Berenice vagyok, 22 éves világhírű topmodell.
Véleményem szerint én magam nem változtam, nem szálltam el mint a győzelmi zászló, csak mert véletlenül bejött az élet. Félreértés ne essék, imádom az egészet, de pontosan tudom, honnan indultam. Pontosan tudom, kik azok, akik gyerekkorom óta mellettem vannak, s nem csak azért, hogy hátha magammal rántom őket a rivaldába. Persze akad ilyen típus is az életemben... sajnos.

Ha a külsőmről kéne szót ejteni, azt mondanám, nem értem milyen fantáziát láttak bennem. Hosszú barna haj, barna szemek. Nem vagyok egy óriás, de egy hobbit sem. Az alakom, nos azért bizony tennem kell, hogy ilyen kis karcsú maradjak. Pedig világ életemben utáltam edzeni, de sok választási lehetőségem nem volt. Vagy koplalok - ami nem az én asztalom -, vagy be kell iktatnom az életembe a testmozgást. Az utóbbit választottam. De emellett persze oda is kell figyelnem, hogy ne zabáljak mindent össze, ami nem egyszerű. Főleg, ha éppen szar napod van és a modellvilágban bevallom őszintén, megesik, hogy elkenődik az ember.
Először azt hittem, mivel a szépségiparban dolgozom, elfelejthetek olyan dolgokat, mint a tetoválás, amihez régóta vonzódást éreztem, de nem. Hatalmas meglepetésként ért, amikor az egyik kolleginát megláttam, akinek nagyjából a felsőteste 90%-át tetoválás fedte. Szó szerint butusnak nevezett, amikor rákérdeztem, hogy ez hogyan lehetséges. Nos, azóta nekem is van a két csuklómon és a bal karom belső felén. Lenyűgöző, milyen csodaszerek vannak manapság, amiknek hála a bemutatókon nyoma sincs az ilyesféléknek.

Ha megkérdezed, hogy mit szeretek, valószínűleg a Top ötös így hangzana:
► A szüleim, akik tisztességesen felneveltek, eltűrték a tinikorral járó szeszélyeimet, hogy olykor suli helyett máshol voltam, nem borultak ki teljesen, amikor otthagytam az egyetemet, s még akkor sem, amikor előálltam azzal, hogy elmegyek egy fehérneműüzlet modell-castingjára, hanem mellettem álltak és azt mondták "Jól van kislányom, ha te ezt szeretnéd, akkor csináld, mi itt vagyunk Neked!"
► A munkám. Tudom, valószínűleg a csekély létszámú kivétel közé tartozom ezzel a kijelentéssel, de mindig is érdekelt ez a világ. Még tízenévesen az exem eléggé sok sulis anyagához én voltam a modell, és még valami idióta reggelizőpelyhes reklámfilmbe is jelentkeztem brahiból. És ugyebár azt mondják, akkor a legjobb, ha azt teheted, amit szeretsz.
► Az állatok. Egészen kiskorom óta odavagyok értük, volt cicám kiskoromban és két törpehörcsögöm. Most azonban a munkám miatt inkább amellett döntöttem, hogy nem kéne. Vérzik a szívem, s legszívesebben körbevenném magam mindenféle szőrmókkal, de ez van.
► A zene. Régi-új, nem számít, csak jó ritmusa legyen. Olyan, aminek át tudom adni magam teljesen, vagy épp ki tudom kapcsolni az agyamat.
► És végül, de nem utolsó sorban, nincs is annál jobb, mint amikor összeülök a barátaimmal, s egy jó sörözős-borozós-dumálós estét tartunk. Mint régen, a fények és a csillogás előtt.

De vannak nem szeretem dolgok is az életemben, hogy csak egy párat mondjak:
▼ Első helyen a kedves exem áll. A mindent elsöprő vadregényes, perszelő románcunknak hamar véget vethetett volna, hogy modell lettem, de nem. Én hülye vért izzadva beszuszakoltam őt a céghez, fotósgyakornoknak. Gondolom innentől kezdve nem okoz senkinek meglepetést, ha megjelenik a sorok között a megcsalás, a megtörtség, a megalázottság érzet, amit persze senkinek nem mesélhetsz el és vágj jópofát. De ez még korántsem a jéghegy csúcsa...
▼ Erőszak. A szó mindennemű értelmében, de ehhez nem kívánnék többet hozzátenni. Ez olyan privát dolog...
▼ Modellek, akik megkurvulnak. Attól, mert szép vagy és híres, még ribancnak nem kell lenned. Hiába fekszel össze a fotósoddal, az ügynököddel, a bárkivel, aki feletted áll, a sikered talán még nagyobb veszélybe kerül, hisz ha egyszer nem azt teszed amit kérnek tőled... A média plüssnyuszi lesz a polcon a gondjaidhoz képest.

2014. Las Vegas

Szokványos nap. Semmi különös, ha azt nem számítjuk bele, hogy legalább másfél órával hamarabb érkeztem a szoliba mint ahogy a műszakom kezdődött volna, csakhogy egyrészt ne otthon unatkozzak, másrészt hogy Shanica barátosném napját szebbé tegyem ezzel.
Csak úgy csacsorásztunk. Néha azért kimentünk a szoli elé egy cigire, de többnyire ő a pultban ücsörgött, én meg a kanapén heverésztem a kutyájával, Gummy-val.

- És találtál már valami ínyedre való melót? - kérdezi tőlem egyszer csak Shan, amire a válaszom először csak egy hangos levegőkifújás volt. Na ez az, témánál vagyunk. Szeretek itt lenni, nem arról van szó, csak ez olyan gyorsan monotonná válik. Még csak két hónapja ajánlott be, de én már másfelé nézelődöm. Nem tehetek róla, nekem kell a pörgés és bárki mondjon bármit, egy szoli nem kavarja föl az állóvizet.

- Nem, egyelőre nem. Kicsit meg vagyok lőve így szakma meg ilyenek nélkül - mondom, miközben Gummy fülét gyűrögetem. Imádnivaló kis dög. Egy igazi kis izgága törpespicc. - De ezt gondolom nem Neked kell bemutatnom - teszem még hozzá felnézve rá. Ő is hasonló cipőben van, csak ő abszolút nem akart egyetemre menni. Ha jól tudom, valami fodrász vagy sminkes tanfolyamot csinál most éppen. Őt ez mozgatja, nem a diploma.
Közben felém dob egy szál cigit, jelezve szándékát, majd kint folytatjuk a diskurzust.

- Tudom, hogy téged jelenleg nem mozgat a tanulósdi, de ha mást nem én a helyedben beiratkoznék valami tingli-tanglira. Hogy legyen mihez nyúlnod, ha úgy esik. Ez mellett a meló mellett simán belefér - mondja mosolyogva. Mástól ezt biztos tukmálásnak venném. - Amúgy facebookon nem néztél még szét? Van egy csomó csoport ami ilyenekkel foglalkozik - pattan ki fejéből hirtelen a szikra. Erre én nem is gondoltam, pedig teljesen egyértelmű lenne.



Később...

Már én vittem a szolit, s most Shan henyélt a kanapén, mivel még mindig volt miről dumálnunk. Néha meglepő, honnan van ennyi beszédtémánk.
Őszintén szólva a melókeresős témát én már el is felejtettem, mikor Shan egyszer csak a telefonja mögül elkezd nekem álláshirdetéseket olvasni. Némelyikhez igen cifra kommentárt fűzve, amin én iszonyat jókat mulattam. Közben be-betévedt egy-egy vendég, ami őt abszolúte nem zavarta, csak csivitelt nekem még akkor is amikor nem hallottam.

- Aaah, itt van egy nagyon szimpi! - emeli föl a hangját, hogy most aztán tényleg odafigyeljek rá. -"Újonnan alakult fehérneműcég (Heaven Of Underwear) keresi arcait, 19-30 év között. Megjelenés a castingon smink nélkül vagy natúr sminkben..." Van itt telefonszám is, de holnap kezdődik a casting. Én a helyedben megpróbálnám, el is viszlek - pörög föl teljesen. Ilyenkor annyira imádni való, de félelmetes is.

- Ám legyen Frau Führerin! Egy castingon nem múlik a világ, maximum nem felelek meg - egyezem bele készségesen. Na jó, valahol tudat alatt már az én fantáziámat is megragadta a dolog. A holnap vízválasztó lesz, előre érzem.



Nem mondhatod el! - visszhangzik a fejemben, miközben kapucnival a fejemen, felhúzott térdekkel ülök már legalább egy órája a buszon. Először haza akartam menni. Haza anyáékhoz, sírni. Rengeteget sírni, de nem tehetem. Apa egyből rápörögne a rendőrségre, hogy vetessünk látleletet, hogy jelentsük föl, hogy tapossuk el a férget! De nem lehet.
Aztán eszembe jutott Shanina, de hozzá sem mehetek. Neki sem mondhatok erről semmit, hisz ő is erőltetné, hogy hozzam nyilvánosságra a dolgot. Basszam szét a karrierjét, amit nekem köszönhet, de nem lehet! Ha megteszem, a sajátomnak is adok egy hatalmas maflást. Minden olyan dolog, amit felelőtlenül elkövettem anno, minden a napvilágra kerülne.

Zokogok, mint valami pár éves kisgyerek, akire anyu ráordított, hogy ne rosszalkodjon. Pedig most nem is voltam rossz. Én nem csináltam semmit.
Fáj. Iszonyatosan fáj, de még az orvoshoz sem merek elmenni. Bár ilyen későn valószínűleg nem is örülne nekem. Ha jól érzem, vérzek is. Mármint alul. Az ajkamból folyamatosan szivárog a vér, de a másik... Csak kapkodok a levegőért, valószínűleg ha nem próbálok kicsit megnyugodni, el fogok ájulni.
A szemeim már most be vannak dagadva, holnapra valószínűleg monoklim is lesz.

Mennem kell valahová és lehetőleg még az éjszaka folyamán. De hová? Kihez? Ki az, akiben megbízhatok?