz, ha kiderül.

A könyv... ha valaha is beleolvas Alek... a címoldal után ott lesznek a sietve lekörmölt szavak.
"Szeretnél velem levelezni? Sunrise Library. Hagyd a könyvet a pult mögött. Rajta a nevemmel. Visszaviszem és írok, amikor tudok."

Egyetlen, apró bólintás, nem több. Igen, a hegy meg Mohamed. Pedig próbálok én mosolyogni... de közben talán annyira mégsem. Inkább gondoljon most Alek mogorvának, mintsem Steven fejében fogalmazódjon meg az apró szikra, hogy a kelleténél jobban kedvelném az új barátom.
Ezért maradok látszólag teljesen nyugton, amíg Steven úriember módjára kezet nyújt és bemutatkozik. Ezért nem moccanok, de még csak apró rezzenés sincs, amikor Alek, mielőtt elfogadná a felé nyújtott kezet, rám pillant.
Rá nézz! A szemeibe! Ne rám! Kérlek! - motyogom fejben. Egyebet nem tehetek.
- Aleksander - ismétli Steven a nevet, ízlelgetve és feltűnően túl hosszúra nyújtva a kézfogást. - Örülök, hogy az unokaöcsém ilyen jó társaságra lelt ilyen rövid idő alatt - teszi hozzá egy ezer wattos mosollyal. Csak ezután vesz vissza kicsit, lép oldalra, de nem túl messze.
- Kényelmesebb lesz neki, ha otthon pihen, majd én gondoskodok róla - válaszol helyettem, már megint és ezúttal még a keze is amolyan atyaian a vállalom landol, ahogy óvatosan megnyomkodja kicsit.
Akaratlanul is kihúzom magam és megmozgatom a nyakam, mintha csak elfeküdtem volna. Nem tenne semmit Steven. Itt, nyilvánosan nem. Mégis úgy érzem, mennünk kell, hogy biztos... egészen biztos ne legyen túl sok az úrias viselkedése.
A könyves témánál viszont már teljes mértékben újra az enyém a szó, és ezúttal egy elég valódi félmosoly is látszik az arcomon. A szemeim nem az igaziak, kicsit komorabbak, kicsit szomorúak, de ennyi belefér.
- Ha nem nyeri el a tetszésed, az sem baj. Csak adj neki egy esélyt és olvass bele - nyomatékosítom a lényeget és bízok benne, pontosan annyinak hangzik, mint aminek remélem. Egy könyvmoly kérésének, aki szeretné, ha más is kedvelné a történetet, amit ő.
- Ha tényleg nem tetszik, csak ajándékozd tovább - mintha csak egy jótékonysági könyv lenne. Látod, Steven? Nincs itt semmi különös. Semmi, ami aggodalomra adna okot.
- Akkor mi...
- ...megyünk - fejezi be helyettem Steven a mondatot, én pedig pont úgy, intésre emelem a kezem, mint mikor érkeztem. Mint egy ötéves gyerek, aki nem szívesen szólal meg, de azért már belenevelték, hogy illik köszönni.

Nem, nem, nem, ezt nem mondtad ki, ugye? Egy pillanatra becsukom a szemem, sőt összeszorítom, mikor már háttal vagyunk neki, de egy árva szót sem szólok, ettől a kis semmibe vehető reakciótól eltekintve semmi nincs. Bármikor máskor hatalmas mosoly lenne az arcomon az egész kis ügynöközéstől, ami kialakult közöttünk, de most... most csak a görcsöt érzem a gyomromban.
Alig veszek tudomást az egész kórházi légkörről, majd az idő múlásáról, amíg a kocsiban ülünk. Steven és én hátul, a testőr vezet egyetlen szó nélkül. Ebben valójában semmi különös nincs, a gazdag ügyvédet és az unokaöccsét saját sofőr fuvarozza, ők csak utasok. De közben továbbra is érzem a görcsöt és azt, ahogy Steven minden hangosabb levegővételénél hevesebben ver a szívem. Ezen nem segít, hogy már tökéletesen hozzászoktam, a sötétített üvegek takarásában a  keze mindig rajtam van. Csak egyszerűen a combomon. Az ujjaimnál. Vagy a hajamhoz ér. A nyakamhoz. Megigazítja az ingem gallérját. Bármit.
De most semmi. Sőt, kicsit úgy ül ott, mintha a lehető legtávolabb akarna tőlem kerülni, szigorúan kifelé néz az ablakon és rám még véletlen sem. Én pedig úgy érzem, megőrülök. Haragszik rám, de visszafogja magát és az egész úton forrong, gyűlik benne a düh minden egyes eltelt másodperccel. ...és én csak várhatom a robbanást.
Amikor a birtok határain belül megáll a kocsi csak figyelem a bejárathoz vezető pár lépcsőfokot. Legszívesebben kicsapnám az ajtót és futnék, bár magam sem tudom, hova. A szabály viszont szabály, nem nyúlhatok a nyitókarhoz. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire a testőr odalép és előbb Stevennek majd nekem nyitja.
El kell ismernem, nem érzem magam jobban a friss levegőn. Nézem a házat, szigorúan azt és nem Stevent. Ezúttal már nem dobolok magam mellett, hanem alig észrevehetően térek vissza a rossz szokásomhoz és a mutatóujjam kaparja a bőrt a hüvelykujjamon, pontosan a körmöm mellett.
- Fejezd be - csap rá Steven, ha jól sejtem szándékosan a karomon lévő kötésre, majd a fejével int, hogy menjek előre. Be. A házba. Ahol vastag falak takarnak minket.
Szófogadó fiú módjára megindulok, pár lépéssel előtte járva. Nem húzom az időt, nem lenne értelme. Az eddigi utazás elérte, hogy már csak túl akarjak esni a beszélgetésen, büntetésen, vagy bármin, amit tervez.
Mégis, amikor három hang következik egyszerre, megint felsikolt bennem az ösztön, hogy meneküljek. Az első hang az ajtó csapódása mögöttünk. A második a könnyű fém hangja. A harmadik az éles csattanás, ahogy mint egy ostor, süvít mellettem az öve csatos vége.
Akkorát ugrok, mintha parancsba adták volna. Hozzám sem ér a fémes végű bőr, csak a szelet érzem, amit felkavart és mégis bepánikolok tőle. Soha, de soha, de soha nem vert meg szíjjal. Sőt, fogadni mertem volna rá, hogy sosem teszi, hiszen annak nyoma marad, ő pedig olyan hibátlanul és puhán szereti a testem...
De most megint csend van, én pedig még mindig háttal állok neki, várva az újabb csapást, ami talán ezúttal már el is talál. Nagyon próbálom elrejteni előle a remegést. Már nem csak az ujjam csinálja, de minden porcikám. Esélyem sincs.
- Bemutatkoztál neki?
Nem felelek.
- Milyen nevet mondtál a fiúnak?
- Benja...
- Ne játszd a hülyét! - csattan fel. - Tudod, mit akarok hallani - már a fülem mellett beszél. Érzem a szuszogását a nyakamban. Nem tudom eldönteni, hogy ütni készül vagy csókolni.
- Sawyer - vallom be. Hiszen tudja. Nincs értelme hazudni.
- Nem olyan sokkal előtte még kérleltél. Könyörögtél nekem, engedjem meg, hogy elajándékozd a könyvet. Emlékszel erre?
- Igen...
- Megengedtem neked? Egyetlen szó nélkül rábólintottam?
- ... igen...
- Nem bánok veled jól, Benjamin?
Hallgatok. Van erre egyáltalán jó válasz? Mindent megkapok, amit akarok, ésszerű kereteken belül, de közben meg... nem, nem bánik velem jól. De... nem is okoz fájdalmat, hacsak nem adok rá okot, de...
Újra csattan az öv. Érzem, ahogy a széle elkapja a lábam a térdem környékén. Én nem mozdultam időben, vagy ő volt túl gyors, fogalmam sincs. Érzem a csípős fájdalmat, és már hiába nincs talán értelme, a falhoz simulok. A hátam mutatom és lényegében az arcom rejtem takarásba.
- Nézz rám.
Lassan felé fordulok, de a szemeibe nem tudok felnézni. Magamtól, nem. De természetesen ő ezt megoldja. Megragadja az állam és kényszerít.
- Van hol laknod. Van saját szobád. Minden nap jól lakhatsz. Kismillió könyved van. Ruháid. Ékszereid. Mit akarsz még? Hm?
Vár, de nem szólalok meg. Valószínűleg, ha akarnék sem tudnék, hiszen már nem pusztán az állam tartja, hanem az egész állkapcsom szorítja.
- Annyit kértem mindenért cserébe, hogy viselkedj. Csináld, amit mondok és tudd, hol a helyed. Még azt is hagytam, hogy a családneved kivételével mindent megtarts, ami a tiéd. Szerinted nem jár nekem ennyi? Hogy ne okozz gondot?
Pislantok, ha már másképp nem tudok jelezni.
Egy örökkévalóságnak tűnik az a maradék kis idő, amíg nem szól és újabb kérdést sem tesz fel. A fejemben megállás nélkül zakatol, hogy "...és most? Most mi lesz?" Hiszen a szorítása nem ereszt. Az öv még mindig itt van.
- Segíts nekem jóvá tenni a mai viselkedésed. Nyugtass meg. Utána beszélünk még egy kicsit arról, hogy is hívnak téged - sóhajt végül, pont úgy, mint egy fáradt szülő, aki nem akar forrófejűen cselekedni és időt kér.
A vállamnál fogva nyom le maga előtt, amíg térdre nem kerülök. Innen már ismerem a forgatókönyvet. Ez menni fog. Ezt megszoktam. Ezt tudom. Nincs meglepetés. Ez így jó. Jobb.

Órákkal később hagy csak magamra. Nem beszéltünk a nevemről. Csak az övéről. Nem hiszem, hogy ma kikelek az ágyamból, ha egyszer ráveszem magam, hogy elmenjek addig. Nem remegek. Nem vagyok rosszul. Csak még egy kicsit maradok itt.

Szigorúbb velem, mint az utóbbi hónapokban volt. Elfelejtem számolni a napokat, de hetek múlva... a szokásos felügyelettel, eljutok a könyvtárba.

Úgy lélegzek fel a könyvtárba lépve, érezve a mindent átható papír és festék illatát, mintha ki tudja, mikor jutottam volna utoljára oxigénhez. Ami átvitt értelemben ugyan, de még igaz is lehetne. Hetek óta nem mozdultam ki a ház falai közül, még az udvarra is csak öt nappal ezelőtt tettem ki a lábam.
Most viszont itt vagyok. A szokásos kísérettel, aki tisztes távolságra le is marad mögöttem. Természetesen attól szemmel tart, de nem liheg a nyakamba. Hiszen amúgy is szinte üres a hely! Mi bajt keverhetnék...
Az arcomon már apró, féloldalas mosoly ül, ahogy körülnézek, majd összeakad a tekintetem a könyvtároslánnyal. Intésre emelem a kezem, ahogy közelebb lépek a pulthoz. Nem int vissza, nem köszön, de mosolyog. Valószínűleg munkaköri leírás, hogy legalább ennyit tegyen meg.
De sosem bánom, hogy nem kezd velem beszélgetni, a könyvek miatt jöttem és nem társaságért. No meg valószínűleg a testőr miatt amúgy is elég nagy bátorság kellene bárki részéről, hogy csevegést kezdeményezzenek velem.
Ráérősen veszem le a hátamról a táskát, amiben visszahoztam a kikölcsönzött könyveket, közben szándékosan próbálok nem arra gondolni, hogy talán egy bizonyos kötet vár-e rám itt. Nem úgy tűnik, mintha a könyvtáros adni készülne nekem bármit. Persze, hiába az agyam küzdelme, hogy ne reménykedjek, attól még a szívem érzi azt a kis szomorúságot. Sorra pakolom ki a négy könyvet, amivel tartoztam. The ​Princess Bride. Billy ​Elliot. The ​Sun Down Motel. És végül egy képregény The ​Cape.
Mindent a pult legszélére tettem és most a tagsági kártyámat is hozzájuk csapva, egyesével nyújtom át a köteteket a lánynak. Mindegyiken végigsimítok még egyszer, utoljára, mintha búcsúzkodnék tőlük. Kivéve a Sun Down Motel borítóján.
- Nem tetszett? - hangzik el a kérdés ekkor, én pedig végre felnézek rá. Ismerjem be?
- Nem volt az igazi - válaszolom egészen halkan. Nem. Nincs az a pénz, amiért beismerném végig sem olvastam. Az első este rémálmom volt tőle, így... nem erőltettem. - De köszönöm. Mindegyiket.
Figyelem, ahogy lepecsétel valamit, gépel, és ezzel hivatalosan is átveszi tőlem a könyveket. Majd cserébe, teljes természetességgel elém csúsztat egy bizonyos regényt. Felcsillannak a szemeim, még úgy is, hogy a lehető leggyorsabban rejtem a könyvet a táskámba, hogy ne legyen feltűnő a rajta virító fehér, ragasztós lap a nevemmel. Majd jön még egy kis cetli. Nem kicsit idegesen kapok utána és megragadva gyűröm a tenyerembe, majd a nadrágom zsebébe. Minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne pillantsak oldalra a gorillára és ne lessem meg, feltűnt-e neki bármi.
- Köszönöm - ezúttal egy valódi mosoly is jár a hálám mellé és a táskámat felkapva már vonulok is el, hogy újabb regényeket vadásszak le magamnak. Hivatalosan legalábbis.
Nem hivatalosan pedig el-eltűnök a sorok között. Tesztelek. De amint eltakar bármelyik szekrény, már indul is felém a testőr, hogy jobb helyet keressen, ahonnan szemmel tarthat. Ezelőtt hagyott elveszni itt, amíg a hely nagyrészt kihalt volt, most meg... biztos kapott egy fejmosást Steventől, amiért nem őrzött jobban a kórházban.
A kórház... egy pillanatra teljesen lekapcsol az agyam és megfagyok a mozdulat közben. Nem, nem, nem, nem. Nem akarok újra az öv csattanó hangjára gondolni. Hamar indulok is tovább és a polcról levéve egy dinoszauruszos, nagy méretű könyvet, már foglalok is helyet az egyik, egyszemélyes asztalnál. Majd pokolok. A most levett könyvet, a jegyzetfüzetem, ceruzát, radírt, egy másik kis füzetet, amiben az olvasott könyveimhez szoktam jegyzetelni és végül azt a bizonyos regényt is, szigorúan borítóval lefelé tartva az asztalon.
Tizenöt perc múlva hallom a testőröm fáradt sóhaját. Utálja, mikor ezt csinálom, mert tudja, hogy akkor órákon át itt leszünk. Ha tudná...!
Már lapozgatom egy ideje a dinoszauruszos könyvet és látszólag bőszen jegyzetelek, de valójában egy szót sem fogtam fel belőle. Csak a nekem címzett regényen jár az eszem és a kis cetlin, ami szinte égeti a zsebem. De hamarosan eljutok addig, hogy millió papírgalacsin és jegyzet van körülöttem, így kockázat nélkül csaphatom fel a regényt és vehetem ki a benne elrejtett papírt.
Elolvasom egyszer. Majd még egyszer. Néhol mosolygok, néhol teljesen komor az arcon. Majd írni kezdek.
Kedves Walsh ügynök!
A barátaim
Nos, eddig jutok, ugye milyen jó kezdés? Már le is húzom a szavakat, de a papírt nem cserélem ki. Még egyszer!
Kedves Walsh ügynök!
Nyomozott utánam, ügynök? =)
Máris sokkal jobb kezdés, és így talán elkerülhetem a komolyabb válaszadást.
Az már nem az én világom, gondoltam idővel elfelejtenek majd. Jobbnak láttam így.
Kis szünet. Lapozok a könyvben, lefirkantok a jegyzetfüzetembe pár dinoszaurusz nevet, magasságot, csontok lelőhelyét. De közben azon jár az eszem, amit hátrahagytam a profilommal. Az emlékeimet. A millió fényképet a szüleimről és a közös nyaralásokról, amikor még együtt mosolyogtunk. Nem csak a kép erejéig, hanem utána is. A profilképem... vajon mennyire lettem más? Emlékszem, hogy azon egy Tamarin kölyök mászik épp a vállamon, a szemeim könnyesek a nevetéstől. Apa éppen azzal viccelődött, hogy pár év és ő is így fog kinézni. Ősz haj, nagy, kusza, hófehér bajusz.
Jó hír, apa... nem őszültél meg...
Vissza a levélhez.
Örülök, hogy találtál munkát! Hamar kiengedtek a kórházból? Most már jól vagy? Mi a helyzet a lánnyal, akiről meséltél? Megkaptad a szobát, amit ígért? Jó dolgod van nála?
A nagybátyám nem igazán szereti az idegeneket a házában. De megpróbálok eljutni hozzád egy beszélgetésre. Csak nem tudom, mikor. De próbálkozok. Végigjárom majd a kávézókat, amíg meg nem talállak.
A testőröm mozdul, én pedig fordítok egyet a levelemen. Így kerül a papír hosszú oldalára pár adat a Stegosaurusról, meg egy rögtönzött rajz, ami úgy néz ki, mintha egy ötéves firkálta volna, miközben nagyon figyelek, hogy a tényleges levelet takarja a tenyerem. De nem kapok közelebbi társaságot és amikor biztos vagyok benne, hogy újra fél szemmel figyel csak, visszatérek az íráshoz.
...furának fogsz tartani, ha azt mondom, nincs telefonom?
Persze, hogy furának tart! Az vagyok. Ki az a bolond, akinek manapság nincs mobilja? Még a hajléktalanoknál is van egy-egy készülék!
Remélem, nem kellett túl sokat várnod a válaszomra. Nem igazán voltam
Mi nem igazán voltam? Elég hosszú pórázon hozzá?
Nem igazán voltam időm eljutni ide. De most már igyekszek sűrűbben jönni és válaszolni.
Köszönöm, hogy levelezel velem, ügynök =)
Benjamin
Még egyszer átolvasom, amit írtam, majd csak magamnak bólintva összehajtom a papírt és megy a helyére, a könyvbe.
Nagyon szeretném hazavinni magammal a levelet és megőrizni, amit én kaptam, de tudom, hogy nem tehetem. Túl kockázatos. Így hát a tépett és gyűrt, elrontott jegyzeteimmel együtt felmarkolom és hajítom a papírkosárba. Csak a kis cetli marad a zsebemben.
Végül szép lassan pakolni kezdek. Mindent, ami az enyém, vissza a táskába, helyére a dinoszauruszos könyv, amiből jegyzeteltem, majd felkapok két másikat, amivel a pulthoz sétálok.
- Ezeket szeretném - csúsztatom oda a kettőt és fordított borítóval a Carry the Oceant is. A lány bólint egy cinkos mosollyal. Szerintem élvezi a kis titkos szövetséget, aminek ő is a része lett.
Innentől már két perc és megkapom a könyveimet, süllyesztem őket a táskába és a kísérettel együtt hamarosan a kocsiban ülünk. Fodrászat. Ruhavásárlás. És haza.