Minden ember megszemélyesít egy ellentétpárt, még ha nincs is tudatában. A titok szimplán annyi, hogy láss bele mindkettőbe, urald mindkettőt és tanulj meg élni mindkettővel. Egyazon érme két oldala. Hiába esik az egyik oldalára, a másik is mindig ott lesz meghúzódva, eltakarva. A sokoldalúság nem más, mint egyensúlyban tartani a bennünk lévő ellentéteket, semmi más. Így mutatkoznak meg a jó és rossz tulajdonságok. Dr. Jekyll és Mr. Hyde esetével remekül tudok azonosulni, persze a realitás határain belül. Inspirál az a fajta nem akármilyen kettősség; a két véglet. Jellemvonásaimat nagymértékben befolyásolja a korom, tapasztalataim és ismereteim. Öt aprócska szó összekovácsolja egyszerű, mégis szilárd jellemem, ami tökéletesen körülír, nem túloz, de nem is pozicionál alul: hidegvér, önbizalom, nyugalom, erős, birtokló hajlam, manipuláció. A valóság görbe tükre, mindig is szerves részét képezte életemnek. Az igazság megmásított bemutatása kapóra jön, ha egy közösséget, egy egész várost kell megtévesztenem. A hosszú távú jólét érdekében kényszercselekvésként tekintek erre a módszerre. Egyik kezemmel adok, a másikkal elveszek. Mindennek ára van, s még ha ez nem is nyilvánvaló mindenki számára, senki és semmi nem képez kivételt alóla. Mint azt említettem, nem vagyok egy szívbajos ember, paranoiás meg aztán végképp nem, ellenben sok nagykutyával. Mi miatt kéne aggódnom vagy idegeskednem?! Egyszerre farkasa és pásztora vagyok a bárányoknak. Az egyetlen személy, aki aggodalomra adhat okot, az ÉN vagyok. Az udvariasság és formálisság jelen van minden szavamban és mozdulatomban, ami nem összekeverendő az erőltetett jópofizással és megszokottan gyakorolt jó modorral. Egyenes ember lévén nincsenek látszatkapcsolataim. Mindenkinek egyértelműen tudtára adom, hogy a viszony, ami fennáll közöttünk baráti vagy éppenséggel nem. Sorolhatnék még ezer és egy tulajdonságot, de minek?! Olyan vagyok, amilyennek lennem kell, amilyennek egy vezetőnek lennie kell. Más megközelítésből ÉN vagyok a „színház” igazgatója.. ÉN oszthatom ki a szerepeket, ÉN válogathatom be a szereplőket és ÉN is szórhatom ki őket. ÉN vagyok a karjuk és a lábuk, s az értelem, ami szöget ütött fejükben. Előttem semmi nem maradhat titokban. Megszerzem, amit akarok.. ahol, és amikor akarom. Egyesek keménykezűnek „ismernek”, ami félelmet és bizalmatlanságot kelt bennük, mások szerint odaadó vagyok, a város éltetője, akire felnézhetnek. Az igazság mindkettőben megbújik, hiszen annyit tudnak rólam, amennyit a szemük elé tárok és fülükbe súgok. A jó benyomás érdekében néhanapján megmentek egy-két nyávogó dögöt a fáról, s ezzel rögtön elnyerhetem a nap hőse címet az újságok címlapján. Egyetlen bólintással utat nyithatok, lehetőségeket teremthetek akárki számára. Egyetlen csettintéssel kívánságokat teljesíthetek, halálra ítélt terveket valósíthatok meg, fáradságot megspórolva. Az illegális ügyletek legalább olyan fontosak, mint a mindennapi, szem előtt lebonyolított üzletek, hiszen kell egy kis káosz ahhoz, hogy ismerjük a rendet...

"Mindenkinek van egy sztorija; mindenki leplezi a múltját, hogy önmagát védje. Vannak, akik jobbak és alaposabbak másoknál. De hogyan lehet élni egy olyan világban, ahol senki sem az, akinek látszik?"

Hosszan tartó mély lélegzetet vettem, s próbáltam a lehető legnagyobb gondossággal kitisztítani az elmém, hogy megválaszoljam a feltett kérdést. Roppant kényes témát érintett, és be kell vallanom, nem találtam a szavakat. Nem azért mert az idő múlása megkoptatta emlékeimet; erről szó sincs. Minden pillanata bevésődött a fejembe.. a mozdulatok, az indulatok, az érzelmek és a gondolatok is.
- Robert? - csendült fel újra a nevem dörmögő hangján, mire az úrra emeltem a tekintetem, és felvezetésként megköszörültem a torkom, hogy rekedtségem ne tegye még nyomasztóbbá monológom.
- Tudja, mindig is ilyen volt a természetem.. az apámtól örököltem.. de nem akarok bűnbakot keresni. - sóhajtottam fel beismerően, mentségekbe nem kapaszkodva. - Kezdjük az elején. Ha emlékeim nem csalnak, mindez gyermekkoromban kezdődött; tanulmányi éveim legelején.. abban a pillanatban, hogy becsatlakoztam egy új és ismeretlen közösségbe hatalmas tanulásra való hajlammal, s betöltöttem szerepem a hierarchia legalján, vagy esetleg a közepén, nézőpont kérdése. Az első nap, az első mérföldkő életünkben, ami meghatározza majd az elkövetkezendő évek hangulatát és varázsát. Nos, az enyémnek se egyik, se másik nem volt, képtelen voltam kitörni a csendből társaim körében. Engem ért a legtöbb effektus, én voltam a legmanipulálhatóbb, és én voltam legvérszegényebb akaratkinyilvánítás terén. Persze megvolt bennem a tettvágy, és véleményem is volt bármiről, ha számított volna. Majdhogynem fizikailag megviselt, hogy a szavaim halk suttogásnak hallatszottak csupán, amire a kutya nem figyelt. - nem tudtam mire vélni ezt a semmit mondó hümmögést és bólogatást. Rühellem az olyan embereket, akik nem tudnak egy épkézláb megnyilvánulást tenni, egy ilyen nívós szakemberről nem is beszélve. A szemben lévő fal repedésére vándorolt tekintetem, s újabb mélyenszántó gondolatok törtek utat maguknak.
- Elnyomásban éltem le azt az időszakot. Az első nyolc évemet. Gimnazista éveim sem teltek sokkal elviselhetőbben. Akkoriban minden energiám a tanulásba, de első sorban a keresésbe fektettem. Kutattam a helyem, ahol az lehettem volna, akinek egy ideális világban lennem kellett volna. Nos nem kevés kudarc ostromolta a kitartásom, ám az érettségihez közeledve hirtelen ugrott meg a népszerűségi indexem. A sok ficsúr segítségre szorult, ész és logika hiányában, kiknek jobban imponáltak a nők és az ital, mintsem a könyvek. Minimálisan ugyan de függtek tőlem. Tizennyolc éves voltam.. olyan sokáig kellett várnom, hogy megtapasztaljam ezt az érzést. Belekóstoltam a saját szájízem szerint kevert drogba, aminek máig rabja vagyok. - elhallgattam néhány másodpercre, hogy néhány szakmai közhelyet hozzám vághasson, megvillantva tudását, de nem tette. Viszont a hümmögés is megszűnt hála az égnek.
- Folytassa. - csupán ennyit mondott, közben füzetébe firkantott néhány sort, megfeszült állkapoccsal.
- Életem horribilis fejezete lezárult. Az egyetem merőben más volt, minden tekintetben. Velem azonos intelligenciájú emberek társaságát élvezhettem. Teljesen eltért az ottani értékrend az addig látottaktól. Sokat tettem azért, hogy újra szert tehessek arra a bizonyos ópiumra, aminek függőjévé váltam abban a pillanatban, hogy megízleltem az ízét. Erkölcstelen, gusztustalan dolgokat tettem, míg nem valaki halálát okoztam. Tudom, mire gondol most.. ez borzalmas. De nem! A felismerés, hogy valaki felett ekkora befolyása van, elképesztő. Riasztó, de lenyűgöző. - fizimiskám elsötétült, pupilláim kitágultak, és egy leheletnyit szaporább ütemben kezdett verni mostanra kővé dermedt szívem. - Az a malőr egyfajta láncreakciót indított be, ami máig nem állt le. Most sem teszek másképp.. technikailag embereket ölök alkalomadtán, ha nem is a szó szoros értelmében. - még sosem volt nevén nevezve a gyerek, de most erre is sor került, s a reakció, amit kiváltottam Steven-ből nem okozott különösebb csalódást. Nem akartam, hogy megértsen, hogy megvigasztaljon, azt pedig végképp nem, hogy pálcát törjön felettem, még ha szavakban nem is, de gondolatban.
Miután nagy vonalakban elmeséltem pályafutásom sajátos bukkanóit, nem láttam értelmét tovább rabolni a magam idejét. Ezer és egy dolgom maradt a mai napra, így hát felálltam a kanapéról, röviden és udvariasan elköszöntem, majd elhagytam a helységet. Sajnálatos módon azt viszont nem hagyhattam, hogy bárki más tudomást szerezzen erről az információról, annak ellenére, hogy nem tűnik olyan nagy jelentőségűnek  első hallásra. Azonban nem akartam gyengének látszani senki szemében sem; a papírra vésett jegyzetet pedig nem kockáztathattam, hogy nem kívánatos emberek kezébe kerüljön. A probléma egyetlen biccentéssel megoldásra talált...

“A hatalom birtokának az a hatása, hogy az emberek süketekké és vakokká válnak. Nem látják többé azt, ami az orruk előtt van, és nem hallják, ami a fülükbe harsog.”

Tíz éve annak, hogy rátaláltam arra az útra, amin járnom kell, és amin a mai napig járok is; hogy rátaláltam mindarra, ami Én vagyok, és ami kiegészíti életem: a polgármesteri életforma. Pokol ez vagy a Mennyország, teljesen mindegy… Én vagyok annak Sátánja, vagy Istene. Én vagyok az a szimbólum, ami megtestesíti a hatalmat és töretlen erőt. Napról napra szilárdabb lábakon állok, és úgy gondolom, minden bizalmam és meggyőződésem belefektetve, hogy se élő, se holt nem bitorolhatja el tőlem a pozícióm. Vér és verejték árán, fáradtan, de megtöretlenül élvezhetem az élet kipárnázott páholyát. Korábban feszegettem a határokat, figyeltem arra, hogy kinél milyen messzire mehetek el, „elsétáltam” egészen az emberi tolerancia határáig, és tapasztaltam, ismerkedtem, tanultam, majd ahogy lehetőségem engedte, átléptem azokat, jobban mondva átgázoltam rajtuk. A taktikázás és előre gondolkodás lassan zsigercselekedetté váltak.