Majdnem három teljes órája van az agyamnak arra, hogy minden nem-létszükséges funckiót lekapcsolva töltődjön.
Az utolsó dolog, amit a már erősen kómás tudatom rögzített egy olyan jelentéktelen apróság volt, minthogy egy cigarettacsikket anélkül rejthetek el az üres kávés fémdobozba, hogy mikor kidobom, anyának bármi feltűnne.
Az első pedig professzor David F. Dinges neve, aki sok emberhez hasonlóan a mai napig aktívan oktat és végez kutatásokat az alváshiányról és annak káros hatásairól. 2003-ban még a bűnözéssel is olyan szintű összefüggésbe hozta, hogy lehetetlen vele vitába szállni. Az alváshiány növeli a stresszhelyzetekkel szembeni érzékenységet és az agresszióra való hajlamot, ami további kockázatot jelenthet a bűncselekmények elkövetésére.
Én viszont mindössze annyit veszek észre magamon, hogy valamivel több időre van szükségem az ágy szélén ülve és mire kiteszem a lábam a szobámból, anya helyett egy cetli vár a hűtőn.
Ölel és szeret.
- Én is téged - felelem a papírdarabnak és az elől hagyott tollal apró szívet rajzolok az egyik sarokba, még azelőtt, hogy elvenném a szavak társaságának otthagyott Alexander Hamilton-t.
Hamarosan már el is költök belőle egy keveset, hogy kiváltsam a buszjegyet és másfél óra múlva, amikor a jól ismert ajtó melletti csengőt pöccintem meg - a tekintetem egy másodpercre megakad a saját bal kezem, még mindig kissé vörös bütykein -, az jár a fejemben, hogy mennyivel kényelmesebb lenne, ha vezetnék... és lenne kocsim. Még ha nem is olyan, mint az itteni garázs előtt csillogó csoda, beérem egy átlagos, még könnyedén induló fémdobozzal.
Pár másodpercen belül viszont kiderül, hogy még annál is jobbat kapok. Miért? Mert az unokahúgom hatalmas, csillogó szemekkel néz rám az ajtóból.
Mióta itt jártam, megtanulta ugrásból elérni a kilincset és kinyitni az ajtót?! Miért nem mondta neki senki elégszer, hogy ez veszélyes lehet? Az összesített ügyek számát tekintve, több, mint öt százalék.
- Ugye tudod, hogy akár egy szörnyeteg is lehetnék, hatalmas karmokkal? - szólalok meg azonnal, felkapva a kislányt és a vállamra dobva, nem törődve az esetleges kapálózással vagy fülsértő sikítással.
Szorosan, de egyáltalán nem fájdalmasan szorítom a kis lábakat, hogy biztos ne történjen semmiféle baleset, miközben félig a hátamon lóg. Innen már csak fordulnom kell, hogyha úgy alakulna, hogy az apja átvenné.
- Heló, Der-der - teljesen ösztönösen és természetesen jön az egy-a-millióból beceneve a számra, miközben a tekintetem körbejár a környezeten, hogy végül megállapodjon a bátyám palacsintatésztás arcát.
- Ez történik, ha a hadművelet valódi áldozatokat követel? - kérdezek rá a foltok felé biccentve, majd váltok is a legfontosabb miértre. Arra, hogy miért ugrottam be hozzá még az óráim előtt.
- Nem tudsz adni párat...? - nem mondom ki, micsodát, de két ujjam közé csippentem a levegőt, hogy a jellegzetes mozdulattal a számhoz emeljem. Majd gyorsan le is eresztem és zsebrevágom, mielőtt túl feltűnő lenne a tegnap este hozadéka.

A bátyám arcán nem látok aggodalmat vagy akár a dühnek a legkisebb nyomát sem, ami azt jelenti, hogy megvan rá az esély, én reagálom túl az ajtónyitás-dolgot. Szeretném azt hinni, hogy van valami éles határ a városnak ezen része és aközött, ahol mi lakunk. Akkor is, ha ezt semmiféle statisztika nem támasztja alá.
Képes vagyok addig győzködni magam, amíg én is elhiszem, hogy teljesen rendben van, ha a három éves unokahúgom egyedül nyit ajtót? Miért vagyok abban annyira biztos, hogy hazugság lenne az ellenkezője?
A tekintetem újra a bátyámra vándorol, de semmi olyan nem érkezik, ami azt bizonyítaná, a legkisebb kockázat is lett volna a történtekben. Vagyis egy nagy levegővel próbálom elengedni a dolgot és vele együtt Hazelt is szabadon ereszteni a fogságából. Hagyom, hogy a kis lábak földet érjenek és fussanak, ugráljanak, tegyék, amit egy energiabomba hercegnőnek kell.
- Mondanám, hogy itt vagyok erősítésnek, de valószínűleg rövid időn belül elárulnálak a másik csapatnak - jegyzem meg egy bocsánatkérőnek szánt mosoly kíséretében, de természetesen nagy vigyor lesz belőle.
Semmit nem sajnálok! Szeretem a bátyám, de azoknak a csillogó szemeknek nem lehet nemet mondani. ...és szerencsére nekem nem is kell.
Vajon Sean bácsi mondott nekünk valaha nemet bármire is? Akkoriban, amikor a világ még kiegyensúlyozottan állt és az apánk olyan magabiztossággal tartotta az egészet a hátán, mint a régi mítosz szerint Atlasz.
Egyes napokon én nem állok olyan biztosan a saját két lábamon. Talán most sem. De biztos vagyok benne, hogy mindössze pár szál cigarettára van szükségem, megspékelve néhány válasszal. Ahogy pedig a nikotin átjárja majd a tüdőm, úgy fog a fejem elcsendesedni, és mire belépek az egyetem területére, készen állok majd arra, hogy egy órán belül újra úgy zsongjon minden gondolatom odabent, mint egy megbolygatott méhkas.
Most viszont nem az elmémben van hangzavar, hanem a lábaim előtt, így esélyem sincs nemet mondani a reggelire.
- Szerinted teljesen rendben van, hogy az unokahúgom lelkesedését használod arra, hogy maradásra kényszeríts? - kérdezek vissza teljes komolysággal, mintha valami hatalmas vádról lenne szó. Mielőtt oldalba bökném.
Aztán már teszem is meg az első lépéseket a konyha irányába, megjátszott bizonytalansággal, mintha nem tudnám, merre megyünk. Így esélyt adok Hazelnek, hogy ő vezessen és eljátssza a nagylányt, ha szeretné. Majd próbálok nem megakadni a káoszon, ami a szemem elé tárul.
Háborús zóna kisebb és nagyobb áldozatokkal.

Elég lenne, ha hagynám kiülni a mindent tudó mosolyt az arcomra, de képtelen vagyok szó nélkül hagyni egy újabb "miért"-et, még úgy is, hogy ezúttal nem a saját fejem találta elém.
- Mert a mai napig azzal áltatod magad, hogy okosabb vagy nálam, pusztán azért, mert pár évvel hamarabb születtél - minden egyes szóból süt a végtelen önbizalommal kevert elégedettség és ki is tart úgy három másodpercig, mielőtt az utolsó csepp figyelmem is az unokahúgomé lenne.
Pedig nem szoktam ennyire kizárni a körülöttem lévő világot, de a kislány gond nélkül el tudja nálam érni és egy kicsit sem bánom. Figyelek minden hangot, magyarázatot, még az orra hegyét is, ami meg-megrándul, amikor nem találja az éppen megfelelő szavakat.
Talán bosszantja, hogy nem tudja úgy kifejezni magát, ahogy szeretné? Vagy valami ártalmatlan, fura szokás, aminek nincs is tudatában?
Lényegében kizárólag akkor vesz körül újra csend, amikor elkészülnek az első palacsinták, amikből én is kapok. Nem feltétlen egy nagy adag édességbombára lenne szükségem, de azért nem panaszkodok. Lehet, lassan nekem sem ártana megtanulni pár receptet, még ha eddig nem is voltam rákényszerülve. A házikosztnál már csak az a jobb, amikor valami hotelszobában reggelizek, olyan drága falatokat, amiknek még a nevét sem tudom. Mindezt egyedül, teljes nyugalomban, mert Jacknek, Davidnek, Williamnek vagy Briannek - akiknek egész biztosan más név áll az igazolványán - halaszthatatlan dolga akadt, így sajnálatos módon magamra hagytak.
Általában egy pillanatig sem bánom, ahogy azt sem igazán, hogy lassan mi is kettesben maradunk a bátyámmal.
Szükségem van arra a cigarettára. Hazel hercegnőnek pedig arra, hogy igazán fontos küldetést teljesítsen, miközben nekem kizárólag az jár a fejemben, hogy minden, ami a szemem előtt játszódik le, milyen szépen és rendezetten követi a könyveket.
A gyerekek - általában kislányok - három és hét éves koruk között eljutnak a saját hercegnős korszakukig és hogy mennyire fontos időszak is ez a saját személyiségfejlődésük szempontjából.
Innen már a gondolataim egy pillanat alatt átkötnek oda, hogy nekem még a könyv szerint bekövetkezendő "autós korszakom" is mindössze annyiból állt, hogy ki akartam deríteni, miért olyan hangosak és miért csendesebb néha, ha gyorsabban mennek. Egyáltalán nem logikus - elsőre legalábbis.
- A fontos küldetések nagy odafigyelést igényelnek - válaszolom Alex csendes szavaira, hamarosan pedig követem a teraszra és figyelem, ahogy előkerül az általam annyira vágyott cigaretta.
- Nem gondolod, hogy különös? Apa vagy anya soha nem szívott egyet sem. Mi pedig itt vagyunk, te a feleséged elől titkolod, én anya elől próbálom rejtegetni a tényt. Lehet, hogy Sean bácsira ütöttünk.
Képzeletben vállon veregetem magam a gyönyörű átkötés miatt, majd ezt a mozdulatot, ugyancsak fejben követi a mozdulat, amivel a zsebemben lapuló öngyújtóval életet lehelek a szálba.
A valóságban persze, itt és most, a bátyámék teraszán csak megpörgetem az ujjaim között bagót és egy elegáns mozdulattal a fülem mögé teszem. Később. Bármennyire is kívánom, nem fogok füstölni az úrias hátsókertben.
- Igaz, róla sem az van a fejemben, hogy úgy füstölne előttünk, mint egy gyárkémény - teszem hozzá, azért sem kérdezve rá, hogy ő mire emlékszik vagy egyáltalán akar-e bármire.

Nem mondom, mindennél csábítóbbnak tűnik, hogy hagyjam a hirtelen jött elveim és vele együtt én is rágyújtsak. Miért ne tehetném? Láthatóan ő nem védi az úrias kert összképét és azért sem kell aggódnom, hogy később, amikor még ennél is nagyobb szükségem lenne a nikotinra, nem lesz nálam.
Mégis a fülem mögé kerül a szál egy kis játszadozás után és a zsebembe csúszik a még fóliázott doboz. Ha nem tudnám, hogy összesen nem nyom húsz grammot sem az egész csomag, azt mondanám, jólesően húzza a nadrágom az a kis súly. De ez baromság. Kizárólag azért érzem így, mert odafigyelek rá.
Legszívesebben innen már hagynám is tovább kalandozni a gondolataim - létezik olyan mondás, hogy nem a pénz, hanem a cigaretta égeti a zsebem? -, de a bátyámtól kapott éles reakció visszaláncol a körülöttem zajló valóságba. Még a tekintetem is Alex irányába kap, de inkább vagyok kíváncsi, mintsem meglepett.
Tényleg jobban érdekel, hogy miért a fagyos hang, mintsem meglepett volna maga a ridegség? Vajon ennyire neheztel rá vagy ez valami... egészen más? Neki miért csak "Sean"? Én vagyok a furább kettőnk közül a bácsizással vagy ő, amiért úgy beszél, mintha egy idegen lenne? Miért is ne tenné? Idegen, nem? Egy emlék.
Máris érzem megindulni a hangyákat a tarkómon. Ezer apró pár lábacska kapar utat az agyamba.
Na ekkor adom fel, dobom félre az elhatározásom és gyújtom meg a későbbre eltett szálat. Még ha mindössze apró mozdulatokról is legyen szó, szükségem van rá, hogy csillapítani tudjam a túlpörgő agyam. Az egésznek az az eredménye, hogy két slukk között alig véve levegőt köpködöm ki a szavakat.
- Nem éppen úgy alakult a tegnap estém, mint terveztem. Fogalmazzunk úgy, hogy volt egy félresikerült találkozóm, aminek a vége az lett, hogy a rendőrség környékére keveredtem. Emlékszel még, mennyit ültünk apa járőrkocsijában? Még bennem is megvan a kép. Az állandóan recsegő rádió a váltókar mellett. Sosem értettem, miért nem szólt szépen és tisztán. Mint a telefonok - nagyot szívok a cigarettából és egy röpke másodpercre hagyom, hogy a figyelmem lekösse a szál végén felizzó parázs.
- Innen már könnyen átkötött az agyam Sean bácsira. Találtam otthon pár régi képet. Megőrjített a gondolat, hogy miért az árnyalatnyi különbség apa és Sean bácsi barna szemeiben - itt hallgattatom el magam. Tisztában vagyok vele, hogy túlmagyarázom és azzal is, hogy minden alkalommal ezt csinálom, amikor valamiről nem akarok beszélni. Nem úgy, ahogy talán kellene.
Mint tegnap, amikor Sean bácsi a férfiról kérdezett és arról, hogy mi történt.
- Annyira irtózol a gondolattól, hogy hasonlítsunk rá? ...és így apára? - vetek végül oda egy kérdést. Szándékosan röviden.

Hálás vagyok a számban lógó cigarettának, amiért tökéletes indokot nyújt a másodpercnyi csendre, amivel elodázom a válaszadást. Természetesen nem hazugságot tervezek és ezúttal próbálok még a részletekben sem elveszni, csupán megforgatom magamban a kimondásra szánt szavakat.
- Bizonyos értelemben - ismerem el, ahogy a szál teljes természetességgel az ujjaim közé kerül.
Ezzel együtt máris újabb gondolat indul meg a fejemben. Mikor szívtam el az elsőt? Azt tudom, hogy kaptam valakitől és nem a bátyámtól. De miért ködös az emlék? Miért érzem úgy, mintha évtizedek teltek volna el, mikor az lehetetlen?
- Ki gondolta volna, hogy az önvédelem ilyen fájdalmas tud lenni - teszem még hozzá, valahol azért is, hogy visszatereljek mindent a megfelelő vágányra.
Amolyan utolsó löketként, hogy a jó helyre rögzítsem a gondolatvonatot végül a cigarettával a kezemben lassan megmozgatom az ujjaim. Minden érzékszervemmel koncentrálok a tompa fájdalomra, ami átjár, miközben a bütykeimnél megfeszülnek, majd ellazulnak az izmok és inak.
Pár másodpercet adok magamnak, miközben próbálom a lehető legkönnyedebb hangon feltenni a kérdést. Annyira irtózik a gondolattól, hogy hasonlítsuk...?
A reakciója tisztább választ ad, mint bármilyen ügyesen megfogalmazott mondat tenné. A legkisebb mértékben sem titkolom, hogy az elsőtől az utolsó kis mozdulatig követi a tekintetem minden rezzenését. A megfeszülő izmokat, az újabb cigarettát. Egy tudatlan kisgyerek is felismerné, vagy legalábbis érezné, hogy érzékeny pontra tapintott.
- Egyikükről sincs túl sok valódi emlékem. Ami van, ott is kétséges, hogy saját emlék, vagy mindössze történetek, amiket egy tucat alkalommal hallottam - jegyzem meg, a hangomból akaratlanul is kiszűrődik valamiféle nyomott szomorúság, de azonnal tovább is lendülök.
- Egy pocsék döntés nem jelenti azt, hogy... - kezdek bele szinte már kötelességtudó kisdiákként, kiadva mindent magamból, ami a fejemben zsong, végül valószínűleg eljutnék addig, hogy senki sem lehet tökéletes.
De hirtelen - bár még így is megkésve - megakaszt a kérdése. A tekintetem felé kapom, a szabad kezem pedig a zsebembe csúszik.
- Ha veled történne valami, elraktároznám az agyad vagy legalább a DNS-ed és megtalálnám a módját, hogyan hozzalak vissza, mint ghola-t. Onnantól egy hadsereg Alex védené Hazelt - tisztában vagyok vele, hogy hülye vicc, de akkor is ez az első, ami kicsúszik.
Majd mindezek után fordítom komolyra.
- Nem tudnék az apja lenni, de nem hagynám magára. Mindenesetre vigyázz magadra és mondjuk legalább szívd el az egyik szál cigarettát, mielőtt zavarodban a másikra gyújtanál.

Tisztában vagyok vele, hogy bár a dühös szavak nekem szólnak éppen, más a valódi célpont, akit a golyóknak sebezniük kellene. ...és sebzik is. Tegnap elég közelről láttam, hogy emészti magát Sean bácsi a saját döntései miatt, most viszont már az is egyértelmű, hogy én mindössze egy rozoga híd lehetek majd a bátyám és közte.
Amit lehetséges, hogy felrobbantanak az első percben.
Miért van az, hogy bennem nincs meg ugyanez a harag? De még az enyhébb verziója sem? Azért lenne, mert a bátyám többre emlékszik, mint én? Több jóra és ezáltal több rosszra? Neki jobban fájt? Vagy ennél egyszerűbb a képlet és azért van, mert hiába vagyunk testvérek, ennyire másképp működünk?
A tekintetem végig Alexen tartom, de az agyam ezer meg egy irányba pörög. Ellep a végtelennek látszó miértek tengere, hogy végül annyit állapítsak meg biztosra: az ő reakciója pont ugyanolyan helyes, mint az enyém, akkor is, ha tökéletesen ellentétes.
Az egyetlen, ami úgyis számít, hogy ezúttal sem tartom a legkisebb haragot sem. A bocsánatkérésre azonnal bólintok, ahogy még az utolsó slukkot is kisajtolom a cigarettából, mielőtt elnyomnám a cipőm talpán. Azt nem kérdezem, hogy hova dobjam a csikket, egyszerűen a tenyerembe rejtem. Majd kidobom valahol útközben.
- Talán tényleg nem ártana a terápia. Ha ugyanígy reagálsz, amikor egyszer Hazey Bee kérdez majd a testvér témáról... apáról, Sean bácsiról vagy úgy a családról... Egy életen át emésztenéd magad, ha ráförmednél, amiért kényes irányba kíváncsiskodik - könnyedén beszélek, de a hangom komoly.
Majd miután pár másodpercig figyelem a bátyám önnyugtatásának visszafogott kis mozdulatait, közelebb lépek hozzá.
- Így legalább komoly hazugság nélkül állíthatod a feleségednek, hogy én kentem rád a cigarettaszagot - mondom, ahogy elhúzva az útból az ideges kezét, megölelem.
- Ha esetleg máshol szeretnéd elkezdeni kibogozni a fejedben lévő káoszt és nem terápián kezdenél... - beszélek valahol a feje mellett és bár máskor értékelném az örökölt génjeim, amiért az öccse létére nem vagyok alacsonyabb nála, most csupán egy mosoly kerül az arcomra.
Meg Sean bácsi névjegye a bátyám zsebébe. Diszkréten, mintha valami különleges igényeket kielégítő hely elérhetőségét juttattam volna a birtokába és nem egy nyomozó elérhetőségét.

Az emberek hajlamosak meggondolatlanul járatni a szájukat és most nekem is olyasmi csúszott ki, ami nem ment át azon a bizonyos szűrőn. Ha Alex rám fogja a cigarettaszagot és bárhogy visszakerül a tény anyához, akkor nagy bajban leszek. Miért is mondtam, amit?
Vigasztalásnak? Hogy kizökkentsem a bátyám abból az előbbi hangulatból? Vagy faék egyszerű az indok? Egy részem szeretne megszabadulni a titkolózástól?
Legalább egy titoktól.
Meg egy másiktól is azzal, hogy Alex zsebébe csúsztatom a névjegykártyát.
- Igaz - ismerem el a legkisebb hezitálás nélkül, amikor kibontakozik az ölelésemből.
Hogy is volt a gondolatmenetem a túl gyors válaszokról?
- Nézd, nem kell beszélned vele, ha nem akarsz. De ez, most, a változatosság kedvéért legalább a saját döntésed lehet - folytatom és bár az agyam egy újabb gondolatfolyamot indít el, a figyelmem nagyrésze a bátyám reakciójáé.
A másik, apró része pedig a választás szabadságán. Az ember szabadon dönthet, hogy jót vagy rosszat tesz. Ha rá van kényszerítve a jóra, az semmit nem ér. Talán Alexnek is ennyi hiányzik, hogy elkezdje helyrebillenteni az elméjét. A döntés és a tény, hogy ezúttal az ő kezében van a lehetőség. Keresi vagy egyedül hagyja?
- Én még találkozni fogok vele valamikor - teszem hozzá, pusztán az érzés miatt. Azért, mert jól esik szabadon beszélni Sean bácsiról.

Nem érzek rá kényszert, hogy kitöltsem a csendet és eszembe sem jut, hogy magyarázkodjak vagy megpróbáljam elvenni a kijelentéseim élét. Mind tény és nem fogok változtatni rajtuk pusztán azért, mert... Miért is? Mert valamiféle rossz érzés kúszik végig a gerincem mentén, amiért elfordul tőlem?
Az ujjaim játszani kezdenek a zsebembe süllyesztett doboz cigarettával. Kitapogatom az apró fület a fólián, amivel könnyedén meg lehet szabadítani az átlátszó ruhájától. A halk, zizegő hangot kutatja az agyam, amit túl gyenge ahhoz, hogy az emberi fülben lévő, hallást segítő szőrszálakat megrezegtesse.
A bátyám szavai viszont gond nélkül elérik ezt a szintet és másodpercek múlva ugyan, miután sorra átfuttattam az agyamban a kérdéseit, felelek. Szépen, sorban.
Eszébe jutni, keresni, újra lelépni.
- Valószínűleg eszébe jutottam volna, de tudom, hogy nem keresett volna meg. Tegnap láttam átváltozni magabiztos nyomozóból egy bizonytalan, bűntudatos felnőtté, aki jobban szégyelli a tetteit annál, mintsem lenne elég bátorsága javítani bármin - egy kicsit hosszúra nyúlik a mondat, én is érzem, de megállás nélkül dőlnek belőlem a szavak. Tárgyilagosan, mintha olvasnám.
Az első érzelem, vagy bármi "igazán valódi" a befejezéssel és egy megnyugtatónak szánt mosollyal együtt érkezik.
- Nem vagyok már kisgyerek, Alex. Nem akarok tőle semmit. Nem akarok hirtelen egy nagy és boldog családot. Hagyom, hogy megdobjon pár doboz cigarettával, meséljen olyasmit apáról, amiket talán senki nem mondott eddig nekem és meghívjon egy-két hamburgerre, miközben a kutyája körülöttünk mászkál. Egy kicsit hagyom lelazulni vele az agyam - teljesen tudatosan és szándékosan építem be a mondat közepébe apát. Mintha pont olyan részlet lenne, mint a többi, ami valójába nem is számít, mindössze egy felsorolás bizonyos pontja. Se nem fontosabb, se nem érdektelenebb, mint a többi.
De valójában ez a lényeg, amit eddig én sem realizáltam magamban. Ezt akarom Sean bácsitól. Egy kicsit újra megismerni apát, valaki más szemén keresztül. Ezzel együtt pedig megismerni... saját magam is?

- Ha arra akarnék utalni, hogy ő az áldozat, azt mondtam volna. Csak tényeket közöltem, Alex. Azt, amit láttam rajta - ejtem ki a szavakat egész lassan és az övéhez képest fájdalmasan nyugodt hangon, de az arcomra kiülő grimasz elárul. Kezdem úgy érzeni, itt kizárólag rossz válaszokat adhatok.
A mondat, amiben szerepel Sean bácsi neve minden kétséget kizáróan rossznak ítéltetik. Miért is folytatnám hasonlóan? Miért közölnék fekete-fehér tényeket, mikor láthatóan lepattannak róla anélkül, hogy egyáltalán végigfutna bármiféle belső ítélőrendszeren?
Be kell látnom, hogy kizárólag az érzelmes részével tudok most beszélgetni, szóval azt próbálom tenni. Lefaragni az aggodalmából, amennyire lehetséges. Tudok vigyázni magamra és tudok távolságot tartani. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy egyetlen férfira sem akaszkodtam rá az évek alatt. Soha nem éreztem kényszert, hogy egy-egy éjszakánál tovább maradjak náluk vagy többet akarja tőlük, mint amit önként és dalolva adni... vagy épp elvenni akartak.
Egyszerűbb dolgom lenne, ha ezt is közölném a bátyámmal. Érveket sorakoztatnék fel, hogy miért is nem kell aggódnia értem, de erre még nem állok készen. Sean bácsinak valamilyen szinten elmondtam, mert ő nem számít. Nem úgy, mint Alex. Nem úgy, mint anya.
Nem úgy, mint apa számítana.
Hát mi ez, ha nem sziklaszilárd bizonyíték arra, hogy rendben leszek és nem keveredek bele érzelmileg?
- Óvatos leszek - a szavak kíséreteként végül kihúzom a zsebemből a kezeim, de a vállam még mindig feszült. Pontosan tudom, mi az, amit még készülök hozzátenni és azt is, hogy nem fogom hangosan kimondani. Az apró mondat nem lesz több, mint egy, az elmém zugában lévő polcon tárolt jegyzet, miszerint Sean bácsit és az időt, amit vele töltök pont úgy fogom tárolni, ahogy a férfiakkal töltött estéimet.
Mintha titok lenne. Miért? Miért, miért, miért? Nem szeretném, ha a bátyám rosszul érezné magát miatta? Vagy azért, mert valahol fáj, amiért nem rám dühös és mégis én kapom a hangos szavakat?
Vagy egyszerűen pont úgy szégyellnivalónak tűnik, mint a motelszobákban töltött éjszakáim? Miért érzem úgy, hogyha Sean bácsit választom, Alexet elárulom?
Mint egy fura álomból, úgy rángatom ki magam a saját fejemben felpörögni készülő spirálból. Megköszörülöm a torkom és egyik lábamról a másikra állok és két kezem újra a zsebembe kerül.
- Ideje lelépnem, ha nem akarom lekésni a mai előadásokat - kezdek bele nagy lendülettel. - Hazel az emeleten? - kérdezek még azért rá. Eszemben sincs anélkül eltűnni, hogy elköszönnék az unokahúgomtól.

Miért? Miért kellene tudnia róla? Miért mondanám el anyának? Miért ne...? Ezer érv fut át az agyamon, hogy miért közöljem anyával és még pár, hogy miért ne. Kit is védek vele, ha titokban tartom? És mi történik, hogyha nem teszem? Végül is, nem titok. Tegnap is felajánlottam Sean bácsinak, hogy jöjjön be! Ő volt az, aki nem élt a lehetőséggel.
Kétlem, hogy a valóságban egy egész másodpercnél több telne el, amíg csendben minden végigfut az agyamon és úgy bólintok, mint a bűnös, amikor ígéretet tesz, hogy mostantól egy valódi szent életét fogja élni.
Nem hazudok, el fogom mondani anyának, de most szándékosan nem bonyolódok részletekbe. A  saját szabályaim szerint közlöm majd és akkor, amikor jónak látom. Nem ma, nem holnap, de hamarosan. Talán a következő találkozó után, amikor Sean bácsi bebizonyítja, hogy a bátyám téved és nem fog újra felszívódni.
...és én sem. Anélkül legalábbis biztos nem, amíg még egyszer meg nem ölelem az imádnivaló unokahúgom.
- Micsoda gazdag ficsúr lett belőled - közlöm a bátyámmal teljesen komoly arccal, de a szám sarkában azért ott bújik egy halvány mosoly és marad is, egészen addig, amíg egyedül nem leszek.
Aztán az agyam vált és kihasználja a körülöttem lévő csendet. A tényleges csendet, amit a kertvárosi környezet kínál és újabb gondolatokat sorakoztat elém. Vajon mennyi titkot bír el a testvéri kapcsolatunk? Ha Sean bácsit is odasorolom, ahova a futó kalandjaimat, változik bármi? Egyáltalán rossz testvér vagyok, amiért ezek után még jobban megfontolom, mit mondok el és mit nem?
A gondolataimból Hazel rángat ki, ahogy tele energiával felém fut. Csodálom, hogy az apró lábai bírják a saját lelkesedése által diktált tempót. Mielőtt elérné a lábaim, felkapom és ölelem magamhoz.
Itt nincsenek őt kergető szörnyek, nincsenek vadászatok. Itt hatalmas puszi- és öleléstámadások vannak, no meg annál is nagyobb titkok, amiben elsuttogom neki, hogy mennem kell, de este felhívom és mesélek neki arról, mi mindent tanultam ma. Cserébe ő is elmondhatja majd, milyen sok okos dolog jött vele szembe.
Végül még egy utolsó ölelés, egy újabb puszi, aminél már megkapom, hogy büdös vagyok - persze, hogy érzi a cigarettát rajtam! Nem buta, csak gyerek... - és engedem vissza az apjához.