Meglepően nyugodtan telt a nap. Bár az eddigi leszórás után szerintem megérdemeltem egy nyugis napot. Néhány rutin beavatkozáson kívül semmi sem történt. Még kávéból is csak a harmadik gőzölgött a kezemben. Sok tej. Sok cukor. Valószínüleg nem sok értelme van a kávézási szokásomnak, de szeretem azt gondolni, vagy segít valamit még így is. Ha más nem, legalább a vércukor szintemet fenn tudom tartani.. és nem ájulok el a műszak közepén.
A telefon csörgése ránt vissza a kávém gőzéből, majd vissza is ereszkedek a habok közé, amikor meghallom Rose ismerős hangját.. "Sunrise Hospital."
Minden a szokásos egészen addig, amíg felém nem nyújtja a kagylót. Összeráncolom a homlokomat, de átveszem.
-Dr. Cadieux. Sebészet.
A University Hospital nem tud kiküldeni orvost, mert most náluk van az ügyelet, így valószínüleg még szabad kezük sincs, nem hogy orvosuk. Kapok címet, bár mintha igyekeznének ködösíteni.
Mentő visz ki a helyszínre, és a beléptető kapunál már sok mindent megértek. Ez valami koncerthelyszín lenne, de a hátsó bejáratból nehéz megmondani. Amint kiszállok ketten esnek nekem, hogy titoktartási szerződés. Ember. Én orvos vagyok. Nem adhatok ki információt egyik betegemről sem.

De mindegy. Aláírom és a mentőorvos is. Bekísérnek mindkettőnket a backstagebe, ahol óriási fejetlenség uralkodik. Persze megy előttem egy nagyhangú pasas, aki elől elugrál mindenki, így mi szabad utat kapunk. Nyílik egy ajtó, túloldalt a beteg van. Remélhetőleg.
Félrelépnek az utamból, előttem pedig Troy Filemon fekszik.
-Jó napot. Dr Cadieux vagyok.
A tekintetem a whiskeyre siklik, amit gondolom fájdalomcsillapításnak szántak. Ez a sötét középkor, de komolyan... ilyen eseményen kellene lennie egy orvosi csapatnak vagy legalább egy ápolónak, aki képes vénába fájdalomcsillapítót adni. Már út közben nagyjából eldarálták, hogy mi a helyzet. Közben pedig már guggolok le a lábához.
-John. Combközépig szabadítsd ki a nadrágból.
Táska a földön, John máris gyakorlott mozdulatokkal kezdi el felvágni a nadrágot, hogy hozzáférjek a sérüléshez. Én gumikesztyűt húzok és felszívok egy fecskendőbe fájdalomcsillapítót. Keveset. Nem tudom mennyi alkohol lehet a szervezetében, de valahogyan meg kell majd mozdítanunk.
-A Whiskeyre már nem lesz szükség.-Remélem valaki ugrik és el is veszi. Fertőtlenítem a karját és szúrok.
-El tudja mondani, hogy mi történt?-kérdezem miközben már húzom is kifelé a tűt.

Sebész vagyok. Az Isten áldja meg ezt az egész nyavalyát. Most pedig egy ittas rockzenésszel kellene boldogulnom. Tudom... kiemelt eset. Nem bízhatjuk a gyakornokokra, de igazából még mentőben sem kellett ülnöm soha. Nemhogy helyszíni ellátást végeznem.
Hosszú idő után azonban ez az a hely, ahol nem néznek rám furán a korom vagy a kinézetem miatt, illetve egy valaki néz.. furán... mármint megkapom AZT a klasszikus nézést, amikor tudom, hogy valaki néz... de igazából ruhák nélkül lát. Ez zavar. Nem is kicsit. De nem teszem szóvá. Kár lenne ilyen apróságon kattognom. Csak egyszerűen nem szeretem, ha ennyi miatt ítélnek meg az emberek. Ennyi az egész.
Gyorsan át is adom a helyemet. Így nem nagyon tudok mit kezdeni egy sérüléssel. Talán pontosan ezért szoktam a műtőben megvárni az ilyen eseteket. John vág. a művészünk pedig üvölt.
Nadrág szétnyílik, én már húzom is a kesztyűt közben.
Már a fecskendőt keresem amikor megkapom az első kommentet. Igazából lehet nagyobb mennyiséget kellene felszívnom. Nem szeretek egyébként sem kifejezetten beszélgetni.
-Én sebész vagyok.. nem urológus. Motozás csak eszméletlen állapotban, műtőben szigorúan bőrfelszín alatt.
Mire persze végigmondom és fordulok máris vékonyan terít a whiskey. Szuper.

Mostmár olyan szagom is lesz, mint egy alkoholistának. Természetesen nem szólalok meg, de félig ehhez már harapdálnom kell a nyelvemet. Gyógyításra esküdtem fel. De lehet, hogy kis fogom ütni a gecibe. Már bocsánat. Mármint gyógyszerekkel természetesen. Nem véletlenül tanultam ennyit.
Persze máris guggolok és szúrok. Nem tolom túl gyógyszerekkel természetesen. Ennél jobban féltem az állásomat.
Kérdését hagyom elveszni az éterben. Nem mennék bele egy viccelődésbe. Valami azt súgja, hogy még bőven jut majd nekem lehetőség.
Rossz irányból várom a hangot. Nem teljesen az érdekelt, hogy valaki el tudja-e mesélni az eseményeket, hanem, hogy a sérült képes-e még rá, vagy esetleg feji sérüléssel is kell számolni... és nem a bunkóság nem tarozik ide. Azt sajnos én nem tudom gyógyítani.
-Köszönöm, de örültem volna, ha tőle hallhatom..
-John hozd a lufit és az ágyat. Bevisszük!
Látom, hogy emeli az üveget a szájához. A mozdulat közepén állítom meg a kezét.
-Nem kellene...
-Már kapott 'jobb anyagot'.

Ismerem az ilyet. Itt Vegasban már volt szerencsém.. már ha ezt lehet annak nevezni... néhány hasonló figurához. A legtöbbje csak játssza az agyát pökhendi stílusban, mintha a világ császárai lennének, de erősen megkérdőjelezném, hogy valaha éreztek-e komolyabb fizikai fájdalmat. Elvégre... mi lehetne nekik egy térdműtét, ami után bő egy hónapig fog újra tanulni járni. Mindegy. Reményeim szerint még meglököm egy kis fájdalomcsillapítóval és amint átlépjük a kórház küszöbét, már le is adom a főorvosnak... mentse meg ő ügyesen egy rocksztár karrierjét és sütkérezzen csak ő a média fényében. Bár ahogy ismerem... Dr Steiner még élvezni is fogja az új beteg stílusát és boldogan fog a közelében tartani... főleg amilyen szerencsém mostanában van.
Az óriásom eltűnik, hogy hozza a kért eszközöket. Várnék én türelmesen... meg persze csendben is, de a teremben lévők közül valószínüleg csak egyetlen ember nem fogja fel a helyzet súlyosságát... a sérült... persze. Végülis ki más.
Finoman jelzem neki, hogy ideje az alkoholtól megszabadulni, de még erre is van egy válasza. Fogy a türelmem... rohamos ütemben, de vonásaim rendezettek maradnak.

Szemrebbenés nélkül tartom vele a szemkontaktust és egy halvány mosoly is megjelenik a szám szegletében. Kicsit közelebb hajolok hozzá.
-Vázolnám a lehetőségeit. Leteszi azt a szart és a kórházban hagyom egy kicsit tisztulni mielőtt meglövöm még egy kis fájdalomcsillapítóval... vagy megissza a maradékot és a toxikológiára küldöm először egy gyomormosásra, hogy tudjak adni fájdalomcsillapítót és el tudjam végezni a szükséges vizsgálatokat anélkül, hogy utána valamelyik nővérnek rendbe kellene tennie magát...-visszaegyenesedek.
-A legjobb belátására bízom.
Visszaérkezik az óriás. Az ő dolga a beteget előkészíteni a szállításra.
Akárhogy is dönt az alkohollal kapcsolatban a másik mentőorvossal a felfújható merevítőbe helyezik a sérült lábát majd átemelik a hordágyra. Részemről itt kész vagyunk mehet a menet.

Elindulhatunk. Végre. Orvosnak tanultam, nem pedig állatkerti majomnak. Márpedig ott a színpad mögött is annyi vizslató szempár volt rajtunk, ha kevesebb rutin lenne a hátam mögött akár még a kezem is megremegett volna. De persze aki puhány az nem választja ezt a pályát magának, így sokadjára is lenyelem a békát mire felegyenesedek és végre a mentő felé vesszük az irányt.
Csodák csodájára frissen sült betegem a csend szentélyébe vonul, ami szinte megdöbbentő, bár nem mondhatnám, hogy kiismertem ilyen rövid idő alatt, de a hozzá hasonló alakok szeretik kiszipolyozni a figyelem minden cseppjét az adott szituációból. Most pedig figyelemben nincsen hiány, hiszen mindenki megbotránkozva a kezét tátott szája elé emelve vizslatja ahogyan elhagyja a terepet a külvilág irányába. Rémisztő látvány lehet, ahogy a borzongatás mestere (ha jól tudom legalábbis) nem képes saját lábain elhagyni a tett helyszínét.
Nyílik az ajtó. A hordágy könnyedén siklik a mentő belsejébe. Biztosítják, nehogy útra keljen a betegünk, amíg beérünk a kórházba. Én hátul foglalok helyet vele és máris elkezdem kitölteni a papírokat. Közben az ajtó zárul mögöttem.

A sofőr és a segítőm már bezárkóztak ellene. A betegemre pillantok a papíromról és szóra nyílik a szám, de hamar meggondolom magamat. Feleslegesnek tartom olyanokról érdeklődni, hogy 1-10-es skálán mekkora fájdalmat érez, hiszen valószínüleg ennyi alkohol és fájdalomcsillapító után, bár csak kis adagot kapott, hogy a legkevesebb üvöltéssel tudjuk a mentőbe helyezni, kétlem hogy bármennyit is bevallana. Így inkább odafirkantom egy gyors mozdulattal az aláírásomat és félre teszem a papírt.
A jármű indul. Sziréna fel, villogók fel. Én pedig hátradőlök. Most aligha tehetek egyebet.
-Ha megérkeztünk hagyom egy kicsit józanodni egy kis infúzióval. Vár magára egy röntgen és amint orvosilag elfogadhatóvá válik a véralkohol szintje, meg kell, hogy műtsem. A sérülés súlyosságától függően 3-6 hónap lesz a rehabilitációja. Több információt majd a vizsgálatok után tudok adni. Illetve, ha szeretné értésítem a főorvost, ha esetleg hozzá ragaszkodna a műtétnél. Ha van esetleg kérdése most felteheti.-még körülbelül 10 percünk van a kórházig. A villogók könnyen utat nyitnak nekünk a zsúfolt utakon is.