Feltűnő személyiség vagyok. Alapjáraton egy kisnövésű, mérges tekintetű medvére hasonlítok. A hajam világos barna színű, felül középhosszúra meghagyva. Az arcom mint minden fehér embernek...fehér. A szemeim apám után mogyoró színűek. Már lassan három éve hosszú szakáll veszi körül az arcom. A régi sportolásaimnak és aktív "celebségem" korából egész szép kis izomzat maradt hátra. Száznyolcvan centi felett jár a magasságom ehhez úgy kilencven kiló párosul. Mostanság kicsit kényelmesen élek, ezért egy apró, amolyan férfi pocakot növesztettem. De ettől függetlenül még mindig szikla kemény maradtam. Nem tudok viselkedésileg sokat mondani magamról, majd a történetem hallatán megítéltek.

1999.március.2.

A Columbine középsuliba jártam. Sima érettségis osztály tagja voltam, amolyan magamnak való fajta, mégis akadtak körülöttem legyeskedők. Őket tekintettem a legjobb barátaimnak és ők is engem. Furcsa, hogy így beszélük róluk, nem? Sajnálom, ilyen a viselkedésem. Komor.
Délelőtt volt és kicsengettek. A kedvem különöskép bosszús volt, mivel Dave Sanders edző volt aznap az angol óránkon mint felügyelő tanár. Többször is cseszegetett, hogy nem járok edzésre. Akkoriban a rögbinek szenteltem a tanulás utáni időmet, de megmondom a frankót: egy idő után herótom volt tőle. Talán csak a lázadó korszak miatt éreztem így, de utólagos visszatekintéssel se vagyok máig oda a futballért.
A teremből elsőnek léptem ki mellettem pedig a régi padtársam, Brooks Brown csatlakozott. A srác látta, hogy valami nem stimmel rajtam, ezért aztán megpaskolta a vállam.
- Hé, Donnie! Mi a gáz?
- Sanders edző ki fog rúgni a csapatból. Érzem.
- Ugyan! Az egyik kis kedvence vagy, csak nem teszi...
Mélyet sóhajtottam.
- De, simán. Két hete nem voltam egyszer se edzésen. Beállítja helyettem majd Isaiah Shoelst.
Hirtelen mögöttem villámként ott termett Lauren Townsend. A magas, csinos lány üde mosollyal mászott bele az arcomba.
- Nem kell aggódnod, Don! Isai csak kispados. Minimum ad neked négy hetet. Mr.Sanders kedves ember és csak nem rúgja ki a kedven...
A hátunk mögött valami a földnek csapódott majd harsány röhögés támadt. Megfordulva néhány pöcsfej éppen egy vékony alkatú srácot löktek a földre majd mentek tovább nyerítve. Brooks Brown fáradtan felsóhajtot.
- Csóri Harris...
- Mindjárt jövök, felsegítem. - mormogtam magam elé majd a többiektől elszakadva a sráchoz sétáltam.
Az szipogva pakolta a könyveit közben halkan motyogott. Lehajoltam néhány füzetéért majd a kezébe nyomtam.
- Hé...ööö...Eric, igaz?
- Ja.
- Itt vannak a füzeteid.
- Hmm...kösz.
Sajnáltam egy kicsit a srácot. Évfolyamtársam volt és mégis alig ismertem. A stílusát viszont bírtam.
- Gyere, felsegítelek.
Elkaptam a kezét. Meglepően vékony volt az én vaskos tenyeremhez mérten. Egy rántással felhúztam és egy-két paskolással leporoltam a vállát.
- Te...Eric! Nem neked a haverod az a colos srác...Dylan...Kloo?
- Klebold. - válaszolt félmosollyal a srác.
- Az! Láttam, hogy van Rammsteines meg tököm tudja milyen pólótok. A bratyómnak akarok hasonlót beszerválni. Tudsz ilyeneket szerezni ha adok rá pénzt?
Harris egy percig összevont szemöldökkel nézett majd bólintott.
- Öhmm...ja. Mikor lesz tesód szülinapja?
- Április huszonhárom.
Eric arcára döbbenet ült ki majd hirtelen szó nélkül elballagott sietve. Lassanként egyedül maradtam a folyosón. Ki hitte volna, hogy egy hónap múlva ez a folyosó vérben fog ázni.


1999.április.20.

Nem okos dolog berúgni egy suli előtti napon. A szüleim nem tudtak róla. Arizonában voltak a nagyszüleimnél, öt napig az enyém volt a ház. Ennek örömére ünnepeltem és amolyan istenesen, egyedül berúgtam. Tudjátok olyan módba, hogy leülsz-bekajálsz-és veszekszel a tévével.
Ennek eredménye képen valamikor 11 óra után keltem fel. Nem sima ébresztőre, óó nem! Hanem egetverő telefoncsengésre. Bár jobban átgondolva talán saját horkantásom volt ami felébresztett, nem pedig a nappaliban lévő vonalas. De az a szar a világ összes pénzéért nem akart elhallgatni.
Morogva pattantam fel, egy szál Ádám kosztümbe és ballagtam ki a nappali telefonjához.
- Hall..khmm...halló?
- Halló?! Donnie te vagy az?!
- Brooks? Francba, te se mentél suliba?
Brooks hangja ijesztően kétségbeesetten csengett fel. Nem volt hisztériás, de remegett és halkan beszélt.
- Don...Donnie! Ne menj be a suliba, érted?! Be ne menj! Állati nagy gáz van azt hiszem...Eric Harris és....
Egy rendőrautó sivítva húzott el az utcánkba, úgyhogy egy percig teljes süketség vett körül.
- Na, várj töki! Kezd el még egyszer! Mi van Harrissel?
- Kibaszott pszichopata! - emelte feljebb a hangját. - Klebolddal valami...valami kurva nagyot forralnak...
Bár álmos voltam, a szemeim már éberen vizslattak a semmibe.
- Mire gondolsz?!
- Szerintem...úr isten...Don...Donnie, szerintem ezek...
- Mi van?!
- Kapcsold be a tévét és nyomj a hatosra...
- De miért?
- Csak csináld!
Rövid keresgélés után megtaláltam a távirányítót és benyomtam a tévét. Az első dolog amit megláttam az iskolánk volt, ami előtt tucat rendőrségi kocsi állt és egy bemondó nő. A szövegéből csupán a végét csíptem el.
-...nem tudni a lövöldözés hagyott-e egyelőre maga után áldozatokat, mindenesetre a columbinei rendőrség bevetette erejét a tizennyolc éves Eric Harris és a tizenhét éves Dylan Klebold ellen.
Itt jött az a pillanat, hogy elájuljak.
A gyilkosság tizenhárom főt kívánt, köztük az edzőmét, Dave Sanderst. A tizenhárom főbe beletartozott a szép mosolyú Lauren Townsend és a kispados Isaiah Shoels. Magamat ismerve én se úsztam volna meg. Vagy talán Brookssal együtt elengedtek volna engem is. Az utolsó két áldozat maga Eric és Dylan volt. Nem bíztak semmit a véletlenre és a fegyverük legvégső tárját magukra tartogatták. Egy hét múlva a könyvtárba még látszódott az elkenődött vérfolt az ablak alatt, ahol valahol Dylan hórihorgas teste feküdt vérbe fagyva.
A szerencse fia vagyok...