Aprócska, mindössze százötvenkilenc és fél centi, karcsú, nőies alakkal megáldva, amit a kritikusok szinte már anorexiához közeli állapotnak titulálnának, tekintve, hogy hóka bőre alatt szépen rajzolódnak ki a bordái és kulcscsontjai, és a rajtuk feszülő, évek edzésével kidolgozott izmok, amiken mélykék pókhálóként húzódnak az erei. Haja egyenes szálú, ébenfekete, és általában szabadon hull a vállaira, amennyiben engedi ennyire hosszúra nőni; igaz, néhány tincs mindig lázadóan a szemeibe hull, ezzel eltakarva felemás színű íriszeit a kíváncsi tekintetek elől - amíg egyik szeme feneketlen ébenfekete, addig a másik valamivel halványabb, méregzöld színű; igaz, ezt csak akkor veheti észre a szemfüles megfigyelő, amennyiben megfelelő világításnál és megfelelő szemszögből nézi őt. Bár első látásra azt hinné róla az ember, hogy tiszta vérű japán, nincs ennél nagyobb tévedés; apja amerikai volt, prostituált anyjának egyik kliense, és a mai napig nem tudja, hogy hívják vagy kicsoda.
Szerencséjére prostituált múltja nem hagyott rajta különösebb nyomokat; az egyetlen, ami megmaradt neki ezután, az az, hogy szeret kihívóan öltözködni és tudja, hogy ragadja meg a tekinteteket. Igaz, amíg a főállású munkájában, a virágboltban van, legtöbbször szakadt farmerban és pólókban látni és pulóverekben, tekintve, hogy a főnöke nem engedi, hogy ott mutogassa a tetoválásait, amikből egész öt van neki; igaz, amikor leszáll az éj, levedli ezt az átlagos külsőt és kaméleon módjára vedlik át egy szebb, nőiesebb kiadásba. Olyankor elegáns szoknyákat visel, mint annak idején, mikor még dolgozott; gardróbjának színvilága nagyrészt sötét, elegáns színeket foglal magába, nagyrészt feketét, püspöklilát és méregzöldet, esetleg vérvöröset; fehéret csakis kiegészítők formájában, mondván, hogy az a szín a különleges alkalmakra van fenntartva. Stílusára nagyrészt a letisztult elegancia jellemző, de természetesen nem zárja ki a különcebb ruhadarabokat sem, mint például a zsabós blúzokat vagy viktoriánus fűzőket, mondván, hogy amíg ő jól érzi magát a bőrében, addig nincs oka adni mások véleményére. Ugyanez vonatkozik a sminkelési stílusára is; hajlamos arra, hogy vulgárisan, feltűnően sminkeljen, pandamód kiemelve a szemeit a fekete legsötétebb árnyalatával, esetleg vérvörösre festeni az ajkait, mint a vámpírok, és szarkasztikus kis mosollyal koptatja le azokat, akiktől állandóan azt hallgatja, hogy úgy viselkedik, mint egy közönséges kurva.

Igaz, a többség nagy meglepetésére ez az aprócska, törékeny külső egy rendkívül karakán belsőt rejt; tekintve, hogy anyja nem sokat foglalkozott vele, magát kellett felnevelnie, aminek köszönhetően jóval alaposabb munkát végzett, mint az anyja végezhetett volna. Hűvös, szinte már embergyűlölően realista, és célra törő professzionalizmus jellemzi, bármiről is legyen szó; rendkívül fejlett a túlélési ösztöne, aminek hála még a legnehezebb szituációkból is könnyedén kibeszéli magát. Modora magával ragadó, simulékony, mert úgy válogatja össze a szavait, mintha csak tudná, a másik fél mit akar tőle meghallani; mérgét szinte észrevétlenül csöpögteti a másik szívébe, és mire az észreveszi magát, addigra Chaos már rég az ujjai köré csavarta. Tudja, hogy legyen csábító, hogy érje el, hogy a világ a térdeire zuhanjon előtte és imádja, de nem igazán szokta kihasználni ezt, csak akkor, ha tényleg szüksége van rá; szereti fenntartani a látszatát annak, hogy alapjában véve ő nem több, mint a virágkötő lány a sarki virágboltból, aki elragadó, angyali mosollyal üdvözli a klienseket és szomorúan biggyeszti le az ajkát, amikor temetési koszorúra vesz fel rendelést. Könnyedén beleképzeli magát bárki helyébe, bár ez nem jelenti azt, hogy olyan magas lenne az empátiaszintje; igazából kevesen vannak az olyanok, akik iránt igazi törődést tanúsítana, és még így is mindig saját magát fogja előtérbe helyezni. Igazából a lányok és férfiak, akik neki dolgoznak, mesélhetnének erről, mert bármennyire is keveset von le a bérükből, nem lehetne azt mondani róla, hogy nem keménykezű diktátor, amennyiben munkáról van szó; igaz, ő maga is megjárta az ipart, ami rányomta a bélyegét a személyiségére is - mostanra már nem igazán van olyan dolog, amitől visszarettenne, bármiről is legyen szó. Igaz, nem tud igazi, fellengzős domina lenni; talán még mindig ott van benne a gyűlölet az egykori főnöke iránt, aki pont ilyen volt (az már lényegtelen, hogy később feleségül vette). Talán ezért is igyekszik csak hűvös professzionalizmussal kezelni azokat, akik hozzá tartoznak, igyekezve a lehető legtöbb empátiát tanúsítani feléjük, mert hát pont neki illene tudnia, hogy a prostituáltak is csak emberek, nem gépek.
Igaz, kevesen néznék ki belőle, de igazából nem is annyira hűvös szuka, mint amilyennek kinéz; van egy "emberibb" oldala is, amelyiknek szüksége van a törődésre és arra, hogy valaki mellette legyen és támogassa, talán szeresse is. Bár kevesen tudják ezt róla, de a férje halála megviselte, de nem csak az; nem sokkal a férfi temetése után elvetélt, ami miatt kifejezetten bizonytalan és visszahúzódó a kapcsolataiban. Talán trauma is volt számára a dolog; de ha bárki is kérdezné, le fogja ezt tagadni, mondván, hogy az élet megy tovább, lesznek még új szerelmek és új lehetőségek, még akkor is, ha nem igazán hisz abban, hogy ez lehetséges.

I
Magasba lendülő üvegpoharak, pirosak, kékek és zöldek, tompa puffanással koccannak egymásnak; a tartalmuk nagy része undorító "placcs" kíséretében loccsan ki és érkezik a földre, csak még töményebbé téve az olcsó alkohol szagát a levegőben. Másodrendű szórakozóhely Vegas egy kétesebb negyedében; ott látta őt meg először, a kicsorbult whiskys pohár fölé hajolva, az arcába hulló, ébenfekete hajtincsekkel és olyan érdektelenül a körülötte lévő eseményekre, mintha csak az egész világ minden problémája az ő vállaira nehezedett volna. Aznap éjjel dolgozott; nem lett volna szabad engednie, hogy a figyelme ilyen könnyedén elterelődjön, ráadásul hogy valaki olyan terelje azt el, aki minden bizonnyal akkor sem tudná őt kifizetni, ha eladna minden egyes dolgot, ami nála volt. Mégis, Chaos nem tudta levenni róla a tekintetét; igaz, beletelt egy kis időbe, mire rávette magát, hogy oda is menjen hozzá, előzőleg megigazítva magán a botrányosan rövid ruhát és hátrasöpörve a derékig érő haját, ami lágy, puha hullámokban omlott a vállára. Keze reszketett, mikor a férfi vállára simította azt, és a gyomra legalább tíz emeletet liftezett lefelé, mikor apró, halvány mosolyt erőltetett az arcára, hallva a szavait.
- Egy prosti? Nem tudlak kifizetni, ugye tudod?
Egy ideig kitartóan farkasszemet nézett vele, fejét felszegve, ignorálva azt, hogy szíve szárnyaszegett madár módjára verdesett bordái börtönében; annak ellenére, hogy a józan esze azt súgta neki, kapituláljon, képtelen volt sarkon fordulni és ott hagyni Őt, akinek még a nevét se tudta. Volt benne valami, ami nem engedte őt elmenni; és mielőtt jobban meggondolhatta volna, mit is tesz, azt mondta:
- Az első alkalmat a cég állja.
Összenéztek; az alsó ajkába harapva viszonozta a mosolyát, mikor pillantásuk összeakadt, és szíve kihagyott egy ütemet, mikor végre elég bátorsága lett ahhoz, hogy ujjait az övéire kulcsolja és kivezesse őt a szórakozóhelyről, Vegas fülledten forró éjszakájába.


II
A csipkés, hófehér ruha úgy simult a testére, mintha csak rá szabták volna; igaz, szükség volt még pár alakításra, hogy tökéletes legyen és ne húzódjon utána kilométereken át; Chaos Asami Shirayuki a százötvenkilenc és fél centijével állítólag a legalacsonyabb menyasszony volt, akivel a varrónő valaha is találkozott, ami miatt rengeteg találkozóra volt még szükség, hogy az ő méretére alakítsák a ruhát. Mégis, a rengeteg probléma ellenére boldog volt; bár sosem mondta ki hangosan, de vágyott arra, hogy valamikor kiszabaduljon ebből a mókuskerékből, ami a prostitúció volt, és boldog kapcsolatban éljen, akár már családot is alapítson. Most, mikor az esküvőjét tervezte, biztos volt abban, hogy ez lehetséges; olyan lelkesedéssel szervezett mindent, hogy saját magát is meglepte ezzel, és remélte, hogy ezzel talán másokat is megfertőz, hogy majd mindenki olyan lelkes és segítőkész lesz, mint amilyennek szerette volna őket; nagyrészt arra vágyott, hogy Ő is ossza a lelkesedését, Ő, aki az esküvői ruha szalon leghátsó sarkába állított fotelen ült, lábait keresztbe téve és olyan elszántsággal nyomkodta az érintőképernyős telefonja kijelzőjét, mintha csak lyukat akart volna benne csinálni.
Olyan volt, mint legelőször, amikor találkoztak; ébenfekete haja kócosan hullott a szemeibe, vállai pedig megzuhantak, mintha csak a világ minden nehézsége őt húzta volna lefelé. Nem nézett rá; Chaos végül rá volt kényszerülve, hogy leszállva a piedesztálról odasétáljon hozzá, maga mögött húzva a leendő esküvői ruhájának fátylát.
- Az egész ruhapróba alatt fel sem néztél a telefonod kijelzőjéből, pedig engem tényleg érdekelne a véleményed...
Nem kap választ; egy pillanatig csak nézi még őt, harcolva a vággyal, hogy maga felé fordítsa a férfi arcát, rákényszerítse, hogy nézzen fel rá, hogy válaszoljon neki, de végül kapitulál; kedvevesztetten tér vissza a varrónőhöz, hogy az utolsó pár biztostűt betűzzék még a ruhába, ahol be kell venni még belőle, hogy ne lógjon rajta zsák módjára.
- A leendő férje nem túl beszédes...
A válasza csak nehéz sóhaj, mielőtt megrázná a fejét, ugyanakkor lecsatolva a fátylat az apró kontyból, amit rögtönzött magának.
- Nem a vőlegényem...
A szalon ajtajának csapódását már csak fél füllel regisztrálja; ugyanabban a pillanatban térdre hullva zokog fel, mikor rájön, hogy minden bizonnyal ez az a pillanat, amikor el fogja őt veszteni, csak azért, mert annak idején engedett a csábításnak, hogy beengedje őt az életébe. Őt, aki miatt élete legboldogabb napja is potenciális rémálom lehet.


III
Egymásnak koccanó kristálypoharak, drága, elegáns ruhákba öltözött férfiak és nők, félhangon elsuttogott beszélgetések és Valentin-napi jókívánságok; egy estély, amire szinte véletlenszerűen jutott be, egy régi, kedves kliense ismerőse meghívására, mégis remegett a keze, mikor a bejáratban álló biztonsági őrnek megmutatta a meghívóját. A püspöklila, elegáns kisestélyi második bőrként simult a testére, absztraktul magas sarkú cipője pedig halkan koppant a fehér márványpadlón, mikor a partnerébe karolva továbbsétált a bálteremnyi nagyságú helyiségbe.
- Asami Shirayuki, nem hiszek a szemeimnek!
Fontos üzletember, élére vasalt öltönyben, ajkain széles, szívélyes mosoly; fürkésző tekintete most őket méregette, mintha csak jelét keresné annak, hogy a párost valami más is egymáshoz kapcsolja, mint az, ami általában szokott lenni a főnök és a dolgozó között. A levegő elektrizálódik, érzi a feszültséget kettejük között, így rezignáltan engedi el a férfi kezét, akivel jött, és engedi, hogy ő elvegyüljön a tömegben; magára marad így, vagy legalábbis a régi kliense társaságában, és szórakozottan mosolyodik el, elsimítva az arcából egy kósza hajtincset.
- Még mindig nem hiszem el, hogy meghívtál, Henry.
- A gyengeségem vagy, Asami. Nem gondoltál arra, hogy esetleg...?
Meghatározatlan mozdulatot tesz a kezével; egy ideig csak egymásra néznek, aztán a lány óvatosan megingatja a fejét, észre sem véve, hogy utána pillantása az után vándorol, aki magára hagyta és elvegyült a tömegben, és keresi őt, félve, hogy ha most elveszíti a tömegben, soha többé nem talál rá újra.
- Szereted?
A kérdés derült égből villámcsapásként éri; zavartan, szinte már félve néz vissza a beszélgetőpartnerére, leszegve a pillantását, és nem válaszol; kimondani túl nehéz, letagadni nem tudja... És hirtelen arra gondol, vajon ő is tudja? Elvégre is, Valentin-nap, ez az estély... Rezignáltan sóhajt.
Ó, bassza meg.