– Veronica! Figyelsz te rám egyáltalán? – Betrice irodájában vagyunk. A fenekem az asztal peremét támasztja s valahogy pont leszarom, ahogy a hangja végigcirógat. Akár a mézzel átitatott cián. Aggódó, mégis túl jól ismerem már ahhoz, hogy higgyek a csengésének.
– Ez most nem játék, Ronnie. Nem fogod tudni eltussolni. Pletykálnak rólad és ez árt a hírnevednek. Árt nekünk. – Hát persze. Az üzlet.... A cég mindenek előtt. Egy csapásra értelmet nyer az aggódása is.
– Az istenért, legalább nézz rám, ha hozzád beszélek! Azt állítják -
–  ... hogy kefélek Christopherrel. – vágok a szavába, mielőtt tovább tudná csűrni a szavakat. Hangom sztoikus nyugalommal csendül, tekintetem súlya az előttem ülő szőkeségen feszül, s látom, ahogy megremegnek a vállai a szavaimra? A hangomra? Ki tudja.
– Azt állítják, hogy különféle ... ellenszolgáltatásokat nyújtasz a fotósainknak. – folytatja egy kimért torokköszörülés után a saját verzióját, s ha neki így jobban tetszik, hát legyen ahogy ő óhajtja. Tekintetem még mindig a kis szőkén. Natalie. A törékeny kis Natalie. Az újdonság. A feltörekvő tehetség. A született modell. Az új trónkövetelő. A tiszta és ártatlan. A szende kis kígyó. Az áldozati bárány. Vajon ő is a helyemet akarja, vagy csak ő húzta a rövidebbet? Mióta beléptem az irodába egy szót sem szól, csak bámul meredten az ölébe és ha jól képzelem bárhol máshol ezerszer szívesebben lenne most, mint a közelemben. Meg tudom érteni.
– És nem csak a fotósoknak, Ronnie! A tervezők, a stylistok, az asszisztensek..... mindenki erről beszél! Ha ez kitudódik... – folytatja Beatrice, aki láthatóan gyűlöli a monológjában beállt csendet. Lassan, ráérősen emelem a fejem, s nézek a szemeibe. Ajkaimon cinikus mosoly.
– Talán igazuk van. – vonom meg a vállam, s nem sok hiányzik, hogy felnevessek. Az az őszintének ható döbbenet, ahogy a szája elé kapja a kezét, ahogy tesz egy bátortalan lépést hátrafelé s ahogy a meglepett, őzike szemeivel próbálja újraértelmezni a látványomat. Miért is nem lett inkább színésznő?
– Christopher. Adam. Richard. Josh. Kevin. Edward. Paul. Steve. Alex. Victor... – sorolom lassan, kimérten a közel sem teljes listát. Büszkén húzom ki magam s kihívóan meredek Beatrice szemeibe. Gyerünk! Háborodj fel! Csinálj úgy, mintha ember lennél!
– Daniel. – szúrom oda cinikusan a kegyelemdöfést, s élvezem ahogy az őszinte megrökönyödés csak úgy süt az arcáról. Talált. – Nézzenek oda, pedig azt hittem most kiteregetjük a szennyest. Mégis mit gondoltál? Mindenki arról beszél, hogy kefélek a jobb képekért, a jobb ruhákért, még egy extrahabos lattéért is leszopom a büfés kölyköt és te azt hitted pont  a férjed lesz a kivétel? Szánalmas vagy. – megvetően nevetek rá. Rajta! Kiabálj, csezd meg!  
– Azt hiszed, csak én voltam? Kérdezd csak meg Danielt! Vagy a lányokat, ha már tőlük minden szarságot benyelsz! – Natalie élesen sikolt fel, ahogy a hajába markolva rántom talpra. – Kérdezd csak meg! Fogadok, hogy már az ő szájában is járt Dan farka! – Kiabálok. Valahogy túl kell szárnyalnom a kis szőke sivalkodását, ahogy két kézzel igyekszik lefejteni az ujjaim a hajáról. Esélytelen és szörnyen szánalmas.  Tekintetem Beatrice elképedt ábrázatán pihen, s esküszöm, nem hiszek a szememnek ahogy csak áll, szinte kővé dermedve a döbbenettől. Túl hitelesen játszottam volna eddig előtte a jó kislányt? Megeshet.
– Tudod mit? Csezd meg! –lököm oda a karjaiba a lányt. – Csesszétek meg mindannyian! –azzal kisétálok az irodájából és döngve vágom be magam után az ajtót.

A mobil már a kezemben figyel, mikor kilépek az utcára. Senki nem állított meg. Senki nem szólt hozzám. Idióták.
Emlékezetből tárcsázom Eric számát, s újra sztoikus nyugalommal hellózok bele, ahogy a második csengés után felveszi a telefont.
– Üdv, Királylány. – vált negédesre ahogy ő is felismeri a hangom. – Mesélj. Hogy vagy ma?
– Pocsékul. – vonok vállat, de a hangom nem sok érzelmet tükröz. Én legalábbis nem hallok ki belőle semmit. – Ha jól sejtem az imént basztam tönkre a karrierem.
– Ohh. Ezt igazán örömmel hallom. – dorombolja tettetett szimpátiával a kedvenc cukrosbácsim. Ő mindig is akkor szeretett a leginkább, amikor én a legjobban gyűlöltem önmagam. – És mit tehetnék érted?
– A klubban vagy? Összefuthatnánk. Mondjuk fél óra múlva? – rövid csönd, de nem várakoztat meg sokáig. Sosem teszi.
– Persze kislány. Veled bármikor. Várlak. – röpke mosoly fut át az ajkaimon, de nem felelek neki. Megbeszéltünk mindent, amit akartam, mégsem nyomom még ki a telefont, s úgy tűnik ő sem siet vele.
– Itt vagy még, Királylány? – kérdi, s egy rövid Aha után folytatja. – Tudod..... Nem szoktam ezt akárkinek ajánlgatni, de van egy haverom. Filmeket forgat. – kezd bele, s valahonnan, talán a hangjából sejtem, hogy nem a Hamupipőke feldolgozására gondol. – A helyedben megfontolnám a dolgot. Hamar el fog fogyni a pénzed, ha ilyen sűrűn csörögsz rám. – Igaza van. Tudom. És ez kurvára bassza az agyam.
– Kössz az ajánlatot, de inkább nyald ki a seggem! – köszönök el tőle.
– Ezer örömmel, Királylány. Csak egy szavadba kerül. – búgja, s még hallom a röhögését, ahogy kinyomom a telefont.
– Bassza meg! – foglalom össze a ma délelőttöt ahogy zsebre vágom a telefont majd leintek egy taxit. Rövid vívódás csupán, mire benyögöm a címet. A klub címét. Ugyan mi mást?