A nevem Carmen Montiel. Egy kis mexikói faluban születtem, mely éppen olyan közel volt Mexikóvároshoz, hogy az szép lassan gyarapodva bekebelezze a falucskát, eltüntetve a földes utcákat és a vályogviskókat, helyette betont és téglaházakat hozva. Az élet így sem lett könnyebb. Míg korábban az itt élő családok mezőgazdaságból tartották fenn magukat, a város egy tollvonással elvette az itteniek földjét, hogy a kukoricatáblák helyére fekete füstöt okádó gyárakat építsen.
Innentől kezdve a családfőknek két választásuk volt, ha itt akartak maradni: vagy elhelyezkedtek valamelyik gyárban vagy a helyi maffiának kezdtek el dolgozni. Nem mondhatnám, hogy könnyű volt dönteni.
A gyárban hosszú, a 8 órát messze meghaladó műszakokban szipolyozták ki az embereket és a nehéz munka mellé járulékos kárként különböző betegségek is társultak a gyártás során felhasznált vegyi anyagoknak köszönhetően. A fizetés nevetséges volt, viszont az itt dolgozók elmondhatták magukról, hogy nem lett belőlük bűnöző és tisztességes munkával tartják el a családjukat.
Azt hiszem egyértelmű, hogy mi volt olyan vonzó a maffiában: többek között a gyors anyagi gyarapodás, hírnév és a lehetőségek szinte végtelen tárháza. Talán azt egyáltalán nem kell részleteznem, hogy mi volt a hátulütője.
Az én Ferdinandom az elvek embere volt. Képtelen volt akárcsak megfontolni, hogy bűnözőnek álljon, hiszen azzal mindent elárult volna, amiben addig hitt. Őt arra nevelték a szülei, hogy tisztességes munkával próbáljon meg boldogulni, legyen az bármilyen nehéz és végződjön bárhogyan is az élete, elmondhatja magáról, hogy a becsületét nem tudták elvenni tőle és ez többet ér bárminél.
Bár azt mondhatnám, hogy támogattam őt ebben, de sajnos nem így volt. Én teljesen más neveltetést kaptam, mint ő. Nyolcan voltunk testvérek és igaz, hogy nem éheztünk, de a nyomor felett éppen csak egy szinttel tanyáztunk. Apám mindent elkövetett, hogy ételt tegyen az asztalra és bizony nem az volt a legfontosabb számára, hogy közben a becsületét megőrizze. Tőle tanultam egy nagyon fontos dolgot: a családod jóléte érdekében nincs olyan ár, amit ne akarnál megfizetni.
Amikor Ferdinand 40 évesen rákban meghalt, teljesen szétestem. Egyértelmű volt, hogy a gyárban használt vegyi anyagok miatt betegedett meg, de bizonyítani nem tudtuk és a család maradék kis pénze is elment az eljárásra és az ügyvédre.
A pereskedés mellett három műszakban dolgoztam, így nem maradt időm a gyerekekkel is foglalkozni és már csak akkor tudtam meg, hogy a legidősebb fiam, Gabriel a helyi maffiának dolgozik, amikor egy balul sikerült drogszállítás közben kitört lövöldözés során az életét vesztette. 18 éves sem volt ekkor.
Rájöttem, hogy semmi jó nem vár ránk, ha ebben az országban maradunk, ezért döntöttem úgy, hogy a két életben maradt gyermekemmel, Luna-val és Robbie-val kivándorlunk a lehetőségek hazájába, az USA-ba. Azt a várost vettük célba, amelyik az elsők között van, ha Amerikára gondolunk: Las Vegas.
Nem voltak nagy céljaim, szobalányként kezdtem dolgozni egy hotelben. Szép lassan haladtam felfelé a ranglétrán, mígnem azon kaptam magam, hogy én vagyok a szobalányok főnöke. Sokáig nem gondoltam arra, hogy létrehozhatnék egy takarítóvállalkozást. Pontosabban eszembe jutott egyszer, de elhessegettem magamtól az ötletet azzal, hogy elég takarítócég van ebben a városban, újabbra nincs szükség.
Az egyik éjszakai műszak alatt, ahogy a 10. emeleti folyosón haladtam, odalépett hozzám egy különösen gazdagnak tűnő idősebb férfi. Azt mondta történt a szobájában egy „baleset” és busásan megfizet, ha anélkül takarítok fel, hogy bárkinek szólnék róla. Igent mondtam. Inkább nem írom le, hogy miféle mocskot találtam a szobában és főleg, hogy mennyit. Egy szó nélkül takarítottam fel és raktam zsebre a pénzt. Egy hónap múlva ismét megkeresett, azt mondta elég megbízható vagyok ahhoz, hogy beengedjen az otthonába, ahol hasonló munka várna rám, sokkal többet fog fizetni, de mennem kell, azonnal. Mentem.
A férfi, akinek egyébként a mai napig nem tudom a nevét, hasonló kaliberű embereknek adta át az elérhetőségemet, és úgy hivatkozott rám, mint megbízható személyre, aki bármit fel- illetve eltakarít és nem tesz fel kényelmetlen kérdéseket.
Ahogy egyre több helyre hívtak, felmondtam a szállodában és megalapítottam a saját vállalkozásomat. Sok helyen nem csak alkalmanként tartottak igényt a szolgálataimra, így kénytelen voltam alkalmazottakat is felvenni, de a vállalkozás létszáma továbbra is minimális maradt, így nekem is dolgoznom kell a mai napig, de ezt egyáltalán nem bánom. Nehéz megbízható embereket találni.
Időközben, még a vállalkozásom megalapítása előtt, ismételten férjhez mentem. Nem mondhatnám, hogy szerelemből, de nem igazán volt választásom. A második férjem, Carlos, egy apró, mexikói gyorsétterem tulajdonosa volt, amit a szüleitől kapott. Carlos szülei második generációs bevándorlók voltak és magukhoz képest igyekeztek minél nagyobb szeletet hasítani az amerikai álomból. Éjt nappallá téve dolgoztak, hogy egy szem fiuknak viszonylag könnyű életet biztosítsanak. Valószínűleg úgy gondolták egy gyorsétterem vezetése nem igényel különösebb kihívást. Carlos nem fordított különösebb gondot a helyre, ezért az üzlet épp hogy csak döcögött. Mindenesetre a környéken nála lehetett a legfinomabb tacot kapni, így gyakran jártam oda enni két műszak között.
A harmincas éveim közepén még igencsak szemrevaló voltam, és Carlos az első pillanattól kezdve flörtölt velem. Túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki, persze én is flörtöltem vele, de nem gondoltam, hogy ebből bármi komolyabb lehet. Persze lett és nem mondhatnám, hogy ellenemre volt a dolog, de szerelmes nem voltam. Carlos viszonylag hamar, pár hónapos ismerettség után megkérte a kezem. Igent mondtam, mert úgy éreztem ennél jobb alkalom nem lesz arra, hogy legálissá tegyem az itt tartózkodásunkat.
Végül a házasságom Carlos-szal duplán jövedelmezőnek bizonyult, hiszen, ahogy beindult az üzlet, adta magát, hogy az éttermét használjuk pénzmosásra. Carlosnak soha nem voltak erkölcsi aggályai sem azzal kapcsolatban, hogy ténylegesen mit csinálok, sem azzal, hogy az így szerzett pénz bűncselekményekhez köthető. Nem csak a már meglévő éttermét sikerült rendbe hoznia, hanem az évek során alatt egész étteremhálózatot alakított ki Nevadában, hogy minél kevésbé tűnjön fel az, milyen jól élünk. Soha nem lett közös gyermekünk, de az enyémeket a kezdetektől fogva a sajátjának tekintette és egy idő után ők is apunak kezdték hívni.
Összességében olyan jólétet sikerült megteremtenem, magunknak, amit a gyermekeimmel Mexikóban el sem tudtunk volna képzelni. Egy dolog motivált végig: Luna és Robbie jövője. Sikerült őket jó nevű egyetemeken taníttatni és mára mindkettejüknek jövedelmező állása van, de én továbbra is azon dolgozom, hogy minél több pénzt tudjak rájuk hagyni. Történjék az életükben bármi, soha ne kelljen olyan nehézségekkel szembesülniük, mint nekem. Nem bánok semmit, hiszen, mint mondtam az apám nagyon jól megtanította nekem: a családod jóléte érdekében nincs olyan ár, amit ne akarnál megfizetni.

◆ Kinek, hol és miért van rá szüksége?
Benjamin Alexander Sawyer-nek kell egy kis támogatás „a múltban”.

◆ Esetleg később lehet-e belőle JK?
Kiderül.