Úttalan utakon.. - avagy véget ér ami még el sem kezdődött

Job : útkereső Location : Jelenleg Vegas Posts : 31

Hogy miért pont Vegas?? Magam sem tudnám megmondani. Talán mert ott annyi az ember, senki nem kérdi ki vagy, honnan jöttél, mindenki meg van róla győződve hogy csak egy újabb szerencsevadász, pont olyan mint mindenki más. Szerencsés ötletnek tűnt…
Már annál kevésbé az út, ami még hátravolt, 20 mérföld, és még ha bírtam is a gyaloglást, úgy alapjáraton volt már részem benne, mégse számítottam rá hogy Ronald, mert ha igaz így hívták azt a kamionost aki kitett az utolsó nagy kereszteződésben, Vegas előtt hátraarcot vesz, mert elmulasztott egy lehajtót a 95-ösön Kalifornia fele.

Végül is sose panaszkodtam..
Most se teszem csak követem a saját lépteimet, egyik láb a másik után és küszködve tűröm a forróságot, a port.. az egyre erősödő homokot, és a kietlen, hosszú, egyre olvadó aszfaltot az úton.
Hogy mikor döntöttem az út mellett, nem tudom. Hogy mikor gondoltam azt, hogy a dél hevében megpihenek a távolabbi sziklák árnyékának sötétjében, de akkor még egész jó ötletnek tűnt.
Alig 3 percbe telt. Egymás után követő homokos léptek, az enyhülést adó hívogató feketeség.. és ahogy eldobom a zsákot és nagyot zakózva leheveredek, pont az égbe meredő sziklák mögé. És akkor hallom meg azt a hangot.

Amikor otthon néztem a National Geographicot, még egész barátinak tűnt. Igen, ott egész könnyen veszed, jön a mongúz.. az életét kockáztatva kerülgeti a veszélyes helyzetet, és végül mindig ő lesz az aki győz. Itt már nem voltam meggyőződve erről.

Csak az állatot figyeltem. A méltóságteljes, magasztos voltát, ahogy szétterül az a köpeny a nyaka mögött... a pikkelyek.. a sötétség.. és a méltatlanság azokban a szemekben amiért valaki megzavarta a csendben töltött álmát. Még mindig nem az járt a fejemben hogy meghalok. Talán mert már nem féltem a haláltól. Megtanultam nem félni tőle többé. Muszáj volt.
Mégis csak előbb utóbb elhatározásra térek, a kígyó nem enged, csak rázza a farkát, hirdeti a veszedelmet és nekem nagyot kell nyelnem.

- He.. helló.. – megint nyelek – Én.. én nem akarlak bántani ugye te se teszed… - próbálkozom, habár ujjal mutogatva röhögnék egyéb esetben, most mégse tetszik annyira ez az egész.

- Én csak.. én csak.. – száraz a szám, felemészti a körülöttem feszengő sivatag pora, és emlékszem még pont arra a pontra amikor még LA-ben a tükörbe nézek és csak vizslatom a tükörképemet.: Miért.. pont.. Vegas.
Hát itt a válasz.. Talán pont itt kellett megtalálnom a végzetem.

Az életösztön mégiscsak valamikor dolgozni kezd. Nem tudom miért.. nem tudom hogyan, vagy ki súgta meg, de egész lassan tápászkodni kezdek. Fel. Lassan.. és közben mindvégig csak azt a dögöt figyelem.

- Jól van.. nyugalom.. ottmaradsz.. – suttogom, de képtelen vagyok kiengedni tényleg hangokat. Csak suttogom.. némán, talán az elhatározást erősítem, talán csak a jövőt, nem lesz baj, minden rendben lesz, és lassan ülőbe tornázom magam. De a kígyó nem tágít. Felmér. Vacsorának néz, talán nem evett már egy egész hete. Hónapja? Megköszörülöm a torkomat és magam előtt megtámaszkodva határozom el magam a következő lépésre. Nem akarom egy kupac csontként végezni egy kígyó belső szerveiben, még ha a józan ész valahol azt is diktálja: képtelenség! Ez nem történhet meg!
Háromig számolok. Egy.. kettő..

HÁROM!

Olyan sebességgel vetődtem el hogy azt bárki megirigyelhetné hasonló helyzetben. Mégsem volt elég. Érzem. Lassú, mardosó fájdalom kezd terjedni az ereimben és felhúzva a bokámon a nadrágot meg is bizonyosodok róla. Elkapott.. Csak egy foggal, de elkapott...!
Most hálát adtam volna ha a régi természetfilmekből arra is emlékszem hogyan zajlik ez az egész. A terjedés.. Mennyi időm van.. Mikor lesz az amikor meghalok. Persze anyámat nem fogja érdekelni... Ettől nem kell félnem, nem fognak majd keresőkutyák hasztalan utánam kutatni, vagy fog napokat átsírni csak mert nem talál meg, mégis valahol fájlaltam ezt az életet. Ezt az életet, amit alig fél éve újra a kezembe kaptam, hogy végre kezdjek vele valamit.

Az egyetlen bölcs döntésnek tűnt, a közeli út olvadó aszfaltjának széle. Bár most se gondoltam azt hogy épp bárki is erre tévedne, de abban biztos voltam hogy az az egyetlen esélyem.
A hátizsákomat magam után ráncigálva.. amit még ott a sziklák mögött olyan egyszerűen kaptam fel, most csak húzom a homokban.. mély vályút ás a hátam mögött, és érdekesmód valamiért pont az jár a fejemben, hogy ennyit legalább itthagyok ennek az emberiségnek.
Ezt a rajzolatot…

A lábam egyre inkább nem akar működni. Abban is biztos vagyok, hogy a kígyó kíméletes volt velem, hisz annyira még emlékszem, hogy ha a szívem.. a tüdőm, vagy a nyaki ütőerem közelében kap el, még ennyi időm sem marad. Hálás voltam neki. Adott vonuló perceket, nem suhantak, egyre lassabban teltek, és hiába volt hogy közeledtem, mégis egyre távolabbinak tűnik az az út.

A homlokomhoz érek. Valami ragad, valami forrón tapad a bőrömre, vér. Meglepődök, nem is emlékszem mikor történt meg, aztán felidézem újra a pillanatot. Az a kő.. Az amire vetődtem, most érzem csak a jobb vállam mennyire fáj. Eltakarja az ingem, de a homlokomon kicsurranó vér, vékony patakban csorgott végig a fejemen. De most már nem számít. Most már nem… Már nem jelentek veszélyt. Senkire sem…

És csak elém kerül az az út! A cipőm szinte megmerül a forró aszfaltban, de mégis csak fordulok, és vele párhuzamosan lépkedni kezdek. Nem tudom miért teszem. Érzem ahogy az erőtlenség egyre jobban eluralja a testemet, a hátizsák is egyre nehezebb, még húzom, magam után a porban, de valami mégis azt súgja mennem kell. Életösztön… Igen, ki hinné, még bennem is él olyan. Valakiben akiben már minden elveszett...

Otthon...édes otthon..
Már majdnem leesett a fejem az unalomtól. Lassan tényleg kezdenem kéne magammal valamit, ha nem akarok egy hotelszobában megpusztulni. Igaz, ötletem egy szál se és az sem zavar túlzottan, hogy a pénzem is fogy. Oké, nem súlyos a helyzet, de azért mégis, nem ártana belekezdeni valamibe.
Kivonszolom magam a fürdőszobába és szemügyre veszem a pofázmányom. Hm, egész tűrhető. A frizurám meg kifejezetten klassz mióta megint befestettem.

-Már megint a sivatag, mi? -vigyorgok a tükörképemre. Igen, a sivatag..a sziklák, a homok és a nagy semmi...Az hozza meg az ihletet, mutatja meg nekem az irányt. Na, persze, ha megint belebotlom a srácokba, lőttek az ihletnek.
Reménykedvén, hogy elhúztak megkeresni a csajt akinek nem emlékszem a nevére, felöltözöm. Fehér farmer, fehér póló és egy fehér, kapucnis, vékony kabát, amit csak magammal viszek. Sosem lehet tudni.
Összepakolok pár dolgot egy hátizsákba, majd felhúzom a sportcipőmet és száguldok is kifelé.
Nem használok liftet. Akinek két emelethez lift kell az én koromban, az kösse fel magát.

Felszabadultan hagyom magam mögött a fényeket és a mulandó örömöket kínáló katyvaszt.
Kis túlzással, azt mondanám, kezdem jól érezni magam. Az autóm nem okoz csalódást. Asszem ő az egyetlen igaz barátom...Hmmm..Nem a legjobb eredmény, de ez van.
Nem is figyelem merre megyek, rábízom magam a sorsra...Az a rohadék meg ma is elveszi tőlem az útkeresés lehetőségét...

-Mi a franc ez?? -két lábbal taposok a fékre. Láttam valamit az út szélénél, aminek nem kellett volna ott lenni. Érzem, hogy nem kellett volna..De mi az??
Visszatolatok, kivágom az ajtót és megközelítem azt a valamit...
-Ó, a magasságos atyaszentisten!-nyüszítek fel, amikor rájövök, hogy egy ember fekszik a földön.
Az első sokk után alaposabban szemügyre veszem és amatőr módon még az életfunkciókat is próbálom ellenőrizni..
-Ember, mond hogy nem haltál meg! Kérlek!

Igaz, hogy nem is imádkoztam, de valami meghallgattatott. Pislákol benne valami halvány élet, talán még az is felfogja, hogy nem egy délibáb vagyok, vagy egy angyal a mennyek kapujában.
Össze kell szednem magam, még helyette is. Keresek valamit, amiből rájöhetek mitől került ebbe a tré állapotba.
A kígyómarás nyomai szinte vigyorognak rám. Innentől ketyeg az óra.
Felnyalábolom a szerencsétlent, a hátizsákját is magamhoz veszem. Nem érdekel, hogy akarja-e vagy sem. Viszem a kocsihoz, lefektetem a hátsó ülésre.
Nem halhat meg egy rohadt táskaalapanyag miatt...

Veszettül nyomom a gázt és csak reménykedek, hogy nem ütök el senkit. A kórházhoz érve, mintha kívülről szemlélném az eseményeket. Az első orvost nyakon csípem és a képében üvöltöm, hogy hoztam egy félholt srácot, aki többek közt megmart egy kígyó...Előtte meg lehet, hogy összeverték..vagy akármi.

Amkor újra kitisztul minden, egy széken ülök, a szívem veszettül kalapál és egy kávéspoharat gyűrögetek...Rejtély, hogy került hozzám. Nem emlékszem a kávé ízére sem.

Egy orvos közelít felém, úgy néz rám, mintha marslakót látna.

-Ön rokona, vagy hozzátartozója a fiatalembernek? -szegezi nekem a kérdést.
A nemleges válasz után rögtön hozzáteszem, hogy én csak rátaláltam a sivatagban.
Elnéző mosollyal néz rám...Valószínűleg most ért meg benne a gondolat, hogy nekem is kéne egy kis orvosi ellátás. Csak éppen más típusú.
-Azt már meg sem kérdezem, hogy ismeri-e valamelyik rokonát, vagy hozzátartozóját.
-Nem, senkit nem ismerek..Egyszerűen csak meg akartam menteni. De erősen gyanítom, hogy széles e világon senki sincs aki aggódna érte. Szeretnék rajta változtatni, még ha rövid időre is. És szeretnék bemenni hozzá, ha lehet. Ígérem, nem tekerem ki a nyakát.
- Jöjjön.... - int és együtt megyünk a kórterem felé. Voltaképp fogalmam sincs mit mondhatnék neki. De nem hagyhatom csak így itt.

Odabent szótlanul megállok az ajtó mellett, hogy a doki is lássa, betartom a szabályokat. Először vizsgálja meg ő, meg beszélgessen vele. Talán nem is kell itt maradnom, két percben elintézzük a köszit és ennyi.

Job : útkereső Location : Jelenleg Vegas Posts : 31

https://www.youtube.com/watch?v=oN2Xs-MvxLw

Mozog... A világ... az élet, a halál... Talán megbékéltem már vele. Talán a sorvadásban töltött órák, a fejemben egyre tomboló halál szele, képessé tettek meghozni azt a döntést. Jobb ez így.. Jobb.. mint hosszú évekre, hónapokban eltemetve mindig ott, a fejed felett Damoklész kardjának nyílt ígéretével lebegve.
Igen, jobb lesz egy így...
És már én is elhittem, minden egyes újabb lépésbe beleölve talán az utolsó lélegzetem. És mégis... Még mindig küzdök. Teszem egymás elé a lépteimet, de nem tudom az erő mikor hagy el.. végleg.. hogy a testem mikor adja fel, a fejemben még mindig lépkedek. Csak egyik lábat a másik után... Csak az egyiket...
És az egész lassan halkuló, bár forró sötétségbe megy át. Érzem a bőrömön a nap sugarát, éget.. mégis pokolian fázós, reszkető hideg lep el.
Meghalok... most már biztosan tudom. Ezt súgja a gyenge szél, az elvonuló homokszemhadak, és még a bűzlő.. forró aszfalt is a testem alatt, ami betölti az utolsó érzékletem.
Annyira szerettem volna élni még...

És akkor csap a sötétbe egy távoli hang. Messziről jön, fátyolszerű vastag ködön túl, talán még válaszolok.. válaszolnééék.. de talán csak motyogok.
Húz.. von.. talán taszigális a kedves, valami azt súgja a mentségemre sietett, de valami más azt, hogy.. elkésett.
Csak hagyjon elveszni mééég!

És mégsem! A hang tovább magyaráz egymást érik az ismeretlen, féleszű képek, a fájdalom.. a veszély, a magába rántott gyönyörűségek és vele a pokol.. : A Pokolra fogsz jutni még!
Anyám hangja...
Még itt is, magával ránt a kapuba, és erőt vesz rajtam a keserűség..
Újabb fények.. hangok.. könnyek és nevetések, a föld mozog, én mégsem érzem, fájdalom.. tűszúrásnyomok, és a kép.. csak lassan élesedve, a pokolból.. csak hosszú húzavonával engedve, az érzett világba lassan visszatérek.
És ekkor jön szembe egy már jól ismert fehér köpeny.

Az arc új.. de a helyzet ismeretes, ahogy lassan nyitogatom a szemeimet, és egy nővér búg:

- Nyugalom... Minden rendben lesz.

Már hogyisne lenne rendben...

Idő telik el... nem tudom, de biztosan érzem. A torkom kapar, éhes vagyok. Aztán szomjas. Újabb infúziót szúrnak be, én meg csak minden ellenvetés nélkül nézem.
Nem ismeretlenek a körülmények.

És akkor újra nyílik az ajtó nem is olyan messze.
Egy újabb fehérköpenyes lép be, vagy ez ugyanaz!??

- Áááh, jobban van már.. - az arcáról lerí a megkönnyebbülés heve, pedig nem is ismerem. - Már azt hittük elveszítjük.. - nyelnem kell, de nem sújt le egy pillanatra sem ez a részlet, felkészült vagyok.
Csak bólintok.
Tisztán és kimérten, és miután a számban a nyál már nemannyira kérges, megkísérlem hogy megszólalok.

- Köszönöm.. - nyögvenyelem, de akkor egy újabb szempár jelenik meg a háttérben. Ki ez!??
A szemeim résnyire szűkülnek, máramennyire engedi a helyzetem, és egy kékszínű haj.. egy nő.. egy lány.. Valami rémleni kezd.
Egy angyal...
De csak nagyon halványan a messziben.

Francba! Ha ez a fehérköpenyes hólyag tudná, hogy én tényleg féltem, hogy későn hoztam be és elveszítjük...asszem tényleg bezáratna és eldobná a kulcsot.
És hogy jobban lenne? Határeset, de én rohadtul bízom abban az infúzióban, meg a csodában.
Nézem őt és próbálok valami halvány, biztató mosolyt is megereszteni. De olyan soványra sikerül mint amilyen a srác ott a kórházi ágyon. Pár hónapig Mekis kaján kéne tartani, hogy összeszedje magát.
Ha valaki mégis előkerül a rokonságából, beleverem a fejébe...Meg azt is, hogy jobban kéne törődni vele, még akkor is ha már kinőtte az ovit.

Az az erőtlen hang amit kipréselt magából, az az egy szó is olyan szívbemarkoló.
Csodálkozom is magamon, hogy ennyire megvisel ez az egész. Sosem voltam irgalmas szent alkat. Azt hiszem hiba volt.
Nem kellett Tibetig mennem, hogy ezt belássam..Elég volt Vegasig.

A doki felém fordul és előadja a sablonszöveg- gyűjteményéből az egyik gyöngyszemet.
-A hölgy találta meg...a sivatagban és idehozta. Azt hiszem magára nagyon vigyáznak odafönt.
Hát basszus, ez igen vigasztaló, hogy csak odafönt akad valaki akinek szemet szúrt a sivatagban haldokló srác....és odarugdal egy ilyen lököttet mint én.
-Szia! Felicity vagyok! Épp arra jártam és...szóval, remélem nem ijesztettelek meg nagyon...
Hú, de értelmes volt! Tényleg lökött vagyok. Lehet, még el is pirultam, mint kisiskolás az iskolai előadáson. Na akkor pont nem csináltam ilyet. Akkor most miért?
-Ha van bármi amiben segíthetek, vagy hívjak fel valakit, csak szólj! Még itt leszek egy darabig.
Láttam a doki arcán végigfutó árnyat. Mire számított? Azt hogy magára hagyom, mint egy talált tárgyat? Addig semmiképp, amíg elő nem kerül valami rokona.
Mivel a zavarom nem oldódik, zsebre vágom a kezeimet és most realizálódik bennem, hogy talpig fehérben indultam sivatagi túrára. A fehér meg vonzza a koszt..De rohadtul.
Sebaj, a problémák nem itt kezdődnek..Majd rendbe szedem magam...Ha lesz rá időm.

Job : útkereső Location : Jelenleg Vegas Posts : 31

"A hölgy találta meg...a sivatagban és idehozta. Azt hiszem magára nagyon vigyáznak odafönt." - gyenge visszhangként játszik vissza, amikor az előttem/mellettem álló nőre nézek. De egy darabig meg se szólalok. Nem tudom miért... Nyelnem kell...

- Hé.. doki! - bár ő hozzám beszélt, mégis, még valamit tudnom kell. - Ő ugye nem..!? - és keserű él a szemeimben.

- Nem. Neaggódjon.. - a hangja kellemes és selymes, és nekem muszáj megköszörülni a torkomat, mielőtt megszólalok.

- Helló. - és próbálok valamiféle mosolyt csalni az arcomon, de... nem tudom mennyire sikerülhetett. - Alek..sander.. - a szám még száraz, és valahogy automatikusan engedve a késztetésnek, emelem a felé eső kezemet. nem számít az infúzió. De aztán erőtlenül esik vissza.

- Köszönöm hogy.. - és nyelnem kell. Megint. Adjanak már egy pohár vizet! - ..hogy megmentettél. - és sikerül az utolsó levegővel, de volt ott még valami. Valamit kihagytam.. emlékszem. Csak arra nem, mi is az amit még kérdezett.

Pokolian ködös még minden...

Fogalmam sincs, mennyit fogott fel abból az információkupacból, amit a doki és én ráborítottunk. Ahogy elnézem, szavanként igyekszik összerakni a hallottakat.....Szegénykém, cefetebbül néz ki mint én, amikor a rehabra vittek.
Mit én nem? Én nem mit??
Csodálkozva nézek hol a dokira, hol a srácra. Remélem semmi rosszra nem gondolt velem kapcsolatban. Nem tömtem tele narkóval és a szerveit sem állt szándékomban eladni...Másra meg gondolni sem merek.
Szerencsére a doki megnyugtatja...őt. Mert engem ugyan nem! Most már tényleg tudni akarom az előzményeket.

-Hello, Aleksander!.... Igazán nincs mit...Tudod, mostanában sok időt töltök a sivatagban. - mosolygok most már bátrabban, az ő erőtlenjére. Jó hallani a hangját, ami egyelőre ugyanolyan kis nyeszlett mint ő.
-Pihenj nyugodtan. Itt jó helyen vagy és én is vigyázok rád....

Azt hiszem, az orvos is és a nővér is beletörődött, hogy nem tudnak levakarni, csak a váróba kiküldeni. Nem hiszem, hogy sűrűn találkoznak ilyen esettel...Esetleg a moziban.
Az orvoshoz fordulok és bár aggódom, megpróbálok összeszedett lenni.
-Előbb- utóbb ugye enni is kap? Meg persze inni valamit...Muszáj lesz felerősödnie..
Ez a pár mondat is legyengítette szegényt...Tényleg sajtburgereket kéne adni neki intravénásan extra kólával.
-Próbálj meg aludni egyet és majd később beszélünk...Hogy kit hívjunk fel...Meg ilyesmi....
Ezzel odébb lépek, jelezve, hogy akár vissza is térhetek a folyosóra, ha az orvos úgy kívánja.

Job : útkereső Location : Jelenleg Vegas Posts : 31

És a lány beszél... Itt mellettem. Csak beleragadok a szemeibe, és.. annyira ismerős.
Mégis csak bólogatok. Csak kicsiket.. és csak erőtlen, de megint nyelnem kell. A számban a nyelvem még érzem hogy püffedt.
Újabb rövid percekbe telik mire felfogom a helyzetet.
És akkor angyalként fordul a személyzethez...

- Nyugodjon meg kisasszony a beteg mindent megkap amire szüksége van. - egy papírra körmöl valamit éppen, szinte ide sem figyel, de látszik rajta hogy tudja mi ilyenkor a feltétel. Nem én lehetek az első eset.
A nyelvem megfordul a számban.

- Egy kis vizet.. - gyenge hangon szólok, az meg rámfigyel, vizsgálgat a szemeivel és azonnal int is a nemmesszi nővérnek.

- Miss Rivers hoz önnek egy fél pohárral, de még óvatosan. A duzzadás még nem apadt le teljesen, még könnyen félrenyelhet. - újabb bólogatással nyugtázom.
És megintcsak a lányra figyelek.

- Hé! - kapom el a karját, mégis, ha sikerül, mielőtt ellépne. Ez az egészséges kezem. Veszélyt nem jelentek. - Tényleg köszönöm.. - és biccentek a szemeibe. Hogy tényleg?? Hogy igazán? Hisz elköszöntem már az élettől, de meghalni nem akarok. Őszintén és.. hihetetlenül hálás vagyok.
És akkor megérkezik a vizem. Érte nyúlok és óvatosan kortyolok.
De hirtelen köhögés fog el, és az egészet szinte az ölembe öntöm.
Haaaa... nem kapja el véletlenül valaki a poharat...

Látom, ahogy a doki firkál valamit, de valószínűleg tele van orvosi kifejezésekkel, amiket úgysem értenék és " kiguglizni" sincs kedvem.
-Óh, egy percig sem kételkedem benne, hogy mindent megtesznek azért, hogy újra erőre kapjon!
A hangom kedves, de ha szemmel ölni lehetne, a doki már mehetne is a frigóba, a nővérkével együtt. Azt hiszem a rehabon szűnt meg a bizalmam az orvosok iránt, a sablonos rizsájuktól viszont felfordul a gyomrom.
Ha kimegyünk a folyosóra, nyomatékosan közlöm vele, hogy ha nincs keret a gyógyítására, nyugodtan küldjék el nekem a számlát.
Azt hiszik, azért mert szegénykém ilyen szánalmasan néz ki, én meg mint egy dinka, ki lehet tenni minket innen egy órán belül? Na azt már nem!

Szegénykém, csak egy kis vízre vágyik, de még az is egy küzdelem lehet a számára. Kedvem lenne megkeresni azt a kígyót és megnyúzni! Miért nem harapott meg egy vacak narkóst, vagy idült alkoholistát? Vagy esetleg egy bűnözőt? Ja igen, mert az élet már csak ilyen szar....és igazságtalan...Azért..
Szerencsére kegyes hangulatban van a doki és megszavaz neki egy kevéske innivalót.
Emlékeimben nekem is volt ilyen ébredés...Mintha fűrészport tömtek volna a számba.
Szörnyű dolog ilyesmire eszmélni.

Olyan erővel kap utánam, amit ebben az állapotban nem feltételeztem volna.
Nem akarja hogy elmenjek...Rendben. Itt maradok, akár tetszik az orvosnak, akár nem, mert a beteg így kívánja.
Leülök az ágy melletti egyik székre és onnan figyelek.
-Igazán nincs mit... Aleksander...- óvatosan meg is simogatnám a fejét, mint egy gyereknek, ha nem lennének mások is a szobában. Úgy érzem, most már tényleg vigyáznom kell a srácra.
Bérelek egy lakást és odaköltözöm vele, amíg nem jön érte valaki, akinél jó helye lesz és nem kerül többé ekkora veszélybe.
Ha viszont senki nem jön érte....Akkor majd én vigyázok rá...És átok azokra akik elhagyták!

- Lassan...csak lassan.. - figyelmeztetem amikor elveszi a nővértől a poharat...Egy pillanattal később pedig már köhögés rázza. Igen...Ez várható volt. Ki képes hosszú szomjazás után keveset és lassan inni?
Egyszerre vetődünk a nővérrel a pohár után mielőtt kiejtené a kezéből.
-Oké, megvan! - mutatom fel diadalmasan, aztán hagyom a nőt intézkedni.
Visszaülök a székre és most a fehérköpenyest bűvölöm, aki valahogy már kevésbé tűnik idegesnek, mint amikor bejöttünk.

Job : útkereső Location : Jelenleg Vegas Posts : 31

Köhögök.. szinte egyfolytában és szünet nélkül, és ha épp magamnál lenne az ép eszem, talán még azt is feltételezhetném hogy...
Nem lehetek ilyen szerencsétlen.

Talán percekbe is telik, mire az egésznek vége szakad. De talán csak pillanatok.. Az időérzékem elhagy, mire a nővérnek bólogatok, megvagyok, minden rendben, és újra a pohár felé nyúlok, a kék hajú lány kezeibe, akiii...
Felicity??
Igen.. azt hiszem.

Csak bólogatok, jelezve hogy most minden rendben lesz. Ha adja a poharat elveszem, és most.. csak nagyon lassú, és kicsi kortyokat nyelek, hogy még véletlenül se essek az előbbi közelébe.
Az utolsó pár kortynyit adom vissza a nővér kezébe.
És hátradőlök.

- Jólvan.. ha itt végeztünk(???)- a doki burkoltan kérdez, mintegy jelezve, nem, rosszul gondoltam. A szer nem a gyógyszereimmel került összetűzésbe, biztonságban leszek.

- Megvagyok. - biccentek, és miután ő is megteszi, egy utolsó pillantása után a nővérre "Hívjon ha bármi változás lenne!" csendben elhagyja a területet.
Hármasban maradtunk.

- Ugye.. - jön aztán a semmiből, amikor Felicity felé fordulok. - Ugye nem értél hozzám? - csak félhangerővel kérdezem. Amennyi éppen megy. - Úgy értem.. - megint nyelek. - Ott ahol véreztem.. - és beleragadok a szemeibe.
A választ várom. Egy reményt.. Hogy nem én leszek egy angyal halálos ítélete...
Azt biztosan nembírnám ki.

Némán kapaszkodom a pohárba amit sikerült megmentenem és várom, hogy csillapodjon a köhögése...Ha így folytatja csontja törhet. De szerencsére csillapul és aztán elmúlik.
-Azért csak lassan. Egy napra csak egy fuldoklás..- figyelmeztetem, mikor visszaadom a poharat, készen rá hogy megint elkapjam ha szükséges.
Ezúttal sikerült megúszni és a pohár üresen kerül vissza a sasoló nővérhez.
Úgy látszik ő még nem fogta fel, hogy engem innen kirobbantani sem lehet, amíg biztonságban nem tudom Aleksandert.

-Szerintem csak egy jó hosszú alvásra van szüksége! - pillantok az orvosra, aki láthatóan menni készül. Úgy érzem nehéz elhinnie, megértenie mindazt ami a szeme előtt történt és ez már engem is kezd zavarni. Nem lehet hogy én vagyok az első, aki felelősséget akar vállalni egy bajba jutott emberért.
-Köszönöm...-biccentek oda neki, mielőtt elhagyná a szobát. Muszáj beszélnem vele, de majd később.

Aleksander kérdése meglep, nem is értem igazán mire akar kilyukadni.
-Muszáj volt hozzád érnem...Másképp hogy tettelek volna a kocsiba? De sebekhez nem nyúltam ha erre gondolsz. Csak rontottam volna a helyzeten. De az orvosok igazán remek munkát végeztek.
Halványan dereng, hogy a mosdóba is bementem, hogy lemossam a kezemet és az arcomat...Egy zuhany is jólesett volna..Egy jó hideg zuhany.
-Hidd el, minden rendben lesz. Nem amatőrködtem. Nem vagyok az a fajta. Kígyómarásnál amúgy sem szabad időt pocsékolni...Szóval csak betettelek a kocsiba és ámokoltam a kórházig. Senki nem sérült meg az úton.
Most ne rágódj ezen...Ha nem akarsz aludni, beszélgethetünk is. Vagy elmondhatod kit értesítsünk.
Felnézek a nővérre, jelezve, hogy a hivatalos telefont neki kell intéznie. Úgy mégis hihetőbb.

Job : útkereső Location : Jelenleg Vegas Posts : 31

Megnyugtató... Valószínűleg megkönnyebbülten sóhajtok, de mindez csak csalfa látomás. Igazából semmit se mozdulok, csak a belső.. én.. az ami megereszkedik egy keveset, biztosan birtokolva a hitet, hogy nem.. ezúttal nem jelentek veszélyt. Azthiszem.

- Jólvan. - megnyugszom. De tényleg, magam előtt összefűzve a kezeimet, de aztán csak az ujjaimmal játszadozom.

- Nemigazán van akit érdekelne.. - még mindig az ujjaimat nézegetem - Mármint az hogy ittvagyok. - felnézek a szemeibe és egy mosoly.. igen egy mosolyt is sikerül kipréselnem és egész átható. Merthogy.. tényleg nemszámítok senkire, mégis.. beletekintve a szemeibe úgy érzem bővebb magyarázatra lesz szükség.

- Egyedül jöttem ide. - és most már ténylegesen sóhajtok. - Egy ideig egy kamionos elhozott, de aztán gyalog folytattam az utat. - már megint csak bámulom a felhajtásokat, a gyűrődéseket a takarón. - És mint látod... rácsesztem. - a szokásostól eltérő szóhasználat fogalmam sincs honnan jöhetett, de kicsúszott. És ezen már nincs mit szépíteni. Megtörtént. Úgy mint az egész életem.

Láthatóan megnyugtatja a nemleges válaszom. Engem viszont kezd érdekelni, miért foglalkozik valaki azzal, hogy hozzányúltak-e a vérző sebéhez, amikor most rántották vissza a halál torkából.
Nem kérdezhetek rá direkt, meg kell várnom amíg magától elmondja.
Nézem, ahogy összefűzi a vékony hosszú ujjait. Úgy tűnik, lassan megnyílik, összeszedi magát és megoszt velem pár dolgot.
Amit hallok, az megdöbbent és elkeserít egyszerre.

-Értem...-bólintok, pedig egy frászt értem. Mi az hogy senkit sem érdekel, hogy hol van és mi történt vele? És még mosolyog is rám, mintha bocsánatot kérne a sok kretén nevében, akik magára hagyták.

- Szóval egy nap nekiindultál, hogy irány Vegas...és majdnem rácsesztél. -mosolygok vissza rá. Nem, nem akarom magam hősnek beállítani. Ez az egész csupán a véletlenen múlt.
-Nem követhettél el akkora gaztettet, hogy mindenki elfordult tőled. Az nem lehet! Valakinek biztos hiányzol. Vagy ha most nem is, ha értesítjük, a fejéhez kap és jön. - Hirtelen törtek ki belőlem a szavak, mert egyszerűen nem vagyok képes elhinni, vagyis inkább nem akarom elhinni, hogy ez a kedves srác senkinek nem kell.
-Ha mégis neked van igazad...Akkor majd én vigyázok rád...Nem hagylak egyedül. -mondom halkan és érzem, hogy a hangom megremeg.
De nem viccből mondtam...Komolyan gondoltam, hogy gondját viselem, ameddig szükséges.

Job : útkereső Location : Jelenleg Vegas Posts : 31

Bólintok. Kis híján jó nagyot, de nehéz még megoldani. Szóval valószínűleg csak én képzeltem többet bele. Mert ígyvan. Tökéletesen. 'Majdnem.'
Ha ő meg nem ment.

Az újabb szavai viszont újabb mosolyra gerjesztenek. Gyengén.. de kiengedem.

- Még csak nem is ismersz.. - a hangom még halk, egy csöppet sem kemény, de így igaz. Fogalma sincs róla ki vagyok. Hogy mi vagyok. Hogy egyesek szerint egy 'elfuserált emberi lény' de mások szerint időzített bomba.
Én viszont.. soha nem hittem az efféléknek.

- Lehetnék akár valami baltásgyilkos is.. - de hirtelen kezdek újabb köhögésbe, ami véletlenszerűen megakaszt. Hogy segít e vagy nem.. az egész alig hosszú másodpercekig tart. Talán újabb pohár víz kerül a kézbe, és csak újabb, rövid de tartós kortyokat nyelek.
Sikerül. Újra rendesen lélegzek.

És ekkor nézek csak újra a szemeibe.

- Az anyám sose fog értem jönni. - és mosolygok. Nem tudom miért, és nem is én rendezem, de nem vagyok vidám. Mégcsak szellemes sem, pusztán...
Megnyugodott.

Nézem ahogy feldereng arcán a mosoly. Mindig erősebben, élettelibben. Ez jó jel. Itt jó helyen van, én meg hozok neki rendes kaját és szemmel tartom. Ha jobban lesz képes elhamarkodottan cselekedni és elfelejteni a "lassan" és a "ráérünk szavakat.

-Te ismersz engem? Én is lehetnék baltás gyilkos nem? Sőt, ha belegondolunk inkább én. Hozzád nem illenek ezek a nehéz, brutális fegyverek.
Nem akarom azt mondani, hogy így ránézésre fel sem tudna emelni egy baltát. Úgy hangzana, mintha a fejére olvasnék valamit, amiről igazán nem tehet.
Szerintem egyikünk sem egy hentelős alkat.
A beszélgetést megint félbeszakítja a köhögés, ám ezúttal hamarabb elmúlik, hála a víznek. Azt hiszem egyelőre limitálnunk kell a beszélgetéseink idejét.

A mosolya, amivel kijelenti, hogy az anyja sosem fog érte jönni, szíven szúr.
Hogy lehet ezen így, ilyen egyszerűen túllenni?
-Én csak egy középpocsék énekesnő voltam New Yorkban. Ráadásul brit vagyok...Úgyhogy csak ötórai teával tudnék gyilkolni..-mosolygok rá, majd kicsit határozottabbra veszem a figurát.
-Ha senki nem jön érted, akkor majd velem jössz. Jól elleszünk...Nem tudom ugyan, miért nem kellesz egy rokonodnak sem, de lassan már nem is érdekel. Megtaláltalak, idehoztalak, úgyhogy innentől enyém a felelősség. Te vagy nekem a jel, hogy ideje új életet kezdenem.

Megfogom a kezét és komoly arccal kérdezem.
-Nos, mi a véleményed? Eljössz velem haza?

Job : útkereső Location : Jelenleg Vegas Posts : 31

Csak gyenge mosoly fut ki az arcomon a szavaira. Nem is igazán gondoltam komolyan, csak... Mégis meglep a hirtelen nyitottsága, a befogadás... Vegasban tényleg ilyen kedvesek az emberek??
A következő szavai mégis magyarázatot adnak.
Némileg..
Én meg muszáj elmosolyodjak.

- Tudod.. - sóhajtok bele, de nem mert gondolkodnom kéne, egyszerűen még nehéz a beszéd - mikor elindultam még New Jersey-ből, nem tudtam hova tartok. Nem tudtam minek. - rövid a szünet - Azt se tudtam mi vár engem.. vár e valami, és.. - megint szünet - soha nem gondoltam volna hogy egy lány lesz az.- és elmosolyodom. Gyengén.. szelíden.. de a szemeibe. Hálás voltam. Piszkosul.. és hihetetlenül hálás. De fogalmam nem volt hogy hogy mondjam el.
Akkor viszont valami beugrik.

- A TÁSKÁM! - világosodom meg, csak némileg engedve a mozgást a helyemen még kilógnak belőlem a csövek, de a táskám.. a táskám az egyetlen amim van.. Abban van az életem....

Vagy csak volt.
A kérdés, kinn maradt e a sivatagban.

Nézem a felderengő mosolyát. Már sokkal jobb mint az előző. Jó úton haladunk.
Szegény, ő is csak úgy elindult...Jersey-ből, de már nem is tudja miért, hova. Csak itt kötött ki. Mennyire hasonlítunk!
Én valamivel jobban jártam. Nem mart meg egy kígyó, épp csak két srác akart kinyírni, de aztán letettek róla.
Szóval rám vigyáz valaki odafönt...vagy máshol.

-Csak úgy elindulni kockázatos. Vegas kétségtelenül vonzó úticél, de...-vállat vonok, nem fejezem be.
-Tudod, amikor elváltam és a zenekart is otthagytam, a menedzserem Nigel azt mondta, menjek Tibetbe. Én meg mit csináltam? Idejöttem..Ez is egy ismeretlen hely, de valamelyest közelebb van New Yorkhoz mint Tibet.

-Számít valamit, hogy egy lány vagy egy pasi? Szerintem nem. Én lettem kijelölve, hogy megmentselek és ezentúl szemmel tartsalak...Lehet, hogy angyal vagyok. Azoknak meg nincs is nemük.
Nem tudom, miért olyan meglepő számára, hogy egy lány jött be a képbe "egy lány várja".
Csak megmentettem, nem vártam, de most már nem engedem el. Legalábbis amíg rendbe nem jön.
-Táska? - eszmélek hirtelen. Igen az nálam volt de aztán elvették tőlem. Körülnézek. Ott gubbaszt a sarokban. Akkor tehát nem felejtkeztek el róla.
-Itt van! - kapom fel. - Elhoztam veled együtt. Aztán odaadtam egy nővérnek, de visszakerült hozzád szerencsére.
Szépen kifényesítem a sztorit, hogy én adtam oda a táskát, pedig nem is akartam. Úgy éreztem, nálam jobb helyen van.

Job : útkereső Location : Jelenleg Vegas Posts : 31

Mosolyognék.. Más esetben biztosan, az inger megvan bennem, mégis.. most csak egyszerű torokköszörülésre futja, talán mert újabb szavak következnek, és valahogy feszélyezve érzem magam. Furán... Mindenesetre.
De akkor jut csak az eszembe.. A TÁSKÁM!
Hirtelen keresgélni kezdek, már amennyire futja tőlem, annak ellenére hogy akadályoznak a csövek, de nem látom sehol.. nincs itt a közelben, amikor... A lány az aki ráakad. Oda is hozza nekem.

- Huh.. köszönöm.. - húzom közelebb, részben megnyugodva a kérdéssel, de már nyitom is. Kutatok és keresgélek, csak lassan, semmit nem kapkodva el, még nem is tudnám, de a papírjaim.. a papírjaim biztos a kórház vette ki, bízom benne, a tárcám viszont megvan. Az utolsó dollárjaim fekszenek benne.
Mindent rendben.. nyugodtan visszacsomagolok.

- Köszönöm.. ezt is.. - mosolyodom megint el, de aztán.. a semmiből jövően jön az ásítás. Képtelen vagyok visszafogni.

- Kérem legyen kedves lassan elhagyni a kórtermet, a beteg nyugtatót kapott. Muszáj pihennie. - egy nővér hangját hallom a háttérben aki.. nem is tudom mikor került ide, de nem szokatlan már a nővérek szerepe.

- Megtennéd hogy.. beteszed.. - irányítom az ágy melletti kis szekrény felé, ha oda nem fér be akkor a távolabbi nagyobba. Ha megteszi, újra megköszönöm a segítséget, és kényelmesen elhelyezkedem. Hátradőlve. A szemeim kezdenek valahogy egyre nehezebbek lenni.

/szerintem iktassunk be x óra, vagy másnapig egy szünetet./

Úgy tűnik veszettül keresgél a táskában, pedig csak ellenőrzi, minden megvan-e. Az ő helyzetében ez érthető. A táska és a tartalma az utolsó stabil pont az életében.
Mosolyogva nyugtázom, hogy semmi sem tűnt el. Ha ellenőrizték is a tartalmát semmit nem nyúltak le.
Tudom, hogy kicsit szemét módon hangzik, de biztos akad minden kórházban minimum egyvalaki, aki szeret lenyúlni a betegektől ezt-azt. Főleg, ha sürgősséggel hozták be és egy családtag sem keresi. Aleksander potenciális áldozata az ilyeneknek.

A nővér hangjára felkapom a fejem és a nőre nézek, majd biccentek.
Persze, magától értetődik, hogy nem lehetek itt éjjel-nappal és láthatóan Alek is aludna egy jót.
-Természetesen...Majd később úgyis visszajövök. - biccentek. Nem vagyok én szabályszegő csak megerősítem, hogy mostantól én vagyok a beteg "hozzátartozója".
Elveszem a táskát és beteszem a szekrénybe.
-Minden okés? Én most hazamegyek, embert faragok magamból, de később visszajövök.
Elkérem a nővér tollát és egy papírra lefirkantom a nevemet, a hotel nevét és a telefonszámomat és leteszem az éjjeliszekrényre.
- Ha bármi van, mondd meg hogy hívjanak fel! Komolyan gondoltam, hogy vigyázni akarok rád...Most aludj egy jót!
Egy utolsó biztató mosoly és egy gyerekes integetés még az ajtóból, aztán kilépek a folyosóra.
Sírás fojtogat, de nem akarok elgyengülni. Megcélzom a kávéautomatát. Mohón döntöm le az erős, kesernyés italt, majd elindulok a kijárat felé.
Útközben mégis elgyengülök..Meglátogatom a büfét ahol alaposan bezabálok.

Amikor visszatérek a kocsimhoz úgy érzem, a zuhany után nekem is jót fog tenni az alvás. Alaposan beletaposok tehát a gázba, hogy minél hamarabb visszatérjek a szállodába.

/Rendben, akkor folyt. köv/

Job : útkereső Location : Jelenleg Vegas Posts : 31

X idő múlva...

Napfény... Az ami ébreszt, ahogy élesen belevilágít a szemembe. Hunyorgok, felemelt kezemmel védekezem, de valami kényelmetlenül beleszúr. Kinyitom a szemem, és csak ekkor tudatosul az érzés: kórházban vagyok. Megint!
És csak aztán érnek utol az emlékek...

Újabb percekbe telik mire fel is fogom a történteket. A gondolatok utolérnek, az események, a tegnap, az út.. a kígyó, a kövek... A fájdalom, és az a lány...
Először szólnék, a hangom is úgy érzem kellően visszatért, de nem találok senkit. Sehol egy ember, egy nővér, ezért visszakényszerítve hogy rányomjak szokásosan a hívóbillentyűre, először kihasználom az időt hogy körülnézzek. A tegnap.. A tegnapi annyira homályos...

A helyzet a szokásos, a környezet megszokott. Számos órát.. napot töltöttem már hasonló körülmények között, most mégis megakad a szemem valamin. Nem a papír fehérje az ami megakasztja a pillantásom, inkább a mellé kísérő emlékfoszlányú szöveg: "Ha bármi van, mondd meg hogy hívjanak fel! Komolyan gondoltam, hogy vigyázni akarok rád..." - és egy fekete hajzuhatag...

Magamhoz veszem a papírt, először óvatoskodva nyúlok érte. Megforgatom... olvasom a szöveget, egy név, egy telefonszám és vele halovány emlékek, hogyan.. hogyan is húzott.. taszigált.. lökött és cipelt el az első fehérlepedős guruló kocsiig.
Muszáj lesz megköszönnöm az egészet.

Az első feltűnő nővértől, megkérdezem a napot. Az órát. Azt mondja másfél napot töltöttem szinte teljesen kiütve, én meg csak egy biccentéssel nyugtázom.
Elkérem a telefonom, ő hálásnak tűnő mosollyal adja a kezembe, és azonnal pötyögni is kezdem a papírra felfirkantott számot.

Kicsöng...

És hogy mit fogok mondani neki?? Őszintén még semmit sem tudok. Egyszerűen.. muszáj hogy tudja... Muszáj hogy tisztában legyen vele milyen mérhetetlenül hálás vagyok...
És - talán - ekkor kattan egy hang a vonal másik oldalán.

- H..helló... - bicsaklik meg a hangom, de inkább a kimerültség mint tényleges akadály. - Azt hiszem te hoztál be a kórházba... tegnap.. Ugye Neked van fekete hajad?? - és hogy megsértődik e?? Amiért nem emlékszem. Remélem nem. De muszáj hogy elmondjam mennyire is köszönöm az egészet.
Isten Angyalt küldött hozzám...

X idő után...Mondhatni később

Mire visszaértem a hotelba már elkezdtem tervezni, hogyan és miképp zajlik majd fura kis közös életünk. Másnapra már beterveztem a házvadászatot is. Nem, ez nem hirtelen fellángolás. Ez egy érett dolog. Olyan érett mint alma a fán...Szóval, ideje szüretelni.
Ám alig fejeztem be a reggelit, megcsörrent a telefonom. Sejtettem, hogy a kórházból hívnak. Ki más lehet az ilyenkor?
Beleszólok és a vonal végén az a gyenge hang. Ezek szerint nem volt egyetlen nyomoronc nővér sem, aki felhívott volna. A sok lusta dög!
-Inkább sötétkék..vagy csak simán kék...De ha lekopik, már szőke leszek. - mondom kicsit vidámabban, mert örülök, hogy nem csak egy halvány massza lettem a számára.
-Bizony én vittelek be! Hogy vagy? Szükséged van valamire?
Veszem is magam elé a papírt és a tollat, hogy felírjak mindent.
-Ugye nem felejtetted el mit mondtam neked? Ugye emlékszel mit mondott neked Felicity a lökött kékhajú csaj, ugye Aleksander?
Muszáj, hogy visszatérjünk arra a bizonyos ajánlatomra. Én komolyan gondoltam és remélem ezt ő is tudja, épp csak a megerősítést várom tőle.
Persze, ha közben előkerült egy rokon akkor más a helyzet. Akkor "csak" megtépázom és gyomron vágom, amiért ennyit késett.
De igazság szerint nem hiszem, hogy bárki előbukkant volna a ködből. Valamiért nagyon el akarják szegényt felejteni otthon. Csak azt tudnám miért? Ezt is ki kell derítenem, meg persze az orvossal is kell beszélnem. A házkeresés kicsit csúszni fog.

Úttalan utakon.. - avagy véget ér ami még el sem kezdődött Pool

Úttalan utakon.. - avagy véget ér ami még el sem kezdődött Pool

Job : útkereső Location : Jelenleg Vegas Posts : 31

"Inkább sötétkék..vagy csak simán kék...De ha lekopik, már szőke leszek." - hallom a túloldalról a beleszóló szöveget és egy rövid időre csak szemöldökráncolásra futja. Tényleg??

- B.. bocsánat.. - csak a zavar mondatja velem, de hamar beszél tovább, tényleg ő volt az aki összeszedett és én hálás mosollyal folytatom a megkezdetteket - Igazából.. nemtudom.. Azt se tudom meddig kell ittmaradnom.. - pillantok jelentőségteljesen az egyik elsuhanó nővérre, de nem tűnik úgy mintha tudna, vagy akár válaszatadhatna a kérdésemre, mert fogja magát és azonnal továbbsuhan. - Remélem nemsokáig.. - köszörülök torkot a tényre, de szemeim közben pásztáznak. Szokásosan fehér köpenyt keresnek, jól tudom csakis az orvosok a megmondhatói mindennek. Ők helyben a NAGYURAK!

- De JÓLVAGYOK! - vágom rá a lassuló beszéd után hirtelen, emlékezve az elmaradt kérdésre - Vagyis... megvagyok. - helyesbítek és vele biccentek - Köszönöm.. - és már tényleg! Az a kiütköző mosoly már magától is láthatóan játszik meg a szemeimben. Hálás vagyok...

Azután viszont megint megakaszt. Újra... Hogy hogyan!??
Ismét ráncolom a szemeimet, de valóban, emlékszem valami fura, ködön túli hangra, és mégvalami amit mondd nekem. Nem csak álmodtam az egészet?

- Igazából.. - a hangom bizonytalan, de egy cseppet sem kétségbeesett, csak a foszlányokat keresem. A messzibe tűnő történéseket.. - IGEN! - vágom rá véletlenszerűen - Vagyisss.. nem.. nemhiszem. - a fejem még zavart, olyan igazán kótyagosan cseng, mégis.. emlékezni akarok. - Csak annyit tudok hogy a számod itt volt.. és hogy te hoztál be.. elvileg.. És.. - emlékezni próbálok, de nem megy - és hogy hálás vagyok ezért. Csak ennyit akartam mondani. - és igen. Azt hiszem ez máár több mint amit bárki valaha megtett, vagy megtett volna értem. Hálás vagyok. És hogy tovább..!??

Hát ezt valószínűleg majd az ég dönti el..
Mindigis rábíztam magam.

Azt hiszem sikerült összezavarnom szegényt...Megint. Pedig én tényleg jót akarok, el akarom hozni onnét. Mindent átgondoltam és senki sem beszélhet le a tervemről.
Hallom a hangján, hogy már tényleg jobban van, nem csak úgy mondja.
-Szóval még mindig nem nyilatkozik egy orvos sem? Ez igazán nem szép tőlük. - próbálom viccesnek feltüntetni a helyzetet, pedig nagyon dühít. Hogy a csudában lehet az, hogy senki nem tud odacaplatni a beteghez, hogy közölje, a jövő héten hazamehet.

-A háládat már akkor leróttad vagy ezerszer, amikor bent voltam. A számomat meg azért hagytam ott, hogy tudd, nem vagy egyedül.
Két gondolat kergeti egymást a fejemben. Az egyik, hogy nem hiszi el, hogy gondoskodni akarok róla, a másik meg, hogy úgy érzi csak nyűg lennék a nyakán, ezért udvarias kerülővel, de nem fogadja el az ajánlatomat.
Fenébe is! Ezt a srácot mindenki eldobta magától és már nem hisz abban, hogy akadhatnak jó emberek is...Még itt a rohadt Vegasban is, épp csak ex-rockernek vannak álcázva.

-Aleksander, azt hiszem, ideje hogy beszéljünk...Csak mi ketten. Kizárjuk az összes fehérköpenyest és mindent megbeszélünk. Még el kell intéznem valamit, de egy órán belül bent leszek a kórházban és a végére járok annak is, hogy mikor engednek ki
Lehet, hogy épp azt várják, hogy bemenjek. Igaz, elég érdekesen "jelzik" de ez van.

Remélem, nem küld a fenébe, mielőtt levágja a telefont.
-Ha netán mégis befutna egy orvos, mondd meg neki, hogy bemegyek hozzád, oké?

Bízom benne, hogy az orvos együttműködő, még akkor is ha netán feltűnt egy rokon. Ez utóbbi esélye persze zéró, de semmi sem lehetetlen, ahogy az sem, hogy az esetleges rokont dagadtra verem.

Job : útkereső Location : Jelenleg Vegas Posts : 31

- Ami azt illeti.. - vakarom meg véletlenszerűen a fejemet, de azután másképp döntök, mivel nyomja a kanül a kezemet. Inkább elengedem. - Még ma nem láttam egy orvost se... - és mert igaz. Bár alig egy órája ébredtem, a reggeli.. azt mondták olyan 8 múlt, már régen itt végezte mellettem.
Nem voltam éhes.
És most se vagyok.

Az azután követő kifejezések viszont helyreraknak minden mást. A zavart.. a feszültséget afelett hogy nem emlékszem mi is történhetett és jólesik a megerősítés.
Egy óra múlva??
A falon fityegő órára pillantok, de egyelőre nem szólok, igazából nem is tudom mit is mondhatnék. Először..
De azután..

- Jólvan. - felelek csak ennyit, nem többet, mégsem engedem el a telefont. Csak hallgatom. Azt ami a túloldalon folyik, már ha folyik még valami, ha viszont nem, egy utolsó lélegzettel csak úgy véletlenszerűen elengedem.

- Várlak.

Folyt. ITT...

» Varázserő a nyerő - avagy Vegas ostroma
» Végkövetkeztetés - avagy a jövő és egyéb történések...
» A Slaves of Hell - avagy Egy banda emlékiratai...
» William Smith, avagy egy megtört ember a csónakban
» Rosszkor-rossz helyen - avagy a szerencsétlen helyzetek következményei

Úttalan utakon.. - avagy véget ér ami még el sem kezdődött

Úttalan utakon.. - avagy véget ér ami még el sem kezdődött

Similar topics

Similar topics