- Mi jár az fejedben?
Nagyon sóhajtok, amikor a kérdésével kirángat a gondolataim közül. Nem azért, mert frusztrált lennék, sokkal inkább azért, mert pontosam tudom, most sem fogok hazudni és megvan rá az esély, hogy nem fogja szeretni a válaszom.
- Paul Ekman - felelem, majd mielőtt azt hinné, valami másik férfi, kérdés nélkül folytatom. - ...és a kutatásai a mikromimika területén, ezzel együtt pedig az, hogy mi minden árult el téged, amikor hamis néven mutatkoztál be.
- Nem tetszik a Santiago?
Meg sem próbálja tagadni, hogy így volt, ezzel pedig újabb pontot vés fel a már amúgy is egész hosszú listára.
- Nem illik hozzád és bár ez személyes élményekhez vagy előítéletekhez köthető, tudományosan nézve is elárultad magad, amikor...
- Ideges vagy és túlmagyarázol vagy mindig ekkora hangzavar uralkodik odabent? - a másodperc tört részéig sem akad fenn a tényen, hogy félbeszakít.
Valahol ez tetszik benne. Az önbizalma és a határozottsága, ami süt minden pórusából.
- Erre tényleg szeretnéd, hogy válaszoljak? - nézek egyenesen a szemeibe, mire a kezébe fogja az állam. A hosszú ujjai megtalálják a tökéletes határt az erőszakos és a végletekig határozott között.
- Ideges vagy, Robert? - ismétli el a kérdését kissé leegyszerűsítve, miközben felhúzza a szemöldökét.
- Miért lennék?
Ez a tökéletes kérdés. A mai este egyik első "miért"-je. Miért kellene idegesnek lennem? Satiago - aki valójában köszönőviszonyban sincs ezzel a névvel - láthatóan jól öltözött. A rajta lévő hófehér ing és az amúgy már megőszült haja itt, a kocsija hátsó ülésén is virít a padlóba épített halvány, kék fényeknek hála. Jól öltözött, pénzes, nem lecsúszott bűnöző. Valószínűleg saját vállalkozása van, ahol megszokta, hogy ő a főnök. Erről árulkodik a szemöldöke, amit minden kérdésnél megemel, mintha valójában számon kérne és nem érdeklődne. Ehhez jön a saját sofőr és az őt elválasztó fekete üveg. Két külön világ, ahol kizárólag akkor keveredik a beosztottjával, ha így akarja.
Mert megteheti. Pontosabban ezt is megteheti, mint annyi minden mást. Példának okáért azt, hogy a dolgozószobájában hagyja a jegygyűrűjét - aminek hiányáról az ujján lévő kevésbé lebarnult bőr árulkodik. Itt van velem, ahelyett, hogy épp a feleségével készülne ágyba bújni.
Vajon a nő is megcsalja őt? Mindketten egy olyan házasságban ragadtak, amit már kizárólag az érdekek és a kényelem tart egyben? Szeretném megkérdezni ezt is, miközben az agyam ezer, képzelt hangya lepi el. Mindegyik egy kérdést hordoz, de meg kell őket tartanom magamnak. A nevéről hazudott, vagyis kényes téma a magánélete. A valódi élete, aki ő maga, míg az égen fent ragyog a forró nap.
Ötvenvalahány évet élt már le úgy, hogy egyedül az éjszakákat tudhatja magáénak. Elég szomorú, elpazarolt évek lehetnek mögötte.
- Mindent megkapsz ma este, amit csak szeretnél. Cserébe annyit kérek, hogy tegyél a kedvemre.
- Nem egy ügynökség küldte eszkort vagyok.
- Tisztában vagyok vele - jelenti ki, mégis szinte csalódottan ereszti le a kezét. Nem mondom, hogy megfagyott a levegő, de tisztán érezni a hirtelen beállt visszafogottságot. Kétlem, hogy ilyen könnyű lenne megsérteni, vagyis, ha tippelnem kellene, játszik velem. De mi a cél?
A kisagyam halványan bizseregni kezd, amiért nem tudom a választ.
- Tudni fogsz róla, ha bármi, amit tenni szeretnél, nem tetszik - próbálkozok és azonnal meg is lesz az eredménye. Látom felkúszni a mosolyt az arcára, de nem kap lehetőséget reagálni. A sofőr lefékez és halk kattanással felpattan a biztonsági zár. Megérkeztünk.

Nem egészen húsz perc múlva bent vagyunk. Sejtettem, hogy nem egy helyi kocsmába fog vinni, de ez a hely mérföldekkel afelett van, mint amihez hozzászoktam. Nem sokkal ezelőtt két plasztikkártyát csúsztatott a kidobó kezébe és abban a percben kellemesen elcsevegett a férfivel. Talán figyelnem kellett volna a szavaikban rejlő részletekre is, de az energiáim lekötötte Santiago ingujja alól elő-előbukkanó, visszafogottan megcsillanó karkötő.
Az első valódi részlet, ami elárulja, hogy az ízlése nem teljesen hetero férfira utal.
Ehhez jött a tény, hogy a két igazolványt egyszerre nyújtotta át. Az agyam ezer részre oszlott egy pillanat alatt.
Honnan szerzett igazolványt nekem, mikor pár órával ezelőtt még nem is ismert?
Tudott volna ennél átlátszóbb lenni? A sajátját és az én adataim is átadja egyedül, egyetlen személyben. A tökéletes jele annak, hogy most épp nem tekint teljes értékű embernek maga mellett.
...és végül, de nem utolsó sorban, mi lapulhatott a két kártya között? Pénz? Drog?
Utóbbi különösen a gondolataim között maradt. Miért nem gondoltam korábban erre? Nappali és éjszakai élet. Szerető férj, sikeres üzletember... és lassan őszülő férfi, aki fiatal fiúkkal játszadozik, miközben a saját árujának is nevet szerez.
Persze, hogy senki nem fog belekötni a belépésébe, kísérje bárki, ha közben mintát hoz a nagyfőnöknek. Egyetlen szabad bejárás, amíg eldöntik, van-e itt rá szükség vagy sem.

- Meglátogatom a férfi mosdót - bököm ki fél órával később, két érdektelen téma között.
- Elkísérlek - most először, tisztán látható éhség csillan a szemében.
- Nagyfiú vagyok, megoldom egyedül. Nem mellesleg pedig nem díjazom a vécéfülképben lezavart, gyors meneteket.
- Én pedig nem díjazom, hogy adod a nehezen kaphatót.
- Majd megmutathatod a hotelban, mennyire nem.
- Abban biztos lehetsz - vágja rá és amolyan ízelítőként még visszaránt maga mellé a műbőrrel bevont kanapéra.
Most először csókol meg az este folyamán. Nekem pedig még így is beleremeg a lábam. Ez a határozottság és akarat...!
Meg kell köszörülnöm a torkom, hogy el tudjak szabadulni tőle és tényleg irányba állítsam magam. Véletlen sem kifelé, hogy elvihessen az általa kinézett hotelba. Mosdók. Igen, pontosan ez volt az eredeti terv. Kiereszteni az első pohár italt, miközben a másodikat még felkapom az asztalunkról.
Miért is? Miért akarom még jobban elködösíteni a tudatom, mikor erre úgy néz ki, bőven elég Santiago is?
Mindenesetre a pohárral a kezemben indulok el és mire féltucat lépést megteszek a talán helyes irányba a Martinival a kezemben, már az pörög a fejemben, hogy vajon kitől hallottam először, hogy ez az ital a leglotyósabb, amit egy hozzám hasonló választhat magának?

Bármennyire is tiltakoznak egyesek, az ember nagyrészt még mindig ösztönlény. Az alapvető szükségleteik vezérlik és kizárólag akkor lehet több annál, mint egy öntudattal rendelkező állat, ha dolgozik rajta.
Mégis vannak pillanatok, amikor az ösztön és a reflexek mindent kiütve dolgozni kezdenek, ez pedig így van rendjén. Pont ezért torpanok meg én is, amikor elém lép az öltönyös férfi és fut át az agyamon, hogy vajon megint a rendőrségen fogok-e kikötni.
Sean bácsi biztos örülne...
A bátyám meg pláne...
Ezzel a gondolattal pedig meg is érkezik a válasz a korábbi, saját magamnak feltett kérdésre, hogy miért akarom az italt is Santiago mellé, ha pusztán egyetlen csókja el tudja venni az eszem. Ezért. Mert még mindig egy másodperc alatt tudja elárasztani a fejem minden, ami az utóbbi napokban történt.
A találkozás Sean bácsival és a tény, hogy a bátyám reakciója után, anyának eszemben sincs megemlíteni. Nem hazudok neki, nem szoktam, pusztán gyakorlott módon kerülöm ki bizonyos témákat. Jobb azt a két világot is egyetlen, éles határral elválasztani.
- Nem tévedtem el. A társaságom ott van - intek el egyetlen ujjal a vállam mögé, valamerre arra, ahol Santiagot hagytam és akinek a tekintetét még most is érzem a hátamban - és a mosdóba indultam... - itt azért látni a balra-jobbra eltekintő szemeimen, hogy annyira nem vagyok biztos benne, merre is van az arra.
De próbálva leplezni, hamarosan kortyolok egyet a kezemben tartott pohárból és fél lépést hátrálva megnézem magamnak a férfit. Nem olyan szemmel, mintha azt fontolnám, érdekelném-e - soha nem tervezek ilyesmivel ennyire előre - mindössze az agyam akarom lefoglalni.
- Láttam pár zárt ajtót, azon kívül is, amit komoly arccal őrzött, mielőtt hozzám lépett. Mi van mögöttük? - ártatlan, gyermeki kíváncsiság beszél belőlem, semmi több, de attól még tudni szeretném.
- Valami olyan illegális dolog, amihez a magamfajtának semmi köze? - teszem hozzá, nem várva meg, hogy a nagyfilmes mondatot a fejemhez vágja.

Úgy tört ki belőlem az ösztönös kíváncsiság, mintha öt éves lennék, én pedig engedtem neki. Pedig általában ott van az a gát, ami segít visszafogni a több tucat kérdést, ami percenként megfogalmazódik bennem és amit a beszélgetőpartnerek nem szoktak értékelni.
Ahogy a mostani szemében sem lettem igazán vágyott társaság. Tudom, érzem, látom rajta. Nem vagyok - még? - annyira tompa az italtól; ez mindössze a második martinim!
- Szóval tényleg valami illegális van az ajtók mögött és nem raktár vagy iroda! - jegyzem azért meg és bár valójában sokkal inkább magamnak beszélek, mint neki, kicsit úgy hangzik, mintha rajtakaptam volna, hogy véletlen böki ki az igazságot.
De annyi eszem azért van, hogy ne tippelgessek tovább, mi lehet az. Nem vesztem meg annyira, hogy belecsimpaszkodjak az oroszlán bajuszába. Ha megtenném, biztos vagyok benne, hogy három másodperc alatt az ajtó másik oldalán találnám magam - és nem olyanén, ami érdekelne.
Milyen magas lehet amúgy is a férfi? Százkilencven... hat? Követelmény vagy véletlen, hogy ekkorára nőtt és ez a munka jött szembe vele?
Mindenesetre ellépek tőle, hogy úgy nézzem meg magamnak. Az arcomon a mosoly, a tekintetem végigfut rajta, az említett ajtókon és egy pillanatra azon a nőn is, aki láthatóan nem azért van itt, hogy jól érezze magát.
Egy másodpercre kiszélesedik a mosolyom - gondolom az övé nem -, majd zsebrevágom a szabad kezem és mint aki mindennel tökéletesen tisztában van, indulok a mosdó irányába. Meg sem köszönöm a morgós iránymutatást.
Hamarosan pedig már azon jár az eszem, hogy tisztaság és csillogás ide vagy oda, mennyire volt higiénikus behozni ide az italom, illetve milyen lehet egy hosszú éjszaka végén itt takarítani. Az illegális szobákat nézve, el tudom képzelni, hogy néha vért is kell felmosni. Tíz perc és a vér teljesen megalvad a padlón, a bútorok pedig azonnal veszett üggyé válnak, ahogy a ruhák egy bizonyos része is.
Egyszer láttam, hogy apa egyenruháján is vörös foltok voltak. Azt mondta, ketchup az ebédjéből. Az volt?
Szinte azonnal elveszítem a gondolataim fonalát és hiába próbálok utánakapni, kicsúszik a kezeimből, mint valami ficánkoló, folyami hal. De legalább közben elvégzem a dolgom, kezet mosok, felkapom újra az italom és nagy lendülettel érkezek meg Santiago mellé. Úgy huppanok le a helyemre, mintha minden estém itt tölteném és a bútor már felvette volna a testem formáját.
- Tudod, nem azért jöttünk ide, hogy magamra hagyj.
- Ha nem tetszik, tegyél rám pórázt.
- Szereted az ilyesmit?
- Nem.
Csalódottság villan a szemeiben, de hamar túlteszi magát rajta és valamiről magyarázni kezd, de engem az köt le, hogy merre jár a keze a szavai mellé. Eleinte a poharán, majd leteszi és újra visszaveszi. Mit keres? Cigarettát? Nem éreztem rajtam a jellegzetes szagot. Miért nem? Lehet, hogy leszokott, de a mozdulat még hiányzik neki, ha nem figyel?
- Mi lenne, ha választanék egy utolsó kör italt? Utána elvihetnél a hotelszobába - vetem fel, amikor lélegzetvételnyi időt hagy.
- Szerinted téged kiszolgálnak?
- Kiderül. Ha pedig alkohol helyett kidobnak, akkor hamarabb indulunk.
Bólint, a keze a tarkómra csúszik, de nem csókol meg újra.
Kár. Tetszett, amikor először tette.
Végül ígéretemhez híven el is indulok a pult irányába, ahol épp elég sokan várakoznak, szóval egy pillanat alatt váltok irányt. Majd pont olyan természetességgel, mint ahogy Santiago mellé ültem le, úgy foglalok helyet a nővel szemben, akivel korábban összeakadt a tekintetem.
Ha jól vontam le a következtetést, neki itt kell lennie és nem szórakozásból tölti az estéjét ital nélkül, egy laptop társaságában.
- Robert Holmes vagyok, hölgyem - biccentek, de kezet nem nyújtok. Mind a kettő, tenyérrel lefelé, jófiús módon pihen a kettőnket elválasztó asztallapon. - Dolgozhatok itt? Valamelyik zárt ajtó mögött mondjuk?

Mindig is pontosan tudtam, mit akarok és ez, alapjait tekintve mostanra sem változott. Sodor a kíváncsiságom, mindössze annyi a különbség, hogy általában már látom a vékony határt, ami részemről neveletlenségre utalna és amit nem szeretnék átlépni.
Most is előbb bemutatkozok és azt követően teszem fel a kérdésem, miközben egy másodperc alatt levonom a nem túl szerencsés következtetést: neki sem vagyok túl szimpatikus. Hiába ő kapja a kizárólagos figyelmem, eszében sincs akár félgőzzel viszonozni.
- Ha megfizetik és idővel van lehetőségem feljebb mászni a ranglétrán, akkor nincs ellenemre a takarítás sem - felelem és bár valójában eszemben sincs egy ilyen munkában ragadni, attól még nem biztos, hogy elutasítanék egy fizető munkát az egyetem mellé.
Onnantól megvehetném a saját cigarettám és nem kellene a bátyámra vagy az aktuális partnereimre támaszkodnom. Sőt, ha lenne valamennyi pénzem, amit tényleg én kerestem meg, talán még arra is futná, hogy kipróbáljam, hogyan reagálna valaki, ha a változatosság kedvéért én hívnám meg valamire.
Lenne olyan, aki felkelti az érdeklődésem és akár ennyiben, de elviseli a kiszolgáltatott szerepet? A két halmaznak nem hiszem, hogy van közös metszete, de még meglephet valaki. Miért is ne történhetne ilyen?
Ráadásul, ha itt dolgoznék, még az is lehet, hogy a nyugodtan órákban kielégítené a végtelen kíváncsiságom az ide járó tömeg.
De most még az ajtók érdekelnek. Túlnyomó részt.
- ...akkor meg főleg nem, ha így enyhíthetem a kíváncsiságom - teszem hozzá egy mosollyal, kicsit helyezkedve ültömben, hogy teljes testtel szembe tudjak vele fordulni. Végül is, tárgyalunk, nem?

Diákmunka.
A szó a másodperc tizedrésze alatt csal őszinte, szórakozott mosolyt az arcomra. Biztosan örülne az egyetem, ha a szakom mellett egy ilyen helyen tölteném az időm, mint diákmunkás. Nem mintha nem élvezném a kihívást, ami azzal járna, hogy ki kell magyaráznom, miért gondolom tökéletes választásnak.
Első sorban biztosan az emberek és emberi viselkedés megfigyelésével állnék elő, másodikként a különböző helyen és helyzetben szerzett tapasztalatok fontosságáról beszélnék és talán hozzátenném, hogy szívesen írnék egy rövidebb, viszonylag könnyen fogyasztható tanulmányt az egészről. Valószínűleg azt is valami olyan mondattal vezetném fel, hogy az emberek mennyire különbözőek és mennyi minden határozza meg őket még azelőtt, hogy egyáltalán képesek lennének tudatos döntéseket hozni, amikor pedig arra kerül a sor, hogy már megválaszthatják a saját útjukat...
- Miből gondolja, hogy van bármiféle aduász az ingujjamba rejtve? - az agyam azonnal kapcsol, félretéve a gondolatszövetet és felveszem az elhangzottakhoz illeszkedő szóhasználatot.
- Nem szoktam tisztességtelen előnyökhöz juttatni magam. Abban nincs sok kihívás - teszem hozzá teljes őszinteséggel. Tényleg nincs nálam semmi, amivel meggyőzhetném vagy megfenyegethetném - nem mintha utóbbi az én stílusom lenne.
- Tényleg a puszta kíváncsiság vezérel, nincsenek hátsó szándékaim. Bármit látnék, nem adnám tovább és az egyetemen sem használnám fel - elhallgatok egy lélegzetvételnyi időre, de nem bánom, amit kimondtam. A diákmunkát sem tagadtam, tudhatja, hogy nem teljesen legálisan vagyok most bent.
- Mindössze el akarom csendesíteni az agyam és talán lenne olyan meglátásom, ami segítené az itteni munkát - a szavaimból magabiztosság süt, nem beképzeltség. Utóbbi mögött általában, átlagos embereknél nincs komoly indok, de nálam van. Tudom, hogy jó vagyok, jók a meglátásaim és azt is, hogy sokszor másképp szemlélem a világot, mint egyesek. Hasznos lehetnék. Mindenki jól járna.

Átfut a fejemen a gondolat, miszerint letörné-e a kedvem - és főleg az emlegetett mosolyom -, ha nem kapnék állást? Egy olyan állást, amit valójában nem is kerestem. Miért is érdekel ennyire, mi van az ajtók mögött? Azért, mert tiltott vagy azért, mert valaki azt mondja, talán sosem tudhatom meg a pontos részleteket? Elbuknám a saját magam elé vágott kihívást, ha innen válaszok nélkül sétálok el?
- Kihívás van abban, hogy pusztán húsz perc után felépítsem magamban egy ember személyiségét és vele egy lehetőséges történetet az életéről. Vagy épp úgy írjak hibátlan tesztet, hogy az előtte lévő este első felét egy ilyen helyen töltöm - eszemben sincs a frissen feltárult lehetőséget emlegetni a takarítói állásra.
Kétlem, hogy olyan íratlan szabályok szerint élne, ami tiltja a fiatalkorúak dolgoztatását, mégis egyértelmű, hogy nem fog megváltozni a véleménye. Bármivel próbálnám lenyűgözni, végül mindenképp elkergetne az asztalától. Amihez minden joga megvan.
Egyelőre mégis itt ülök és még ha visszafogottabb is lett a mosolyom, attól még ott virít az arcomon. Alkohol vagy pusztán a szórakoztató helyzet teszi-e, most kivételesen nem érdekel a pontos válasz.
- Kizárólag a saját hangom szól a fejemben. Kérdésekkel bombáz, amik kipukkadnak, a megtalált választ követően, mint a luftballonok.
Persze sokkal jobban leírná a helyzetet, ha hangyákat említenék, de azzal még inkább... nos, hangyásnak tűnnék a szemében.
- Néha az emberek maguktól adják meg a válaszokat, néha nem. Mint most. Nekem mindössze egy erős tippem volt, hogy valószínűleg a főnökkel beszélek és nem csupán egy, magát nagyra tartó alkalmazottal, aki az éjszaka közepén is itt ül és mindenki szeme láttára dolgozik. De most tökéletesen megerősítette, hogyha esetleg van is feljebb valaki, attól még valódi döntéssel bír, valódi főnök - újra kiszélesedik a mosolyom, nem beképzelten - elégedetten - és hátradőlök a széken.
- Kriminológiát. Ösztöndíjjal. Így még jobb válaszokkal szolgálhatok a kíváncsiságomnak, legyen szó bármiről és főleg bárkiről. Mint a férfiról, akivel jöttem. Tudja, ki az, igaz? Mit gondol, ha megpróbálnék kisétálni innen, miközben ő állta az egész estét, elengedne? Határozottnak tűnik, olyannak, aki inkább játszik, de a büszkesége nem hagyja, hogy bárki a bolondját járassa vele.
Megakadok. Miért ezt mondom? Annyi minden közül, amit úgy vélem, tudok róla, miért ennek adok hangot? Egy részem, tudat alatt, meg akarna lépni?
Úgy érzem, egy pillanatra, apró görcs keletkezik a halántékomnál, de egy gyors, masszírozó mozdulattal eltüntetem onnan.
- Szerintem valami történt vele, ami talán visszatartja attól, hogy erőszakos legyen és visszafogjon, ha meglépnék - vetem végül oda, de ez hallhatóan találgatás, nem tudás.

- Nem szándékosan - válaszolok azonnal és őszintén. Az agyam akaratlanul is próbál egy bizonyos képet felállítani arról, amit lát én pedig hagyom, hogy dolgozzon. De ennyiről van szó és nem többről.
Kizárólag akkor koncentrálok jobban rá, amikor olyasmit kérdez, mint most is. Valóban akarja tudni, hol töltöm az este második felét? Esetleg azt, hogy kivel és miért? Én a helyében tudni akarnám, de tisztában vagyok vele, hogy általában a kivételek közé tartozom.
- Valószínűleg egy hotelszobában - egy teljesen elégedett sóhaj kíséretében felelek.
Miért ilyen jó érzés kimondani? Miért ilyen iszonyatosan jó úgy őszintének lenni, hogy nem kell mellé terelnem? Azért, mert.... ennyit számít, hogy egy idegennel beszélek, akit valószínűleg nem látok újra - tekintve, hogy ekkorra én is elkönyvem magamnak; nem kapok itt munkát. Ennyit számít, hogy valaki olyan ül előttem, akinek nem okozhatok csalódást, mert a legkisebb, jogos elvárást sem vetítheti felém. Ennek a felismerésnek köszönhetően pedig lekerül a mellkasomról a súly.
Ha más nem, erre a kérdésre sikerül választ találnom és meg sem kellett hozzá erőltetnem magam.
- Nem titkolta, de nem is mutatkozott be, kérkedve a pozíciójával. Vagyis valószínűleg nagybetűs Főnök. Az, aki nem névleg az, hanem olyan, akinek tényleg van bármibe beleszólása. Aki számít - jegyzem meg egy újabb mosollyal kísérve, egyáltalán nem azért fogalmazva úgy, ahogy, mert be akarnék vágódni.
A következő történéseknek hála, fejben azt is hozzáteszem az egészhez, hogy valószínűleg nem csapnivaló főnök. A szavak nélküli kis interakció közte és a felszolgáló egész jól bizonyítja. Nem akar visszaélni a hatalmával és azzal, hogy valójában parancsot is adhatna, hallatva a hangját vagy épp meghunyászkodásra kényszeríthetné a nőt.
- Volt már elég rendőr a családban. Inkább bűnügyi profilozó esetleg kriminálpszichológus lennék. Még nem döntöttem el, melyik érdekel jobban.
Mindkettőhöz le kell majd lassítanom, legalábbis ahhoz képest, mint ahogy most csapódok egyik témából a másikba. A ma éjszakám, az egyetem és máris Santiago-nál járok. És még ha a kérdésem nem is pont így értettem, mégis okosabb lettem. Szóval nem azért jöttünk be ilyen könnyedén, mert bárki ismerné itt vagy belsős kapcsolatai lennének. Érdekes.
Hogy csinálta? Miért volt ilyen könnyű? Szerencsénk volt? Kétlem. A szerencse egy dolog, de nem határoz meg mindent.
- Magának nem volt ilyen szerencséje? - kapok a szavai után. - Ezért az óvatos, kurta megfogalmazás, ha épp nem kérdez? Nem velem ilyen zárkózott, hanem az egész világot romlottnak látja? - tudom, hogy el kellene hallgatnom, mielőtt élne a kezében lévő jogokkal és kidobna innen. Nem mintha azzal véget vetne az estémnek. Az estémnek, aminek az irányával kapcsolatban valamiért elbizonytalanodtam.
De azért próbálom elkerülni a korai és lehetséges, hogy látványos távozást. Mondjuk azzal, hogy én is mondok egy mosolygós köszönöm-öt a felszolgálónak és az üveget emelve iszok az elém került italból.
Vízből.
Valahol hiányzik a torkom égető érzés, ami nálam összefonódott az ilyen estékkel, de ennek is megvan a maga szépsége. A kristálytiszta, hűvös víznek.

Sosem látott még olyan főnököt, aki mindössze névleg az? Aki a látszatot tartja fent és valójában egészen más irányít? Más valaki mozgatja a szálakat és hozza meg azokat a döntéseket, amik tényleg számítanak?
Nem mintha mindennek hangot adnék, másodpercek múlva még a gondolatot is az oldalvonalra száműzöm és a helyét átveszi az egyetem, a választott szakom. A jövőm?
Teljes nyugalommal beszélek mindenről, kiélvezve a szabadságot, amit a felismerés adott, miszerint nem számít, mit fog gondolni rólam.
- Ez nem több, egy szabálysértési vétségnél - pontosítom a kijelentését. - Annyit számít, mintha egy stoptáblánál mindössze lassítanék és nem állnék meg teljesen. Mindenki elköveti néha, de az még nem jelenti, hogy lehúzhatja az életét a vécén - teszem még hozzá, mielőtt újabb kérdést passzolnék vissza, kiélvezve a különös ping-pong meccset, amit úgy néz ki, valamikor elkezdtünk.
- Nem célom megjavítani egy olyan világot, amit lehetetlen - felelem, miközben elraktározom magamban az újabb információt. Valószínűleg tényleg történt valami az életében, volt valaki, aki őt nem hagyta elsétálni, amikor menni szeretett volna.
De vagyok annyira tapintatos, hogy ne ragadjak le itt. Ahogy anya nem szeret apa halála utáni időszakról beszélni, ahogy a bátyám kerül mindent, aminek Sean bácsihoz van köze... és ahogy én hallgatok az ilyen estéimről, úgy más is elfelejtené az életében történek egy részét.
- Sajnálom, bármi történt - mondok ennyit azért és miután a hideg víz még egy kicsit felfrissíti az amúgy is túl éber tudatom, segítek is témát váltani.
- Ha annyira zavarja a tény, hogy túl fiatal vagyok, miért nem hív ide valakit, hogy megmutassa a kijáratot? - érdeklődök.
Amúgy is itt az ideje, hogy ő válaszoljon meg nekem egy, a fejemben zengő "miért"-et. Főleg azért, mert egyre erősebben érzem a hátamban Santiago türelmetlenségét és bár nem nézek hátra, biztos vagyok benne, egy percen belül mögöttem fog állni, hogy magának követeljen.

Ügyvéd. Egy másodpercre hagyom átfutni a lehetőséget a gondolataim között. Nem mondom, hogy túl szimpatikus az elképzelés, de nem is kell annak lennie. Pontosan értem, hogy ez egy különös, kissé talán kettős módon mért dicsért lett volna, ami viszont minden kétséges kizáróan tetszik.
Ahogy a tőle kapott folytatás is azzal a miérttel, ami úgy villog a kérdésében, mint egy neonfelirat, várva, hogy tegyek valamit.
- Mert néha elég egy-egy ember életét megváltoztatni, nem kell az egész világból tündérfalvát csinálni, amiben hírből sem ismerik a bűnözést. Az amúgy is olyan álom, amit az emberiség, természetéből adódóan sosem fog elérni. Az egyetlen, ami teljesíthető cél lehet, hogy jobban kiismerjük az elkövetőket és azelőtt állítsuk meg, hogy túlzottan elszabadulnának.
Legszívesebben nem hagynám itt abba, hanem végtelen információt zúdítanék rá, onnan kezdve, hogy mik az első, feljegyzett bűntények, azon keresztül, hogy egy időben elég volt bizonyos külső jegyekkel rendelkezni ahhoz, hogy az ember elítéljék.
De visszafogom magam és még azt is hagyom, hogy az a "semmi", ami vele történt eltűnjön a beszélgetésben. Helyette idővel helyt adok egy újabb miértnek a sorban, amit most ő válaszolhat meg. Egyszerűbb, mint egy képzeletbeli listát létrehozni a fejemben a lehetséges válaszokkal.
- ...akkor úgy két év múlva újra találkozunk - húzom egy jól nevelt mosolyra a szám és bár sejtem, hogy a megváltozott arckifejezés nem nekem szól, kell egy lélegzetvételnyi idő, amíg megértem, mi változott mögöttem.
Az a kis idő és a nagy, határozott kéz kell hozzá, ami a vállamra siklik. Úgy biccentem hátra a fejem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy valaki mögöttem áll. Onnan nézek fel Santiagora, akinek még mindig biztos vagyok benne, hogy nem ez a neve és akinek a tekintete egyenesen a szemeimbe mélyed.
- Azt hittem, csak kikérsz egy kör italt és visszajössz hozzám - hajol kicsit le, hogy biztosan halljam a szavait.
- Az volt a terv - lényegében mindössze belekezdeni van lehetőségem és mint valami neveletlen fráter, félbeszakít.
- Nem haragszik, ha elrabolom a fiatalembert, mielőtt a csillagokat is lebeszélné az égről? - szakítja el a tekintetét az enyémtől, de továbbra is kissé lehajolva beszél. A keze a vállam szorítja, éppen olyan határozottsággal, ami még jó érzéssel tölt el.

Miért akar mindenáron valami más szakról meggyőzni? Először ügyvéd, majd azt követően szociális munkás? Mi lenne a következő, ha ezt is szó nélkül hagynám vagy találnék benne valami kivetnivalót?
Engedhetném, hogy a kezdeti miért lefoglalja az agyam egy állandóan dolgozó részét, de helyette átadom neki.
- Ennyire nem illik hozzám az eredeti választásom? - ezt hívják úgy egy kihallgatásnál, hogy rávezető kérdés. De most nem egy tárgyaláson vagyunk, nekem pedig egyszerűen ez a megfogalmazás jött a nyelvemre.
Persze megválogathatnám jobban a szavaim, mint ahogy az ő múltját sem feszegetem. Minden döntés kérdése, az is, hogy végül mindent úgy mondok ki, ahogy az első reakcióm sugallja. Ezért nem titkolom végül a korom sem, számolja ki nyugodtan és amikor két év múlva újra látom, meglátjuk, mennyire emlékszünk ebből a beszélgetésből.
Vagy ebből az estéből és Santiago határozott kezéről a vállamon.
- Kételkedik benne, hogy meg tudnám csinálni? Úgy értem, lebeszélni a csillagokat az égről - kapok a kínálkozó lehetőségen, hogy még egyszer a nő felé terelődjön a figyelmem, de Santiago előbb vagy utóbb újra a saját irányába fordítja.
- Véges a türelmem, Robert - mondja és bár nincs fenyegetés a hangjában, az, ahogy újra felemeli a fejem, hogy kissé kifacsart módon, de fölöttem állva megcsókoljon, eléri a célját.
Nem akarok semmiféle csillagokat lebeszélni, sokkal jobban érdekel, hogy vele tartsak és végre igazán elkezdődjön az este.
- Köszönöm a kellemes beszélgetést - állok talpra. - További... nyugodt estét. Viszlát - mosolygok és mielőtt ki tudja, mibe bonyolódnék másodpercek alatt, inkább engedek az újra a vállamra került kéznek és indulok.
Ezúttal már a kijárat felé.