Apám már megint átdühöngőzte az éjszakát, így Mark-nál kötöttem ki őrizetre. Úgy egyeztek meg, hogy másnap reggel értem jön a menedzserúr lakására, de nem jelentkezett. Tuti kiütötte magát és még mindig keresztben horpaszt az ágyon. Pedig már délután van. A mobilját meg szarik felvenni.
Mark pipa, de nem mondja. Legfeljebb annyit, hogy reméli; azért a stúdióba időben betolja a képét, hogy haladjunk a felvételekkel. Ja, ha melóról van szó, nem szokott gond lenni. Apám különben tök pontos, csak rólam feledkezik meg néha.
Mennénk a saját hangstúdiónkba, de előtte Mark-nak még dolga van egy másik cégnél. Méghozzá a mitikus ’Slaves of Hell’ nevű banda menedzserével van randija. Jó kis banda. Rá vagyok mozdulva a nyenyeréjükre, sokat hallgatom az ő halálgörgésüket is.
Azt hiszem Mark megbánta, hogy kikotyogta hová megy, mert onnantól megkötözni sem lehetett. Nem mert egyedül hagyni a kocsiban. Szerintem tartott tőle, hogy mire visszaér, lebontom, vagy felgyújtom az imádott BMW-jét.
Csak rám nézett azokkal a jéghideg, acélszürke szemeivel.
- Tudooom… - sóhajtok. – Ne nyúljak semmihez. – ezzel huss, már ki is ugrottam a verdából.
- Okos kislány. – dörmögte rekedten. Ő is kiszállt, aztán bementünk az épületbe. Közkívánatra moderáltam magam, és azt csináltam, meg arra mentem, amerre Mark mondta.
A fater még azt hihetné, hogy kémkedek a konkurenciánál. Pedig dehogy. Tutira seggbe rúgna, ha tudná, hogy az „ellenzéknél” csápolok. Eminem-ért is fültövön csapott párszor. Akkor meg főleg, ha olyan gyöngyszemeket kántálok, mint: „I'm a different man, kiss my ass, kiss my lips, bitch why ask. Kiss my dick, get my cash, i'd rather have you whip my ass.” vagy „I'd never love you enough to trust you, we just met and I just fucked you.” Nem is értem apámnak mi a baja ilyenkor. Szerinte nem gyerek szájába való. Mármint ez a szókészlet. Cöh! Az álszent. Tíz éve keménykedik velem a fater. Lassan felnövök és betöltöm a mágikus 18-at, de még mindig nyomja. Na, jó, még van pár évem, addig is duruzsolhat. Aztán mi értelme? Szeretem, meg minden, de a szabad akarat élharcos híve vagyok. Ezt a példát látom tőle, és nem mondom, bejön.
A stúdióba néztünk be előbb. Ott a hangmérnök továbbirányított bennünket az emeletre, ahol Ville báék kéróznak. Odafönt valami Grid nevű csóka engedett be minket. Jah, Mark menedzser haverja, akihez jött. Lekezeltek, verbálisan körbenyalták egymást, aztán Mark miután bemutatott a spamjának, gentlemanuszhoz illően előretessékelt.
Csak fél füllel hallgattam mit dumálnak. Ugye nem feat-olást helyeznek kilátásba? Apám fog örülni, ha megtudja, hogy összeeresztenék a két bandát. De csak nem ilyeneken törik a szürkeállományukat.
Zsebre vágott kezekkel masírozok be a nappaliba, ahol a fiúk szétvetett lábakkal, hanyagul tespednek a kanapékon meg a fotelekben. A tömény füstben alig látni, hogy szívnak meg isznak.
- Cső. – eresztek meg egy udvariassági formulát. Keménynek neveltek, nem bunkónak.
Jó kis kégli, nem mondom. Egészen hangulatosra sikerült lelakni. Nem zavartatom magam, miközben szétnézek. Aztán megállapodik a szemem a ’Slaves of Hell’ agyonbálványozott frontemberén.
Wow. A híres „halott ember” személyesen. Találó név. Mondjuk a haverjaiba sem szorult több élet. Speciel apám csapata sem fest szebben, miután a srácok beállnak, mint a klinikai halál. Pont ugyanilyen szétcseszettül döglenek szerteszét egy-egy jól sikerült próba vagy koncert után, mint ezek a tagok itt. Deja vu-m van, csak az arcok mások. Már látom; ez az agyhalott állapot hozzátartozik a metálvagányok egyezményes dizájnjához. Gondolom jobban kifejezi a személyiségüket. Mennyire lehetnek kiütve? Vajon még meg tudják különböztetni a fejüket a seggüktől?
Nem mondja senki, de leülök egy üres fotelba. Betartom az ígéretem, és inkább tényleg nem nyúlkálok semmihez. Nem vagyok finnyás szöszi királykisasszony a mesebeli palotából, de a berendezés szó szerint szét van baszva, és ki tudja ebben a fotelban is hány kurvát döngettek rongyosra. Jah, tudom hogy megy ez. Tízéves vagyok, nem gyengeelméjű.
Ville bával szemben csücsülök a sötétbordó bőrfotelban. Kényelmesen hátradőlök, miközben a lábaimat is felhúzom, hogy magam alá igazgassam őket. Karjaim a karfán pihennek.
Mereven bámulom a fickót. Szúrós, gonosz tekintettel, eszelősen kifejezéstelen arccal. A szemem sem rebben. Még azt is hiheti, hogy ki akarom nyírni, pedig én csak így fejezem ki a szimpátiám.

Vegytiszta kultúrlények gyülekezete apám. Az egyik nevelő(!) célzattal megdorgálja a másikat, amaz meg olyan finom hasonlatokkal él szerény személyem irányába, mint a „porcelán”. Még a végén zavarba hoznak, mert kiderül, hogy nem is olyan reménytelenek, mint amilyen szarul első ránézésre festenek.
A Deadman állja a pillantásom. Farkasszemezünk kicsit, és azt várom, a bácsi mikor ijeszt rám. Nem teszi meg. Ilyet kihagyni… Hát ember az ilyen? Inkább rágyújt egy újabb koporsószögre. Beszari.
Figyelem, ahogy karikákat fúj, aztán azok belevesznek a helyiséget betöltő füstbe. Ezeknek a pacákoknak itt külön Discovery csatorna dukálna. Mutogatni kéne őket, mint felfedezett új fajt.
Makákók.
Naaa, itt a végén vér fog folyni és Ville bácsi bebizonyítja, hogy még életben van. Haladunk.
- Három perc? – billentem félre a fejemet, közben rajongásom tárgyát bámulom töretlenül.
– Én egy alatt gyújtom fel. De ha nekem kell begyűjtenem hozzá a segédeszközöket, akkor kettő.
Kíváncsi vagyok milyen lánggal égne a tag. Igazán tesztelhetnénk.
- Te kis szaros. – szívja meg az orrát a porcelános hogyishívják. Greg. Aha, valahogy éreztem, hogy tiltakozni fog. Markában ott vetít a sörösüveg, de a mutatóujjával fenyegetőn rám bök. – Ne akard, hogy kilógassalak az ablakon.
Elvigyorodom. Ez egy szép barátság kezdete, a hülye is látja.
Hirtelen pozitúrát váltok. Képtelen vagyok sokáig egy helyben ülni. A lábaimat felpakolom a puha kartámlára, miközben hanyatt dőlök, és egészen belesüppedek a bordó fotelba. Rövid farmernadrágom zsebéből előhalászom a sokadik kabala öngyújtóm. Tökre olyan, mint bármelyik hétköznapi műanyag darab. Apám el szokta - feleslegesen - szedni ezeket a kütyüket tőlem; szerintem félti a biztiőröket. Pedig jó füstjük van.
Mark még a másik arccal dumál a szomszéd helyiségben. Hallani, ahogy tompán döng a baritonjuk. Tudnám miről képesek ennyit pofázni. Maffia biznisz? Nőügy? Legalább valaki jól szórakozik.
Unatkozom.
Egykedvűen kattogok az öngyújtómmal. A lángja hol fellobban, hol kialszik az ölemben.

Ciripp-ciripp. Csak nem tücsköket hallok? Egy pillanatra beáll a kínos csönd. Hát ez marha jó!
Ezeknek is csak azért nagy a pofájuk, mert gyerek vagyok és lebecsülnek.
- Ravin. A káoszosoktól. – felelem, ha már kérdeztek. Kizárt, hogy Ville bá ne ismerné a konkurens bandákat. Szerintem őket is állandóan a „piaci helyzettel” basztatja a menedzserük. Csak úgy mellékesen megjegyzem, a tagnak ritka ronda malacképe van. Az sem a szépségével hódít, inkább a pénzével.
Különben eszméletlen dolog történt! A Halott Ember most már a nevemet is tudja. Vajon meddig fog emlékezni rá? Nem kéne beleégetnem a hosszú távú memóriájába, hogy biztosra menjek? Vele speciel nincs gondom, de a másik, ez a porcelános – Greg már csak az marad nekem – kezd az agyamra menni. Nála komolyan érik egy fazonigazítás, pedig még csak nem rég érkeztem. Hiába. Ha valakit megutálhatok, azt azonnal meg is utálom.
Még egy utolsót kattan a kezemben az öngyújtó, aztán a „kis suttyó”-ra megáll az ujjam. Nyomva tartom a fekete pöcköt, a láng meg csak ég. Lassan a porcelánosra fordítom a pillantásom. Kék szemeimben csillogva tükröződik a láng fénye. Az arcomon trónoló sötét kifejezés inkább egy gonosz kölyöké, mintsem egy kedves, bájos kislányé.
- Anyád is így kezdte. – sóhajtok, majd a lángocska kialszik az ölemben, ahogy az ujjam lecsúszik a kapcsolóról.

A porcelános kikattan, és felugrik a helyéről, hogy irgalmatlan anyázás közepette verje le rajtam a port. Az ilyen idegbetegeken élősködik a gyógyszeripar.
Arra a mozdulatra, ahogy lendületet vesz, nem mondom, felkapom a fejemet a fotel karfájáról és rámeredek a fickóra. Ugrásra készen figyelek, nem várom meg, míg ideér hozzám. Ha gáz lenne, sprintelnék, mint az atom. Nem kapna el egykönnyen, az fix. Frontális ütközésre azonban nem kerül sor, mert Zsindelyes, a haverja lenyomja. Greg meg persze ki van akadva és vergődik.
- Mit izgulsz akácmaki? Lehet ti is kaptok valakit... Most ez dívik. – heherészek, mert úgy veszem, hogy irigységében azon pörgött be; a Chaos Instinct újabb taggal bővült, és nem azon, hogy az anyját szidtam. Én már csak ilyen "kis geci' vagyok, tényleg.
Mellesleg a főnöki traccsparti elejének hangfoszlányaiból azt tudtam kiszűrni, hogy ez a banda is beújít valami vokálos csajjal. Én figyelek mindenre, ráadásul kurva jó hallásom van.
Visszateszem a fejem a karfára, és a velem szemben ülő Deadman felé fordítom mosolytalan arcom. Oké, Zsé-nek piros pont a hősiességéért, de akkor is Ville bá a legnagyobb arc ebben a bagázsban.
Az öngyújtó még a markomban pihen, de el is feledkezem róla, ahogy a Slaves of Hell frontemberének feketére mázolt szemeit vizslatom. Tisztelem a fickót, mert állja a mészáros pillantásom. Nem fordul el, nem jön zavarba, nem úgy, mint a legtöbb ember, akinek rejtegetni valója van.
- Mark nem mert egyedül hagyni a kocsiban, úgyhogy felhozott, amíg egyezkedik a menedzseretekkel. – felelek Ville bá kérdésére. Az arcomon eközben lassan terebélyesedik a gonosz vigyor.

- Eleget ahhoz, hogy elrontsam bárkinek a napját. – vonom meg a vállam flegmán, aztán felülök, mert rohadtul elzsibbadt a fenekem, és már nehezemre esik az egyhelyben való ücsörgés. Ilyenkor jönnek egyébként a legvadabb ötleteim, amikkel csak tovább bonyolítom a népek dolgát.
Néhány másodpercig csak ülök a puha fotelban, olyan egyenes tartással trónolok, mint valami hercegnő, aztán kisiklok belőle. Odasétálok Ville-hez, ő az asztal túloldalán bagózik előredőlve.
Letérdelek a padlóra, ráülök a sarkaimra, majd felkönyöklök az asztalra, aminek a lapját már össze-vissza égették az elnyomott csikkekkel.
Előrehajolok, és az államat két tenyerembe fektetem.
- Az infónak ára van, Ville bá. – vigyorgok bele az arcába tök közelről. - Ha adsz egy autogramot, elcsicsergem miről dumálnak azok ketten ott kint.

- Ellenség? Hol? – kérdezem, és félrebillentem a fejem.
Kinyújtom a bal karomat, aztán az asztalra fektetem Ville bá orra elé, hogy az érzékeny belsőfelére írhasson.
Ha felkaristolja a nevét a bőrömre, felragyog az arcom. Wooow!!! Bizonyíték, hogy itt jártam.
- Csúcs!!! Kösz Ville bá! A faterom után te vagy a legjobb arc ebben a nyűves galaxisban! – szövegelek élénken.
Ideje teljesíteni az alku rám eső részét. De csak ha tényleg megkaptam, amit akartam.
- Hát… tudod, az úgy volt, hogy Zorro… - elnevetem magam azon a gyermekien csilingelő hangomon. Felsóhajtok, aztán megpróbálok komoly képet vágni.
- Na jó. Malacka be akar újítani köztetek egy énekes csajjal. Meg mééég… valami régi tartozást emlegettek. Azt nem tudom, hogy a kettő összefügg-e. – duruzsolom angyali ártatlansággal, és hosszan megvonom a vállaimat, majd leejtem őket.
- Mármint, Zorro meg a csaj. – hülyítem kicsit Ville bácsit, mert az jó. Úgyis tudja, hogy az egészben Zorro a kakukktojás. A többit legózza össze. Mi vagyok én? Ipari kém, aki mindent tud?
- Nálunk más a szitu azért. Engem már ismertek a srácok, mikor Mark benyomott közéjük. Meg aztán apám a nagyvezér a bandában. – magyarázom, legalább világos lesz, hogy ki kinek a kije, és nekik sem kell találgatni, meg rettegni, hogy a menedzserük újabban óvoda bizniszben utazik. Megnyugodhatnak, nem engem kapnak, bár a pirotechnikánál hasznomat vennék.
Tudok normális is lenni, ha akarok. Csak nem sokan érdemlik meg ezt a bánásmódot. Ville bának mákja van, hogy kurva jó fejnek tartom. Szerintem rájött abból, hogy még nem gyújtottam rá semmit.

- Hantás? Kikérem magamnak. Cöh. – nézegetem Ville karakteres kézírását. A bőröm bizsereg, ahol a toll hegye hozzáért.
A bagózó fickóra pillantok. Nekem aztán tök mindegy hisz-e, vagy sem. A kezem még mindig kinyújtva fekszik az asztalon. A fejemet aztán a felkaromra döntöm, és így, oldalvást bámulom kitartóan Ville bát.
- Szerinted akkor miről dumálnak ennyi ideig? Az időjárásról? Ville bá, gondolkodj!
Hogy apámra ütök?
- Még szerencse. – vásott vigyorra görbül a szám. Büszke vagyok rá, hogy az apám az apám.
Ettől függetlenül ezek szerintem meg vannak buggyanva. Valami gondjuk lehet egymással. Érzem én azt a kis gúnyt Ville bácsi szavai mögött. Ki kéne ugrasztani azt a büdös nyulat a bokorból.
- Mennyivel lett volna jobb, ha azt mondom; az a két zseni ott kint, kitalálta, hogy összeeresztik a poklosokat a káoszosokkal?

- Na, mi van Ville bá? Újabban felcsaptál cukros bácsinak?
A fejem még mindig a karomon pihen, miközben a másik kezem a szétégetett asztalon köröz. A mutatóujjam hegyével szórakozottan firkálgatok a lapján.
- Miből gondolod, hogy minden lánynak a te nyalókád kell?
Valamelyik zseni erre közberöhög.
- Baszki Ville, ezt jól megkaptad. Komálom a csajt, szerintem tartsuk meg.
- Kussolj Té! – bőgi le Greg, és meghúzza a sörét. – Előbb nyírom ki!
Az ujjam abbahagyja a szlalomozást, és leejtem a tenyerem az asztalra. Lassan ülőhelyzetbe tornázom magam, és Ville bá képébe mászok. Majdnem összeér az orrunk. Azt a csontighatoló tekintetét vizslatom.
- Te Ville bá, minek neked ezek a mindentlátó gülü szemek, ha nem veszel észre semmit?
- Azt hiszem szerelmes vagyok!!! – nyerít tovább Té.
- Bazd meg, Té, kezdenél egy ilyennel? Mindjárt a nyakadba rókázok. Most mondta, hogy a főfütyi az apja. – dörmög Greg. Ezt a hülyét sem az zavarja, hogy csak tíz éves vagyok, ó nem, hanem az apám személye.
Hallom miket szövegelnek ezek a gyengeelméjűek, de nem foglalkozom velük, mert számomra nem vitapartnerek.
Elégedetten elvigyorodom, egyenesen Ville bá arcába, mint akit rajta kaptam valami turpisságon.
- Ahha…! Szóval igaz a pletyka a kakasviadalról. – közkívánatra visszahúzódom a fenekemre, és csalódottan felsóhajtok. Ilyen buliról lemaradni… A következőnél ott akarok lenni!
Megvonom a vállam, a szám sarka közben megrándul.
- A két főmufti a jelek szerint ki akar békíteni titeket. – köpöm el végül. Már nem olyan vicces, hogy húzzam az agyukat. - És ha jól viselkedtek, tényleg kaptok egy énekes csajt is.
- Az baszna be! – hördül föl Vespa.
- Mé’? Nem is örülsz? Többet nem kéne a szomszédba járnod hegyezni a cerkád. Helyben lenne a csaj. – röhög teli pofával Greg.
- Te is bekaphatod. – dörmögi Vespa a fotelban tunyulva. Bakancsos lába idegesen dobol a padlón.
Mark és a malacképű haverja egyszer csak megjelenik az ajtóban. Olyan gyanakodva nézegetnek befelé, mint akik a károkat mérik fel. Üvölt róluk az optimizmus. Legfőképp Mark-ról.
- Ravin, gyere, eleget idegelted a srácokat. – döngi zsebre vágott kezekkel.
Még utoljára jól belevigyorgok Ville bá kifestett arcába miheztartás végett, aztán felpattanok a helyemről.
- Csősztök!... - nem leszek Cartman, és nem teszem hozzá, hogy „pöcsök”. Pedig rohadtul a számon van. Szerencséjük, hogy Mark itt van, mert ha nem hallaná, minden további nélkül megkapnák.
Elindulok kifelé. Képzelem mennyire örülhetnek. Ennyi rossz buzit egy rakáson.
Mielőtt átlépném a nappali küszöbét, még visszafordulok és pisztolyt formálok az ujjaimból.
- Bírom a búrád, Ville bá! Ha egy 30-assal fiatalabb lennél, haverok is lehetnénk. Talán majd egy másik életben… Jaaa! És jössz nekem egy nyalókával! – célzok felé hunyorogva, aztán elsütöm a „fegyvert”, és sarkon pördülök, hogy jógyerek módjára lelépjek.
Ez a tahó Grid meg nem bír magával, és kísérti a sorsot. Tuti megunta az életét. Valami hülye ötlettől vezérelve atyaian megsimítja a fejem, míg elmasírozok előtte. Nem tudja, hogy ilyen megmozdulásokért halál jár, de minimum egy kéztörés. Lehet felőlem akár az angol királynő is, szarom le, a hajam szent. Senki nem bacogathatja a séróm büntetlenül. Buksisimiből (meg letoszásból is) apámnak kizárólagos monopoljoga van.
Csak azért nem lépek a tag tyúkszemére, mert Mark-nak ígéretet tettem, hogy rendi leszek. Mákja van ennek a baromarcúnak, hogy mindennek a tetejében nem „cuki kislány”-ozott le, mert ezért ki is filézem.
Jobb, ha tényleg megyek. A végén még felnyomnak súlyos testi sértésért vagy szándékos gyújtogatásért.

/ Köszönöm a gamét! /

Bejön a kiscsaj hökkenése, de még mindig nem eresztem az arcomat. Röhögnöm kell, egyre elvetemültebben de csak kitartom a gondolatot, viszont ahogy újra kérdez, egy behúzott sóhajjal húzódok vissza a helyemre. Ha a kis liba tudná...

Még mindig őt figyelem és azon kattog az agyam hogy húzzak ki belőle többet. A két barom közben éli az életét, de az én szemeim csak a kiscsirke szemeiben tartanak. Ha nem Vallejo lenne csavarnék rajta egyet, de nem kellenek az újabb ellentétek.
Mégis meglepődöm amikor megjelenik a szememben. Tartom azt a kis szúrós tekintetet, eljátszadozom vele hányféle módon fojtanám meg, vagy szórakoznék kicsit, egészen másképp mint az a rohadt strici. De mondjuk felragasztani a falra... Na igen...

- És neked minek az a nagy szád kiscsirke, ha nem használod semmi értelmesre...  - költői a kérdés, egy percig se hiszem hogy válaszolni fog, mégis meglep a következő kitörése. De legalább visszaült a seggére.
És ekkor jön a lényeges infó. Guvad a szemem, naná, pedig még messze nem biztos semmi sem, mégse tetszik már eleve az ötlet. Egyszer tényleg eléri hogy fellógatom Grid-et!

- Menj inkább az óvodába.. ott add elő a meséidet.  - mosolyra rándul a szám, de nyílik az ajtó és megjelenik a két dísztülök a képben és azonnal visszarántják a kis vérebet.

- Ne fossál be nagyarc, nem ettük meg.  - közlöm a lényeget.

- Kis híján. - döngi oda Zsé, de nem érdekel. Lobbantom az újabb cigimet, és egy kellemes sóhajt elejtve visszadőlök a fotelembe. De az a kis csíra még az ajtóból is emleget.

- Jó' van.. jó' van..  - intem le a füstölő cigivel a kezemben, de inkább visszatérek oda ahová tartozom. A gondolataim közé. Oda ahol fellógatják az ilyen bosszantó kis kölyköket.

(Innen is.. a nyalókádat addig zsebre teszem! )