A semmiből előbukkanva fékezek le a ház előtt, szépen a útpadka mellé parkoltatva az autómat. Tekintetem a házra emelem, amely pont úgy néz ki, mint az a több tucatnyi, melyek egymás mellett sorakoznak.. vagy csak nézne ki, ha önjelölt bíráskodók nem jelölték volna meg a ház falait. Viszont jól látható, hogy újra laknak az épületben. Pár évvel ezelőtt, amikor ugyanígy itt álltam, hangsúlyosabbak voltak a falra fújt vonalak, és a ház előtt elterülő gyepről is üvöltött az elhanyagoltság. Most sokkal halványabb az egykori felirat, és a fű is rendben van. Észre sem veszem, hogy mosoly kúszik az arcomra, ahogy mindezt az újdonságot felfedezem. Talán tényleg megfogadta mindazt, amiről beszélgettünk még hetekkel ezelőtt. Leállítom a halkan búgó motort, és kicsatolom a biztonsági övet. Kihúzom magam, miközben a visszapillantót is kicsit magam felé fordítom, hogy ellenőrizzem a kinézetem. Apró kis smink hibát könnyedén korrigálom az ujjaimmal, eltüntetve azt a kis fekete foltot a szemem alól, amit valószínű a szemhéjtusom okozott. A rúzsom már lekopott, és most, hogy Dannyt készülök meglátogatni, a legkevésbé sem érzem a szükségességét az újabb felkenésének. A következő a hajam, ami kontyba van felfogva, és egyetlen mozdulattal bontom ki az egészet, így a szőke rakoncátlan hullámos tincseket szabadjára engedem. Az anyósülésre pakolt táskámért nyúlok, amit hamar a vállamra kapok, illetve a barna csomagolásért, melyben a meglepetés lapul. Kiszállok az autóból, a slusszkulcson lévő gombot megnyomva zárom be az ajtókat, és aktiválom a riasztót. Rutin mozdulat. Az üzleti negyedben is megteszem ugyanezt. A házhoz vezető járdára lépek, és ruganyos léptekkel indulok el a ház felé. Lépteimet tűsarkak kopogása kíséri. A lépcsőkön fellépve jutok a verandára. A szakadt szúnyoghálóra ügyet sem vetve hajtom ki a keretet – már ha nincs rögzítve – és határozott kopogással a bejárati ajtón jelzem, megérkeztem. Hhmm.. lehet inkább a csengővel kéne próbálkoznom. Körbe nézek, és ha találok egy erre hajazó kapcsolót, vagy gombot, akkor megnyomom azt is. Nehogy fennálljon annak a veszélye, hogy nem veszi észre jöttemet. Izgatottan igazítom meg a szoknyám, ami kissé meggyűrődött az autóban.

– Szervusz Danny. – köszönök, miután végtelen türelemmel megvárom, hogy kinyissa az ajtót. – Úgy tartja a mondás, ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez. –
Mielőtt bármit is mondana, folytatom ezzel a kis mondattal, és bár komoly arcot próbálok vágni, a szemeim árulkodóan csillannak meg.
– Tudom, hogy nem illik bejelentés nélkül megjelenni más otthonában, de mentségemre szóljon, hogy egy hatalmas és leküzdhetetlen nosztalgikus érzés kerített hatalmába – kissé értelmetlenül hangzik, de a magyarázat ott van a kezemben, amit bizonyítékként fel is mutatok. A barna csomagoláson egy hatalmas logó virít a Spago felirat. – Steak közepesen átsütve, pont ahogy szereted. Remélem éhes vagy.. és azt is, hogy.. hm, hogy nem zavarok. –
Napok óta tervezem, hogy eljövök Őt meglátogatni, elvégre három hét is eltelt azóta, hogy utoljára láttam. Valamiért halogattam, talán a belső bizonytalanságom halk suttogása hátráltatott, de amikor elmentem a Spago étterem előtt, ami egykor Danny kedvenc helye volt, úgy éreztem, eljött a pillanat. Jó ötletnek tűnt.. egészen mostanáig, hiszen csak most döbbentem rá, hogy lehet, a legrosszabbkor jöttem, és nincs is egyedül. Ezért is leszek a lelkesből kissé tétova.

Mosollyal az ajkain nyit ajtót, és ahogy tekintetem találkozik az Övével zavartság veszi át az uralmat az arcán. Vajon várt valakit? Csak úgy nem szokott senki sem mosolyogva ajtót nyitni egy ismeretlenre, aki a másik oldalon áll. Főleg nem Danny. Eleinte azt hittem, nem is nyit majd ajtót nekem, de még kész szerencse, hogy olyan kitartó vagyok, és nem adtam fel az első pár próbálkozás után. Talán ezért is ébred fel bennem a gyanú, hogy nem jöttem a legjobbkor. Már azt hiszem, elleszek tessékelve, amikor mégiscsak megszólal. Tudtam, hogy a csomagolás felkelti majd az érdeklődését.
– Nem, tökéletesen emlékszel. – mosolyodom el újra jókedvűen. Megkönnyebbülök, elvégre nem sült el rosszul a hirtelen betoppanásom. S csak most veszem észre, hogy Danny félmeztelenül áll előttem az ajtóban. Hirtelen támadt idegességemben észre sem vettem a nyilvánvalót. Akaratlanul is végigfut felsőtestén a pillantásom, és talán csak képzelem, de mintha a szívem hevesebben verne a mellkasomban. Jézusom. Még jó, hogy mindaz ami bennem zajlik, nem látható kívülről. Észreveszem a tetoválást, és a jól látható sebhelyeket, de én sokkal többet látok ennél, vagy mondhatnám úgy is, hogy messzebb látok ezeknél. Veszek egy mély levegőt, és újra a férfire nézek. – Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy személyes házhoz szállítója van. –
Jegyzem meg, újra felvéve azt a bizonyos humoros vonalat, majd ahogy kitárja az ajtót, könnyedén lépek be, elhaladva mellette. A nappali közepén torpanok meg, és körbefuttatom a pillantásom. No nem azért, hogy a szerény bútorzatot, vagy bármi mást felmérjek. Engem ezek a külsőségek nem érdekelnek. Csak felmérem a terepet. Sokat hallottam erről a házról, és kívülről többször volt már szerencsém látni, de még belül sosem jártam.

Félig Danny felé visszafordulva nézek át a vállam fölött.
– Semmi baj. Felőlem maradhatsz póló nélkül is. – válaszolok, és huncutul elmosolyodok, mi több, még Rá is kacsintok. Pont úgy incselkedek vele, mint évekkel ezelőtt. – Mit szólnál, ha az ebédlőben ennénk? –
A kérdés mondhatni költői, mert ringó csípővel indulok el az említett irányba, amelyet az előbbi szemlélésem során vettem észre. A krémszínű magas sarkú halkan koppan minden egyes lépésemnél. Az asztalhoz lépve rakom le a méretes barna csomagolást. A táskámat pedig az egyik szék támlájára akasztom.
– Egy percig azt hittem, nem is vagy itthon, és rám marad ez a rengeteg étel. – beszélek hozzá, feltéve ha utánam jött. Hamar kipakolom a barna zacskóból a fehér műanyagdobozba csomagolt főételt. – Hozok tányérokat. –
Jelentem ki. Meglepő, hogy mennyire kiismerem magam ebben a házban. Nagyon klasszikus az elrendezése, egykor én is egy hasonlóban nőttem fel. Igaz, a jellegén kívül nem volt benne más „családi” vonás. A konyhát csak egy pult választja el, és hamar ott is termek. Kinyitom az első szekrényt, majd a másodikat, aahh! Meg is van. Hamar a kezembe kerül az evőeszköz is. Mindezt feltornyozva indulok el az asztal felé. Igen, elképesztően lelkes vagyok, már túlságosan is. És megállíthatatlan, mert ilyenkor olyan vagyok mint egy tornádó. A kis stócot az asztalra teszem, majd a táskámhoz nyúlok.
– Megterítek. Viszont addig is megbíználak egy fontos feladattal. Kibontanád ezt? – a táskámból elő kerül két üveg bor, és ebből az egyiket az asztalra teszem, a másikat pedig a kezébe nyomom. – Közben pedig elmesélhetnéd, mi történt Veled az utóbbi időben. Mert biztos rengeteg minden, ha ennyire nem volt időd felém se nézni. –
Kedvesen nézek rá, és a hangom a legkevésbé sem szemrehányó, csak olyan kedvesen korholó.

– Köszönöm, ez igazán kedves Tőled. – mosolygok, amikor felajánlja a házát menedékül, ha esetleg elakarnék bujdosni a világ elől. Nem mondom azt, hogy ez kölcsönös, hiszen tudja már. Nagyon sokszor elmondtam neki, és ez továbbra változatlan. Úgy tűnik, nem zavarja az önállóságom. Ha külső szemmel nézne minket valaki, azt gondolná, nem először vagyok itt, pedig ez az igazság. Soha nem tettem be a lábaim a családi ház falai közé, mindig is tiszteletben tartottam Danny magánéletét, amit oly féltőn óvott, s végül összeomlott, mint egy kártyavár.
S bár úgy tűnik, nagyon is lefoglal a terítés, azért a szemem sarkából figyelem Őt. Apró kis mozdulatok, egy-egy másodpercnyi megtorpanás. A gondolatok, emlékek százával cikázhatnak az elméjében, pont mint nekem. Tudom, hogy voltak problémái az alkohollal, a tragédia bekövetkezte után, és lehet, hogy nem kellett volna a bort hoznom és pont az Ő kezébe nyomnom, de mindez a múlt. Én pedig csak előre tekintek, és nem vonok le téves következtetéseket. Az Ő kezében van a döntés, mit is tesz, és én nem kezelem úgy, mint mások. Nem bélyegzem meg, és nem hozok helyette döntéseket. Ha akar egy pohárral inni a vacsorához, hát tegye.

– Nem haragszom, csak kissé neheztelek. De ma lehetőséget kapsz a kiengesztelésemre. – nyílván nem kell ezt vér komolyan venni, hiszen látszik az arcomon, hogy az egész csak egy csipkelődés. A legutóbbi találkozásunkkor teljesen más volt a kettőnk közötti légkör. Most teljesen más, és nem is erre számítottam, bevallom, de nagyon örülök neki. Tudom, hogy a régi Danny már soha nem tér vissza közénk, hiszen az elmúlt évek nyomot hagynak rajta, de egy kicsike darabka most mégis újra itt van. Érzem.
Azt mondja várjak itt – egyébként sem tennék másként -, közben a tányérok és az evőeszközök szépen a helyükre kerülnek, megadom a módját. Még kis szalvétát is helyezek el a villa mellett. Felpillantok, megjelenik, és látva milyen büszkén emeli fel a nyitót, halkan elnevetem magam.
– Tényleg szerencse. Pedig lett volna egyéb más „mentő” ötletem. – nem kell magyarázzam, ahogy állítólag mindenből lehet sörnyitót csinálni, úgy egy bort is többféle módon ki lehet nyitni.
Amíg hoz poharakat, addig én kiveszem magát a lényeget a csomagolásból. Először Danny steakjét teszem a tányérra ami igencsak méretes, akárcsak a köret, ami tepsis burgonyából, és salátából áll, mellé még öntetet is adtak. Ugyan ezt teszem az enyémre is, annyi különbséggel, hogy én nem közepesen, hanem teljesen átsütve szeretem.
– Még mindig meleg. Reméltem is, hogy így lesz. Már nem is bánom, hogy megint megbírságolnak gyorshajtásért. – jegyzem meg. Az asztalfőnél nem foglalok helyet, nyílván Dannynek terítettem oda, és közvetlen mellé ülök le én is, ha már Ő is leült. Nem titok, hogy gyorsan vezetek, annak idején Danny mindig meg is rovott érte, ezért nézek rá most is oly bűnbánóan, pont mint régen. – Ha megengedsz nekem egy megjegyzést.. Sokkal jobb színben vagy, mint amikor legutóbb láttalak. Ennek szívből örülök. –
Ha a keze az asztalon van, akkor beszéd közben ráhelyezem az enyém, és finoman megszorítom. Pár másodperc erejéig még ott is hagyom, és aztán a borospoharamért nyúlok.
– Koccintsunk Rád. – nem zavar, hogy vizet öntött magának, és azzal koccintunk. Sejtettem, hogy ez lesz, és nagyon büszke vagyok rá, hogy ennyire erős. Végig a szemeit nézem, a poharak pedig halkan csilingelve koccannak egymásnak. Belekortyolok a borba, és alig hallhatóan felnyögök. Isteni finom. Elmondhatatlanul.
– Jó étvágyat. Remélem ízleni fog. – a pohár a helyére kerül, az evőeszközöket pedig a kezembe véve kezdem lassan felvágni a húst. – Visszatérve a mozgalmas hetedre, mindenképp meg kell jegyezzem, hogy meglepődtem a ház kinézetét látva. Látszik, hogy sokat dolgoztál az utóbbi időben a renováláson. –
A végén újra csak mosolygok. Nem gondoltam volna, hogy a hetekkel ezelőtti beszélgetésünk bármilyen hatással is lett volna rá, de úgy tűnik mégis.

– Még nem tudom pontosan, de van több ötletem is. – válaszolok sejtelmesen a kérdésére, miszerint milyen módon engesztelhetne ki. Ugyan nem mondok semmi olyat, de talán a hanglejtésem, vagy az a kis huncut mosoly az ajkaimon teszi a válaszomat igencsak kétértelművé.
Látom rajta a lelkesedés apró jeleit, ahogy leül Ő is az asztalhoz, és megérzi a steak utánozhatatlan illatát. Csak mosolygok és mosolygok, még akkor is, amikor kezem az Övén, és viszonzom a szemkontaktust. Apró kis szorítás, és egy elsuttogott szó, én pedig meleg tekintettel nézek rá, és nem is mondok semmit. Mert nincs szükség rá. Nincs mit megköszönnie, igazán nincs.
Most is pont annyira éhezik a szeretetre, mint amikor legutóbb láttam, és ez szívbemaró érzés. sokat gondolkoztam a találkozásunk után, és igazán bele sem mertem képzelni magam az Ő helyébe.
A társadalom peremére szorult, és nincs egy élő rokona sem. Elhatároztam, hogy történjék bármi is, én mellette leszek. Amíg hagyja ezt.

Lopva figyelem, ahogy felvágja a húst, majd ahogy látom az átszellemült arcát az első falatoknál, somolyogva kezdem el én is a saját tányérom tartalmát elfogyasztani.
– Ez jó hír, és hidd el, ez idővel csak jobb lesz. Ahogy a ház új külsőt kap, úgy az emberek is az idő elteltével sokat fognak felejteni. –  mondom, és egy pillanatnyi szünetet tartva belekortyolok a boromba. Istenien passzol a húshoz. Bár bevallom, mostanság nem csak a húshoz fogyasztottam olyan szorgalmasan. – Minden csoda három napig tart. Lehet, hogy nem lesztek kebelbarátok a szomszédokkal soha, de már az nagyszerű, ha csendben megéltek egymás mellett. Engem napi szinten jelentenek fel valamiért. Még nem jöttek rá, hogy rajtam nem igazán lehet fogást találni. Ha eljut tárgyalásig a dolog, se megyek el, csak az ügyvédem képvisel. -
Könnyedén vonom meg a vállam, mintha az egész leperegne rólam, és így is van. A legjobban az ügyvédem jár, mert nem kevés pénzt zsebel be ezekért a munkákért. Viszont ameddig jól végzi a munkáját, addig én is szívesebben adok ki annyi pénz a munkájáért.

Közben elfogyott az első pohár borom, és amikor ezt észlelem, hamar töltök magamnak újra.
– Mesélj, hogy telnek a mindennapjaid? A házrenováláson kívül. – bár még nem fejeztem be a vacsorát, mégis kényelmesen hátradőlök, kezemben az újra megtöltött pohárral, és Őt figyelem. – Remélem nem érzed úgy, hogy faggatni akarlak, csak tényleg érdekel, mi van veled. Például mi a helyzet a munkával? –
Kérdezem bocsánatkérő mosollyal az ajkaimon. Nem akarok semmiféle olyan témát feszegetni, ami neki kellemetlen lenne, de azt sem akarom, hogy azt gondolja, puszta sajnálatból nem teszem fel ezeket a kérdéseket. Nem sajnálni akarom, hanem tudni mindent, és segíteni neki.

Ahogy mesélni kezd, a mosolyom úgy szélesedik egyre inkább, percről percre. Végül elnevetem magam, ahogy eszembe jut az általa felidézett emlék.
– Hogyne emlékeznék, mintha csak tegnap történt volna. – bólogatok, és tényleg ezt érzem most ezekben a percekben. Mintha nem telt volna el az az öt év, és nem történt volna meg az a megannyi szörnyűség Vele. Tagadhatatlanul élvezem ezeket a lopott perceket, a világos szemeim pedig élénken csillannak meg. – És ráadásul hiába beszéltél annyit a lelkére, hetekkel később mégis csak tetten akart érni, és a fejébe vette, hogy majd lefotóz miközben a szekta tagokkal ülésezünk. Az éjszaka közepén átszökött egy szál pizsamában, majd felmászott az ereszcsatornán kapaszkodva, csak hogy annak a rögzítése nem bírta és.. és csak.. csak arra lettem figyelmes, hogy valami nagyot durrant kint. Kirohantam, és akkor láttam, ahogy Miss Rotteman a pázsitomon fekszik, rajta pedig a ház komplett ereszcsatornája. –
Miközben mesélek, újra és újra elnevetem magam. Ennél az esetnél és Ő jött ki helyszínelni. Már akkor is nagyon mulatságos volt az egész, pedig szegény asszony medencecsonttöréssel távozott a helyszínről. Kezemmel letörlöm azt a pár könnycseppet, ami éppen csak kibuggyant a szemhéjam alól. Örömkönnyek ezek, amelyek a felidézett pillanatok, és a jóízű nevetés gyermekei. Veszek egy mély levegőt, majd lassan kifújom, így szépen lassan lenyugszom, de a mosoly még mindig ott játszik az ajkaimon. Egy hosszú pillanatig csak nézem Őt, és a vonásaim egészen megkomolyodnak. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el így, szótlanul.
– Te voltál az egyetlen, aki hitt nekem. – a szavaim halk vallomás, melyben az őszinteség annál erősebben domborodik ki. Igen, Ő volt az, aki nem húzta rám azonnal a vizes lepedőt. Nem ítélt el, és a tényeket nem torzította el, csak mert a Kastélyról volt szó. Pedig tisztában volt vele, mi folyik odabent. Soha nem titkoltam, sem előtte sem pedig a világ elől. – Azóta sincs senki más. –
Nyílt titok ez, és tudom, hogy csak azt várják, mikor hibázom. Minden lépésemet figyelik, hogy ha esetleg megbotlanék, akkor azonnal rám vethessék magukat, és cafatokra szedjenek. Csak hogy velem nem olyan könnyű elbánni. Végül csak megrázom kissé a fejem, és a borús gondolatokat megpróbálom elhessegetni. Az immáron újratöltött pohárért nyúlok, hogy újfent belekortyoljak, s utána kérdezek. Pont elkapom a tekintetét, ahogy a világos íriszek az ajkaimra csúsznak, és már nem a szemeim figyelik. Csak egy másodpercnyi villanás volt csupán, mégis a felismerés hatására hevesebben kezd el verni a szívem.
– Tudom.. de a lényeg, hogy ne add fel. –  nézek ré bíztatóan. Ha a Kastély bezárna, engem sem biztos, hogy alkalmaznának. Nekem is megvan a magam híre, de szerencsére nem fenyeget ez a veszély. – Sok embert ismerek, és sokan megfordulnak nálunk, majd körbekérdezek, hátha akad valami. Ismerős által, és ajánlással mindig könnyebb. Én pedig szívesen kezeskedem érted. –
Ez számomra nem is kérdés. Egy percig nem merül fel bennem, hogy nem ajánlanám csak azért, ami történt. Kevés emberben bízom meg annyira mint benne. Fogalmam sincs, miért van ez, de így van.
– Miben gondolkozol? –  úgy könnyebb, ha tudom, mit akar csinálni, mert akkor olyan körben kérdezősködöm. S ahogy halad a beszélgetés, úgy a vacsora is lassan fogy, és megint csak azon kapom magam, hogy a poharam kezd erőteljesen kiürülni. Megint.

Szavai megerősítenek abban, amit eddig is tudtam. Hitt nekem, és végig mellettem állt. Még akkor is ha támadták emiatt, főleg a kollégái. Ezt sosem mondta el nekem, de nem is kellett, nem volt rá szükség. Ismerem az emberi természet ezen oldalát. Az erős kéz, mely Hozzá tartozik, egészen betemeti az enyém, ahogy ráteszi. Tekintetem elkapom a szemeiről, és lepillantok az egybeolvadó kezeinkre. Lágy mosoly költözik ajkaimra, és újfent felnézek Rá.
– Remélem igazad lesz. Mert egyelőre úgy érzem, mintha az egész világ egy emberként fogott volna össze ellenem. –  vallom be halkan. Nem szoktam ezt így kijelenteni, pedig nyilvánvaló. Mielőtt Danny börtönbe került, sem volt túl rózsás a helyzetem, és ez azóta sem változott, talán csak rosszabb lett, de már észre sem veszem a különbséget. Tulajdonképpen nincs is jogom panaszkodni – ha ez a kijelentés annak mondható -, én választottam ezt az életstílust. Viselnem kell hát a következményeit.
A kettőnk között meghitt pillanat kissé megváltozik. Amit egyelőre nem is bánok. Egyre többször kaptam magam azon, hogy a férfi ajkaira kalandozik tekintetem. Veszélyes vizekre eveztünk. Egy olyan ismeretlen útra, ahol ugyan mindketten jártunk már, de nem együtt. Nem egymással. Ezért is annyira veszélyes ez a játék. A percekkel ezelőtt elszakadó kezek most újra egymásra találnak. Érzem a határozott szorítást, amely erős de mégsem bántó. Nem érzek fájdalmat, inkább figyelmet követelő érzést. A lassan fogyatkozó vacsorámról a pillantásom Rá esik. Nem vágok a szavába, pedig tudom, mit akar mondani, Még akkor is, amikor beáll a pillanatnyi csend, mert éppen a megfelelő szavakat keresi.
– Semmi baj, nem haragszom. –  szólalok meg, amikor már érezhetően befejezte. – Megértem, miért szeretnéd magad megoldani. Csak szeretném, hogy tudd, számíthatsz rám. Bármiben. –  
Tudom, miről szól ez az egész. Bizonyítani akar magának, és a világnak, hogy igenis megtudja csinálni hátszél vagy bármiféle segítség nélkül. Ahogy felajánlottam a segítségem, már akkor sejtettem, hogy ez lesz a válasz. Dannyt mindig is büszke és erős férfinek ismertem, és ezt nem tudja több évnyi börtön sem kiölni belőle.
– Azt is tudom, hogy megfogod oldani. –  most én mosolygok bíztatóan, és nézek a szemeibe, ha összetalálkozik a pillantásunk. Nagyon szeretném, ha Danny boldog lenne. Bármi is történt, bármit is tett, megérdemli a boldogságot.
Az este gördülékenyen folyik tovább, a beszélgetést semleges gödörbe terelgetem. A vacsora lassan elfogy, ahogy az egy üveg bort is elfogyasztom egyedül. Jól eső bizsergés fut végig a testemen, és érzem, hogy egy picit fejembe szállt az édes nedű.
– Remélem ízlett. –   mosolygok a férfira, miközben felállok az asztaltól, és elkezdem leszedni a tányérokat, és az evőeszközöket. Egymásra rakva fogom meg, majd sétálok ki vele a konyhába. A mosogatóba helyezem a mosatlant, majd a hűtőhöz lépek, és kiveszem a másik, bontatlan üveget, majd azzal a kezemben sétálok vissza. – Támadt egy ötletem arra, hogyan is engesztelhetnél ki. –  
Szólalok meg, majd a táskámat a szék karfájáról leakasztva teszem fel az asztalra, és túrok bele, egészen addig keresgélve, amíg  kezem ügyébe nem akad a kulcs.
– Feltett szándékom, hogy elraboljalak.., de ehhez a Te közreműködésed is kell.  Elvégre az ittas vezetés nem mutatna túl jól az aktámban. –   édesen elmosolyodom, miközben szemeim huncut módon csillan meg, ahogy a férfire nézek, és ha pillantásunk találkozik, meglóbálom a kocsi kulcsokat a kezemben. Az üveg, amit a hűtőből vettem ki a táskámban landol, mellette a borbontó is. Odalépek a férfihoz, és egy tudatos, mégis óvatlan mozdulatnak tűnő érintéssel simítok végig az alkarján, majd csúsztatom a slusszkulcsokat a kezébe. – Te vezetsz, én pedig navigálok. Bízz bennem, jó lesz. –  
Egészen közel állok hozzá, és még mindig a szemeibe nézve búgom az édesgető szavakat. Tudja jól. hogy bízhat bennem, és semmi olyanba nem rántanám, ami rosszul sülne el.

Figyelem arcának vonásait, amelyet oly  régen láttam már. Újfent egy furcsa kettősség kerít a hatalmába. Egyszerre látom erősnek, és törékenynek. Tudom, hogy a felajánlott segítségem nem azért utasítja el, mert a személyem ellen lenne kifogása, hanem büszkeségből. Vannak dolgok, amiket a többévnyi börtön sem ölhet ki az emberből. Az előttem ülő férfi mindig is egy büszke ember volt, és ezen a történtek sem változtattak. S ahogy keze az enyémet szorítja meg bíztatóan, és tekintetünk összekapcsolódik egy hosszú pillanatra, mintha két ember lennénk, akik ellen összeesküdt a világ, és kívülállóként kezelik őket. Két annyira más ember mégis annyi hasonlóság.
Sosem jártam ebben a házban azelőtt, látszólag mégis otthonosan mozgok. A legkevésbé sem esik nehezemre az, hogy elpakoljak. Egy pillanatig sem érzem azt, hogy ezzel „kiszolgálnám” a férfit, de mégis így lenne, akkor is szívesen tenném. Már a vacsora közben cikáztak a gondolatok a fejemben, ahogy csendben figyeltem Őt. Bármennyire is sokat dolgozott ezen a házon, ki kell mozdulnia a négy fal közül. Szüksége van arra, hogy friss levegőt szívjon, és a múlt képzeletbeli béklyóit lerázza magáról, akárcsak egy órára. Ez pedig nem fog anélkül menni, hogy ne hagyná maga mögött a múltra folyamatosan emlékeztető házat, amely régen gyerekzsivajtól volt hangos, de most csend honol benne.
Az ötletem egyszerű, és nincs hozzá szükség sok hozzávalóra, csak Ő és én, és az autóm, és a világ máris kinyílik előttünk. Látom az arcán a meglepettséget, még sincsenek rossz érzéseim, és igazam hamar be is igazolódik. Mosolyom szélesebbé válik a reakcióját látva, meg enyhén megcsóválom a fejem.
– Mindig meglep, hogy micsoda misztikus kapcsolat van a férfiak és az autók között. – jegyzem meg, amolyan viccesen. Elvégre ez pont olyan, mint a nők és a cipők. Megmagyarázhatatlan, mégis létező jelenség. Nekem nem jelent sokat az autóm, azon kívül, hogy feltűnő akárcsak én, és az egyik legbiztonságosabb modell, és gyorsan lehet vele menni. Jó látni a széles vigyort az arcán, ami egészen mássá változtatják gondterhelt és meggyötört vonásait, de ez egy csapással eltűnik, ahogy hozzáérek. Nem zavartatom magam a reakciója láttán, a megkezdett mozdulatot folytatom, ahogy ujjaim végigtáncolnak alkarján, végül az autó kulcsait a kezébe csúsztatom. Végig a szemeibe nézek, legalábbis ezt hiszem, s észre sem veszem, ahogy tekintetem egy pillanatra az ajkaira vándorolnak, s onnan vissza a kék szempárra.
- Ezt örömmel hallom. – suttogom halkan, és még egy pillanatig ott maradok közvetlen közelében, előtte állva, végül ellépek, és a táskám a kezembe véve fordulok felé. – Felőlem indulhatunk. –
Mérem végig a férfit, és ha nincs ellenvetés, akkor könnyedén lépek oda hozzá ismét, és karolok belé.

Egy hosszúra nyúlt pillanat volt csupán, a szívem mégis kihagyott egy ütemet. Játékos érintésnek indult, ahogy az ujjaim végigsiklottak a karján. Apró közeledés a másik fél felé. Hazudnék, ha azt mondanám, céltalan mozdulat volt ez, mégis a pontos indíttatást nem tudnám meghatározni. Évekkel ezelőtt nem tettem volna meg mindezt, nem akartam volna ilyen lépésekkel közeledni felé, hiszen mindig megtartottuk azt a három lépés távolságot, amit egy családos embernek meg kell tennie. Talán nem is sejti, mennyire nehéz volt nekem akkoriban az a három lépés.. nehéz időszakban sodort minket egymás mellé a sors. Akkoriban indult be igazán a club, és sokkal több ellenséget szereztem, mint azt előre gondoltam volna. Soha nem voltam annyira magányos, mint akkor. Aztán feltűnt Ő, aki hitt nekem, és azt éreztem, végre itt van valaki, aki törődik velem. Így érthető, hogy a vonzalom mellett valami más is ott munkálkodott bennem. Hogy Ő ebből mennyit vett észre, azt nem tudom. Igyekeztem a lehető legjobban leplezni ezeket a gondolataimat. A mostani helyzet mégis más.. elvégre mindketten más emberek vagyunk, és egyikünk hátterében sincs család, vagy barát/barátnő. Ismeretlen ez a helyzet, és nem tudom mi lenne a helyes, vagy a helytelen.. de nem is akarok most erre gondolni.

Ellépek Tőle, hogy a táskámat magamhoz vehessem, de elsötétülő tekintete, mely az enyémbe fonódott, még mindig látom magam előtt. Így, hogy megszakítottam azt a bizonyos láthatatlan láncot, amely egyre közelebb húzott hozzá, most megint visszazuhanunk az előző állapotba. Könnyed, játékos.. nem is tudom, hogy bánom e a dolgot, avagy sem.
Már a verandán állok, Ő pedig megtorpan az ajtóban, amikor meghallom a kérdést, és azonnal megfordulok. Kérdően pillantok rá, de a vonásaim egészen ellágyulnak, ahogy beszélni kezd, majd szélesen elmosolyodva megrázom a fejem. A szőke hullámos tincsek édes táncot lejtenek az arcom körül.
– Nem, eszemben sincs. Majd talán legközelebb, és akkor előre szólok, hogy készítsd ki az öltönyöd. – mondom neki, és játékosan rákacsintok, és ha hagyja magát, akkor a karjánál fogva húzom finoman magammal a kocsiig, ami a ház előtt parkol a járdaszegély mellett. – Az egyik kedvenc helyemre viszlek el. Oda szoktam mindig kimenni, ha egyedül szeretnék lenni egy kicsit, távol a várostól és az emberektől. –
Tovább fűzöm a gondolatot, és ezzel némi információt adva a helyről. Így már talán körvonalazódhat valami lelki szemei előtt a helyről, ahová éppen megyünk. Az azonnal kiderül így, hogy rajtunk kívül nem lesz ott más, főleg nem ilyenkor. Az est lassan leszáll, és ilyenkor az emberek a városba özönlenek, nem pedig menekülnek onnan. Az autóhoz lépek, de nem a vezető oldalra, hanem a másikra, és várakozóan pillantok a férfire. Nála van a kulcs, és Ő tudja feloldani a központi zárat egy gombnyomással. Ha ez megtörténik, könnyedén huppanok be az anyósülésre.
– A Far Hills Avehez kellene eljutnunk, és onnan fel a 159-es sugárútra, ami a Red Rock park mellett halad el, a hegyek felé. Az útvonalat rád bízom. – ha már beszállt mellém, megadom az első instrukciókat, merre is kellene haladnunk. Az övet bekapcsolom, és kényelmesen elhelyezkedve hátradőlök az ülésben.

– Sokkal több kedvenc helyem van,  mint hinnéd. –   mosolyodom el sejtelmesen, de nem mondok többet. Nem hiszem, hogy ez a kijelentés meglepné, elvégre mindig is szerettem utazni, és nem csak a városon belül. Igaz, maga Las Vegas is egy igazi kincsesláda a maga módján. Ha elhagyod a belváros giccses csillogását, a külváros területein hangulatos éttermekre, nosztalgikus mozikra lelhetsz, ahol kellemesen eltudod tölteni az időt, mindenfajta felhajtás nélkül. Mindig is szerettem a csendesebb helyeket, ahol nem feltétlen tudják, hogy kivagy.. vagy ha mégis, egész egyszerűen nem érdekli őket. Igen, léteznek még ilyen helyek. – Ha nem jössz velem önszántadból, kénytelen leszek elrabolni. –  
Nevetem el magam, és érzem, ahogy az egész társalgás, a kettősünket körbelengő hangulat könnyeddé változik, és ez jó. Határozottan jó. Már csak azért is, mert Dannynek sem árt meg egy kis játékosság, egy kis nevetés. A mondat pedig, amely elhagyja szám, már önmagában komikus. Hiába a megtévesztő tűsarkak, vagy a határozott fellépés, nem lennék olyan biztos a sikeremben, ami Danny elrablását illeti. Mégiscsak férfi, és nagyobb és erősebb nálam. Igaz, nem is gondoltam komolyan a szavaim, és ezt a mosolyom is elárulja.
- Mindent a maga idejében. –   eszemben sincs még elárulni, hova is megyünk pontosan. Az is előfordulhat, hogy sokkal hamarabb rájön, mint hogy a hely közelébe érnénk. Így csak komoly arcot vágva, amolyan tanárnős ábrázatot magamra öltve, térek ki a pontos válaszadás elől. A zár kattan, ls hamarosan mindketten az autóban ülünk.  A megjegyzését hallva csak elnevetem magam,., de nem fűzök hozzá semmit. Nem, a legkevésbé sem bántott meg ezzel a kis megjegyzéssel. Mitagadás, a legtöbb pénz a szexiparban van. Ez a jelző pedig alapvetően nagyon sok mindent lefed, illegális prostitúciótól kezdve a felnőtt filmekig, és valahol az én kis clubomnak is jutott belőle egy tortaszelet. Az évek alatt pedig, amit a külvilágtól elzárva töltött Danny, az üzlet mégjobban felvirágzott, és több bevételt hoz, mint valaha.

Somolyogva figyelem, ahogy a férfi s az autó képletesen szólva egymásra találnak. Tényleg soha nem fogok rájönni erre a kapcsolatra, ahogy Danny is megmondta. A motor halkan dorombolni kezd a fém motorháztető alatt, és lassan elgurulunk egy egészen más irány felé. Nincs semmi bajom a környékkel, mégis nyomasztónak érzem, és örülök, hogy ha még egy kis időre is, de Danny elhagyja velem.
– Zavarna, ha kapcsolnék egy kis zenét? –   kérdezem, miközben oldalra fordulva ránézek, és ha megkapom a beleegyezést, akkor a lejátszóhoz nyúlok. Pár gombnyomás, és a mindkettőnk által jól ismert dallamok felcsendülnek. A hangerő kellemes, nem üvölt de mégis lehet élvezni a zenét, és még egymást is halljuk.

– A második utcánál jobbra ha felmész a gyorsforgalmira, gyorsabban jutunk az autópályára. Ott pedig igazán megtudod hajtani a kicsikét. –  egy ideje már gurulunk, amikor megszólalok megint. A lábam a zene ütemére jár önkéntelenül. A mellettem ülő férfira mosolygok. Ha valakit, hát engem nem zavar, ha gyorsan megyünk. Danny pedig pontosan tudja, hogy már öt évvel ezelőtt is annyi gyorshajtási bírságom volt, mint égen a csillag, és persze sosem mulasztotta el mindig az orrom alá dörgölni a dolgot, és kifejezni nem tetszését. De még csak ezért sem tudtam érte neheztelni. Lehet csak én képzeltem többet a dolgok mögé, de még abban is a sajátos törődését véltem felfedezni, amelyet irányomban tanúsított.

A férfi figyelmét teljesen leköti az autó, s annak minden részlete. A kormányon feszülő bőr, a műszerfalon felvillanó fények, a motor andalítóan duruzsoló hangja, ahogyan egyhelyben állunk. Ez a sok kis apró részlet, mely eggyé áll össze, leköti a figyelmét, míg az enyémet teljesen más ragadja meg. Az élénken csillogó íriszekről a kezeire vándorol le pillantásom. Figyelem, ahogy a nagy s erős férfikéz milyen tisztelettel ér hozzá eme négy keréken guruló csodához. Egy pillanatra engedem, hogy a fantáziám képzeletben túllépjen egy határt, és elképzelem, ahogy az a kéz az én derekamat érinti édesen, mégis határozottan. Ahogy bőr érintkezik a bőrrel, és elindul a csípőmön át a combomig, ahol a térdhajlatomba furakodnak az ujjak, és a következő pillanatban már lábam keskeny csípője köré fonom.
Aztán lassan elindulunk, és kipillantva az ablakon, megengedek magamnak egy mosolyt, és szemeim elé vetülő képet félreteszem. Ennek most nem itt a helye, és nincs is itt az ideje. Talán nem is lesz soha.

Érzem a változást a mellettem ülő férfiben. Még csak meg sem kell szólalnia hozzá, és még csak rá sem kell nézzek, ennek ellenére megteszem. A szív hevesebben ver, a vér száguld az erekben, és ahogy kikanyarodunk a városi forgatagból, a motor felpörög. Akárcsak mi. A zene üteme egészen a bőröm alá férkőzik, és a lábam önkéntelen is jár, a refrént pedig együtt énekelem a hangszóróból szóló énekessel. A banda számai egymást követik, és jó húsz perc után egyre közelebb kerülünk a helyhez. Felhajtunk a szerpentinre, ahogy már előzetesen is mondtam Dannynek, és egyre magasabbra haladunk.
- Körülbelül még száz méter, és bal  oldalt látni fogsz egy pihenőt, majd oda parkoljunk le. – a zene elhalkul, én pedig mosolyogva mondom a következőket. A rádiót kikapcsolom, és alig egy perc múlva már látszik is, amiről beszéltem. A régen pihenőként kijelölt hely most nem más, mint egy kiugró az útról, amelyen nincs semmi más, csak a csupasz föld. Régebben voltak itt kihelyezett padok, mint minden szépen karbantartott pihenőhelyen, de már csak egy áttört szalagkorlát emlékeztet arra, hogy itt valaha is volt valami. Amikor a motort elhalkul, akkor szállok ki az autóból. Teszek pár lépést a kiugró széle felé, majd a vállam fölött hátra nézek Dannyre, és mosolyogva intek neki, hogy tartson velem. Végül egészen a szélére merészkedem, és a lábunk alatt elheverő, fényárban úszó városra nézek le. Mintha csak egy karnyújtásnyira lenne. Ha mellém ér Danny, még pár pillanatig nem szólalok meg.
– Sokkal gyönyörűbb a város így, mint amikor benne vagy, és közvetlen közelről látod azt a temérdek giccset, és mocskot. – szavaim teljesen őszintén csengenek, megtörve a bennünket körülvevő csendet. Végül felnézek Dannyre. – Ugye, hogy nem hiányzik az az öltöny? –
Ugratom Őt, de csak viccből. Elvégre most már láthatja, milyen az én egyik kedvenc helyem. Minden sallangtól mentes, a várostól távol eső csendes hely, ahonnan még a csillagokat is tisztán látni. Végül felemelem a kezem, és megérintem a karját. – Örülök, hogy eljöttél velem. –

Itt állunk egymás mellett, egy szakadék fölött, miközben a lábaink előtt heverő város fényeit figyeljük, s újra elfog az a furcsa érzés. Ugyanaz, mint minden találkozásunkkor, vagy amikor a börtönben egy teremben ültünk egy aprócska asztal mellett, később pedig egy üvegablak mögül figyeltem az elgyötört vonásokat. Az évek elteltek, s a tragikus, sorsfordító események következtében már nincs mögötte egy család, mégis a múlt sötét szövevényei fonnak közénk egy láthatatlan falat. Mindezek a gondolatok azért is ötlenek fel a világos hajtincsek rejtekében, mert az iménti megjegyzése akaratlanul is elindította bennem ezt a folyamatot. Ártatlan mondatnak is tűnhet, egy kívülálló számára legfőképp. Számomra viszont talán több jelentőséggel bír, mint az egyébként szükséges volna. Több kérdés is megfogalmazódik bennem, mégsem teszem fel őket. A lassan kialakuló pillanatot nem szeretném elrontani semmivel sem. Úgy vigyázok rá, mintha egy törékeny tárgy lenne, amely a legkisebb szorítástól is összeroppanhat. Túl régóta vártam már erre..

Olyan hirtelen történik az egész, túlságosan is ösztönös az, ahogy felemelem a kezem, és megérintem Őt. Sokan nem is tudják, mennyire fontos számomra a testi kontaktus. Még szerencse! Az üzletre, amelyet vezetek, nem éppen vetne jó fényt, ha pont rólam, a „rettegett” Ladyről kiderülne, milyen fontossággal bír az, amiről azt hangoztatja, nem szükséges az élvezetek eléréséhez. Érzem ujjaim alatt, ahogy megrezzen, de még ennek hatására sem kapok el a kezem. Még akkor sem, ha ez a reakció akár figyelmeztetés is lehetne a számomra, hogy eddig s ne tovább. Tekintetünk összekapcsolódik. Próbálok kimondatlan kérdéseimre választ találni, de sikertelen próbálkozás csupán.

Mindez megszakad abban a pillanatban, amikor ellép tőlem, és leereszkedik az egyik szikla szélére, elfoglalva egy parányi helyet belőle. Nem egyszer ültem már én is azon a sziklán, most még sem mozdulok. Korántsem azért, mert félteném a fehér ruhámat, esetlegesen magamat bepiszkolni. Egész egyszerűen a látványt szívom magamba, ahogyan ott ül Ő, s merengve a tájat nézi.

A kettősünk között beálló pillanatnyi csendet végül Ő szakítja meg. Tekintetem még mindig rajta pihentetem. Nem vágok a szavába, mert minden egyes mondatánál úgy érzem, mintha egy be nem fejezett gondolat lenne. Lassan feláll, és lélektükreiben látom, hogy mondani akar valamit. Eddig nem szólaltam meg, és talán az lenne a legjobb, ha most sem tenném, de..
- Sokkal több mindent megosztanék Veled, mint azt gondolnád. – szalad ki a válasz a számon, újfent önkéntelenül egy válasz, ami leginkább egy korábban elhangzott mondatára utal vissza. Vajon a kellemes vacsora, és a nem kevés bor az, ami ilyen hatással van rám? Szavaim mégis halkak, nem pedig harsogóak, mintha az egész világnak akarnám megvallani gondolataimat. Önmagamat is meglepem, hogy mindezt hangosan is kimondtam. Hiába is tagadnám, ez már akkor is így volt, mikor megismertem. Nem mondhattam ki, mert csak kellemetlen helyzetbe sodortam volna mindkettőnket.. akkoriban minden más volt. Persze mindez még nem jelenti azt, hogy helyesen cselekedtem azzal, hogy így reagáltam a szavaira. Lehet, hogy most mindent elrontottam? Hogy mindaz, amit látom, hogy kiakar mondani, nem fogja megtenni? Rám nem jellemző módon sütöm le a tekintetem egy hosszú pillanatra, mielőtt újra felnéznék Rá.

Nyugtalanító csend áll be a beszélgetésünkbe azután a bizonyos mondatom után, melyet nem lehetett félreérteni. Én még sem vagyok feszült. Csendben várom az ítéletet, mert biztos vagyok abban is, hogy a férfi nem fog szó nélkül átlépni az iménti kijelentésemen. Úgy téve, mintha nem is mondtam volna semmit. Természetesen fennáll ennek is a lehetősége is, de én nem így ismertem meg Őt annak idején.

Végül kettőnk közül Ő töri meg a csendet, pont úgy, ahogy én is szerettem volna. Végig Őt nézve, keresve a szemkontaktust hallgatom. Tudom, s érzem azt, milyen nehéz Neki erről beszélnie, de úgy tűnik, most jött el az a pillanat, amikor ezen túl kell esnünk. A ki nem mondott szavakat, a néma gesztusokat, a titkolt pillantásokat most leleplezzük. Közbeszólhatnék, hogy segítsek megtalálni a megfelelő szavakat, de nem teszem. Nem tehetem. Danny pont az a férfi, aki önön harcait saját maga vívja meg, és úgy érzem, egy hasonló elevenedik meg most előttem. A kezemért nyúl, és engedelmesen simul vékony ujjaim az Övéi közé. Ahogy felemeli közénk, és körbeöleli, apró kezem egészen eltűnik az övében, és ez jó érzéssel tölt el. Tekintetem nyílt, és figyel minden kiejtett szóra. Ajkaimon kedves mosoly játszik, és ez akkor sem tűnik el, amikor végül elengedi a kezem, elfordul tőlem, arcát a város messziről pislákoló fényeinek megmutatva. Most rajtam a sor, mégis hagyom, hogy a pillanatnyi csend kicsit hosszabbra nyúljon, de közel sem zavaróan. Csak éppen annyira, hogy az imént elhangzottak leülepedjenek. Mindkettőnkben.
– Bármennyire is szeretnénk minden lépésünket előre megtervezni, ez lehetetlen. Nem láthatjuk előre, mennyire lesz az előttünk álló út egyenletes, vagy buktatókkal teli. Melyik lesz az a döntésünk, ami közelebb visz a vágyott célhoz, és melyek azok a cselekedetek, mik miatt távolabb kerülünk a céltól. – mindaz, amit elmondott igaz volt. Egy új helyzetben vagyunk most, ahol mindketten egyedülállóként nézünk szembe a nagyvilággal. A vonzalom, amely az első találkozásunk óta fennáll köztünk, most, a viszontlátás alkalmával újraéledtek, s talán erősebbek, mint valaha. Legalábbis részemről biztosan. Így ezen részét nem boncolgatom, hiszen nincs miért. Inkább a kialakult helyzetet próbálom megérteni, és elmondani a férfinak, én hogyan látom ezt az egészet. – Hat év rengeteg idő. Olyan idő, amelyet az akaratodtól függetlenül osztottak be, és minden lépésedet előre megtervezték anélkül, hogy megkérdeztek volna róla, jó ez így neked. Most pedig újra szabad vagy, és bármennyire is vágytál erre, most ez az egész a nyakadba szakadt, és cipelned kell. Egyedül. –
Hangom kedves, és lágy. Kezem melyet nem is olyan rég engedett el, most felemelem, és először a vállára helyezem.
– Teljesen normális, ha így érzel. Nem szabad sürgetned ezt a folyamatot. Hidd el, hogy minden szépen kialakul majd az életedben, és a megválaszolatlan kérdések letisztulnak majd benned azáltal, hogy az elkövetkezendő holnap választ ad rájuk. – kezem a válláról feljebb vándorol, először a nyakára simulva. Ha még nem fordult volna felém, az állát érintve kérném némán a mozdulat által, hogy rám nézzek. Íriszeim az övébe kapaszkodnak, s tenyerem az arcára simul. – Ami pedig kettőnket illeti, ugyan ez a helyzet áll fenn. Én sem látom előre, milyen irányba tartunk. Nincsenek terveim, sem pedig elvárásaim. Egyet tudok biztosan, az pedig az, hogy élvezek minden percet, melyet Veled tölthetek, és tagadhatatlanul vonzódom Hozzád. –
A köztünk lévő távolságot egy lépéssel szelem át, oly minimálisra csökkentve, hogy testem finoman az Övéhez simul.
– Ne gondolkodj Danny, most nem kell. Hagyd magad végre egy kicsit sodródni az árral, és ne a holnapra gondolj, hanem a most-ra. – hangon egészen elhalkul, és beszéd közben egyre közelebb hajolok hozzá. Végül megállok egy pillanatra, s a szemeibe nézve keresem a ki nem mondott kérdéseimre a választ. Hacsak nem ütközök ellenkezésbe, akkor a következő pillanatban ajkaimmal puhán érintem meg az övéit. Először csak egy, majd követi a többi apró, finom, ismerkedő csók. Végül ajkaim már nem érintik az övét. Egy egészen parányi távolságot eszközölve pillantok fel Rá. A legkevésbé sem akarok ajtóstul rontani a házba, és bár én tudom, hogy készen állok arra, hogy ezt a pillanatot megéljem, de vajon Ő is?

Halvány, alig látható mosoly fut át az arcomon, amikor a pszichológusához hasonlít. Nem felelek erre semmit sem, ahogy arra se, amikor csodálatosnak titulál engem. A gondolatok cikáznak a fejemben, és minden erőmmel azon vagyok, hogy a káosz ellenére letisztultan és érthetően tudjam elmondani a gondolataim. Olybá tűnik, sikerült.

Tekintetünk egymáséba kapcsolódik, és attól a pillanattól kezdve el sem engedem. Nem szükséges, hogy beszéljen, sem az, hogy megtegye azt a bizonyos egy lépést, mert megteszem én helyette. Nem esik nehezemre, hogy cselekedjek. Olyan természetesnek és magétól értetődőnek tűnik az, ahogy az arcát érintem, s felső testem az övéhez simul. Nyelvemen még mindig érzem a bor édes ízét, de abban is biztos vagyok, hogy nem ez ösztökélt arra, hogy végül megtegyem azt, amire mér oly régóta vágyom.
Hosszú pilláim alól felnézve Rá látom, hogy a szeme lecsikódik, és ajkaim óvatosan az övéhez érintem. Tudom. Mi több, érzem, hogy azt teszi most, amit kértem Tőle. Újra és újra megérintem, és érzem, hogy Ő is megkapcsolódik ebbe a pillanatban. Ha külső szemlélőként látnám magam, azt gondolnám, hogy két felnőtt ember úgy viselkedik, mint az első bálozó kamaszok, amikor a torna terem sötétjében elcsattan az első csók. Valójában hatalmas lépésnek érzem ezt, és még csak nem is merem azt remélni, amit a folytatás tartogat magában.

Ahogyan kezei közé fogja arcom, az enyém úgy csúszik le arcáról a mellkasára, pólón keresztül végigsimítva azt, és megtorpanva egy pillanatra a szíve fölött. Pontosan azt érzem a tenyerem alatt, ami az én mellkasomban is lejátszódik. Szemhéjaim lehunyódnak, és minden olyan hirtelen történik. Nyelvem az övéhez simítom, és ahogy egyre hevesebben csókol, úgy viszonzom azt. Nem, nem ellenkezem egy pillanatig sem. Sokkal inkább húzom őt magamhoz közelebb, amikor kezeim végig simítanak az oldalán, végül a karjai alatt átnyúlva ölelem magamhoz szorosan. Mintha csak attól félnék, hogy hamarosan felébredek, és kiderül, hogy álom volt csupán ez az egész. Túl régóta..

Sziklaszilárdan ott állva előtte, még mindig magamhoz ölelve fúrom az arcom a nyakába, s szívom magamba az illatát. Még mindig lehunyt szemekkel simulok hozzá, és csak akkor rebbennek meg a hosszú pillák, amikor meghallom halk szavait. Bíztatóan simítok végig a hátán jobbommal, miközben beszél, és csak pár másodperc után szólalok meg én is.
– Érted újra megtenném Danny. – bármennyire is halkan suttogok, szavaim határozottan csengenek, fikarcnyi megingás nélkül. – Újra, és újra. Semmit sem tennék másképp. És még többet tettem volna Érted, ha hagyod. –
Nem szemrehányásként mondom a szavakat, és ezt bizonyítja az is, hogy egy apró csókot lehelek nyakának bőrére, mintha ezzel adnék nyomatékot a szavaimnak. Nehéz volt a kérését betartani, amikor azt mondta, ne menjek be hozzá többé, és bármennyire is megviselt, de tiszteletben tartottam. Hogyan is hagyhattam el volna Őt olyan könnyen, amikor évek óta Ő volt az első ember, aki mindenfajta hátsó szándék és érdek nélkül kiállt mellettem. Ezt soha nem fogom elfelejteni. S nem is akarom.
– Gyere velem haza. – néhány percnyi szünet után szólalok meg újra, és ha hagyja, akkor a szoros ölelésen éppen csak annyit lazítok, hogy kiegyenesedve a szemeibe nézhessek. - Menjünk haza Danny. Ahová csak akarod. –
Választhat. Mehetünk hozzám is, de mehetünk Hozzá is, amelyik neki jobb, és kényelmesebb. Nekem egy a fontos, hogy Ő is ott legyen.