Az oldalon korhatáros, erotikus tartalom és durva szövegek találhatóak. A később esetlegesen kialakuló lelki defektekért és a fejlődésben való visszamaradásért felelősséget nem vállalunk.
♦ ♦ ♦
Az oldal alapötlete a „Passion in Las Vegas” nevű fórumról származik. Annak folytatásaként jöttünk létre.
Belépés
Chat
Legutóbbi témák
» Zenedoboz... by October Soininen Wallow Tegnap 10:53 am-kor
- Apuuuuuu! És.. és.. elmegyünk az állatkertbe is? Komolyaaan? – láttam felvirágozni azt a tündéri arcot amit mindig is annyira szerettem - És megetethetjük a csim.. a csimp.. a csim..
- Igen, Tommy, a csimpánzokat is. De csak holnap! Mára épp eleget láttunk, irány haza! – feleltem elnevetve csak úgy érzéssel túrva a barna fürtökbe hogy megsimogassam a kis fejét. Szerettem benne ezt a lelkesedést. Ha velük vagyok. A munka sok időt vett el tőlem.. Tőlük vette el azt az időt! És ekkor éreztem ahogy Amy megrángatja a nadrágszáramat. - Ész apuu, látunk maj’ oloszlánt isz? – néztek fel rám azok a tündöklőn parázsló szemek amiket az ég világon nem cserélnék el semmiért. Senkiért. SOHA!
- Peersze hogy lesznek kicsi Amy, naaagy oroszlánok, tigrisek, na meg még leopárd is! Majd meglátod milyen hatalmas fogaik lesznek.. Arghhhw! – mutattam kézzel mintha megharapnám játékosan ő meg hangos kacagásban tört ki. Szerettem a nevetését.. csodálatosan nevetett… Megannyi angyali ének nem hangzott ilyen gyönyörűen. - De most gyere! Gyere csak ide!? – húztam inkább magam elé, a kordonnal elkerített szökőkút szélére – Úgy tűnik épp most újítják fel, de addig is.. nézd csak milyen széép! A zene hangjára spricceli a vizet. – szorítottam Thomas kezét is mellettem és most.. úgy éreztem érdemes élni. Ezekért a napokért érdemes. Nincs munka, nincs drog.. nincs gyilkosság és fegyverek, most senki más nincs.. Csak én és ők ketten. Egy apró kis világ.. a körülöttünk feszítő pokoli rengetegben, és én valahogy a Mennyországot is pont így képzeltem el.
Sejthettem volna amikor felénk tartott az az autó. Hogy honnan?? Nem tudom. De kellett volna.. És mégse tettem.... A területet valami munkálatok miatt zárták le, épp csak sötétedett, emberek sehol, de így is gyanús volt…Talán pont ezért volt az! Valamit éreztem.. Hetedik érzék.. vagy nevezzük akárminek, de egyetlen moccanásnyit sem léptem. Talán mert minden annyira csodás volt és bármi ami megtörné lehetetlen…
Nem jutott el a fülemig mikor kezdtek záporozni a golyók. Az első ösztön.. keresem a pisztolyom, de szolgálaton kívül vagyok! A második..
- AMY!!! – üvöltök teli torokból hogy rávetődjek, de Thomas.. nem tudom mikor tűnt el. Hová tűnt el?? Miért nincs itt mellettem!!? Nem tudom mennyi idő telik el, minden olyan.. pokoli gyorsan történt. Nem tudom miért fáj.. Iszonyúan! Még mindig ott állok.. de a levegő.. a levegő... És akkor látom meg azt a távoli testet.
- Thomas.. – hívom magamhoz, hogy álljon föl és jöjjön ide... Hozzám.. – Thomas..!? Gyere ide! – büfögöm vérrel teli hangon, de egy részem már tudja.. érzi… Elkéstem. – Thomas.. kérlek… kisfiam… - kérlelem, de a test nem mozdul, csak fekszik a nedves úttesten és engem kezd egyre jobban eluralni egy érzés.. NEM! AZ NEM LEHET!! – tiltakozom, de érzem a tiltakozás felesleges – THOMAS .. AZONNAL-GYERE.. IDE!!! HALLOD!!??– próbálkozom, tovább, de nem történik semmi. Ő csak fekszik.. arccal előre az aszfalton és én képtelen vagyok elfogadni. – THOMA-AS!!! KELJ FEL.. KISFIA-AM!!! – könnyáztatva csuklik a hangom, a lábam vinne előre, száguldanék, de nem mozdulok. Képtelen vagyok. Én is a földön fekszem. És talán nem is szól a hangom... De ekkor hallom meg azt a köhögést!
- Amy? – kapok észbe szemvillanás alatt, és jóltudom ez csakis az ő hangja lehet. – Amy, gyere-ide apához.. hallod..? – a hangom gyenge, őrület és félelem keveréke, és leírhatatlan pont az az érzés –Amy.. kicsikém.. – találom meg nem sokkal előttem, és bármennyire is fáj kúszni kezdek. – Amy.. kicsim.. itt van apa.. mindjárt.. *köhög* - mindjárt.. ott van apa.. -*köhög.. vért köp az aszfaltra..* - Itt vagyok Kincsem.. – felszakad mind a tíz köröm a kezemen, de nem törődöm vele – Itt van apa.. – húzom nehezen az ölembe, véres ujjaim a nyakán keresnek.. A PULZUS! Csak legyen pulzusa! Könyörgöm Istenem!
- Amy! – kiáltok fel, de valószínű már csak vizes hörgésnek hatott. De ÉL! ÉL!!! Legalább Ő.. Lega-lább.. - SEGÍT-SÉG!! VALA-KI SEGÍ-TSEN!!! – próbálkozom mellé, de vér önti el a tüdőmet. – Valak.. *hörög* -Am.. - És ott már tudtam. Éreztem. Nem éreztem őt…
Azt mondják a könnyeim még akkor is csorogtak amikor megérkezett a mentő. Én akkor nem itt voltam. Egy teljesen másik világban. És nem akartam onnan visszatérni. Soha.. többé... Nem hagyhattam magukra a gyerekeimet…
... Az egész lassítva játszódott le. Mint valami elcseszett.. hollywoodi akciófilmben, ahogy lelassul az idő.. a főszereplő lassítva nézi végig ahogy közeledik a végzete.. és ekkor kapja elő a fegyvert. Szitává lő mindent. Mindent és mindenkit, aki az életére törne. Az én történetem… Csakhogy nálam sohasem volt fegyver…
Újra és újra átéltem. Minden egyes pillanatot, minden keserű percet, minden egyes verziót, mit tehettem volna, HA…! De mind ugyanúgy végződött… Egy véres test a kezeimben, egy másik alig messze tőlem, és a végtelenbe hajló sötétség…
Hogy mikor hallottam meg először azt a pittyegő hangot, nem tudom. Lassú volt.. komótos és annyira nyugodt… Olyan nyugodtságot már nagyon rég nem éreztem. Velük voltam... Hallottam ahogy kiáltják a nevemet : - Apuuuuu! Néézd gorillla! Menjüüünk! Nézzük meg! Lééégyszi! Légyszi-légyszi-légysziiii! Aapuuuuu..!
- Igen nyézzük meg! – követte a kisebbik ahogy Tommy szinte rátapadt arra a képre.
- Jól van Tommy, elmegyünk. Megnézzük. De már csak holnap! Nézd, mindjárt itt az este! – mutatok az alattomosan sötétedő égre, ami a távolban, Vegas központi részében szinte soha nem válik halottá.
- De jóóó! Dejó-dejó-dejóóó!!!– ugrándozott örömében, ha akartam volna se tudom visszatartani.
- Na azért csak óvatosan.. Vigyázz.. egy autó bármikor erre tévedhet.. – kaptam el a fülét, és széles mosollyal rántottam közelebb, még ha tudtam is nagyon jól, hogy a tér ezen része, valami munkálatok miatt, a forgalom elől elzárt terület…
Hogy mikor volt az első levegő ami önállóan töltötte meg a tüdőmet, nem tudom. De hamar visszatértek az emlékek… Torzzá váltak.. Annyira.. halottá… Egy vérző test a kezeim között.. a gyermekem arca ahogy rám mered, és vádlón tekintve a szemeimbe hangot kapnak a vétkek:
„Miattad volt!”
Úgy kezdett sípolásba minden, hogy azt hittem a poklot találtam meg. Ördögi lények itt vagyok! Vigyetek!! Nem engedem a gyerekeimet!!! De akkor már minden mindegy volt…
Emlékszem.. rúgkapált mindenem. A kezem.. a lábam.. mind azt diktálta menjek. Szaladjak! Mentsem a gyerekeimet! A testem rázkódott, a levegő ki-be járt a tüdőmben, a szívem a bordáimon dönget, és én csak lélegzem.. lélegzem hangosan és eltökélten, mennék.. rohannék.. megtenném amit csak lehet, de ekkor érzek meg két kezet a mellkasomon. Erős..! Visszatart hogy ne cselekedjek. Azt mondja nyugodjak meg! Azt mondja semmi baj nem lesz.. Megnyugodni? HISZ BÁNTJÁK A GYEREKEIMET!!! AMY! THOMAS! Hol vagytok!? Ide gyertek! Mégis valami más volt… Valami sokkal.. hidegebb…
Azt mondják több köbmili nyugtatót nyomtak belém. Mire visszaálltak a műszerek. Azt mondják napokig tartott mire észre tértem… Amikor Mirabell megjelent.. azok a könnyáztatta meggyötört szemek… Már tudtam. Az én könnyeim is patakzani kezdtek…
Istenem... ne tedd ezt velem…
Dylan… Dylan végig ott volt mellettem. Amikor azt mondták muszáj ennem... Amikor gyógyszereket tömködtek belém, NEM KELLENEK A GYÓGYSZEREK! Azt mondta ennem kell.. élnem kell, hisz itt van Mirabell! Szüksége van rám! És szükség van arra hogy megfizessek! Azután az az egy nap éltetett.. Az az egyetlen nap.. amikor ott áll velem szemben, látom azt az együttérzéssel teli tekintetet, és jól tudom, hogy igazat beszél. MEG KELL FIZESSEK!!
Nem számított, hogy fáj.. nem érdekelt, hogy a mozgásterapeuta kínlódással töltött meg minden egyes percet. Nem érdekelt.. Küzdenem kellett.. Ott kellett lennem! A szemébe néznem annak a rohadék.. mocskos féregnek, és beleköpni a szemeibe! Ott a bíróságon, amikor majd porba hullanak a fejek és kimondják az ítéletet. Meg.. kellett.. HALNIUK…!!! Az összesnek... De mégsem az várt amire számítottam…
...
Danny Doyle Haynes
WHAT HAPPENS IN VEGAS ▼ STAYS IN VEGAS ▼
Job : Ex-zsaru, ex-elítélt
Location : Vegas
Posts : 232
#3Tárgy: Re: Danny Doyle Haynes - Töredékek... Szer. Aug. 12, 2020 12:28 pm
2015. november. 16.
- Meg tudod csinálni.. – suttogom szemben a tükörképemnek és talán pont abban bízok hogy neki majd elhiszem. – Menni fog.. - biccentek rá némán, és figyelem az arcomon kővé vált inakat. Meg tudom csinálni… - ez már csak fejben játszódik le, ahogy még utoljára megigazítom a nyakkendőmet és ellépek az egész alakos tükör elől. Odakinn.. Odakinn Dylan már vár rám. Biztos vagyok benne, Mirabell kikészített mindent, hegynyi festékkel próbálja takarni a kisírt szemeket, de nincs ezen mi takarnivaló. Nem változtat semmin se.
Ujjaim a kilincsre fonódva talán előbb hallom a nyikorgást minthogy az ajtó tényleg megadná magát. Valamiféle buta.. elterelésként villan fel a fejemben hogy az eszemben volt még a múlt héten hogy.. Nem. Az már több hónapja volt… Hangosan koccan a fogam ahogy elnyelem az újabb kétségbeesést. Nem érdekelnek most a zsanérok, se a zsír, amit megkíván magának a vas, csak újabb tiszta színű felismerés villan, meghaltak. Nincsenek már itt többé. Elmentek…
Rozsdás torokköszörüléssel nyelem vissza a feltörni kívánó könnyeket ahogy megadva magát nyílik az ajtó. Hangtalanok a léptek. A fényesre kikefélt fekete bőrcipő, nem szokott az effélékhez, az ő tisztes helye az ünnepek.. a színház.. a hálaadás.. a kitüntetések, most mégis meg kell adja magát az enyészetnek. Alig néhány lépés múlva elérem a nappalit. Mirabell még mindig a konyhában tevékenykedik, azt mondja főzni kell.. étel kell, mi van ha.. mi van ha átjönnek!? A rokonok.. a támogatók.. bárki aki együttérez..! De én jól tudom hogy ő is csak bánatos. Helyettesítő szükség a robot, és ahogy Dylan is felém fordul, a ház elé néző ablaktól, nem is kell mondania mi fogad majd odakinn.
- Sokan vannak? – kérdezem az újságírókra, a csontokra éhező hiénák.. amióta az esetek történtek, egy talpalatnyi helyet nem hagynak nekünk. – Valahogy.. – fordulok nyelve önmagam elé – Valahogy ki kéne kerüljük őket.. – pásztázom magam előtt a szőnyeget, de jól tudom esetlen próbálkozás. Harapnak. Mint döglégy az oszló húsra, ha itt sikerülne is megkerülni őket, a bíróságon biztos hogy elkapnak. Csak lennénk már túl ezen az egészen...
- Olyanok, mint a keselyűk... - Dylan hangja szokatlan zeneként tör be a bennem forrongó mélyen rejlő keserűségre. - Hátul raktam le a kocsit. Nem lesz nehéz kikerülni őket, úgyis azt gondolják, hírnevet akarsz magadnak.
Megkeseredik az érzés a számban. Hírnevet... Ugyan melyik gyarló kutya képzelné azt hogy az élősködő világ hátán feláldoznám a gyerekeimet! De tisztában voltam vele. Bármelyik megtenné.. Közülük. Ezeknek szimpla játék az élet...
- Köszönöm, Dylan... Mindent.- mondok csak ennyit, nem többet. A többit kiolvashatja a szemeimben, de igenis jól tudja.. tisztában van vele mennyire hálás vagyok. Azért amit tesz értünk.. és.. Mirabell miatt... Hagyom hogy elmenjen, eszemben sincs megállítani. Hallom a szövet suhanását amint ellép mellettem. Aztán tompa koppanás, a hátsó ajtó hangja, de én még mindig nem mozdulok. Csak kifelé nézek. Befelé, mindarra ami még rám vár.
- Drágám.. elkészültél?? - fordulok aztán vontatott léptekkel a konyha fele, de jól tudom egyikünk sem kész erre. Mégis.. eljött az időpont muszáj hogy mindkettőnk ott legyen. De nem szól. Néma zokogás hangja tölti meg a kintről beszűrődő zajok közötti csendet, és tudom hogy újra összetört. Megint...
- Édesem minden rendben lesz.. - lépek oda hozzá, teszem a kötelességemet. Hinnem kell benne.. Hinnem.. kell. - Minden rendben lesz.. - nyeli el már a végét a suttogás, ahogy kezeim ráfonódnak a vállaira mellettem, és bár először ellenkezik, aztán mégis a mellkasomra fektettem. Nem számítanak a könnyek.. nem számít a szétkent festék az ingemen. Az egyetlen ami fontos hogy minden rendben legyen, hogy Ő.. rendben legyen és hogy mielőbb legyünk ezen már túl.
Percek kérdése is, de óráknak tűnnek. Mire újra elapadnak a könnyek, felsegítem a kabátot, a ház csendes, már rég nem töltik be a sikongató neszek, de csak indulásnak vesszük az irányt.
Odakinn néhány szemfüles lesifotós lóg be a hátsó kertbe. Néhányan a villanyoszlopokra mászva, van aki a kerítésen kitekeredve, de mind hírnevet akar. Egy életet adó fotót. Egy olyat ami már el nem vehet...
Mirabell a karjaimba bújva tűnik el. Igyekszem hogy megvédhessem, bár tudom kudarcot vallottam a legfontosabb helyzetben. Nyílik az ajtó, talán Dylan az aki kinyitja nekem, talán én magam, de hagyom hogy Mirabell eltűnjön az ülésben, aztán lassan csukom rá vissza. Ekkor fordulok csak Dylanhez.
- Biztos vagy benne hogy nyerhetünk? Hogy elegek a bizonyítékok? - a hangomat csak egész halkra engedem, nem akarom tovább kínozni a feleségemet. Eleget szenvedett. És szembenézni a gyerekeink gyilkosával lesz a legnagyobb próbatétel. Nem csak neki... de nekem is.
- Bízom benne. De az esküdtek másképp is dönthetnek. A bizonyítékok az ő szemükben nem mindig ugyanazt jelentik, mint nekünk. És a tanúk igazsága is meghajolhat.. - Dylan sohasem kertelt. Nem szépítette meg a jövőt, és én mindig is ezt szerettem benne... Most viszont aggodalomra adott okot. - De mindent meg fogok tenni azért, hogy te gyere ki a legjobban a helyzetből.
A szavai nem sok jóval kecsegtettek, mégis az egyetlen ami maradt nekem, az egyetlen barátom. Az egyetlen igaz... barátom...
- Bízom benned. – biccentettem rá tisztán és egyszerűen. Ide nem kellenek szavak. Biztosítékok vagy követelések, tisztában voltam a rendszerrel. Hittem benne. A Rendszer az egyetlen ami elégtételt vehet. Lassan véve az újabb nagy levegőt, alig néhány másodpercig tartottam benn.
- Mehetünk.. – mondtam ki ennyit, nem többet, mellé a másik biccentés, ahogy öt ujjam ráfonódik az első ajtó kilincsére, és amennyiben ezzel ő is egyetértett, meghúztam azt a bizonyos gombot.
Beülve az autóba minden hirtelen csendessé vált. Nyugodttá, mintha nem most tartanék újraélni a kivégzésemet, mégis szokatlan nyugodtságot sejtett. Egészen míg fel nem pörgött a motor, indult meg az autó, és lassan tekeredve ki a kerekek a hátsó kert mellett, támadt nekünk azonnal az újságíró sereg.
Vakuk villanása.. el kellett takarjam a szememet, de Mirabell volt az egyetlen akire hirtelen hátrafigyeltem. Elbújt.. Az arcát egy kendő takarta el, amiért én hálás voltam. Most mindennél jobban hálás. És Dylan ekkor nyomott kövér gázt, amire hirtelen rebbent szét az embertömeg ő meg pillanatok alatt kihasználva a lehetőséget még az utánunk futó néhány eltökélt láb kereszttüzében a tükörben, kihajtott az útra.
A bíróság képe tetszett előre a fejemben.... Hogyan is kell ezt csinálni.. A kocsi megáll.. kilököm az ajtót, és a feleségemet is kieresztem. Megvédem. A saját karjaimmal ölelem körbe, ahogy villognak a vakuk, kattognak a gépek és záporoznak a banálisnál is banálisabb kérdések hogy ugyan mit is érezhetünk. Ha ők azt tudnák... Elharapom a szájszélemet, hogy visszatérjek a tervre. Lépcsők.. Huszonhárom. Csak ennyit kell hogy épségben megtegyek, hogy kibírjak, és kibírja mellettem Mirabell, onnan már minden rendben lesz.
Odabenn, jobbra van a nagyterem. Jól tudom, tanúskodtam már számtalanszor egyes esetekben, sokszor fogadtak kisírt szemek, elcsüggedt tekintetek, de nekem mindig ugyanannak kellett maradnom. Egy hideg, objektív tekintet, előadni a tényeket, hiába hogy gyerekek álltak az asztalon. Csak utána volt jogom elborzadni... Most.. ez egészen másként lesz. Engem várnak majd a hideg tekintetek, és én leszek az, aki kisírt szemekkel pontnyira szűkülve tekint a magasba, és mondja azt: érzéketlenek. Most én leszek az, aki a saját szemeimbe nézek, mint olyan sokszor már ebben a teremben. És tudom hogy borzalmas lesz...
És ekkor állt meg az autó...
....
_________________
A kocsi megáll.. kilököm az ajtót, és a feleségemet is kieresztem. Megvédem. A saját karjaimmal ölelem körbe, ahogy villognak a vakuk, kattognak a gépek és záporoznak a banálisnál is banálisabb kérdések hogy ugyan mit is érezhetünk. Ha ők azt tudnák... Elharapom a szájszélemet, hogy visszatérjek a tervre. Lépcsők.. Huszonhárom. Csak ennyit kell hogy épségben megtegyek, hogy kibírjak, és kibírja mellettem Mirabell, onnan már minden menni fog.
Kezdőlap
by 
Tárgy: Danny Doyle Haynes - Töredékek... 
