Paul Harrison
Párizs 1977. Szept. 26. 40 Mosogató/Karikaturista Artists Adrian Brody | |
Amit jó ha tudunk...
◆ pozitív tulajdonságok:
* kedves, segítőkész, szívélyes
* gondoskodó, önellátó
* reményteli, kitartó és küzdő típus
* művész lélek olykor lételeme is a magány
◆ negatív tulajdonságok:
* félénk, visszahúzódó, viszonylagos önbizalomhiánnyal küszködik
* időszakos dohányzás, pl ihlethiány esetén akár láncban is
* szomorúság(?) depresszió.. talán. Egy veszteség emlékének éles térhódítása a fejében
* néha magányos. Olyan igazán magányos, amikor úgy érzi elveszett minden és az ég világon semminek sincs értelme
◆ egyebek:
- Karikaturista, vagyis napi 8 órában dolgozik egy vendéglátó helyen, mosogat, de minden egyes csepp szabadidejében kinn ül a parkban, egy téren, és szinte centekért megrajzolja az embereket. Kedve telik benne. És szereti látni a boldogságot az arcokon.
- Védtelen.. vagy legalábbis tökéletesen védtelennek érzi magát, még ha erejében teljes is, a főiskolai úszóbajnokságok sorozatos nyertese volt, még ma sem hagyja ki az edzést, amikor csak teheti.
-> Konfliktuskerülő.. éppen ezért ha valaki egy kicsit is negatívumot lát benne, nekimegy. Nem kell hogy hibás legyen, szavakkal vagy tettekben de jó néhányszor ellátták már a baját. Nem nem tud védekezni.. nem.. mer!
-> Az anyja francia, az apja amerikai volt. Így a vízum alapjáraton jár neki, de amíg az apja még idejekorán meghalt egy vonatszerencsétlenségben, az anyja nem sokkal utána követte. Egy árvaházban nevelkedett, szorították mindig sarokba a többiek, de neki csak egy toll kellett, egy papír, egy csendes hely és máris önmaga elé tárt mindent. Egy egész világot ami csak a fejében létezett. De sokszor csakis ez mentett meg mindent.
-> Egy lány… egy párizsi lány… mert mindenkit utolér egyszer a végzet.. nagyon szerelmes lett. Őrülten. Boldog volt. Hihetetlenül boldog azt hitte már semmi baj nem jöhet, de aztán mégis…
Ha van még mit mondanod...
Zene..♫(feltétlenül)Az eső halkan kopogott. Nem átallott megkoppanni a kietlen, hideg utca kockakövén. Gyenge pára járta át a környéket, ahogy a régi, ütött-kopott ház sarkán elernyedten támasztottam a falat a sötétben. Semmit nem tettem. Csak néztem az útszéli pocsolyákban megcsillanó fényeket, és messzire vitt a fejem. Az eszembe idéztem minden egyes percet. Minden egyes órát amit vele töltöttem. Napot.. évet.. mintha csak egy pillanatba fojtva tűntek volna fel az emlékek és pont ez volt az a pillanat. Itt.. most.. alig egy évvel a történtek után, pont ez a nap. Az évforduló… Éppen egy éve volt. Halk szívmonitor hangja töltötte be a hófehér csempével borított termet, egy fehér ágy, kattogó műszerek, és egy kéz a kezemben. Az ő keze. Megtört és hideg.. mégis az a pillantás minden egyes emléket visszaidézett. Mindet amit vele tölthettem. Minden napsütést.. minden nevetést.. boldogság.. amikor még azt hittem majd együtt töltünk el egy egész életet. De nem így történt. Mégsem tudtam haragudni érte. Csak szorítottam a kezemben azokat a sápadttá vált, gyenge kezeket és csak néztem a szemeibe. Emlékezetembe véstem minden egyes percet. Minden egyes erőtlen szót:
Élned kell! Nélkülem.. – hallottam még mindig a fülemben és azok a szemeimbe pillantó égszínkék tompa fényű szemek még mindig ugyanarra kértek..
Muszáj hogy boldog légy.. hogy ÉLJ! Nélkülem… - éreztem ahogy életre kell egy utolsó könnycsepp, velem együtt elnyeletve az esőben, és éreztem ahogy távozik az az utolsó lélegzet. Az volt az utolsó. A kór legyűrte. Ő mégsem tudott soha haragudni érte. Egy hős volt. Az életem hőse, és mellette én is csak hős lehettem.
Muszáj volt letöröljem arcomon a szemerkélő eső keltette vizes cseppeket. Mennem kell.. Tovább. Így szólt az üzlet. És én megtettem. Hátrahagytam Párizst, hátrahagytam egy régi életet, a parkot.. a tereket.. az embereket, amint felnevetnek ha kézhez kapták az elkészült képeket, és az örömöt. A mosolyt.. a nevetést.. egy boldognak szánt életet, és tudtam, jönnöm kell.. mennem kell, hogy utolérjen egy új kezdet.
Alig néhány hónap volt amit itt töltöttem. Új munka, új helyzet, körülöttem megújult emberek és egy teljesen más világ ami körbevesz. Más volt. Teljesen idegen, mégis magában hordozta a megújulást.. a csendet. A lehetőséget. Újszerű terek, új parkok, új helyszínek, színek.. nevetés.. és mondvacsinált ígéretek. Jobb lesz! Könnyebb.. Egyszer. És én hittem bennük. Hinnem kellett. Hisz ezek jelentették magát az életet. Mert megígértem.
Csendben löktem el magam otthagyva a porladó ház falát. Az eső még mindig esett.. halkan peregve áztatta fel az útszéli bokrok ölelte csendet. Én meg csak lépkedtem. Sehol egy lélek, sehol senki sem, csak a cipőm hangos visszakoppanásai visszhangoznak a sötétben, egy libbenő láng, nesztelenül gyújtotta meg a számban feszítő izzó parázsvéget, és tovább folytattam az utamat. Oda ahonnan jöttem. Vissza a sötétbe. Ahol majd vár a boldogság ígérete. Holnap.. Igen, holnap biztosan megérkezik végre. Jönnie kell.. hisz megígérte.. És vékony mosoly megjelenve a szám sarkában tovább tartottam a hotelbe, az időközben hangtalanul elcsendesült esőben…