Rég voltam Vegasban. Nem is hiányzott annyira. Nem is kerestem fel a régi haverokat, nem látogattam meg a régi pontokat. A családomhoz jöttem, de igazából rájuk sem vágytam teljes mértékben. Anyám mindig sír egy kicsit amikor meglát és orrvézésig magyarázza, hogy ő büszke rám csak hiányoztam neki. Apám persze nagydobra verte, hogy hazatértem, de főleg az utca sarkán lévő késdobálóban, ahol valószínüleg azt sem tudják, hogy ki is vagyok. A húgom persze a húgom... ő csak abban reménykedett, hogy hoztam neki valami ruhát hiába lőttem le előre a poént, hogy nem fogok... Ha másra nem is lesz jó ez az út, akkor legalább arra rájöttem, hogy jó helyen vagy Los Angelesben. Kicsit hiányzik a lakásom.
Anyám főzte még mindig kritikán aluli. Legalább ez megnyugtat, hogy ez az egy dolog örökké állandó lesz az életemben. De persze azért ettem.. így ezen nem kellett sírnia szegénynek.

Úgy döntöttem, hogy sétálok egy kicsit mielőtt hívnék egy taxit, csak hogy lemozogjam azt a csodálatos lencsefasírtot, amit gyűlölök, de azért vagy hármat megettem belőle. Persze mire az utca sarkára érek a cigi már lóg is a számból és lelkesen eregetem a füstöt a számból. Elsétálok a régi középiskolám mellett. Most jönne a nosztalgiarész, de gyűlöltem az egészet mint a szart és ez kölcsönös is volt szerencsére. Tovább sétálok a belváros felé, amikor valaki kifordul a járdára. Velem szembe sétál, az agyam pedig, mint egy veszett hörcsög kezd el indokolatlan köröket szaladni, hogy honnan lehet olyan ismerős. Csak egy nevet keresek. Gyorsan, gyorsan, gyorsan.
-Lefosom a bokám... Veronica Thorne.-bingó. Mentálisan megveregetem a memóriám vállát, hogy ez klassz volt.
-Azt ne mond nekem, hogy lebabáztál és fehérkerítéses kisházban laksz..-remélem nem most fogok pofára esni, de úgy istenesen.