okat agyaltam azon, hogy most mitévő legyek. Ugyan is egy bőrönddel a kezemben nem aludhatok a parkban, akár milyen király is Vegas este. Kiraktak az albérletből, mert már legalább két hónapja nem tudom fizetni. De nem az én hibámból, az utolsó bárban ahol melóztam... kirúgtak. Mert pofán öntöttem whiskey-vel egy disznót. Aki nem értette, hogy ha valaki nemet... mond az egyszerűen nemet jelent. Mióta anya meghalt eléggé felfordult az életem. A nagynéném, Claire fogadott be... és ő is lett a gyámom, ami még jó is lehetett volna. Kivéve, hogy van egy részeges férje, akitől még aludni sem lehet. De féléve a nagynéném is meghalt. A sors fintora. Dolgozni azóta dolgozom, hogy Vegasba kerültem, de sajnos sehol nem tudtam sokáig megmaradni. Lehet, ha könnyen adnám magam könnyebb dolgom lenne az életben. De nem vagyok ilyen, és a pasik nem szeretik ha megvédem magam. Én meg, ha nem értik a nemet. A barátnőm, Mandy befogadott a pasijával együtt. Egészen szépen mentek a dolgok, amíg aztán nem lett munkám. Tisztán emlékszem az estére, éppen valami zártkörű bulit tartottak egy milliomos csemetének... aki azt hitte attól, hogy a bőre alatt is pénz van megvehet mindent. És a mindent alatt a pultosokat is értem. Először finoman próbáltam a tudtára adni, hogy nem így működik a világ és nem zavar, hogy mennyi pénze van. De ahogy több lett az alkohol, úgy lett nagyobb a bátorsága, ami már józanul is elég nagy volt. A pohár akkor telt be amikor a fenekemet akarta fogdosni. Hadd döntsem el én, hogy kinek engedem meg és kinek nem, nem pedig egy méretes seggfej. Figyelmeztettem még egy ilyen... és megbánja. Nem hitt nekem, megbánta. Én viszont nem, bár azt igen, hogy kirúgtak emiatt. Aztán sehol sem tudtam sokáig maradni, a kedves úriember szólt is pár kedves szót az érdekemben. Így aztán barátság ide... vagy oda, de Mandy megelégelte azt, hogy ingyen élek a nyakukon. Amit akár meg is értenék, ha nem lennék elfogult... vagy nem a legjobb barátnőm lenne. Hirtelen elő kapom a telefonom, látom, hogy keresett a barátnőm, hát... már késő bánat... igazán büszke ember vagyok. Mondjuk nem hiszem, hogy bocsánatot akar kérni tőlem, lehet valamit ott hagytam, nem zavar megtarthatja. Nem foglalkozva a hívásaival bele megyek az e-mail-embe, Sean-al már régen beszéltünk, nem igazán akartam zavarni, nem hiányzik egy pisis a nyakába. De egyszer megadta a címét... ha szükségem lenne rá. Most azt hiszem szükségem lenne rá, ha nem akarok hajléktalan lenni.....
Taxi eszembe sem jut már azért sem mert az embert nem viszik el ingyen sehova sem, vagy ha igen kérnek valamit cserébe, így hát a nagy bőröndömet magam után vonszolva talán egy óra elteltével érek a lépcsőház elé. Közben eszembe jut, amikor utoljára találkoztunk. A kórházban, amikor anyának balesete volt, végig mellettem maradt, ami nagy segítség volt, a támaszom volt. Hirtelen el kellett utaznia, talán áthelyezték ide, rá két hónapra anya meghalt. Rákban, nem tudta megkapni a gyógyszereket amik meghosszabbították volna az életét, Sean azonnal jönni akart, de megnyugtattam, hogy nem kell. Hiszen anyám nővére ott volt nekem, meg amúgy sem akartam, hogy a megszokott életét felborítsa miattam. Így megnyugtattam, hogy megvagyok. Mivel Sarah Vegasi volt, így ide költöztem hozzá, az egyetemet is már itt kezdtem el. Valahogy.... még sem találkoztunk Sean-al. Azonnal kerestem munkát, náluk sem ingyen laktam. De féléve lövöldözés áldozata lett, a részeges nagybátyámra meg nem vagyok kíváncsi... Így kerültem Mandyék albérletébe, és most az utcára.
Veszek egy mély levegőt ahogy az ajtó felé közeledem. Gyerekes ujjongás lesz rajtam úrrá, hogy láthatom. Feltéve ha még itt lakik, és feltéve... ha itthon is van. Nem nőttem nagyobbra mióta nem látott, de a hajtincseimet megrövidítettem és kiszőkítettem, de talán így is felismer engem.
Az ajtóhoz lépve ráfekszem a csengőre, és ezerrel dörömbölök az ajtón, és a hatás kedvéért még el is kiáltom magam, egészen addig míg ki nem nyílik az ajtó.
-Meglepetééés!,- kiáltom el magam ahogy szembe találom magam vele, mint egy giccses filmben.

okat gondolkodtam, hogy mitévő legyek. De nem mehetek senkihez, a részeges nagybátyámhoz meg semmiképpen sem mennék. Inkább alszom a padon és leszek hajléktalan, mintsem... vissza menjek hozzá. Pedig az életem olyan szép volt. De mióta anya meghalt, kezdem úgy érezni, hogy semmi olyan mint kéne lennem. Igazából sajnálom, hogy így alakult. Ha anya még mindig itt lenne, az olyan jó volna. Sokszor érzem úgy, hogy ott ragadtam, Los Angeles-ben a kórházi ágyán. A doktor három nappal előtte hivatott be magához. El akarta mondani, hogy bizony sajnálja, de jobb lesz ha elbúcsúzom tőle. Nem tudni, hogy órái vagy napjai vannak-e hátra. De ez a maximum amit még életben maradhat. Három napon keresztül vele voltam, fogtam a kezét, öleltem. Nm akartam mást, csak, hogy anya megöleljen, hogy rám nevessen. De már nem tette. Nem volt ereje semmire sem. Nem szabadott volna meglepetésként érnie a dolognak, aztán amikor kiszállt belőle az élet. De nem voltam felkészülve rá, és még most sem tudtam rendesen megemészteni. Sean-al tartottuk a kapcsolatot, azonnal ide akart jönni. De... nem várhattam el tőle, hogy mindent ott hagyjon, csak hogy rám vigyázzon. Így hát megírtam neki, hogy jól vagyok. De az az igazság, hogy nem voltam jól. Talán még most sem vagyok rendesen. Először apát vesztettem el egy lövöldözés során, majd évekkel később anyát. Most meg a nagynénémet. Bár hálás lehetnék neki, hiszen befogadott, így nem kerültem bele a rendszerbe. De mégis a férje egy alkoholista disznó, akinek csak a pia számított. Nagynénémnek jó szíve volt, de túl gyenge volt hogy el hagyja őt. Én meg tudtam, hogy nem fogom hagyni, hogy az életem tönkre tegye a nagybátyám. Így minden szabadidőmet a tanulással töltöttem, illetve munkával. Annyit sikerült össze spórolnom, hogy végül el tudtam költözni albérletbe a barátnőmmel. Minden szép és csodás volt. Igaz hárman voltunk, de jó volt. Amúgy sem voltam sokat otthon, egészen addig míg az utolsó helyemről ki nem rúgtak. Szóval mióta Vegasba költöztem, olyan mintha minden egyes nap számomra péntek 13.-a volna. Szerencsétlen évek, és egyszerűen nem tudom hogyan tudnék kilábalni belőle. Döntést kellett hoznom, úgy érzem, hogy ha bár... leráztam Sean segítségét talán mégis segít. Ha nem hát... legfeljebb bevackolom magam az egyik bokor alá, míg ki nem találok valamit. De addig is... egy próbát megér. Igazából nem akartam problémát neki, sosem akartam, ezért is nem kerestem. Nem biztos, hogy engem akarna pesztrálgatni. Hiszen van elég gondja rajtam kívül, nem kötelessége az enyémet is a nyakéba vennie.
Kicsit félve nyomtam meg a csengőt, majd a hatás kedvéért még dörömböltem is az ajtón. Pár perc után kezdem azt hinni, hogy nincs is itthon. Talán kéne hagynom itt egy cetlit, de lehet jobb lenne csak elmenni.... Mér a bőröndöm után nyúlok, amikor nyílik az ajtó. Nos, hazudok ha azt állítom, hogy azt vártam a nyakamba ugrik... vagy valami. De ennél kicsit melegebb üdvözlést vártam volna mindenképpen. Végül veszek egy mély levegőt.
-Öhm... izé... gondoltam egy kicsit beugrok...- kezdem zavartan ahogy próbálok egy mosolyt varázsolni az arcomra, majd kieresztek egy sóhajt. Nem vagyok jó és nem is szeretek kamuzni, főleg neki. A bőröndöm meg eléggé... nyilvánvaló magyarázat.
-Sajnálom, hogy csak így rád török, de nincs hová mennem....- bököm ki szégyenkezve, még a fejem is le hajtom. Hiba volt nem keresni őt, talán nem lennék most hajléktalan....
-Talán... nem kellett volna ide jönnöm, sajnálom, izé... ne aggódj majd megoldom valahogy...- nézek rá komolyan. Ujjaim már kulcsolják is át a bőröndöm fogantyúját. De nem fordulok meg, igazából mennék is meg nem. Ekkor hagos ugatásokkal a kutya kiugrik a bejárat és Sean mögül. Szinte a nyakamba ugrik.
-Spock, hát te még meg vagy....?- guggolok le és ölelem meg magamhoz a kutyát, aki legalább annyira hiányzott, mint a gazdája.

ár azon vagyok, hogy elmenjek, mert hát Sean nem éppen úgy fogad ahogy vártam volna. Sőt talán fel sem ismer, vagy azt hiszi képzelődik. Bár nem is tudom mit vártam, vagy vártam volna. De az biztos, hogy nem ilyen hűvöset. Jó, igen keresnem kellett volna, talán rögtön nagynéném halála után. De nem tettem, meg van itt a kiépített élete, és én nem ugorhatok csak be. De mégis megtettem. Most itt vagyok, és jó újra látni őt. Talán nem kellett volna évekkel ezelőtt eltaszítanom, amikor segíteni akart. Akkor most nem lennék ekkora pácban. Ha el is küldene, hát nem haragudhatok rá, hiszen nem is vagyok számára senki. Nem kell, hogy az én problémámmal is foglalkozzon.
De aztán, mintha egyszerűen csak leesne neki a tantusz, arca felragyog, és még egy mosolyt is elereszt. Egy pillanat erejéig vissza mosolygok rá, de utána rögtön le is fagy az arcomról. Előbb talán írnom kellett volna neki, hiszen ki tudja, lehet nincs is egyedül. Fél hangosan gondolkodva döntöm el, hogy talán jobb lenne őt nem zavarni. Már ujjaim fogják a bőrönd fogantyúját, azzal a szándékkal, hogy megyek is. De még sem akaródzik elindulni, hova mehetnék mégis. Ennyi idősen nem akarnék egy hajléktalanszállóra, na az lenne a vég. Vagy nem is! A vég kezdete! Egy pillanatra el is mosolyodom a reakcióján, és hogy már veszi is ki a kezemből a bőröndöm.
Mielőtt megszólalhatnék, hogy vigyázzon ő már emeli is, de azzal a lendülettel ejti el. Én egyik szemöldököm felvonva nézek végig rajta. Egyből elkezd magyarázkodni, kissé deja vu érzésem támad. Évekkel ezelőtt amikor takarítottam a lakását és vigyáztam Spock-ra, elő fordult, hogy össze ütöttem némi kaját neki. Mert, hogy enni elég sokszor elfelejtett, és mindig azzal jött, hogy más dolga volt. Mintha az embernek nem jutna eszébe enni, vagy a gyomra nem jelezne neki, hogy “hékás nem akarsz bevinni valami táplálékot?”.
-Aha, és mit ettél amíg nem láttuk egymást csokit meg chips-et?- nézek rá szemtelenül ahogy hangomba kis pimaszság vegyül. Majd beharapom az alsó ajkam, gyöngyfogaim finoman mélyednek a puha húsba, lassan eresztem ki a levegőt.
-Mármint, bocsi, jól nézel ki,- jegyzem meg vigyorogva. Ha sokáig pimaszkodom még a végén elküld, és azt végképp nem szeretném.
-És igen, Vegas másik végéből idáig hoztam, tudod én nem hanyagoltam el az edzést,- kacsintok rá, majd nem tudok tovább vele foglalkozni, mert Spock ugrik a nyakamba, majdnem szó szerint. Magamhoz ölelem a kutyát, aki szimatolja, nyalogatja a nyakam, a nyálából még a fülembe is.
-Jól van öreg fiú, te is hiányoztál,- simítok végig a hátán, majd látom, hogy nehezen de Sean berángatta a bőröndöm. Így felállok és belépek az apró lakásba. Spock szorosan a nyomomban liheg. Körbe nézek az apró lakásban, ez nem olyan, mint amije volt Los Angelesben, de tágas, jól néz ki. Oda lépek a hatalmas ablakhoz és ki bámulok rajta pár másodpercig. Majd megfordulok és elé sétálok, lazán megvonom a vállamat.
-Melyik verzióra vagy kíváncsi? A rövidre, vagy inkább arra mi történt velem mióta ide költöztem Vegasba?- nézek rá kíváncsian, ahogy egyik kezemmel finoman vakargatom Spock füle tövét.
-Ez a lakás más, mint amilyened Los Angelesben volt,- jegyzem meg neki,- de sokkal menőbb. - veszek egy mély levegőt, majd komolyan szólalok meg.
-Nézd Sean, nem muszáj itt maradnom, megérteném, ha nem akarnád, hiszen évekig életjelet sem nagyon adtam magamról. De tudnod kell, nem... akartalak zavarni. Sokszor gondoltam rá, hogy felveszem veled a kapcsolatot, de meg van a megszokott életed, hogyan robbanhattam volna be csak úgy?- nézek végig rajta, lehet, hogy csak amiatt, hogy rég láttam, de úgy tűnik, hogy valami nem stimmel vele. Megváltozott ő is, pont mint én. Nem biztos, hogy az előnyömre, mármint még mindig az a Lacey vagyok, csak már öntudatosabb.

eltűnik, hogy elengedi a füle mellett a kérdésemet, és igazából nem is számítottam másra tőle. Valahogy deja vu érzés kerít hatalmába ezzel a dologgal kapcsolatban. Régen is így volt mindig. Jól esik vissza emlékezni a régi dolgokra, pont úgy, ahogyan jól esik az is, hogy nem dob ki. Mert hát végül is megtehetné, de még sem teszi meg ami jól esik. Évekkel ezelőtt is csak az tartott vissza attól, hogy megkeresem, hogy nem akartam csak úgy rá törni az ajtót. A gondolat kesernyés mosolyt csal az arcomra, hogy most mégis azt tettem. De igazából az az igazság, ha szomorú, ha nem, hogy ő az egyedüli akire számíthatok. Az anyám már meghalt, a nagynéném is, van egy alkoholista rokonom, akitől aztán végképp nem várhatok semmit, segítséget meg semmiképpen sem. Igazából megértem a barátnőmet, de azért rosszul esik, hogy csak úgy kidobott. Na jó... ez nem teljesen igaz, azt mondta jó lenne ha elmennék, a hülye liba azt hitte, hogy rá akarok mászni a pasijára. Ha hónapok alatt nem tettem, majd pont most? Nem mintha Liam kellene nekem, már azért sem mert a barátnőm pasija, de ha nem lenne az se kéne. Így magamtól jöttem el, büszkén, emelt fővel... egészen addig a pillanatig amíg rá nem jöttem, hogy tulajdonképpen nincs hova mennem.
Amint berángatja a bőröndöm és belépek én is, rögtön nekem szegezi a kíváncsi kérdését. Igazából nem lepődöm meg róla, hiszen Sean... mégis csak Sean. Nem mellesleg azért hosszú ideje nem beszéltünk, biztos vagyok benne, hogy érdekli hogy alakult az életem anya halála után. Meg, hogy hogyan jutottam oda, hogy nincs hova mennem. Ez a keserű gondolattól elszomorodom, mert tényleg elvesztettem azokat akik fontosak voltak az életemben, kivéve Seant. De ő neki meg nem kötelessége engem babusgatni, az életem nekem kell rendbe hoznom, ha lenni akarok valaki. Vagyis nem valaki, hanem apám nyomdokaiba akarok lépni, és elkapni a gyilkosait.
Kissé elmosolyodom, hogy Spock teljesen rám tapad, vállat vonok, majd keresztbe font kézzel állok előtte, veszek egy mély levegőt. Azt tudom, hogy mindenképpen elmondom az igazat, és megérdemli, hogy tudja mi történt velem. Meg jól fog esni kibeszélni magamból az egészet, ami beillene valami ócska vígjáték kezdő jelenetébe is. Igen, az életem ilyen röhejes és siralmas lett. Igazából eltehetném magamnak a kérdést, hogy hogyan jutottam idáig, de fölösleges. A dominó-elv teljesen jól működik, az egyik esemény beindította a másikat, mire észbe kaptam már család nélkül, hajléktalan voltam. Nem mondom, hogy nem minden az én hibám teljes egészében, de... nem mindenről tehetek én.
-Hát kezdem az elején,- kezdek bele lassan, - anya állapota rohamosan romlott rövid időn belül. Sok pénz kellett volna a gyógyszerekre, ami nekünk nem volt. És... az orvos is azt mondta fölösleges is lenne, annyira súlyosodott, hogy csak annyit tehetek, hogy mellette vagyok. Én mindennap az ágyán kuporogtam beszéltem hozzá, de az utolsó napokban már meg sem ismert,- itt nyelek egy nagyot, hogy lenyeljem a könnyeim.- Aztán a temetésben a nagynéném segített, el is vállalta a gyámságot, így nem kerültem be a rendszerbe. De rájöttem, hogy az ő házassága nem tökéletes a férjével. A fickó alkoholista, minden pénzét elissza, így eldöntöttem dolgozok a suli mellett. Minden pénzem félre tettem, így a barátnőmmel és a pasijával össze tudtunk költözni. Aztán a nagynéném is meghalt... autó balesetben. Pár hónappal ezelőttig nem is volt gáz. De a bár ahol dolgoztam gazdag emberek jártak, volt egy srác aki azt hitte a pia mellé a pultost is megveheti. Próbált taperolni én meg a drága whiskey-jét az arcába löttyintettem,- erre az emlékre büszke vigyor kúszik az arcomra,- és még be is húztam egyet neki. De neki nem tetszett a dolog, megfenyegette a főnököm, hogy beperli a helyet ha nem rúg ki. Azt is elintézte, hogy sehol se kapjak munkát, így lassan feléltem a tartalék pénzem, Lindának a barátnőmnek elege lett a dologból... és most itt tartunk,- nézek rá ajak harapdálva ahogy smaragdzöld íriszeim sötét lélek tükreibe fúrom, még mindig küszködve a könnyeimmel. A temetés óta senkinek sem meséltem anyáról, ez jól is esik és fáj is.
Majd felvont szemöldökkel hallgatom a mentegetőzését, hogy miért keresett másik lakást magának, sanda vigyor kúszik az arcomra.
-Aham, persze, ismerem ezt már,- mondom neki viccelődve,- de nem rossz attól függetlenül, szép a kilátás a városra,- intek a fejemmel a hatalmas ablak felé.
Meglepődök a vehemencián ahogy közelebb lép hozzám, csak pislogok rá tágra nyílt szemekkel, egyszerre esek jól a szavai és szorul el a torkom.
-Tudom, de őszintén nem hiszem, hogy egy fiatal lányt akartál volna pátyolgatni,- nyögöm ki halkan, - és egy matrac is megteszi, ne aggódj,- próbálok mosolyogni, de nem megy. Megcsillan a szememben a könny, és a következő pillanatban meg is ölelem őt.
-Jajj annyira hiányzik, nem is tudom elképzelni az életem nélküle..- motyogom ahogy engedem szabadon a könnyeim, úgy zokogok, hogy rázkódik a vállam tőle. Tudja, hogy anyára gondolok, végre elgyengülhetek, előtte nem kell keménynek mutatkoznom, ez jól esik.

ost döbbenek rá, hogy tulajdonképpen mennyire is hiányzott nekem Sean. Az a két év olyan gyorsan elment, és azalatt az idő alatt annyi minden történt, amit nehéz feldolgozni. De a tudat, hogy az ember egyedül marad a világban, hogy magára marad, igazából nem lehet feldolgozni. Sokan emiatt esnek depresszióba, és emiatt válnak alkoholistává, vagy a drog hatása alá. Én mindig is, minden nehézség ellenére, próbálkoztam az élet pozitív oldalát nézni. Nem mindig jött össze, de erősnek kellett maradnom. Apa emléke miatt. Anya emléke miatt. Büszkévé kell tegyem őket, még ha most már nincsenek is velem. De legalább már együtt vannak, valahol együtt. Igazából tudom, hogy ez az amire anya mindig is vágyott. Amikor egy este azzal állítottak be a rendőrök, hogy apa meghalt, nem is tudtuk felfogni. De anyának erősnek kellett maradnia, pont úgy, mint ahogy most nekem is. Talán butaság volt, hogy anya halálakor nem szóltam Sean-nak, vagyis... lebeszéltem arról, hogy jöjjön. Tudtam, hogy rohant volna. Emlékszem amikor egyszer autó balesetet szenvedett anya, Sean mellettem volt végig, egy percre sem hagyott magamra. A támaszom, és a vigaszom volt, amikor kiborultam volna, ő nem hagyta. Most mégis egy pillanat erejéig zavarban vagyok előtte. Hiszen két év elég sok idő, ha nem látjuk a másikat, sok változás mehetett végbe az ő életében is. De ahogy a csokoládé színű íriszeibe pillatok, ugyan az a Sean néz vissza rám. Így egyik pillanatról a másikra eltűnik a zavarom. Hiányzott, igazából Spock-al együtt. Emlékszem mennyi turpisságon vagyunk túl ketten. Hiába Sean kutyája, kicsit magaménak éreztem, jó társaság volt, és jó barát. Mindig amikor hangosan gondolkodtam, olyan értelmesen nézett rám, mintha megértene. Okos kutya. De hát ezen nincs min csodálkozni, hiszen a gazdája is okos. Egy pillanatig sem kellett volna hezitálnom, hogy felkeresem-e Sean-t. Lehet, hogy már előbb meg kellett volna tennem és akkor... nem kerülök ilyen helyzetbe.  
Kedves mosoly költözik az ajkaimra, ahogy nézem őt miután egy szuszra elhadartam mi minden történt velem. Látom, rajta, hogy nem tudja mit tegyen vagy mondjon, újra a régi Sean köszön vissza. Végül kinyög egy sajnálom-ot, ami elég esetlenre sikeredik, de az együttérzés az arcára van írva, az többet ér, minden kimondott szónál.  
-Ugyan, már.... már túl vagyok rajta, az élet elég kemény egyes emberekhez, míg mások mindent megkapnak nem?- próbálok egy kis vidámságot csempészni a hangomba. Mintha Spock együtt érezne a gazdijával, a fejét oda dörgöli hozzám, mire akaratlan is megcirógatom a feje búbját. Esküszöm, mintha a kutya feje is együttérzésről tanúskodna. De gondolom csak a képzeletem játszik velem, nyilván.  
Végül is, el hiszem, hogy örül nekem, d valahogy illik így betörni az életébe valakinek, még ha régről is ismered? Most már mindegy, nem is akarok és nem is tudok ezzel foglalkozni. Jól esik őt újra látni, a sötét szemeibe pillantva vigaszt keresni. Anya halála után is intézkedni kellett, és habár a nagynéném mindenben próbált segíteni, valahogy még sem volt az igazi. Hiszen nem is nagyon ismertem, attól függetlenül, hogy a rokonom volt... mégis sokkal inkább számított idegennek. Az évek alatt anyával nem igazán tartották a kapcsolatot. Nem mondom, hogy rossz ember volt, csak voltak rossz döntései az életben. Kezdve a seggfej férjével, akitől aztán nem tudott szabadulni.  
Én pedig Sean közelségétől elgyengülök, végre kiengedem magamból a két év fájdalmát, érzem ahogy egy pillanatra megfeszül a teste ahogy hozzá bújok. De a következő percben már bátorítólag fűz körbe erős kezeivel. Hagyom, hogy lassan elapadjanak a könnyeim, ez hiányzott, talán két évvel ezelőtt is. Majd zavartan bújok ki védelmet nyújtó öleléséből.  
-Öhm izé.... ne haragudj,- próbálok mosolyogni ahogy kézfejemmel le törlöm a könnyeimet,- ez jól esett. És... te mindig túlzol, mert úriember vagy, mire lenne büszke, hogy hajléktalan lettem?- nevetek rá, a mondata másik felére nem reagálok, csak halvány pír lepi el az arcomat,nem is tudnék mit mondani neki erre.  
-Khmm... és reggeliztél már? Csak... mert én farkaséhes vagyok, egy egész disznót is feltudnék falni,- próbálom terelni a témát, ahogy a hasamra simítom az egyik kezem,- a sok izgalomtól tegnap este óta nem ettem semmit sem. - nézek rá pajkosan csillogó szemekkel.- És... megígérem, hogy találok valami munkát... és fizetek,- mondom végül határozottan neki.  

gazából Sean... csak Sean maradt. Miután kiöntöm neki a lelkem, majdnem egy szuszra darálom el, hogy mi történt az elmúlt két évben, és hogyan lettem most mégis hajléktalan, látom rajta, hogy vigasztalni próbálna. És sikerül is neki. Habár nem nyom le nekem fél órás rizsát a kitartásról, meg, hogy az idő megoldja a dolgokat, enyhíti a fájdalmat. Nem! Amiért hálás vagyok neki, az a pillantás, sokkal többet ér nekem, mintha ilyen dumával akarna szédíteni. Hiszen ez olyan klisé, mi az, hogy az idő majd megoldja? Ha elvesztünk valakit, az idő sem telik gyorsabban. És nem enyhül a fájdalma, a hiánya. Egyszerűen csak megtanulunk együtt érezni az érzéssel, és a szeretett ember hiányával. De sosem szűnik meg a fájdalom, az idő nem szépít meg semmit sem. És akik ezt hiszik azok vagy becsapják, vagy csak ezzel áltatják magukat. Amikor anya meghalt még a barátnőm sem értett meg, igazából egyfolytában csak anyáról beszélt. De én nem akartam beszélni, én csak el akartam húzódni egy sarokba, ahol kisírhatom a bánatom, ahol össze törhetek, ott ahol nem lát senki sem. Hiszen nem lehettem gyenge. Még a nagynéném előtt sem, hiszen annyira nem is ismertem. Hiába volt anya testvére, nem sokszor találkoztam vele. Egy idegen volt a számomra. Mégis kedves asszonynak tűnt, csak túl gyenge volt a férje felé. Miután ő is meghalt, bár őt még csak meg sem gyászoltam. (Persze, szomorú voltam miatta, de mintha a szomszédról lenne szó.) Szóval miután meghalt, a temetésén láttam utoljára a férjét. Néha még küld egy sms-t, ha pénzt akar tőlem, de megpróbálom elhatárolni az életem tőle. Még amikor náluk laktam az alatt a rövid idő alatt is megpróbáltam minél kevesebb időt tölteni otthon. Hiszen nem vágytam én arra, hogy azt nézem, hogyan ugráltatja a feleségét részegen. Ráadásul egyetlen egy napot sem hagyott ki. Mindig volt valami oka arra, hogy az üveg fenekére nézzen.
Amikor már túl sokáig ölelem magamhoz, a védelmet nyújtó karokból lassan bontakozom ki. Egyik kézfejemmel még letörlöm az éppen lecsúszó könnycseppeket az arcomról.
-Hát...- zavartan vállat vonok,- nem volt sok választásom. Meg tudod, lehet, hogy nincsenek már velem a szüleim, de ígéretet tettem apa sírjánál... és most anyáénál is. Megígértem nekik, hogy olyan fantasztikus zsaru leszek, mint apa. Ennél kevesebbel ők sem elégednének meg, így hát kitartok,- próbálok rá mosolyogni zavartan. -De nem vagyok erős,sőt... sokszor nem vágyom másra, csak, hogy elbújjak a világ elől, és kisírjam magam. Tudom, elég gyerekes gondolat, hiszen a felnőttek nem siránkoznak... hanem megoldják a gondjaikat nem?- próbálom viccel elütni a szomorkás hangulatot. Egy kissé hátrébb állok, de ugyan úgy szemben állok, pár pillanatig fixírozom az arcát, sötét tincseit és lélek tükreit, az arcát. Valami más rajta... vagy benne, de azt nem tudom megmondani, hogy mi is az tulajdonképpen. Majd a gyomrom emlékeztet rá, hogy a sok izgalomtól... meg méregtől milyen régen nem ettem szilárd táplálékot, így... végül megemlítem neki, hogy reggelizhetnénk is akár.
-Jajj ez fantasztikusan hangzik, a nyál másik össze fut a számban, ha rá gondolok,- kacsintok rá vidáman, majd végig siklik a pillantásom rajta, ahogy az átöltözést említi.
-Nem szükséges jól nézel ki, mint mindig,- de mire észbe kapok már ki is csúszik a gondolat a számon hangosan,- mármint... jól nézel ki ahhoz képest, hogy két éve láttalak. Így értettem... tudod nem öregedtél... látszólag, jól... tartod magad,- javítom ki gyorsan, miután veszek egy mély levegőt és bent is tartom.
-A kávé jól hangzik, egyszerűen függő lettem, imádom a koffeint,- mosolygok rá önfeledten,- és... én addig izé.. A bőröndöm el pakolom az útból az egyik sarokba,- motyogom halkan. Míg Sean átöltözik addig én arrébb is gurítom. Majd szép lassan körbe nézek a lakásban, a hatalmas konyhában, mindent szemügyre veszek. Majd leülök a földre, hogy egy kicsit beszélgessek Spock-al, ez is annyira hiányzott.
-Tudod, öreg fiú te is hiányoztál,- vakargatom meg a füle tövét,- remélem vigyáztál a gazdira, és megpróbáltad leszoktatni a cigiről,- suttogom, hogy csak ő hallhassa. Majd gyorsan felpattanok amikor vissza ér a szóban forgó gazdi.
-És az előbb azt mondtad felnőtt nő lettem... tudod a felnőttek szoktak törődni vele, és nem is várná el, hogy csak gy... eltarts.... majd szerzek valami pultos melót vagy ilyesmit.- biztosítom őt mosolyogva,- ja és... visszük Spock-ot is?- nézek rá kíváncsian.

alán hiba, de el fog a nosztalgikus hangulat, nem tehetek róla, és egyre inkább érzem, hogy jó döntést hoztam, amikor úgy döntöttem ide jövök. Valahol mélyen belül mégis ott bököd a tüske, hogy van jogom felforgatni az életét? Csak így egy szó nélkül berobbanni hozzá? Bár látszólag nem igazán változott az elmúlt két évben az élete nem igazán változott. Első rá nézésre azt mondanám, hogy ugyanaz maradt. Dolgozik és a kutyájával foglalkozik. Valahol ez azért megkönnyebbüléssel tölt el, hogy így van. Aggódnék, ha nem így lenne. De igazából, ha rá pillantok ugyan olyannak tűnik, mint amilyen volt, de valami mégis csak változott. Valami megváltozott, csak azt nem tudnám megmondani, hogy mi is az ami változott. De talán nem is fontos. Hiszen én is változtam, anyu halála megváltoztatott. Alapjaiban nem, mert ugyan az a vidám lány voltam, aki képes volt ha az alkalom úgy hozta őrültségre is, de keményebb is lettem. Két évvel ezelőtt ha egy gazdag, részeg pasi ajánlatot tett volna nekem nem hagyom nyilván szó nélkül. De az, hogy be húzzak neki egyet és kis szerencsével még a korsót is eltörjem a feje búbján... na azt akkor nem tettem volna. Nem úgy, mint most és aminek köszönhetően az életem úgy dőlt össze, mint egy dominó sor. Bár, ha jobban bele gondolok igazából már... régen elkezdődött az életemben a dominó-elv, csak én éppen nem igazán vettem észre. Talán anya halálával kezdődött, egyszeriben fel kellett dolgoznom a nyilvánvaló tényt, hogy egyedül maradtam a világon. Mert vannak rokonaim, meg barátaim akikre nem számíthatok, talán csak egyedül Sean képezi a kivételt. Hiszen akár honnan is nézem, egyszer csak megjelenek a küszöbén és ő gondolkodás nélkül fogad be, és szállásol el, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És neki talán így is van, lehet amiatt mert régebbről ismer, de az is lehet, hogy mindenkivel kedves. Mert Sean ilyen, nem véletlenül választotta azt hivatásának amit, mert segíteni akart az embereken.
-Az nem olyan biztos,- felelem neki én is mosolyogva, annak azért örülök, hogy túl vagyunk, ezen a szomorú témán. Jól esett vele erről beszélni, de attól is tartottam, ha túl sokáig tart akkor a végén újra bedepizek. És az nem tenne jót nekem, így teljesen más irányba próbáltam terelni a beszélgetést, sőt még poénkodni is próbáltam. Aztán végül mire újabb témába vághatnék a gyomrom közbe vág, és emlékeztet rá, hogy mikor is ettem utoljára szilárd táplálékot. Ami igazán hiányzik neki, kissé zavarba is jövök a hangjától, remélem Sean nem veszi észre, vagy legalábbis úgy tesz majd, mint akinek fel sem tűnt a dolog. Majd teljesen megfeledkezve magamról olyan dolog csúszik ki a számon, amit csak gondoltam. Legalábbis azt hittem, míg meg nem hallom a saját hangomat, majd határozottan és még inkább össze zavarodva kezdek el neki magyarázkodni mielőtt félreértené. Nem mintha ezen bármit félre lehetne érteni. Nem mintha a magyarázkodás nem lenne még zavarba ejtőbb és még gyanúsabb. De úgy tűnik, hogy megnyugodhatok, mert most nem olyan éles az elméje, mint szokott, vagy csak elengedi a füle mellett. Nekem, mind kettő megfelel.
-Mi?- hangosan felkuncogok a szavait hallva,- még hogy vén marha?- a hasamat fogom a nevetéstől,- Sean,- nézek rá komolyságot tettetve,- remélem nem szoktál rá túlzottan a whiskey-re, vagy valamilyen drogra.- ajak harapdálva hajolok közelebb, hogy megvizsgálhassam az arcát,- amúgy nem vagy vén marha. Azt akartam mondani, hogy jól tartod magad,- mosolygok rá bájosan,- a korodhoz képest! És amúgy sem hallottad, hogy a pasiknak jót tesznek az évek? - vágom azért oda pimaszkodva, ezt nem bírtam ki hagyni.
-Fantasztikus, saját szekrényem is lesz,- kiáltok utána, majd míg ő az öltözködéssel van elfoglalva én Spock-al ejtek pár szót. Amikor LA-ben takarítottam Sean lakását, sokat vigyáztam rá, és amolyan barátok lettünk, és akkor is egész nap úgy beszéltem hozzá, mint egy értelmes lényhez. Mert biztos vagyok benne, hogy Spock sokkal értelmesebb, mint a legtöbb ember.
-Igen!- ugrok fel hirtelen a földhöz ahogy közelebb jön,- hát most már jobb ez a póló,- kacsintok rá, és amikor közelebb ér akaratlan beszippantom arcszeszének fanyar illatát.
-Naná, hogy igen. Mernék én vitába szállni Mr. Holmes hadnaggyal?- kérdezem tőle vigyorogva,- de leszögezném, hogy akkor én meg főzök, és nem fogadok el nemleges választ,- válaszoltam határozottan.
-Akkor teljesen rád bízom magam,- mondom neki , és ha megengedi kiveszem a kezéből a pórázt,- rendben, de ha megengednéd, én vezetném ezt a kujont, olyan rég csináltam,- esdeklőn pillantottam rá ahogyan a kabátom után nyúlok,- ígérem nem rosszalkodunk,- kacsintok rá.  

gy pillanatig nézem, hogy azért csak Sean arcára tudok varázsolni egy mosoly-félét. Még, ha nem is az a régit, de legalább őszinte a reakciója. Igazából már ezt is fél sikernek könyvelem el, egy olyan embertől aki egyébként igazán morcos, magának való fickó. Valami azt súgja, hogy az elmúlt két év alatt ez a dolog nem változott az életében, sőt talán még rosszabb is lett. Már, ha ilyen egyáltalán létezik...
-Óh, hát tudod, milyen profi vagyok ebben,- vigyorgok rá,- amúgy meg már az is baj, ha őszinte az ember? Vagy csak nem bírod elviselni a bókokat, tudod ez az önbizalomhiány első jele,- pimaszkodom tovább, hátha végre olyan lesz, mint régen. Én sem vagyok az, mondjuk, bár van ami sosem változik, az, hogy pimasz vagyok. A volt főnököm szerint így mindenhonnan ki fognak rúgni, de csak nem hagyom magam. Főleg, részeg, ismeretlen seggfejeknek, hogy fogdossanak, ha emiatt beképzelt vagyok, hát istenem: vállalom.
Amíg Sean az öltözködéssel van elfoglalva, addig én Spock-al játszom és beszélgetek, hiányzott. Az az igazság, hogy Los Angelesben, amíg én vigyáztam rá jó barátok lettünk, és ez szerintem nem változott, jön, bele szimatol a nyakamba. Le merném fogadni, hogy nem felejtett el sem engem, sem az illatom. Sokszor cseleztük ki Sean-t együtt, mindig benne volt a mókában, pontosan úgy, ahogyan én is.
-Végre valami amire nem mondasz azonnal nemet,- mosolygok rá ahogy feltápászkodom a földről,- úr isten, kérlek ne mondd azt, hogy csak hamburgeren és gyors kaján élsz. Tudod egy zsarunak nem árt egy kis energia,- lassan futtatom végig rajta a pillantásom,- és egy százasba, ha most lenyomnánk egy meccset simán te kerülnél alulra,- kacsintok rá pökhendin, és őszintén szólva ahogy elnézem a fizikai állapotát, nem is állok messze az igazságtól. Majd felvont szemöldökkel méregetem a kinyújtott öklét, felhúzom az orrom, és ki húzom magam.
-Most őszintén, Sean? Hány évesnek nézel engem? Lehet, hogy ez két éve még tetszett, de már felnőttem, még ha nem is látszik rajtam,- majd kinyújtom a tenyerem, hogy rázzuk kezet felnőttesen,- és van egy hírem a számodra, már alkoholt is fogyaszthatok legálisan.- lököm meg finoman a vállammal őt, majd határozottan markolom meg a pórázt, és lépek ki az ajtón.
-Rendben, hadnagy úr, rád bízom magam, mutasd az utat,- Spock azonnal sietősre fogná, de finoman megrántom a pórázt, hogy nem rohanunk sehova, van időnk... legalábbis nekem van.
-És esetleg mesélhetnél, hogy mi történt veled az elmúlt két évben?- pillantok oldalra, ahogyan elindulunk a járdán egymás mellett,- jajj és vannak pletykás öreg szomszéd nénik ?- kíváncsiskodom évődve.