– Tudom. – felelem halk, mégis határozott hangon, miközben szemeim az arca minden apró vonását megfigyeli. Mintha nem lett volna már korábban rá alkalmam, mintha most lenne az első találkozásunk, vagy éppenséggel az utolsó, amikor emlékezetembe akarom vésni arcának minden részletét.. de erről szó sincs. – Sokkal nehezebb volt ezt a kérésed teljesíteni, mint bármilyen másikat azelőtt. –
Nem voltak hangosan kimondott kérések, de mindketten tudtunk ezekről. Az, hogy találkoztam Vele, és nem közeledhettem Hozzá, kevésbé volt nehéz, mint az, amikor egyáltalán nem is látogathattam Őt. Már a kezdetek óta jól éreztem magam a közelségében, olyan biztonságban, amelyet már régen nem tapasztaltam senki mellett. A belém vetett hite olyan erőt adott, amelynek sokat köszönhetek. Többek között azt is, hogy a sok támadás ellenére a Kastély még mindig üzemel.

Elhátrál, én pedig a keze után nyúlok, s ha hagyja, összefonom ujjaim az Övéivel, és úgy indulok meg az autó felé. Csak akkor engedem el, amikor elindul a vezető melletti oldal felé, így én automatikusan a másik irányt választom. A friss levegőnek köszönhetően egészen kitisztult a fejem, így nem gondolom azt, hogy a vezetés gondot okozna most már.

Beülök a kormány mögé, és beindítom a motort, amely a motorháztető alatt halk dorombolásba kezd. Még nem indulok, helyette Danny felé fordulok.
- Ha szeretnéd, akkor hazamehetünk Hozzád.. – szólalok meg, pár pillanatnyi csend után, s kezem felemelve simítom végig az arcát. – Viszont ha még mindig bízol bennem.. akkor megmutatok Neked még egy titkos helyet, ahová szeretek elbújni a nagyvilág elől. –
Vázolom a másik lehetőséget, s ajkaimon halvány mosoly jelenik meg.
– Jót tenne Neked a környezetváltozás, de nem szeretnék Rád erőltetni semmit, így ez most a Te döntésed. Részemről bármelyiket is választod, nekem megfelel. –

A beálló csend a legkevésbé sem hoz zavarba. Nem érzem szükségét annak, hogy felesleges beszéddel töltsem azt ki, vagy kérdéseket tegyek fel, keresve a miérteket. Mert nincs mit keresnem, elég csak a férfi szemeibe néznem ahhoz, hogy megleljem hallgatásának valódi okát. Talán az én jelenlétem, talán a kettőnk között történtek, vagy ennek az egésznek az együttese.. bármi is volt az, kétségtelenül elindított valamit Dannyben. egy apró gondolat menetet, egy elnyomott érzelmet, elég egyetlen szikra, és a magunkban felépített világ felborul egy pillanat alatt.
Ez történhetett most is.. az is előfordulhat, hogy csak én így gondolom így.

Mosolyát látva – mely nem éppen a legragyogóbb -, én is elmosolyodom kedvesen, majd némán bólintva egyet még nézem Őt, mintha csak eltűnődnék egy pillanatra. Végül  elfordulok, és kezeim a kormányra helyezem, majd kényelmesen elhelyezkedve helyezem a lábam a gázra, s egy fél kanyart megtérve térek vissza a főútra. Most nem kapcsolok zenét, s még csak nem is szólalok meg. Danny mosolyát, s rövid válaszát beleegyezésnek véve indulok el a város felé, de még mindig elkerülve a belváros részét. A külváros apróbb utcáin haladva egy felkapottabb, mégis félreeső negyed felé tartunk, ahol alig pár újépítésű toronyház magasodik a többi ingatlan fölé.
Az egyik ilyen ház alatt megépült parkolóba gurulok be, és egy szimpatikus helyet találva parkolok le.
– Megérkeztünk. – fordulok Danny felé mosolyogva, majd a következő pillanatban csak hátra nyúlok a hátsó ülésen pihenő táskámért, és kiszállok az autóból. A járművet megkerülve lépek oda a férfihoz, és magától értetődő módon fűzöm ujjaim össze az Övéivel, s húzom a lift irányába.

Alig pár másodperc leforgása alatt már a legfelső emeletre érkezik a szerkezet, és ennek sípoló hang kíséretében ad hangot. A táskámba beletúrva húzok elő egy kulcscsomót, ahogy a folyosóra érünk. Egyetlen egy ajtó árválkodik az egész szinten, én pedig magabiztosan lépek oda, és nyitom azt ki. A folyosóról alig szűrődik be némi fény, amely megvilágítja az előszoba fehér kövét.
– Gyere. Mindjárt fényt is varázsolok. – invitálom be huncut mosollyal az arcomon a férfit, majd az ígéretemnek megfelelően világosság gyúl az egész lakásban.
– Na így már mindjárt jobb. – állapítom meg elégedetten, és a tűsarkú cipőből kilépve megyek át az előszoba széles boltíves ajtaján, egyenesen a nappaliba, amely a jól megszokott amerikai stílusú konyát is magában foglalja, illetve innen nyílik több ajtó is, köztük az erkély is, melyre tökéletesen rálátni a hatalmas ablakokon keresztül, s nem csak arra.. hasonló a látvány, mint az előbbi kis helyünkön. – Érezd magad otthon. Kérsz valamit inni? –
Kérdezem, miközben a hűtőhöz lépek, és kiveszek egy üveg ásványvizet, majd kerülve mindenfajta formalitást, iszok bele az üvegbe.

– Ahogy Neked kényelmes, miattam nem kell levenned. – nézek hátra a vállam fölött mosolyogva Dannyre, miközben beljebb haladok a lakásban. Részemről igencsak jól eső érzés jár át, hogy végre megszabadulok azoktól a kissé fájdalmas, ámbár gyönyörű cipőktől, no meg jó pár centiméter előnyt is elvesztek, ami a magasságomat illeti. – Nem, nem az enyém. Egyelőre. –
Válaszolok a kérdésére, majd figyelem, hogyan babonázza meg az üvegfalak mögött rejtőző látvány. Halványan elmosolyodom az egész jelenetet figyelve, és nem is töröm meg a csendet egészen addig, amíg Ő meg nem szólal. Odalépek a hűtőhöz, és kiveszek belőle egy újabb félliteres ásványvizet, majd nesztelen léptekkel megyek oda Hozzá, és nyújtom át azt, miközben megállok mellette.
– Egy kedves barátomé ez a lakás, aki egy évvel ezelőtt költözött ki Franciaországba. Megkért arra, hogy amíg távol van, rendezzen a lakás ügyeit, számláit, és néha jöjjek el, és nézzem,meg minden rendben van e. – mivel tudom, hogy az iménti válaszom magyarázatra szorul, ezért beszélni kezdek. Elvégre ha nem az én lakásom, mit is keresünk itt? – Kérésének megfelelően mindig rendeztem a számlákat, és eljöttem ide pár hetente, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre többet vagyok itt, és már nem csak azért járok ide, mert megígértem, és mert muszáj. a saját ásványvizes üvegemet, amelyet eddig a kezemben szorongattam, most kinyitom, s újra belekortyolok, majd azután, hogy visszacsavartam a kupakot, és a Danny mögött lévő asztalra teszem azt, folytatom. – Damian – akié ez a lakás - végül megtalálta a számításait Európában, mint divattervező, és nem tartja valószínűnek, hogy a közeljövőben visszajon Las Vegasba, így úgy döntött, hogy meghirdeti és eladja a lakást, mire én azt mondtam neki, hogy vegye úgy, hogy már el is adta. Nekem. –
Beszéd közben már nem csak a mellettem álló férfit figyelem, hanem én is gyönyörködöm az elénk táruló látványban pár pillanatig, majd ismét Dannyre nézek.
– A sors fintora, hogy a vállalkozásom kitúrt a saját otthonomból. – mosolyodom el. Elvégre évekkel ezelőtt, amikor még alig, hogy belekezdtem az egészbe, Danny többször járt a Kastélyban, és azzal is tisztában volt, hogy ott lakom. Ez még most is így van, hiszen hivatalosan ez nem az én lakásom, de gyakorlatilag egyre több időt töltök itt, mint a saját házamban.
– Gyönyörű nem igaz? – célzok itt a látványra, majd a kezemet nyújtom felé újfent. – Van kedved kimenni az erkélyre? Üvegen keresztül sokat veszít a fényéből. –
Billentem oldalra a fejem, s ha beleegyezik, akkor kihúzom magammal az erkélyre, amely nem is olyan kicsi. Egyik oldalán egy kerti garnitúra foglal helyet kanapéval és kényelmes fotelekkel, kis asztallal, hasonló stílusban pompázva, mint a lakás többi része.

Tudom, hogy ott lóg a levegőben a ki nem mondott kérdés, és azt is sejtem, mi lesz az, csak a válaszban nem vagyok biztos.
Pontosítok. Tudom, mit akarok mondani, csak azt nem, hogy hogyan. Így sokkal könnyebb most a kérdésére válaszolva beszélni, és ezzel talán némi időt is nyerek. Az, hogy ide hoztam, nem véletlen, még akkor sem, ha nem terveztem meg előre, hanem akkor s ott dőlt el az elhagyatott autós pihenőnél.

Elfogadja a felé nyújtott kezem, s így lépünk ki az erkélyre, meg sem állva a korlátig. Ott megállok mellette, s én is a korlátba kapaszkodom, ahogyan Danny is teszi, és egy pillanatig gyönyörködöm az elénk terülő látványban. S akkor a kimondatlan kérdés elhangzik, én pedig a férfire nézek. Arcvonásait fürkészem, melyet a lakásból kiszűrődő fény világít meg halványan.
- Sejtésed sincs, miért hoztalak ide? - kérdezem halkan, miközben kedvesen elmosolyodom, és elengedve a korlátot, fordulok felé, s kezem a hozzám közelebb eső kezére helyezem. – Ez az a hely, ahol nyugodtan, zavartalanul tudunk kettesben lenni. Nem akartalak a Kastélyba vinni, ami már nekem is túl nyüzsgős, és azt sem szerettem volna megkockáztatni, hogy zavarba hozzanak bármivel.  -
Mindketten tudjuk, mivel foglalkozom, vagy legalábbis mi történik a Kastély falai között, és milyen ruhákban flangálnak le s föl a lányok. Nem szégyellem, erről szó sincs, de semmiképp nem akartam elrontani a pillanatot.. és remélem nem is tettem meg. Kezem elindul a karján, egészen felfelé a válláig, végül a nyakára simítom a kezem.
– Szeretném ha itt maradnál velem… éjszakára... - nézek a egyenesen a szemeibe, és mondom ki a kérdésére a választ. A valódi választ, leplezetlenül. Nem mondok többet, csak várom a reakcióját lélegzetvisszafojtva.

Nem csak Danny az, akit meglep ez az egész helyzet, hanem engem is. Még akkor is, ha én generáltam ezt az egészet, én voltam az, aki ide hozta azzal a céllal, hogy kettesben legyünk. Egy számára új helyre, ahol nem ugyan az a négy fal néz vissza rá, ahol eddigi napjait töltötte. Ahol egykor egy teljes s boldog család élt.

Nem bonyolítom túl a dolgot, hogy női módra ködösen fogalmazok, és azt várom, kitalálja minden gondolatom. Nem. Egyértelműen mondom ki azt, amire vágyom, s tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Az új, és szokatlan helyzet számlájára írom Danny bizonytalanságát, amiért nem látja azt, ami ott van a szeme előtt. A kettőnk közötti vonzalom pont olyan erős, mint az első találkozásunkkor, sőt.. Mit sem változott az alatt az évek alatt, amit bent töltött, s nem láthattam Őt.
– Igen, biztos vagyok benne.– mosolyodom el, kezem pedig a nyakáról feljebb csúszik a tarkójára. – Mindig valami különös és megmagyarázhatatlan érzés fog el, amikor kimondod a nevemet. –
Halk vallomásként buknak ki a szavak az ajkaimon, miközben még mindig Őt nézem.
– Egyedül ehhez kevés vagyok.. Te is kellesz. – Felelem halkan, és ezzel megadom neki azt a lehetőséget, hogy kitáncoljon ebből az egészből. – Nem mindig célravezető az, hogy a saját félelmeink miatt a bennünk tomboló vágyainkat elfojtjuk. –
Tudom, hogy mit akarok, és azt is tudom, hogy Ő is pont arra vágyik, amire kér, de nem szeretnék semmit sem ráerőltetni. Kezem elhúzom, mellyel eddig finoman a tarkóját cirógattam, s egy fél lépést hátrálva, még mindig a korlát mellett állva pillantok fel Rá várakozóan. Én már megtettem, amit meg kellett tennem, most Ő jön.

Egész egyszerűen belefáradtam abba, hogy minden lépésemet előre megtervezzem, hogy oda figyeljek arra, mit és hogyan mondok, vagy éppen viselkedem. A vállalkozásom a szabadságot hirdeti azzal, hogy egy olyan helyet kínálok, ahol bárki megszabadulhat a társadalom által ránk kényszerített béklyóktól. Ironikus, hogy pont ez a hely az, amely másoknak felszabadító órákat ad, az engem gúzsba köt. Fiatal, és naiv voltam, amikor belekezdtem ebbe az egészbe, és akkor azt gondoltam, azt tehetek, amit akarok, és a határ a csillagos ég. Valójában ez koránt sincs így, hiszen minden döntésemnek, minden tettemnek jelentősége van, és erre az évek alatt elszenvedett pofonok ébresztettek rá.
Most pedig nem akarok más lenni, csak egy egyszerű nő, aki hagyja, hogy az érzései és a vágyai vezéreljék. Nem akarok arra gondolni, hogy mennyire más az a két élet, amiben mindkettőnk él, vagy hogy mit hoz a jövő, s mi összeférhetetlen, avagy sem. Hosszú évekkel ezelőtt még én sem gondoltam azt, hogy ez a pillanat valaha is eljöhet. Bekövetkezik az, ami csak egy éjszakai , eltitkolt ábránd volt. Olyan ez, mint egy egyfajta időutazás, azzal a különbséggel, hogy most mindketten szabadok vagyunk. A szó legszorosabb értelmében. Ebben a pillanatban.
Szavait hallva önkéntelenül is elmosolyodom, bár nem mozdulok, s nem is kell, hogy megtegyem, hiszen közelebb hajol hozzám, s csókol meg puhán. Szemeim lehunyom, s pont olyan óvatosan viszonzom a csókot, ahogyan Ő kezdeményezte. Mintha attól félnék újra, hogy ez az egész semmivé foszlana egy pillanat alatt. Ellenkezni? Eszemben sincs.
Karjaim először a nyaka köré fonom, s ahogy telnek a hosszúra nyúlt másodpercek, úgy simulok Hozzá közelebb. Apró kezeim a vállát érintik, majd lassanként a mellkasára csúsznak le. Bármennyire s próbálom magam visszafogni, s nem siettetni a pillanatot, akaratlanul is hevesebbé válik a csókom, s megragadva a pólóját a mellkasán, lépek egyet hátra, majd még egyet, s húzom magam után be a lakásba úgy, hogy egy pillanatra sem szakítom meg a csókunkat. Feltéve a hagyja, mert ha így van, akkor botladozva bár, de annál határozottabban húzom be magammal a nappaliba, valahol a kanapé mellett megtorpanva. A hálószoba oly messzinek tűnik, pedig valójában pár lépésre van tőlünk az ajtaja, ez engem most még sem érdekel. S ha már idáig eljutottunk, ujjaim a pólójáért nyúl, hogy megragadva annak alját, lehúzhassam róla.

Elhamarkodott lenne azt gondolni, hogy máris letisztázódnak a szerepek kettőnk között, hogy ki a dominánsabb, ki az, aki a kezébe veszi az irányítást. Elvégre én vagyok az, aki a hazai terep előnyét élvezi, hiszen ismerem a lakás minden apró szegletét, míg Dannynek nem csak az egész szituáció új – ahogy nekem is -, de még a környezet is vadidegen. Így hát nem kérdés, hogy a kezdeményező szerepét most újfent magamra öltöm, amikor behúzom magammal a lakásba, és a pólójáért nyúlok. Nem szabadna elsietnünk ezt a pillanatot, mi több, nem szabadna nekem siettetni ezt a pillanatot, de képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak.

A férfi segít nekem azzal, hogy a karjait felemeli, én pedig áthúzva a fején, s a karjain keresztül a pólót, dobom félre azt. Nem figyelem, hol landol pontosan, valahol a közelükben, de ez most egyáltalán nem is érdekes. Mielőtt megcsodálhatnám Őt, s félmeztelen valóját, erős kezek fonódnak karcsú derekamra, s rántanak a férfihez. Eszemben sincs ellenkezni, egy percig sem, s pont ezt a fajta megadást látom a férfi szemeiben is. Megadjuk magunkat a bennünk tomboló vágynak, s hagyjuk, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie. Ajkaim puhán szétnyílnak, s mondanék valamit, valami halk vallomást, melyeket lopva az ajkaira suttognék, de esélyem sincs, hiszen ajkai az enyémre tapadnak. Hevesen, s követelőzően csókolok vissza, miközben a leplezetlen széles vállakba kapaszkodom, s lábujjhegyre állva simulok Hozzá még szorosabban, már amennyire ez lehetséges.

Kezeim nem sokáig tétlenkednek, a némi elidőzést követően elindul a vállakról, végigsimítva Danny oldalát, körmeimmel apró karcokat ejtve a finom bőrön.  Elérek a keskeny csípőhöz, amikor csókunk félbemarad, s megérzem a férfi ajkait a nyakamon. Élveteg sóhaj szalad ki önkéntelenül is az ajkaimon.. Kissé oldalra billentve a fejem, kínálom fel még inkább a nyakam hófehér, s érzékeny területét. Körmöm a csípőjébe mélyesztem, mely egy pillanatig tart csupán, mert a következő az, hogy a nadrágjáért nyúlok, majd az övet csatolom ki. Talán nem éppen fer dolog, hogy leginkább azzal vagyok elfoglalva, hogy Őt levetkőztessem, de ez most egy cseppet sem érdekel. Ha nem ütközök ellenkezésbe az öv kicsatolásánál, akkor ujjaim az anyagba akasztva tolom le azt róla, hogy a bokájánál kössön ki ez a ruhadarab is.

Hiába biztosít a lakás légkondicionáló berendezése kellemes huszonkétfokos hőmérsékletet, mégis melegem van, mi több, egész testemben lángolok. Ez pedig nem a Las Vegas forrósága okozza, sem pedig a berendezés esetleges meghibásodása, hanem Danny. Olyan határokat lépünk át, melyeket korábban még csak nem is súroltunk. Az eszemmel tudom, hogy nagyon gyors tempót diktálunk, és hogy teret kellene hagynunk egymásnak, sőt, ami a legfontosabb időt. De a józanész úgy tűnik a bejáratiajtón kívül maradt.
Hiszen még csak most látom őt második alkalommal, mióta kiszabadult! Évek teltek el, és egyikünk sem mondhatja el magáról, hogy nyomtalanul történt mindez. Legfőképpen Ő. Itt nem csak a szemkörüli ráncokról van szó, vagy egy-két kósza őszhajszálról, hanem annál sokkal többről. Az, ami Dannyvel történt, beláthatatlan károkat okozott a lelkében, és a sebekre nem hatott gyógyírként a rácsok mögött töltött idő. Az elfogyasztott bor ellenére nekem kellene a józanabbnak lennem, hiszen nem egyik napról a másikra szakadt rám a szabadság mámora. Mégis ahogy ajkaink összeforrnak, s heves csókunk közben magához ránt, azzal csak újabb lök rajtunk, és mindketten egyenesen a szakadék felé táncolunk, ahonnan már nincs visszaút.

A színtiszta önzőség hajt. Arra sarkall, hogy megkapjam azt, amit akarok. Amit már évekkel ezelőtt is akartam, de nem tehettem meg. Mert bármennyire is nem feltételezik sokan rólam, igenis rendelkezem morális értékekkel, és egy bizonyos határt nem léptem át, mert tiszteletben tartottam a férfi érzéseit. Nem hajszoltam volna bele egy olyan pillanatnyi élvezetbe, mely után csak a bűntudat mardosta volna. Lehet, nem is jártam volna sikerrel.
Nem hiába mondják azt, hogy a tiltott gyümölcs a legédesebb.
Aztán az egész hirtelen félbeszakad. Elsőre fel sem fogom az elhalló ellenkezést, majd csak  később furakszanak át a tudatomig, melyre az elmúlt percekben a vágy sűrű ködként ereszkedett le.
Elengedem a férfit, és hagyom, hogy elhátráljon tőlem, miközben én kissé összezavarodva nézek vissza rá.
– Sajnálom. – nem szokásom sajnálkozni ilyen helyzetekben, mégis ez az első, amit hirtelen kitudok passzírozni magamból. Hirtelen láthatatlan mázsányi súlyok ereszkednek a mellkasomra. Nem csak, hogy nem szokásom, de nem is volt soha precedens ehhez hasonló helyzetre. Én is hátrálok pár lépést, egészen addig amíg a konyhaszigetnek nem ütközőm, melybe automatikusan megkapaszkodom. Még mindig zilálva veszem a levegőt. - Ne haragudj. –
Kettőnk közül Ő az, aki némiképp hiányos öltözetét most korrigálnia kell. Rajtam minden ruhadarab megtalálható még. A csókjaink okozta enyhe duzzadt ajkaim árulkodnak az imént történtekről.
- Nem akartalak semmi olyanba belehajszolni, amit nem szeretnél. – ejtem óvatosan a szavakat, olyan halkan mintha bárki is lenne rajtunk kívül itt a lakásban és meghallhatná a beszélgetésünket.