Vidáman és nem kis büszkeséggel vágok neki a jól megérdemelt shoppingtúrának.
Baj nélkül megúsztam April buliját, tartottam magam a megbeszéltekhez. Anya úgy megdicsért, mintha egyetemi értesítőt kaptam volna.
Apa csak röviden fejtette ki, hogy ezt várta tőlem, hogy rendesen viselkedjek ne menjek bele minden baromságba csak azért hogy feljebb kerüljek a népszerűségi listán.

Ma tehát engedélyt és nem kevés pénzt kaptam egyik kedvenc tevékenységemhez.
És nem akarok gonosz lenni, de anya elutazott a mesés Hawaiira, úgyhogy nem tudott velem jönni, marad a szokásos kíséret. Mira az "udvarhölgy", a testőr és a sofőr. Utóbbi kettő épp brutális hamburgereket töm magába a kocsiban villámgyorsan, nehogy túl sokáig maradjak védelem nélkül.
Cöh! Mi a francnak nekem ekkora kíséret? A brit trónörökösre nem vigyáznak így! Szégyen.
Nekem bőven elég lenne Mira, aki lassan leszokik arról, hogy kritizálja a cuccokat amiket veszek, mert időközben boltkóros lett.
Már van nálam pár bevásárlótáska ahogy Mira karján is himbálódzik egy. Kicsit lemarad tőlem, hogy utánanézzen jönnek-e már a fiúk, vagy még zabálnak.
Bárcsak végigennék az egész menüsort!

A csörömpölésre felkapom a fejem. Mi a fene? Sietve indulok a zaj irányába, nem törődve a többiekkel, meg azzal, hogy miféle veszélyek leselkedhetnek rám.
Végre valami izgalom. Persze, könnyen lehet, hogy csak kidőlt egy üvegtábla, de akkor is....Meg kell néznem.
Még hallom, ahogy Mira utánam kiabál, de nem érdekel. Tudni akarom mi történt.
Egy medve állja utamat....Egy fekvő medve... MEDVE!

-Baasszuuuuss!! -tör ki belőlem, ahogy nézem a dögöt és az üvegcserepeket. Aztán felpillantok és lefagyok...Eljut az agyamig, hogy ez bizony nem baleset..Könnyen lehet, hogy egy rablás került az utamba, vagy én az övébe...És az elkövető itt áll előttem.
Csak meredünk egymásra. Elindul bennem egy sikoly, de szinte abban a pillanatban érzem az ütést...és minden elsötétül.
Már nem látom, ahogy Mira őrültként száguld utánam, hogy megmentsen..
"Hála" az ütésnek, a káoszból kimaradtam.

Valahonnan távolról érzékelem az egészet, de alig egy percig, mert fájdalom hasít a fejembe és visszasüllyedek a sötétbe.

Amikor újra érzékelek valamit a ködön át, az már sokkal kellemetlenebb.
Mindenem sajog, de nem merülhetek vissza a jótékony sötétségbe, ahol nincs fájdalom. Lassan tisztul a kép, a fájdalom erősödik. Lassan kinyitom a szemem...és elönt a jeges borzongás. Sikítani akarok de nem megy. A számon ragasztószalag. De nemcsak ott a bokámon és a csuklómon is szorosan ott az ezüstszürke béklyó.
Félek..rettegek..Amennyire lehet körülnézek. Valami lepusztul szobának tűnik a hely. Három ócska fotel, valami kanapéféle, olyasmi amin én is fekszem. Az asztalon papírok, kajásdoboz és még ki tudja mi. A legjobb állapotban  a tévé van, bár én már nem vinném be a szobába.

Hangokat hallok kintről. A szívem hevesebben ver, sírás fojtogat. Lehunyom a szemem...Érzem ahogy a könnyek utat törnek maguknak és lecsurognak az arcomon.
Némán sírok és rettegek.
Elraboltak...Váltságdíjat fognak követelni, hiszen az apám nagyon gazdag. Aztán elküldik neki az egyik ujjamat vagy a fülemet...és a végén..a végén, amikor átvették a pénzt, akkor ők átadják a fejemet...De mielőtt kinyírnának nyilván meg fognak erőszakolni.

A rémesebbnél rémesebb képek egyre csak sokasodnak. Csak belül kiabálok az apám után kérve, hogy siessen, mentsen meg és hívja haza a mamát.
Francba...Az a két majom tényleg rendelt még egy adag kaját, Mira meg lemaradt, hogy sürgesse őket...Én meg itt fogok meghalni darabokban.
Mocorgok egy kicsit, szemügyre veszem a ruhámat. Nem szakadt el, sőt mindkét cipőm rajtam van...és az ékszereim is megvannak.  
Ez utóbbi tény egyáltalán nem nyugtat meg. Vajon mi a tervük velem? Lehet, nem is váltságdíjat akarnak....hanem...eladnak....Nem, nem akarok ebbe belegondolni. Tovább sírok némán és az ajtót figyelem.
A beszélgetésben szünet áll be.
Jönnek..
Az ajtó kitárul és csak egy ember jön be. Láthatja a rémületet az arcomon, de nyilván nem érdekli. Rá nem hatnak az érzelmek, csak a fájdalom, a halál...Na meg a pénz.

Penge villan, de már moccanni sincs erőm. Lehunyom a szemem és várok.
És betartotta az ígéretét tényleg szétvágta az az ocsmány ragacsot a kezeimen.
Aztán felkel és otthagy, csináljam én tovább, ha jobban akarom érezni magam.
Tépem is mint az őrült, a számról is olyan durván, hogy felsikoltok. De ezt is jó érzésként élem meg.
A lábamról nem szedte le. Nem próbálkozom, hátha megint előszedi a pengét és a nyakamat fogja nyiszálni. Elvonult bagózni.
Épp ideje volt "frissiteni" az áporodott szagot.

-Tessék? - kérdezek vissza meglepetten. Mostanáig úgy hittem elraboltak. Rakom össze a képeket. Üvegcsörömpölés, medve...filmszakadás.
Kezdem sejteni. Megzavartam egy boltrablást, ezért emberrablásra váltottak. Talán azt is tudják már ki vagyok és nagyon örülnek. Mert jó csomó pénzre számíthatnak a családomtól.
-Épp csak arra jártam...Vásároltam...Nem az én hibám. -mondom halkan. Aztán összeszedem magam és rákérdezek a lényegre.
-Mira..Mirát megöltétek? - Tudni akarom, bármi is az igazság. Lehet, hogy puszta kézzel ment neki egyiküknek és az tövig nyomta bele a kését. Vagy golyót eresztett bele...vagy...vagy éppen az ő pengéje oltotta ki az életét. Az amivel az előbb elvágta a ragasztót.

-Már indultunk hazafelé...Különben is...Ez Vegas. Szülői engedéllyel és kísérettel voltam az utcán.
Remélem, sikerült fel fognia, miért fordulhatott elő, hogy én is akkor voltam az utcán amikor ők. Egyelőre nem kívánok többet mesélni a dologról. Ez nem a kiteregetések ideje.
Nem fogok mesélni neki partikról, meg a szülői büszkeségről, hogy jól viselkedtem. Tutira kiröhögne. Az ilyenek már a homokozóban is veszélyesek, nemhogy tizenévesként.
-Mira a nő aki velem volt! -mondom nem kis felháborodással a hangomban. Lehet, hogy észre sem vették? Vannak még csodák és Mira él, csak épp marékszám eszi a nyugtatót és szívja dobozszám a cigit?
-Kiskorom óta ő vigyáz rám...- hajtom le a fejem, mert nem akarom látni, ha esetleg elvigyorodik, hogy minek egy lánynak az én koromban még mindig dada.
Nem azért mert gyengeelméjű vagyok...Hanem mert egészen más körülmények közt élek mint ő.
Nyilván ezt kívánja leverni a sorson, vagy Istenen azáltal, hogy elrabol és franc se tudja mit fog csinálni velem.
Tényleg nem tudom. Először kiszabadít aztán társalog. A haverjait sem hívja be, nem fenyeget késsel, pisztollyal vagy mással. Az ékszereimet sem akarja.
Kezd idegesíteni a dolog.
Arról nem is szólva, hogy kezdek éhes lenni.

-Nem tudom mit csinált. Kicsit lemaradt tőlem.
Ja, lemaradt, mert a zabálókat akarta sürgetni én meg elment megnézni mi volt az a bizonyos zaj, aminek "hála" ide kerültem.
-Szóval él? -pislogok fel őrzőmre. Lehet, furcsállja, hogy aggódom valakiért miközben én közelebb vagyok a halálhoz mint egy nyolcvanéves.
-Szegény, tutira kivan...Biztos belenyomtak egy adag altatót. Három napig fel sem fog kelni.
Ezt csak úgy magam elé mondom, eszemben sincs szánalmat kelteni. Félek, hogy csak felbosszantanám. Nem tudok kiigazodni rajta.

-Van már valami tervetek...velem? Vagy még nem tudtatok megegyezni? -kérdem, talán kicsit meggondolatlanul.
Nézem, ahogy az asztalon lévő szemetet mustrálja. A közelébe nem mennék annak a kupacnak. Szerintem némelyik már magától is útra kelne a szemetesbe.
-Egy kis víz jól jönne..vagy valami...-válaszolok a kérdésére és ez már kicsit tétovább mint amikor én kérdeztem.
A fejem megint fájni kezd, kicsit megdörzsölöm, hátha használ, de egy aszpirin és némi alvás jobb lenne.
Alvás? Itt ugyan egy percet sem fogok aludni!

-Még nem döntötted el? Kösz szépen, akkor nyilván hosszú és fájdalmas napoknak fogok elébe nézni.
Sokkal jobb lett volna, ha nem a kiszabadításomra használja azt a pengét. Egyébként meg, minek csinálja, ha úgyis kinyír a végén?

-Ezer  bocsánat, hogy beszélek. Ha adsz papírt meg ceruzát, a hátralévő napokban csak írásban fogok kommunikálni. Egyébként meg, mi a francot láttam én? Egy óriási, randa, döglött medvét, meg sok üveget a járdán. A medve kifejezetten gusztustalan volt.
Kezd egy kicsit dühíteni a helyzet. Kiszabadít, aztán zavarja, ha beszélek. Ráadásul azt sem tudja mihez kezdjen velem. Fogadok, a haverjai tele vannak kész tervekkel.

Elveszem tőle a poharat és némi tépelődés után elmormolok neki egy halk köszönetet, nehogy ismét kiakadjon és mohón beküldöm a pohár teljes tartalmát. Mintha a fejfájásom is csillapulna a hideg víz hatására.
Amikor megemlíti az automatát, csodálkozva nézek rá. Megint beszélnem kell. A helyzet magyarázatra szorul.
-Nem mehetek ki. A lábam még össze van kötözve. Nem szeretnék találkozni a haverjaiddal, amíg nem muszáj...és ami a legfontosabb: Nincs egy vasam sem. Elraboltatok. Rémlik?
Nem lepne meg, ha ezek után puszta kézzel verne agyon. Sokat beszéltem. Az ő mércéjével mérve túl sokat.

Úgy látszik ő a némaságot választotta. Vagy legalábbis a limitált mennyiségű beszédet.
Így is jó, de ha kitalálta, mit fog kezdeni velem, remélem azt majd bejelenti.
Visszaadom a poharat és ismét megpróbálok kényelembe helyezkedni. Lehetetlen küldetés.

-Tényleg..Hoznál nekem..? - kérdezem hitetlenkedve. Érdekes egy emberrablás ez. Vajon hány ilyen esetben gondoskodtak a rablók a túszról, ha azt jobb lett volna inkább kinyírni?
Na erre mondaná anyám, hogy abszurd. Hogy ilyen nem fordul elő az életben. Meg hogy ez az ellentmondás magasfoka.

-Még nekem is furán hangzik, de köszönöm. Remélem, a haverjaid nem törnek rám, amíg nem vagy itt.
Ez valóban hülyén hangzott. Még megtörténhet, hogy megkedvelem és azt igazán nem kéne.
Amikor kintről felhangzik valami örömujjongás-féle elfog a félelem.
Jobban örülnék, ha nem hagyna egyedül, de akkor meg ugye nem lesz kajám. Tehát marad a remény, hogy a nagy üvöltözésben elfeledkeznek rólam.

Ha ő mondja...akkor nem aggódom. Hát dehogynem!
Aggódom, félek, rezelek...ja és a sírás is fojtogat. Ez az időhúzás teljesen kikészít.
Figyelem, ahogy kisurran, mintha neki sem lenne biztonságos odakint ezekkel a tahókkal, akik üvöltöznek odakinn.
De mégis az ő haverjai, úgyhogy csak nekem van okom (és jogom) félni tőlük.
Befordulok a sarokba és utat engedek a könnyeimnek. Talán mire visszajön már kisírom magam. Az ilyesmi nem hatja meg ezeket, inkább csak feltüzeli. Nem hiányzik.
Az őrjöngés csillapult valamelyest, biztos most beszélik meg a következő lépést. Nem érdekel. A falnak fordulva sírok. Úgy istenigazából már az sem érdekel, mit határoztak. Csak legyen már vége.

A szabadulási kísérletnek nincs értelme. Innen csak egy kijárat van. Szóval reménytelen. Sikítozni meg kész öngyilkosság.
Ha nem ölnek meg, ha nem adnak el prostinak, akkor mit akarnak? -Szervkereskedelem!-villan be a cseppet sem biztató lehetőség. Fel fognak darabolni és eladnak valahol jó messze.

A csendre figyelek fel. Elmentek volna? Ez persze képtelenség, mert bár a lábam még meg van kötözve, akkor sem jó ötlet magára hagyni a túszt. Vagy lehet, hogy "őrzőm" mást mondott nekik? Mindenesetre ez most rémisztőbb mint amikor itt voltak.
Visszafordulok és az ajtót figyelem....