Ilyen estéken, mint a mai, a pokolra kívánom az összes embert. Mintha nem akarnának véget sem érni a sorok, az arcok sminkelt, izzadó és illatozó masszaként váltakoznak előttünk. Nagyot sóhajtok, biztos, hogy nem fogunk hazamenni 5 előtt, mire ezt a rengeteg retket feltakarítjuk utánuk. A főnök egyébként ilyenekért semmi plusz órát nem számol fel, mondván a műszak része az is, hogy beleférjen a rendrakás. 9 - 10 tájékon még csak a lúzerek jönnek, akik örülnek, hogy eljutottak Vegasba, kaszinóra nincs pénzük és valószínűleg magánháznál van a szállásuk. Kiismertem már az embertípusokat. 10-11 körül jönnek a valóban szórakozni vágyók, átlagra normálisabbak, főleg főiskolások, egyetemisták és korai harmincasok. 11-12 között azok esnek be, akik a környéken valószínűleg már mindenhová beestek, rommá itták magukat valamelyik bárban és utána maradunk mi. Innen meg úgy kell őket kilapátolni az ajtón záráskor.
Addigra már mindannyian túllépünk mindenféle tűréshatárunkon és több feles csúszik le az igaziak sorában, mint kamuból. Érdekes, mert a bizonyos eset óta erősen ingok az ivászat és a nem ivászat között. A terapeutám szerint azt csináljam, ami aktuálisan jól esik. Pont ez az, hogy azt nem tehetem meg. Még mindig nem tudtam minden félelmemet kidolgozni és talán a földön nincs is annyi alkohol, hogy ezt megtehessem. A régi Nora mintha fényévekre lenne tőlem. Nem hordok már dizájner darabokat, nem költök vagyonokat cipőkre és fehérneműre sem. Egyszerűen ezek a dolgok valahogy Seattleben maradtak a többi dolgommal együtt. Valójában kifejezetten élvezem, hogy nem ismernek. Nem tudják mit csináltam, ki voltam ezelőtt.
Most csak sört csapolok és piát adok ki. Egyszerűen és gyorsan. Már nem ijedek meg és harapok, ha véletlen hozzám ér valamelyikük. Elrejtőzöm a munkaruha alatt, ami mindannyiunknak ugyanolyan: fekete cipő, fekete nadrág, fekete felső. Részemről még a dekoltázs is ki van spórolva, mert nem akarom a fölösleges bámulást. - Nick, miért nem vagy képes két üveg vodkánál többet is kihozni a raktárból? Lusta paraszt vagy. - nevetek, de megyek is hátra, mert a vodka mindig kevés. Túlságosan is kevés. Úgyhogy egy hatos rekesz társaságában térek vissza és próbálom is kivenni, hogy ugyan melyik erősen ittas lesz a következő, aki túl sokat akar kérni egy túl kicsi pohárba. - A harmadik bébiző után kimegyek egy cigire és tiétek a pult! Deal? - nézek rá egy félmosollyal, aztán farkasszemet az arcok tömegével.

A főnök sosem jön le ilyenkor. Csak láthatatlan szellemként figyelteti a helyet. Minden dolgozó és biztonsági az ő szeme és füle. Minden különleges vagy balhés vendégről tud, mi pedig naivan sétálunk bele a pult csapdáiba. Ez a védfalunk is, jobban mondva nekem. Nem tudnak benyúlni, megérinteni csak úgy és ebben jól érzem magam, felépítettem magam és meg is szoktam. Hol van már az, ahol az simogatott ott és úgy, aki fizetett érte? Messze, távol. Nora meghalt abban a kórházban, ahol ellátták a késelés után. Nora ott rohadt meg Seattle esős utcáin. Lenora viszont jól érzi magát Vegasban és vannak barátai. Új barátai, akik nem tudják, miféle koszos múltat is rejteget.
Megkocogtatom a pulton koppanó fej tulajdonosát, aki a szemét sem nyitja ki először, de megragadja az alkarom. Páni félelem fagyasztja le a tagjaimat és csak azt skandálja a fejem, hogy eresszen el, meneküljek el innen. Mire Trag, a pultot figyelő biztonsági odaér, már kevésre állok a sikítozástól, mert csak a szorító ujjakat érzem a bőrömbe mélyedni és mintha magatehetetlenre blokkolódnék, Nick próbál a fülembe duruzsolni, de szűrőn keresztül hallom csak. Aztán egyre erősödik a "semmi baj, Leno, semmi baj" és elém tol egy vodkát, amit megtartani is alig bírok. Csak nekidőlök, mert Nick sosem akart viccből megdugni, felszedni és megfejtegetni sem. Elfogadja, hogy vannak a múltamnak olyan részei, amiket homályban hagyok. Mennyire megváltozna a tekintete, ha tudná...
Öles léptekkel sietek ki a pultból és némi hideg víz a tarkómon a mosdóban kicsit megnyugtat. Túlaggódtam, túlpörögtem, a fickó nem akart bántani, csak világát nem tudta. Én meg pont úgy reagáltam, mint akit ért már valamilyen abúzus korábban. - Francba is! - gyújtok rá a csempéknek dőlve. Erről is az a rohadt seggfej tehet, senki más. Remélem megrohadt már valami árok mélyén Seattle-ben. Vagy kinyírta valamelyik kurvája, amelyikben volt elég kraft hozzá.
Mire visszamegyek, már mosolyognom is sikerül, a műmosolyok kimeríthetetlen tárháza még nálam van azért. Nick tekintetére csak vállat tudok vonni. - Kibuktam, oké? Ne beszéljünk róla. - legyintek és felnézve, csak...legyökerezek. Mert az nem lehet, kurvára nem lehet ő. Nem lehet itt Keith. Nem lehet. És mégis...a vonásai, a szeme és az a félőrült mosolya, amivel akkor éjjel is beszélt hozzám. El kell tűnnöm. Neki kell eltűnnie. Úgy érzem, mintha nem lenne rajtam ruha, sem semmi, csak az oldalamban a kés és pőrén véreznék el előtte, miközben bámul ezzel az eszelős arckifejezéssel és nem, nem jöhet közelebb. Nem jöhet ide úgy, mintha minden rendben lenne. Talán nem engem lát..talán nem ismer meg. Elfordulok. Más színű a hajam, nem vagyok feltűnő sem. De ha közelebb is jön, nem akarok megfordulni, pedig ő a legnagyobb és leggyűlöltebb félelmem. A váramba viszont nem tud bejönni. Szólnom kellene Nicknek, kidobatni kábítószer miatt, hisz mindig is jobban imádta a kokót mint a müzlit. - Mindjárt jobban leszek. Mindjárt. - kurva élet, erre nem készültem fel. Talán csak én hallucináltam és kevertem össze valakivel. Muszáj vagyok megfordulni és farkasszemet nézni Vele. Nem sírni és nem artikulálatlan üvöltözésbe kezdeni. Nick elsodródik és egyedül maradok, közben szólongatnak és próbálok más, idegen emberek előtt legalább félig normálisnak tűnni. Sört kért? Nem, mást. Nem tudom. De őt kerülöm, rá sem nézek, csak lopva, sunyin, féloldalasan hagyva. Haza kell mennem. Vagy...
Nick beelőz még mielőtt megszólalnék: - Oda mit adhatunk? - neem, Keith Duff nem fogja tönkrevágni az életem. Nem fogja lenullázni a renomém a barátaim előtt. Hazahúz szépen és örüljön, hogy nem jelentem fel. - Ma akciós a whiskey-gyömbér. - fűzöm bele. Engem nem ismersz, csak Norát ismerted és őt megölted akkor éjjel. Te rohadt gané...

Egyszerre próbálok úrrá lenni valami nagyon mélyről jövő félelmen, ami mintha kiszippantaná a teremből a dübörgést, az arcokat és szagokat, mintha bura alá kerülnék be. A fény, az egyetlen szál lámpa fénye pedig ennek a mocsoknak a feje felett világít. A problémáim okozója, akitől hónapokig voltak tetves rémálmaim és minden sarkon azt hittem, hogy az ő sziluettje fog feltűnni. Tönkretett és a nulláról próbáltam magam visszaépíteni és valami teljesen más lettem, mint előtte.
Megint elönt, hogy el akarok futni, elköltözni az ország másik végébe, valami felejthető vidéki kisvárosba, ahol tökfesztiválokat tartanak és a helyi iskolai ki mit tud a legnagyobb attrakció az évben. Nick szerintem még mindig valami másnak tudja be ezt, talán valami hisztimnek, ami az előbb is történt. Pedig ha tudná, hogy azért irtózom a hirtelen érintésektől és a lefogástól mert ez a beteg mosolyú paraszt majdnem megölt...talán máris kidobatná. Akkor viszont ki kellene tálalnom neki és nem azért költöttem egy rakás pénzt Lenora Quinn létrehozására, hogy Nora beletolakodjon a képbe.
Reménykedhetnék, hogy nem jön ide a pulthoz, hogy nem ismer fel, de az arcát látva tudom, hogy felismert. Pedig amit lehetett megváltoztattam magamon és semmi feltűnő nincs rajtam. A világon semmi.
Nem akarom, hogy nézzen. Azt sem, hogy a közelemben legyen. Ezt a hullát én már elástam Seattle végében valahol. Próbálom tehát figyelmen kívül hagyni, hogy nekem se kelljen ezt az arcot néznem. Ezernyi prostit találhatna magának, akik bármit megtesznek neki. Tényleg bármit. Bevállalnák a kedvéért még az erőszak részét is.
- Mit mondtál haver? - néz rá Nick, ezek szerint nem csak én hallottam. Viszont nálam jobban senki nem érti ez mit jelent. Most kell őt kidobatni innen, de az én véremről beszél, hogy bassza meg! Arról, amiben a ruhám tocsogott, a tenyeremről vakarták le és aminek a nehéz fémes szagát sose felejtem el. - Szerintem nem tiszta. - mondom hozzá félhangosan. Takarodj innen, Keith! Takarodj vissza a városodba, a mocskodba és többet ne gyere a közelembe! Valóban nem lehet tiszta, sosem volt az. Kokóval kel és fekszik. Hogy engedhette a bátyja, hogy lelépjen onnan? - Én nem szolgálom ki, az biztos. A végén még a mi hibánk lesz, ha meghal mert leáll a szíve. - jaj de kár lenne...mégsem. - Megkérjük távozzon, vagy kikísértetjük. - mondom egyenesen az arcába, de csak az orrát nézem. Nem fogok a szemébe nézni, mert ugyanazt a pszichotikusan rezgő halott csendet látnám, mint aznap éjjel. Valami bizarr nihilt, amiben nem létezik a logika. Nem érdekel, hogy itt van. Nem akarom, hogy érdekeljen csak had menjek innen most. Kimászom Nick mögött a pultból, ki kell jutnom a személyzetin egy cigire. Remélem nem dől be neki és nem szolgálja ki. Hanem rájön, valahogy jelez neki a hatodik érzéke, hogy problémás a fazon. Rágyújtok és szájrágva szívom a cigit. Kérlek Nick, dobasd ki! Csak dobasd ki!

Egyre csak szeretném azt hinni, hogy mégis szórtam valamit a piámba és elfelejtettem, amit látok az meg csupán csak hallucináció. Keith nem lehet itt, ő Seattleben van és biztos kokaint szív valamelyik rajongója vagy inkább elszenvedője seggéről. Ha még Vegasba is jött esetleg, akkor is miért pont ide? Nem tartozunk az elit helyek közé és ő bírja a luxust, mintha azt hinné jár neki. Nem tudom mit keres itt, de itt van és annyira szeretném remélni, hogy nem ismer meg. Egyáltalán nem úgy nézek ki mint régen és sötét van bent, fények, villódzás...lehet csak hiszem, hogy felismer.
Nickre akarom hagyni, hogy rendezze el és csendben eltűnni addig is. Mire Keith kimegy, majd visszamegyek mintha mi sem történt volna és kérek fuvart hajnalra. Úgyis türelmetlen, ennyit nem ücsörögne egy helyben senki kedvéért. Nem ez a típus.
Én lelépek hátra és még mielőtt becsukódna mögöttem az ajtó, már rá is gyújtok. Biztosan ő az és egyszerre pörög és fagy le az agyam. Keith egy beszámíthatatlan barom, aki sosem kap elég figyelmet. Talán egy csini zárka elég lenne neki most már. Fel kellene hívnom Steve-et talán, végtére is ő intézte el a lelépésemet is, talán van infója. Annyira nem foglalkoztam azzal a várossal, hogy eszméletlen. Ki akartam zárni a tudatomból, az életemből, ha már az emlékeimből nem tudom.
Leülök a lépcsőre és nem tudom mit tegyek. Hívjam a rendőrséget? De hinnének-e egyáltalán nekem? Nem...túl sok idő telt el. Tűnjek el innen és éljek máshol, megint? A cipőkopogásra kapom fel a fejem. Nem igaz!!
- Egy lépéssel se közelebb! - alig remeg meg a hangom. Egyszerre félek és vagyok dühös, mert megint egyedül vagyunk és megint egy sikátorban. Neki pedig rövid idő is elég bármihez, ahogyan legutóbb. - A vendégeknek nem kell itt hátul császkálni. - most Nora vagyok vagy Lenora? Ismerjük egymást vagy csak összekever valakivel feltehetően? - Ha közelebb jössz, hívom a biztonságiakat. - csak én kövültem ide a lépcsőre. Én, aki azt sem tudja kicsoda. - Mi a faszt keresel itt, Keith? - mondom ki azt a rohadt nevét, amit elmondtam ezerszer terápián, álmomban és félhangosan a lakásomon is. Minek van itt? Minek jön ide most is? MIÉRT?

Hiába bármilyen terápia, bármilyen "belső megerősítése önmagamnak", szétfoszlik az egész, mintha sosem létezett volna. Mintha megint ott állnánk abban a helyzetben, amiben tehetetlen voltam az erejével szemben, ahol maga alá temetett a félelem és már nem tudtam mit tenni. Meghalhattam volna és mindezt miért? Azért, mert az agyában valami egészen másnak látott, mint kellett volna. Még csak egészséges keretek között sem tudta tartani a képet. Azóta sem tudom mi történt vele, miért csinálta. Miért akkor? Mit akart? Valóban megölni? Megdugni a maga beteges módján? Sosem kaptam erre választ, erre megjelenik itt..
- Jobb szeretném ha a múlt a múltban maradna. Nem kedvelem a szellemeket. - pedig reménykedtem benne, hogy kinyírta már magát a rengeteg kokóval, vagy valamelyik lány megelégelte a bántalmazásokat és egyszerűen megmérgezte. Senkinek fel sem tűnt volna. Nem akarok alakoskodni, úgyis felismert. Valahogy azt hiszem egy krumpliszsákkal a fejemen is felismerne, akárhol is lennénk. De miért? Minek jött most ide? Már sok idő eltelt. El kellett volna felejtenie, ha már nekem ez nem adathat meg soha.
Libabőrös leszek ennyitől, hogy kimondja, hiányoztam neki. Megint görcsbe szorul a gyomrom. Dehogy hiányoztam neked, te fasz! Újból rágyújtok, hogy ne remegjen annyira a kezem. Nem akarom, hogy a közelemben legyen, hogy hozzám szóljon egyáltalán. Húzzon vissza Seattle városába. - Nem hiányoztam neked. Csak zavart, hogy nem tudtad mi van. Nemde? - nem hiányozhattam, ne használja ezt a kifejezést. Az olyan, mintha fontos lennék számára. Megpróbált megölni az ég szerelmére!
- Komolyan azt gondolod, hiányoztál? - nem hiányzott, nem is ismerem, ő sem engem. Csak hajt, mert elutasítottam, mert nem tehetett be a gyűjteményébe és ez valami...baromsággá vált nála. Semmiképp nem egészséges. Keithnek haza kell mennie. - Az utolsó vagy, akit látni akarok, Keith. Érted? Az utolsó! Menj haza és hagyj engem békén. - hisz nincs más út, más opció nem lehetséges. - Keress valakit, aki kielégíti a szükségleteidet. - hisz ott vannak a lányok, válogathat. Nem mondanak nemet neki úgysem. Nősüljön meg. - Akkor nem jelentelek fel. - mert nem tehetem meg amúgy sem. Nem tehetek semmit. Az ő szava üti egy egykori prostituált szavait. Velünk pedig persze nem erőszakoskodnak.

Nem kellene ennek a beszélgetésnek megtörténnie semmilyen formában. Jobb lett volna talán mégis külföldre utazni, odáig biztosan nem érnek el a csápjai. Biztosan nem véletlen, hogy itt van. Hogy Vegas összes tetves helye közül pont ide tudott besétálni és pont akkor, mikor műszakban vagyok. Kerestetett? De miért? Mit akar tőlem még, mindazok után?
Nagyot sóhajtok, még hamuzni is elfelejtek, ahogy látom a mozdulatokat. Az egyszerűek, amikkel halad előre, halad felém. Már túlságosan is közel van. Az én ízlésemnek mindenképpen, az ajánlott legalább 2000 mérföld lenne. Legalább.
- Mondom ne gyere közelebb! - szólok egy fokkal akkor hangosabban, pedig biztosan hall engem. Tutira hall és rohadjon meg amiért úgy tesz, mintha nem mondanék semmit.
Megdöbbenek, hogy hogy Blake-nek vége? A szerelmem szó émelyítően hat tőle, hisz egy önző, egomán barom, aki nem érez, csak mindenkit ural. Mindenkit, Blake kivételével, aki valamennyire, de kordában tudta őt tartani. Engem is megvédett tőle.
- Nem is akarom tudni mióta. - taposom el a cigimet, mielőtt megint közelebb kívánna jönni. Végtére is mögöttem van a személyzeti ajtó, vissza tudok menni. - Hagyj békén, Keith! Megpróbáltál megölni, rémlik? És ott is hagytál, szóval annyira mégsem hiányozhattam. - te hülye, beteg seggfej. Rövidre kell őt zárnom, méghozzá gyorsan és végleg.
- Haza. Vissza Seattle-be. Vagy a világ végére, nekem mindegy. - állok fel a lépcsőről - De minél messzebb legyél tőlem! - elmennék a rendőrségre? Tényleg el? Hinnének nekem vele szemben?
Már van egy életem, egy másfajta mint régen és akarom is ezt az életet folytatni. Ahol nem kliensek és pénz van fókuszban, ahol nyugodtan túlélhetek enélkül is. - Semmi közöd hozzám.

Nem akarom, hogy akár csak látszólag is kettesben legyünk és nem akarok a közelében lenni. Egy ideig abba a hitbe ringattam magam, hogy biztosan az én hibám, ami történt, mert nem voltam elég körültekintő, nem vettem őt elég komolyan. Hosszú terápiás órák kellettek hozzá, hogy elfogadjam: nem én hibáztam. Ő lépett túl határokat, nem is egyet! Megáll én meg fellélegzek, bár így is túl közel van. Pár állammal arrébb kellene lennie.
- Baszódj meg! Milyen botlás? Ezt te annak hívod?? - mindjárt üvöltözni kezdek. Ha lett volna lélekjelenlétem a testvéréhez mentem volna az egésszel, vagy megpróbáltam volna én magam viszonozni az éles érdeklődését a testem iránt. Olyan sokáig le tudtam rázni, mindig kisiklottam a kezei közül, pedig a szexpartnereim száma nem elhanyagolható és talán ő nem számított volna, hiszen eggyel több, vagy kevesebb..de senki nem nézett rám soha úgy, mint ő. Megijesztett és menekülni akartam előle. Sikerült is..mostanáig.
- Hazudsz! - dehogy tudta, akkor már sokkal hamarabb idetolta volna a képét, hogy ezt..vagy valami hasonló monológot előadjon. Neem, Keith nem tudhat rólam semmit, nem találhatott meg ennél hamarabb és talán ez is valami karmikus véletlen csak. - Fogalmad sem volt, hogy hol vagyok. És ez dühített, igaz? - megütöm a geciskedő hangnemet, hogy letördeljem az egója szarvait. Engem ne..fenyegessen, ne akarja, hogy féljek tőle. (Pedig teszem.) És NE JÖJJÖN KÖZELEBB! - Mondtam, hogy ne gyere a közelembe! És ne hívj a szerelmednek.. - sőt, sehogy se hívjon. Meg se szólítson. De közelebb ér és olyan, mintha csapdában lennék. Lázasan járatom az agyam, hova is menekülhetnék a helyzetből, de nem merek hátat fordítani neki. Vakon tapogatózom a kilincs után és nyitom is az ajtót, hogy visszamehessek a klubba. - Menj haza, Keith és hagyj engem békén!