◆ pozitív tulajdonságok:
Derűlátó, mert túlélte azt amibe sokan belehalnának. Kitartó, mivel csak elérte hogy igazságot szolgáltasson, még ha az az igazság csak a saját maga igazsága is. Erős.. fejben, mert túlélte a börtönt, a hat év megpróbáltatásait, és eszes, mert sikerült mindenkit átvernie, mikor tökéletesen tisztában volt a tettével. Túlélő... Mostantól akármi is jön nem lehet az élet ennél nehezebb, ezért pozitívan áll a történésekhez. Vagy fogalmazzunk úgy hogy már semmi nem tudja taccsra vágni. Vagyis csak él. Aztán majd lesz valami...

◆ negatív tulajdonságok:
Megtört... elsődlegesen, mert volt aki derékba törje az életét. Szenvedélyes.. hirtelen.. teszi amit a vér diktál a fejében, nem mindig képes felülemelkedni a hirtelen impulzusokon, ezért néha meggondolatlan és úgy is cselekszik. Feldúlt.. még mindig, mélyen, még ha igyekszik is folyton palástolni, még túl közeli az a gyenge pont. Elveszti a fejét.. egyszer már megtette, talán többször is és akkor nem nézi ki látja kárát. És végül megbízhatatlan. Nem tudatosan, de pont a vére az amiért nem biztos hogy érdemes bízni benne, mert ha kitör akkor talán vége mindennek.

◆ egyebek:

- A testét számtalan heg borítja, a börtönben szerzett ilyen-olyan sérülések megmaradt emlékeként.
- Ugyanilyen heg emlékeztet a bal tüdőlebeny környékén, két golyó ütötte seb, és egy az alhason ami nem érintett létfontosságú szervet.
- Egy nagy horogkereszt alakú tetoválás a bal mellkasán, ami az őt ért incidens után született valamelyik ittas.. (drogos?) éjszakán, amikor belefulladva a keserűségbe valahogy fizetni akart az elkövetőknek. Emlék... A mai napig nem távolíttatta el.
- "Pillanatnyi elmezavar".. Ez volt a meghozott ítélet, és bár a tömérdek alkohol, a vérében dolgozó kokain és a végső kétségbeesés mind ezt támasztotta alá, nagyon is jól tudta hogy mi az amire készül, hogy valószínűleg belehal, és hogy ez a végső leszámolás, amikor brutálisan végzett ki 12 fekete gengsztert, akiket a banda törzshelyén meglepve gyilkolt le, mégis engedelmesen adta meg magát a kiérkező rendőröknek és megbékélt, őrült mosollyal az arcán hagyta hogy rácsatolják a bilincseket.
- 6 év.. fél évig tartó kényszergyógykezelés, és további egy év pszichológiai megfigyelés a példás előélet után volt az ítélet, de már vége. Mindennek vége. Elmúlt. És talán most egy új élet kezdődik számára...

Amy és Thomas. Így hívták őket. Még ma is tisztán emlékszem amikor.. Amy a kis.. pörgős szoknyájában, ahogy ő nevezte.. Még ma is hallom a hangját.. "Apuuu, nééézd!" – mosolygott az ezernyi gyöngy fogacskájával amikor megmutatta azt a pirospöttyös szoknyát.. Egyszerűen odavolt érte! Emlékszem még.. sokáig nem is lehetett még csak leimádkozni se róla.. – mosolyodhattam el az emlékre, ami úgy egyébként.. nem is tudom mikor mosolyoghattam utoljára.

- És mit érzett akkor este!? – jött a kérdés ami azonnal rommá törte a képet és a nyakamba szórta a rideg valóságot.

- Maga mit érzett volna, ha a tulajdon kislánya a saját kezei között vérzik el? – volt a hangom hideg, de nem találóskérdésnek szántam, még ha az egész egészen nyugodtnak is festett. Még. – És mit érzett volna akkor, ha látja a négy és fél éves fia holttestét alig messze tőle szitává lőve, a tüdeje vérzik, fullad.. és egyre jobban eluralja a hideg de egyáltalán nem törődik vele mert az arcán csak patakzanak a könnyek és egyszerűen széttépi a fájdalom? – emelkedett valamelyest a hangom, de rohadtul nem törődtem vele – És mit érzett volna akkor.. amikor rájön hogy saját maga volt a célpont! Egy kibaszott.. tetves kartell kiszemelt célpontja, aki túúúl gyáva ahhoz hogy ha már nem tetszik a pofája, ha túl messzire ért a keze, csak saját magát és ne az egész családját mészárolja le!? – vett véletlen szünetet a hangom, szinte faltam a levegőket a becsapódó emlékre, a kétségekre.. mi lett volna HA! Ha nem erőltetem azt a kibaszott nyomozást! Ha nem kutakodom mindenáron, és nem áldozom fel a családomat és az életem egy olyan oltáron ami ha neked van rá szükséged bemutat és kitörölheted vele a seggedet! - És mit tett volna akkor! Ha 3 hét után visszatérve a kómából szembesül a ténnyel, hogy a fia halott! A kislánya halott! Egy darab önmagából örökre velük távozott a sírba, és az.. aki ezért az egészért felelős.. aki elvette magától az egész.. életet, széles vigyorral kitáncol a bíróság lépcsőin csak mert elég hozzá a pénze.. és mert ez a kibaszott ország megvehető bárkinek! Aki egy kicsit is mélyebbre hajol és meglobogtatva pár ezrest vagy akár milliókat a törvény embere máris kutyaként szűköl és kötelességtudóan zabálja akár a szart is a kezeiből!!? – üvöltöttem már szinte teli torokból. – Hát én megtettem! Levadásztam őket! Mint a mocskos kutyákat! Dúskáltam a vérükben, és élvezettel roppantottam ripityára a koponyájukat a talpam alatt! Élveztem amikor törött a csont és robbantak a szívek és képzelje el.. BOLDOG VOLTAM! Akkor és ott, abban az egyetlen pillanatban BOLDOG! – álltam már a pszichológusi székkel szemben és fogalmam nincs róla mikor pattantam fel a helyemről. Hogy mikor váltott át az egész dühöngőbe.. mikor vesztettem el az irányítást és mikor váltam egy percre.. egyetlen rövid percre a régi önmagammá. De nem érdekelt. Egészen a következő pillanatig.
Mintha mi se történt volna, egy elnyomott sóhajjal eresztettem le, és nem mosollyal de vontatottan raktam vissza magam lassan a helyemre.

- Elnézést. – biccentettem kimérten – Kissé.. elragadtattam magam. – köszörültem torkot de egy percig se gondoltam hogy beveszi a színészkedésem. Majd lesz ahogy lesz.

- Tudja.. – eresztettem kényelmesnek tűnő sóhajt – Megérte azt a 6 évet. – tartottam rövid szünetet – A börtönben. – bólintottam mellé - Minden egyes perc megérte. Már nem okozhattak fájdalmat. – keserű mosoly, újabb rövid szünetet követve – És hogy ezek!? – nyújtottam a karom nem is felé kifejezetten – Mindez nem számít. Ez a fájdalom.. – utaltam a testemet borító ezernyi hegre. – Már nem lényeges.. – húzott át a számon egy kóbor mosoly emléke. A kések, az ebből-abból rögtönzött támadóeszközök.. egyik se jött be. Mindig én voltam a gyorsabb. Vagy legalábbis itt vagyok még. Életben. - Tudja nem egyszerű… volt zsaruként benn a sitten, pláne ha fontos embereket juttatott be. – tettem hozzá magam se tudom miért de a szöveg csak úgy magától indult meg. - Lojalisták.. – tartottam megint szünetet - De egy idő után ki lehet vívni a tiszteletet. Vagy legalábbis kevesebben hiszik el hogy csak úgy egyszerűen leölhetnek. – indult el öt ujjam csak úgy automatikusan kopogón a páciensi széken, de mindig ezt csináltam ha mélyen feszült vagyok. Remek.. levezetés. Ezt megtanultam az évek alatt.

- Mire kíváncsi még!? – döntöttem félre a fejem kérdő tekintettel, talán még egy műmosoly árnyéka is bejátszott a képemen.

Először nem szólt. Én meg csak kellő lazasággal figyeltem, ahogy lapozgatja a papírokat és azon gondolkodik.. ha őszinte vagyok fogalmam sincs róla mi az amin gondolkodott, de éppenséggel nem is érdekelt. Nem fogok visszamenni szolgálatba. Akár lehet, akár nem. Nem fogok könyörögni. Nem leszek egy olyan ország rabszolgája, ami korlátok közé szorítja azt aki tisztességgel él és harcol, és hagyja szabadon garázdálkodni azt, akit csakis a pénz, a hatalom és az emberi mocsok éltet. Végeztem. Egy életre. Az egésszel. És nem érdekel a kibulizott "pillanatnyi elmezavar" állapot, nem számít az a 6 év.. és még az se számít, hogy Mirabell elhagyott, amikor már nem bírta tovább az önvádat.. a fájdalmat.. az italt és az állandó veszekedéseket, mindez már nem érdekel. Rögeszmés voltam. Talán vagyok is még valamelyest. De megfizettem. Életért életet! Elvettem azokét, akik nem érdemelték meg hogy egyáltalán megszülessenek. És most nyugodt vagyok. Valamelyest. Vár rám egy 6 éve üresen álló dohos ház.. a "szabad" élet és a magány. Igen, a magány. Mert a gyerekeim nélkül nincs más lehetőségem. De nem bánom. Egyetlen percét se bánom, mert jól tudom hogy soha nem lehetek ennél magányosabb…