Alapvetően rohadtul semmi kedvem hozzá...
Suhan át az agyamon sután a gondolat, miközben engedem magamra a monotonon záporozó cseppeket a zuhanyzó alatt állva. Csak állok lehajtott fejjel, miközben karjaimmal a falat támasztom. Nézek lefelé és azon morfondírozom, hogy vajon mit fog nyerni az a személy ezzel a szívességgel, hogy elmegyek erre a rendezvényre.
Hiszen tény és való, alapvetően érdekel a téma, és még a maga módján jártasnak is vallanám magam benne, függetlenül attól, hogy mégis rettenetesen kívülállónak érzem magam a témától.
Majdnem annyira, mintha egy vak embernek akarnád elmagyarázni, hogy miért nem látja a színek mélységét és a köztük fellépő reakciók által létrejövő egyveleget.
Lehunyt szemmel fogadom a forró víz minden pillanatát, ahogyan felhevíti a testem minden pontját. Talán még jobban is, mint a legforróbb szex, vagy egy mennyei lövés a legjobb drogok által.
De vajon...van még más is, ami érdekel?
Ahogyan ez így, realisztikusan megfogalmazódik a fejemben, mint kérdés, kinyitom a szemem. Csak nézek meredten magam elé a csempéket bámulva, mialatt veszek egy mély levegőt. Mintha a választ várnám, ami bármelyik pillanatban megérkezhet eme élettelen anyagokból. Persze, ez is bekövetkezhetne, ha éppen jól szét lennék cuccolva, de jelenleg nem.
Bármennyire is kaotikusan és hedonista módon élek, bármennyire is sivár a lelkem, attól még...attól még igenis vannak céljaim, terveim.
Vannak...?
Hasít belém villámcsapásként egy újabb kérdés, amire értelmetlen lépésként az merül fel bennem, hogy most jól bele kellene csapnom ököllel a falba. Nem teszem. Miért is tenném?
Egyáltalán nem zavar a kérdés, inkább...nem értem meg teljesen. No nem azért, mert buta lennék, hanem...nevezzük inkább úgy, hogy vannak az életnak olyan fehér foltjai a számomra, amik bár léteznek, de nem bírnak jelentéssel. De totál semmivel.

Röpke percek múlva már a szobámban állok. Semmi extravagáns flancolás, alapvetően a kényelem a csicsa előtt, de tény, hogy néha azt is szeretem, ha úgy van. Ám jelenleg mégis az egyszerű, de nagyszerű berendezkedésben hiszek és ennek megfelelően ezt tükrözi a szoba is.
Rápillantok az órámra, alig pár perccel múlt este 6, 8-kor kezdődik. Elvileg. De valószínűleg így is lesz, ezt nem szokták elcsúsztatni, szerintem szeretik a pontosságot. És ez jó. Alapvetően én is kedvelem. Néha, de nem kétséget kizáróan.
Szóval, ennek fényében, miközben szélesre tárom a gardób szekrény ajtaját és pontról pontra szemügyre veszem a tartalmát, azon gondolkodom, hogy vajon...mennyire lesz ez egy sznob esemény. Gondolom a sima farmer és egy trikó+bőrdzseki biztosan nem menne át nekik.
Persze, meggyőzhetném őket ennek ellenkezőjéről több módon is, de mivel ez egy szívesség behajtása, azért az íratlan törvények rám is vonatkoznak.
Sohase szegd meg, ha a szavad adod valakinek, hogy tartozol.
Csak ez az, ami mindenek felett áll. Vagy talán az egyetlen.
Nagyobb sóhaj, miközben megrázom a fejem, hogy kitessékeljem a szemembe mászó tincseimet, és végül arra az elhatározásra jutok, hogy a ma este puccos leszek. Durván.

Rövid keresgélés után össze is válogatom a szegényes felhozatalból azt az 5 márkát és a hozzájuk tartozó ruhadarabokat, amik szerintem megfelelnek ennek a partynak: Calvin Klein, Ralph Lauren, Hugo Boss, Burberry, Giorgo Armani.
Ezekkel tuti nem veszíthetek és lógok ki a sorból. Így max ők érezhetik magukat szarnak mellettem, de nekem semmi okom sem lesz az ellenkezőjére.
Tetőtől talpig magamra öltöm a testre simulós esti szettem, hozzá a megfelelő karóra. Gondolkodom, hogy egy pecsét vagy egyéb mintájú gyűrűt is feltegyek-e vagy bármi nyakláncot, de már a gondolatra is rosszul vagyok tőle, tehát tutira nem lesz ilyen.
Ellenben mandzsetta gombokat, illetve kikapok egy szál fehér rózsát a szobában lévő vázából, amit elegens mozdulatokkal szépen meg is farigcsálok, hogy bele tudjam tűzni az egyik zsebbe.
Elégedetten szemlélgetem meg magam a tükörben.
Egy dögös szexördög vagy, oda és vissza lesznek ezek a lélekturkászok, függetlenül, hogy a Te lelked milyen...hehe
Mosoly fut át az arcomon, mint rémült gyerek az úttesten, akit bolti lopáson kaptak, majd becsukom a szekrényt.
Megropogtatom a nyakam is, ujjaim,átmozgatom a testem, amennyire a ruha engedi az anyagát, hogy mozogjak benne. Szerencsére, ennél a minőségnél ezek már sokkal többet engednek a maximális kényelem mellett, mintsem sérülés keletkezne bennük, így amint ezzel is megvagyok és némi fegyvert is magamhoz vettem, mert anélkül olyan meztelen lennék,mintha egy szál pöcsben kéne a város utcáin sétálnom: készen állok.

Az autóút rövid, de annál hosszabb ideig tart az esti csúcsforgalomban araszolva.
Ennyi erővel gyalog is mehetnék.
Ahogyan ez megfogalmazódik bennem, már nyitom is az ajtót és kiszállok az autóból. A kulcsot is benne hagyom a járó motorral, egyáltalán nem érdekel.
Tudom, hogy most a 2 testőrőmből az egyik biztosan ki fog ugrani a mögöttem araszoló kocsik valamelyikből és el fogja foglalni a megüresedett helyemet és majd jönnek a megnyitó helyszínére. Ebben és emiatt nem kételkedem, de nem is igazán izgat.
Úgy istenigazából igazán kevés dolog izgat. Mármint lelkileg, nem testileg. Már az utóbbinál azért ezt viszonylag hamar el lehet érni több dolog által is.
Az előbbinél pedig...egy fehér lap vagyok, ami tisztább, mint a legtisztább hó. Bár, mint olyan, itt L.V.-ban kb. ismeretlen fogalom a rettentő hő miatt, amit az itt található gépek termelnek.
Látni persze látni, ha olyan az évszak és esik, de ennyi. Kb ez a max. Legalábbis, ami a belvárost illeti.
A külső részeken, ahol bentről kifelé haladva szegényedik a réteg és csökken minden IS, fordított arányban nő a természet és ezzel együtt a hó "ereje" is. Ott már lehet látni azt, amit a belvárosban csak a levegőben.

Közben, mire teljesen kifejtem önmagamban és saját magam számára ezen gondolatmenetet teljes egészében, már meg is érkezem:
Bellagio Conservatory & Botanical Garden.
Flacos agyturkászok...
Úgy vélik, hogy a hely varázsa már eleve egy magasabb szintre emeli a társalgás színvonalát, mely által még inkább kiteljesedik a lélek nemessége és nagyszerűsége.
Meg a....
Inkább nem fejezem be ezt a gondolatot, és máris terelem magam tovább erről a gondolati síkról, mielőtt még azt venném észre, hogy a lelkemet akarná megérinteni egy olyan érzés, ami nincs, nem érdekel és érdektelen a számomra.
A meghívottak listáján természetesen előkelő helyen szerepel a nevem, így gond nélkül bejutok a puccparádé első fázisába, ahol mindenféle kiöltözött, de mégis olyan magasan hordott orral közlekedő, bőszen páváskoldó alakokat látok, hogy majdnem elhányom magam.
Ezt elkerülendően arra gondolok, hogy inkább megkeresem az italpultot, vagy egy puncsos tálat, vagy bármit, amiben legalább némi alkohol van, mert habár most jöttem, de már mennék is innen.
Ám az adott szó kötelez, szóval nincs más hátra, mint előre.
Cél: Inni valamit, vagy valamivel elterelni a figyelmem.
Nyugtázom önmagam számára is egy biccentéssel a gondolatot és már neki is látok néma fürkészéssel a megvalósításának.

~ Úristen Garreth, remélem, hogy tényleg jó okkal hivattál ide...
Sóhajtok egy nagyot, majd mindkét kezemet zsebre dugva, mert épp nincs egyikben sem semmi, hogy foglalt legyen, úgy döntök, hogy adok egy esélyt. Mármint, ennek az egész party dolognak, hiszen még alig pár perce érkeztem és még most kezdődött el. Nem szabad sosem elhamarkodottan ítéletet mondani, mert sosem lehet tudni: ez már bizonyosan többször is bebizonyosodott az évek folyamán.
Ennek és ehhez mérten úgy vélem, hogy körülnézek, amíg még el nem szakad a cérna és úgy nem döntök, hogy vagy magam vagy pedig ezt az egész összejövetelt csapom szét. De nem most. Még nem.
Körbejáratom a tekintetem az alapvetően impozáns volumenű teremben, ami, ha mint építészeti remekművet kell(ene) figyelembe vennem, tényleg egy páratlan alkotás és méltán közkedvelt. Nem csak azért, mert számtalan féle és színe virágnak ad otthont, de a tágas tér lehetővé teszi alkalmi esték lebonyolítására amik, khmm... kevésbé járnak alapesetben nagy felhajtással, hacsak azt nem nézzük, hogy általában ilyenkor ezek a dúsgazdag snob arcok, legyenek nők vagy férfiak, általában atomrészegre csapják magukat és olyankor elengedik a gyeplőt. Olyankor azt hiszik nekik mindent szabad, azon felül, hogy amit józanon gondolnak magukról.
~Szánalmas.
Megkezdem lassú, szinte már mozgóképszerűen darabos, meg-megálló mozgásomat a terem középén elhelyezkedő medence körül, melyet, minő meglepő, köröskörül (is) virágok garmadája borít. A színesztétika jegyében és fényében pár méterenként - főleg, ha fajta és kategória szerint nézzük - a növények színe hullámzóan változik, a világostól a sötét felé haladva, vagy visszafelé. Mintha csak a tenger hullámzását próbálnák megszemélyesíteni a világ metafórikus elrendezésmódjával. Ennek párhuzamos párjaként a a kupolarész feletti részeken - a szokásos és normál módon elrendezett fénymegvilágításon felül is, illetve azok égőinek fényerejében - olyan változtatásokat hoztak létre, amelyek harmonizáltak az alattuk elterülő színekkel.
~Hmm, ez a része nem csak szép, de még okos megoldás is, nem mellékesen, nagyszerűsége az egyszerűségében rejlik.
Jegyzem meg magamban, habár a művészet általánosságban, vagy inkább ezen része nem nagyon mozdít meg semmit sem a lelkem legmélyebb bugyraiban sem. De ettől még szemem van, és felismerem, ha valami jól néz ki. Ez pedig eléggé annak tűnik. Egészen kedvem támadt hozzá, így nem is állok ellen a késztetésnek - és arról sincs fogalmam, de nem is érdekel ebben a pillanatban, hogy szabad-e - hogy megérintsem a virágokat, épp csak lágyan, leheletfinoman, ahogyan elsétálok mellettük.
Mindkét kezem kiveszem a zsebemből, a fényre sötétedő szemüvegem pedig kicsit lentebb engedem, hogy onnan is rá-rápillantsak, ha úgy van. Az érintésük valóban simogató, kellemes érzést keltve hullámzik át az ujjbegyeimen keresztül, mosolyt csalva az arcomra általa.
~Ha más nem, már ezért megérte.

- [...] és a humanisztikus irányzat valójában, ha tényleg kompetensen akarjuk tekinteni, akkor...hééé!
Egy kellemes, de annál magasabb női hang ránt vissza a valóságba az érzékelés szimfóniáját megélve. Felhúzom a szemöldököm, ahogyan a hang irányába fordulok és csodálkozó arckifejezést erőltetek az arcomra.
Csak ekkor látom, hogy bár eddig úgy keringőztem a körülöttem lévő, jelenleg kisebb társaságokra és csoportokra osztódott emberek között, mintha itt sem lennének, - mondhatni ösztönösen - most a jelek szerint mégsem sikerült.
Legalábbis, abból az arckifejezésből, ahogyan a nő reám, illetve a jobb kezemre tekint, melyet szintén kinyújtva tartok magam mellett. Épp úgy, ahogyan a balt. Elsőre nem is értem a problémát, hiába meresztem a szememet. De ha már így teszek, akkor felmérem a velem szemben lévő kis társaságot:
Egy három fős női társaság tagjait pillantom meg, ebből 2-en egymás mellett, szemben a harmadikkal, aki csupán törzsből fordul felém, az alteste még mindig a társaság másik két tagja felé van fordulva. Mindannyian hasonlóan vannak öltözve, csupán a ruháik színe tér el, ami szintén megüti elsőre a szemem: fehér, rózsaszín és fekete. A ruha pedig hosszú, strasszköves, sliccelt, oldalt kivágott. A hátrész a lapockáknál teljesen nyitott és szabad, illetve a fenék és a derék rész is szabadon megtekinthető, csak felette egy vékony sávban fedi el némiképp a bársonyos tapintású szövet.
(Kb így: )
Egy pillanatra komikus látványt is nyújt számomra, amire ismét mosoly szalad fel a számra, talán még szélesebben is, mintsem a helyzet megindokolná.
-Pardon?
Vetem oda a kérdést, és még mindig nem nagyon értem, hogy mi a gondja. Majd ahogyan szólásra nyitja azt az a bájos száját, már bennem is kezd felsejleni valami, és már cikáznak is a vonalak a fejemben, hogy mi is történt, miközben nem foglalkoztam a külvilág történéseivel: kéz-bársony érintés-ruha-testrész.
- Maga megfogta a fenekem!!
Szóval így, hogy a hölgy is tudomásomra hozta, vele közel egy időben bennem is összeállt a dolog. Illetve az, hogy ez nem a teljes egészében megszokott környezetem, ahol ez a dolog annyira természetesen és mindennapos szinte, hogy már fel sem tűnik.
Tény, ott is vannak olyanok, akik ezt nem szeretik és hisznek a monopol birtoklásban, főleg, ha ilyen és ehhez hasonló részekről van szó.
-Hogyan?
Adom az értetlent és most már teljesen feléjük fordulva, valamint közelebb lépdelve ráérősen.
- Úgy érti, hogy én, mármint én megfogtam..a fenekét?
- Igen, teljesen és pontosan így értettem! Azonnal kérjen bocsánatot!
Csattan fel ismét azon a kellemes hangján, ami normál hangerőn bizonyosan kellemes hallgatni és az is szinte bizonyos, hogy annál már csak az lenne jobb, ha nem beszédre használná a jelenleg vérvörösre kifent kis száját, de jelenleg, ezen az emelkedett hangszínen inkább kellemetlen, mintsem nem.
Valamint, ezt követően már mások is abbahagyják a csevegést a közvetlen közelünkben és felénk fordulnak kíváncsian, hogy mi a fennforgás oka. Az ilyenek mindig azonnal ugranak, ha valami balhészagot szimatolnak, amin aztán órákig lehetne csámcsogni.
- Ne haragudjon, de azt hiszem, hogy ezt vissza kell utasítsam és egyúttal ki is kell javítsam!
Válaszolom annyira illedelmesen, amennyire egy ilyen helyzet megkövetelné, bár igaz, hogy szemernyire sem gondolom komolyan az elhangzottakat. De annyira mulattat a helyzet, az emberek és maga egészében ez az egész kóceráj, hogy érzem, bele kell mennem ebbe.
Látom, ahogyan a nő egyáltalán nem erre számított, mintha nem lenne ehhez hozzászokva.
~Szó, ami szó, nem rossz bőr, más körülmények között...nyilván.
A másik két hölgy a közveten közelében már egész más tészta; az ő szemükben egyszerre látni kíváncsisággal vegyes kacérságot, és hovatovább, valami mást is csillogni(?).
- Hogyan!?!
Szalad ki a száján, és mivel jelenleg már teljesen előtte állok, teljes testtel felém fordul és látni, ahogyan a bal karját a magasba emelve lendíteni készül. Nyilvánvaló, hogy nem tetszik a válasz és úgy gondolja, hogy ezt itt és most meg kell torolni.
Maga a mozdulat azonban, bár adja a sértettet a hölgy, annyira nem gyors, mintsem amilyen alapesetben lennie kellene, amikor ténylegesen is meg van sértődve. Sokkal inkább érzem színpadias szereplésnek, mintsem valósnak.
~Sok hűhó a semmiért...
Fut át rajtam, és csak a pillanat törtrészéig vekengek rajta, hogy mit is tegyek. Nem teszek semmit sem. Hatalmas csattanással érkezik meg az arcomra az álfelháborodásból született pofon, ami, mint a tóba dobott kavics, vet hullámot és a terem jó részéig el is jut a hangja. Ekkor már lényegesen többen fordulnak felénk, mintsem előtte való volt.
Látom, hogy a pofont kiosztó hölgy társasága éppúgy meglepődött ezen, ám, ha lehet ezt mondani, maga a pofozkodó még inkább, hogy nem állítottam meg/tértem ki előle.
Szinte teljesen döbbenten áll előttem, annyira, hogy még a kezét is elfelejti levenni az arcomról, amiről a mosoly továbbra sem hervadt le.
Bár magamnak, belül elismerem, hogy azért csípett ez a pofon, bármennyire is számítottam rá.
- Szóval ki kell, hogy javítsam...
Folytatom ugyanabban a hangnemben, mint amikor odafordultam, teljesen ignorálva a pofon tényét, amivel teljesen kizökkentem a szerepéből és már a kétkedés nyomai is megjelennek az arcvonásain, hogy ezt talán mégsem kellett volna és túl messzire ment.
A kezét még mindig az arcomon tartja, de már lassan csúszik lefelé róla, ami nem annyira tudatos, mintsem ösztönös lépés. Meg talán a gravitáció, bár nem tudom, nem vagyok fizikus (sem).
- ... ugyanis nem fogtam meg a fenekét. Csupán hozzáértem, maximum végigsimítottam rajta, ahogyan elhaladtam mellette. De akkor sem a szándékosság vezérelt.
Csak..útban volt..a feneke, a kezemnek.
Ezen a levezetett okfejtésen még inkább megdöbben és mint a festővásznon, ez a döbbenet keveredik a pírral, a szégyenkezéssel és a hirtelen újra fellobbanó haraggal, ahogyan hallja és tudatosulnak benne a szavaim, valamint azok súlya és jelentése.
- De tudja mit? Legyen ÖNNEk igaza!Megfogtam!
És ahogyan ezt kimondom, jobb kezemmel egy öles ívet leírva csattintom a hozzám közelebb eső farpofájára a tenyeremet, amit 1-2 pillanattal később markolásra is zárok. Csak hogy érezze a törődést.
Látom a szemem sarkából, hogy többen felhördülnek, a nők egy része pedig a szája elé kapja a kezét. Amelyik nem, annak nyilvánvalóan tátva marad a szája. Akár hallotta az elhangzott beszélgetést, akár nem, hiszen ettől függetlenül a látvány magáért beszél.
A nő arca teljesen lángvörösbe borul pillanatok alatt és pár szívdobbánásnyi ideig a teste és a kezem szoros kontaktusban marad, majd végül győz az akaraterő és az illem bűvös kombinációja, ahogyan lelöki a kezemet a fenekéről és hátrál tőlem pár lépés, egyenesen a társasága karjai közé. Ők (sem) tesznek irányomba semmit sem, csak döbbenten néznek és ösztönösen a "sértettre" helyezik a kezüket, biztosítva ezáltal is a támogatásukról.
-Szívesen! Most már kvittek vagyunk! Legyen szép az estéd!
Tartom a mosolyom továbbra is az arcomon mindaddig, amíg a szavak elhagyják a szám, majd színpadiasan meghajlok. Majd ez után, elvesztve érdeklődésemet az események további folytatása iránt - és nem gondolva a következményekre sem - visszafordulok a megkezdett sétám irányába és folytatnám az utamat. Annyi eltéréssel csupán, hogy csak a bal kezem tárom ki, hogy ismét virágokat simogassak, a jobbat pedig zsebredugom, mielőtt még ki tudja, hogy ki tévedne ismét a kezem útjába: akár véletlenül, akár szándékosan.
(Dexter pedig ehhez hasonló megjelenésben feszít: )

Pár perc már eltelt azóta, hogy már sikeresen megpezsdítettem a csak nemrég kezdődött összejövetel hangulatát, és érzem, hogy ez volt a kanóc végére lehelt tűzcsóva csókja, amely beindítja a folyamatot: valami felé.
Továbbra sincs lövésem sem arról, hogy miért is kellett nekem itt lenni, de a szabály az szabály, ahogyan a szívességet is mindig viszonozni kell. Az íratlan törvény is törvény, én pedig tartom magam ezekhez. Garreth pedig szintén nem vert eddig át. Tehát a kölcsönösség elve alapján nekem is tartani kell magam ehhez. Bár tény, nem haragudtam volna, ha legalább annyit megtudok, hogy mégis kellene találkoznom ezekkel a szürke eminenciásokkal..mert elhiszem, hogy szakmailag elismert tekintélyek lehetnek - bár akár én is, ha nem az lennék, aki és nem más dolgok felé orientálódtam volna, függetlenül attól, hogy hasznosnak bizonyult már számomra is 1-2 fogás az emberekkel való társalgáson át a lépéselőnyéig.
Ám ettől függetlenül az összesereglettek számomra, mint emberek, rettentően unalmasak. Értem én, hogy kell, muszáj és szükségszerű számukra is ez a pózerkedés, de ettől még mindig kérdőjelek között vagyok elveszve, ami nem túl kellemes. Szóval biztosítanom kell a jelek szerint a saját magam számára a mókát és a kacagást, ha nem akarom felvágni az ereimet unalmamban.
Mind kellemesen és szépen fel vannak öltözve: a férfiak elegánsak és pedánsak, a nők pedig csillogóan pávák, ami nyilván és persze szép, de...ennyi. Még az előző "incidens" kapcsán is csak a pillanatnyi zavaromban gondoltam rá, hogy megveszem és elviszem egy pár percre, bár nyilván azon is kiakadt volna. Pedig jelenleg másra és többre biztosan nem érdekelt.
Ahogyan haladok a virágok mentén és bóklászom, forgatom a fejemet erre-arra, megakadt az egyik kintébb eső részen valakin, aki talán még nálamnál is kevésbé illik erre a buliba. És velem ellentétben, aki megpróbálok beilleszkedni - legalábbis a megfelelő öltözék tekintetében mindenképpen - ő látszólag toronymagasról fittyet hány rá. Csak bámul maga elé, ahogyan egy fotósok által használt (?) - gondolom én - fényképezőgépben néz valamit.
~Hmm, azt hiszem már tudom is, hogy mi lenne jó folytatás. De előtte még egy valamit meg kéne tudnom.
Amikor hozzám közelebb kerül az egyik, a tömegek között szentjánosbogárként köröző felszolgálók egyike, odaintem és halkan megkérdezem, miközben egy 20 eurós bankjegyet a mandzsetta zsebébe diszkréten.
- Ne haragudj már drága barátom, hogy egy kósza pillanatra feltartalak...de meg tudnád nekem mondani, hogy lesz-e bármi egyéb program a smúzoláson kívül és ha igen, akkor mikor?
A fiatal srác előbb körül, majd rám néz és közelebb hajolva a fülembe súgja.
- Elvileg 9-kor az elnök akar valami köszönetnyilvánítást mondani. Zenekar van, de csak csendes háttérzenére kaptak utasítást eddig. Valamint állófogadás van, önkiszolgáló svédasztalos felhozatallal.Étel és italfogyasztás korlátlatlan mennyiségben az asztalokon, illetve az italokat mi is felszolgáljuk
Futó pillantást vetek a karórámra: pár perc múlva lesz fél 9. Akkor ez még egy bő félóra, mire meglépi ezt a tevékenységet valaki.
- És áruld már el még, ha nem bánod, hogy ki az a nő, ott, az oszlopnak támaszkodva?
A srác lopva a megadott irányba fordul, majd gyorsan vissza is kapja a tekintetét, félre, hogy észreveszi a nő. Dexter emiatt nem zavartatja magát, jó hosszan végigméri ismét, mielőtt elfordítja a tekintetét a pincér, illetve az egybegyűltek felé.
- Nem tudom uram. Gondolom a meghívott fotósok közül az egyik. Bár...- nyel egyet, mielőtt folytatja - a dress code mindenkire érvényes, pár embert nem nagyon érdekelnek az ilyenek. Én pedig csak a dolgomat végzem. Nem pofázok, csak ha kérdeznek.
- Jó fiú. Maradjon is így. Kösz mindent.
Lapogatom meg a srác vállát, bár nem tudom miért. Gondolom bátorítást remélt, és a testem úgy döntött, anélkül, hogy gondolkodtam volna rajta, hogy megadom ezt a számára. Elvégre néha nekem is lehet vajből a szívem, nem?
Még mielőtt elsiet a dolgára, leemelek a tálcájáról 2 whisky-s poharat, amiből az egyiket a másikba töltöm. Közben az ujjammal vigyázok rá, hogy ne engedjem át a kiöntött pohárból a jeget is, elég, ha csak az egyikben van. Elvégre nem jeget akarok inni whiskyvel, hanem fordítva. Az üres poharat visszahelyezem a tálcájára, majd a másik pohárból hörpintek egy nagyot és megindulok a zenészek irányába. Közben fél szemmel ismét vetek, de ezúttal csak egy kósza pillantást a pinky lány irányába.
Már csak pár lépés választ el, amikor megérzem a telefon rezgését a zsebemben, mert mielőtt bejöttem, lehalkítottam. Elvégre még tőlem is udvariatlanság lett volna, ha bárki hív, akkor felcsörgöm a mindenséget is. Elvégre tudom én az illemet is, az már más kérdés, hogy mikor mit gondolok róla és mennyire érdekel. A számkijelzőn egy ismeretlen számsor, de nem zavartatom magam emiatt.
- Nem tudom ki vagy, de hallgatlak.
Szólok bele a telefonba. Kisvártatva egy ideges hangú fiatal férfi, bár inkább csak fiú hangja csendül fel benne. Csak pár szívdobbanásnyi idő telik el, ahogyan hallgatom a hadarást, a szemöldölöm előbb összeráncolódik, majd felszalad az egyik a meglepődöttségemben.
- Mi a fene...és még mindig él?
Rövid válasz a felelet, majd ismét egy kisebb válasz.
-Értem. Add át.
Némi motoszkálást és zörejt hallok, majd egy teljesen más hangszínű és tónusú hang csendül fel a vonal túlvégén. Biztos vagyok benne, hogy idősebb, mint akivel előtte beszéltem, és még akár azt is megkockáztatom, hogy nálamnál is. Persze, ez igazából semmit sem jelent számomra, csak előzetes információ számomra, már csak a hang(ok) alapján.
Nem beszél sokat, mondhatni egyből a lényegre tör.
- Hmm, értem. Nos, a ma már nem. De holnap lehet róla szó.A telefont tartsd meg, ezen foglak majd keresni. És megbeszéljük egy személyes találkozó részleteit, és majd meghallgatva eldöntöm, hogy mi is lesz.
Rövid válasz az elhangzottakra, majd elköszön. Bontja a vonalat.
~Hmm, minő érdekes fordulat. Kellően kecsegtető ahhoz, hogy meglovagoljam ezt a lehetőséget is. Elvégre az ilyeneket észre kell venni és lépni kell, amíg nem lesz túl késő.
Mosolyodok el, elégedett vagyok. A helyzetek jelenlegi állása több, mint megfelelő a számomra. Úgy érzem, hogy minden a megfelelő helyen van és időben is pont akkor, amikor kell. Ez tetszik nekem.
Még mindig mosolyogva érkezem meg a zenészekhez, ahol ismét pár bankjegy cserél gazdát általam. Ők nem ellenkeznek, amikor meghallják a gondolataim, sőt, még páran el is mosolyognak, mert ez számukra is jó mókának ígérkezik. Úgyis unták már a figurát, függetlenül, hogy busásan megfizetik nekik ezt az estét. Hiába, a puccparádék már csak ilyenek.
Kezembe kapom az ujjaim között megpörgetve a mikrofont, és kisasszézom a zenekar elé. Párszor finoman megpöcögtetem az eszköz fejét, miközben visszapillantok a hátam mögé. Ők kézmozdulatokkal jelzik, hogy minden rendben van a hangosítással és készen állnak a jelemre.
- Hölgyeim és Uraim! Kérem!
A hangosítás, az akusztikai elosztás valóban jónak tűnik, mert pár pillanat csak és mondhatni a teremben mindenki felém fordul; függetlenül attól, hogy merre helyezkedik el és milyen távolságra. Ezek szerint mindenhová tisztán és érhetően eljutottak a szavaim.
A mosolyom lehervaszthatatlanul terpeszkedik a számon, elégedett vagyok magammal. Minden a terveim szerint alakul, szóval miért is ne lennék?
- Bocs, hogy megzavarom az unalmas csevejt, de unom magam. Ezért most eljátszom Önöknek egy dalt, amihez épp kedvem van. Előre szólok, nem vagyok énekes. És a hangom sem a legjobb. De ettől még, tetszik vagy sem, így lesz.
Harangozom be magamat, és körüljáratom a tekintetem mindenkin, szép ráérősen. Amint ránézek az ismeretlen lányra, ott kacsintok egyet, majd még hozzáfűzöm.
- Ezt a dalt küldi az a rózsaszín ruhás hölgy a teremben található összes lánynak, nőnek, asszonynak. Fogadják sok szeretettel. Vagy nem.
Még egy kis torokköszörülés, valamint a még mindig a "szabad" kezemben tartott pohárból egy jó nagy nyeletre kiiszom az összes benne lévő whisky-t és hanyagul ledobom oldalra. Annyira vigyázva csak, hogy ne üssek le vele senkit sem, de az már nem érdekel, hogy összetörik-e vagy sem.
- A dal pedig, mert ez még nem is mondottam: Two feet-től az "Elvesztettem a játékot". Ez pedig ismétlem, az oszlopot támasztó hölgytől a hölgyeknek. Bocsánat uraim, ez most a hölgyválasz, Önök pedig kiestek. Bocsesz!
Kuncogok egyet, majd belekezdek a dalba. A zenekar pedig tökéletes játsza a dallamot. Tudom, hogy a hangom nem a legjobb, de nem is a legrosszabb. Erős közepesnek mondanám, de eszi, nem eszi, nem kap mást. Most velem kell mindenkinek beérnie.

- "Azt mondod, elvesztettem
És azt mondod, kiestem
Nem fogok veled veszekedni
Tudom, hogy igazad van
És tudom, hogy én tévedek
Azt mondod, hogy mész
Én tudom, hogy leléptél
Túlságosan kontrolláltalak
Az indulataiddal szaroztam
Te továbblépsz.

És én mit tehetek, tehetek, tehetek?
Tudom, hogy vége.

Mert elvesztettem a játékot, nem süllyedhetek mélyebbre
Mert a fájdalmad elborít
Elvesztettem a játékot, nem süllyedhetek mélyebbre
Elvesztettem a játékot, elvesztettem a játékot, a játékot, a játékot.

Azt hiszed, elbasztam
Én azt hiszem, kiestem
Nem fogok veled szarozni, lány
Mert nem helyes
Nem, Édes, ez helytelen.

És én mit tehetek, tehetek, tehetek?
Tudom, hogy vége.

Mert elvesztettem a játékot, nem süllyedhetek mélyebbre
Mert a fájdalmad elborít
Elvesztettem a játékot, nem süllyedhetek mélyebbre
Elvesztettem a játékot, elvesztettem a játékot, a játékot, a játékot.

Visszaesek most, Édes
Az elmém összedől, őrült vagyok
Visszaesek most, Édes, most, Édes
Visszaesek most, Édes
Az elmém összedől, őrült vagyok
Visszaesek most, Édes, most, Édes.

Mert elvesztettem a játékot, nem süllyedhetek mélyebbre
Mert a fájdalmad elborít
Elvesztettem a játékot, nem süllyedhetek mélyebbre
Elvesztettem a játékot, elvesztettem a játékot, a játékot, a játékot.

Elvesztettem a játékot, nem süllyedhetek mélyebbre
Mert a fájdalmad elborít
Elvesztettem a játékot, nem süllyedhetek mélyebbre
Elvesztettem a játékot, elvesztettem a játékot, a játékot, a játékot."

Amikor pedig a szám végetér és vélhetően mindenki döbbent és tátott szájjal néz rám, egymásra és a rózsaszín ruhás lány felé, én mocskosul elégedetten vigyorgok, és mintha csak valami durván jó és tehetséges előadóművész lennék, oldalra nyújtott karomból hanyagul leejtem a mikrofont. Mert megtehetem.

~Sajnos, ahogyan sejtettem...ez nem az én közegem...és közönségem.
Merengek el rajta, ahogyan előadom a fejemben olyan jól hangzó előadás lépéseit, és valamiért külön sajnálattal konstatálom a tényt, hogy ezek a sótlan heringre emlékeztető szervezők idejekorán odatolakodnak a hirtelen "díszvendéggé" avanzsált ismeretlen nőszemélyhez és valószínűleg NEM a páholyba kívánják vezetni.
Legalábbis az előtte haladó, illetve, amint megindul, a mögé keveredő második biztonsági ember nagyon nem erre akar utalni. És mikor a szám végére érve elejtem színpadiasan a mikrofont, addigra, mintha csak egy méhkasban a katonák, már szét is rajzottak mindenfelé a szervezők és a biztonságiak vegyesen.
~Hmmm...na mi legyen?
Morfondírozok, ahogyan lesétálok a színpadról, máris hozzám lép egy "STAFF" feliratot viselő férfiú és már bele is kezd a litániába:
- Uram, sajnálatos módon meg kell kérnem, hogy távozzon. Kérem fáradjon utánam.
- Mert ha nem?
Kérdezek vissza egyszerre fenyegető hangsúllyal és félig vegyes kíváncsisággal. A kérdés hallatán a kérdező jól láthatóan meglepődik és rökönyödik, ábrázata elárulja, egyáltalán nem ilyen válaszra számított. Mintha nem lett volna még dolga hasonló helyzettel errefelé.
Amint visszanyeri a lélekjelenlétét, kezével int a közelben cirkáló biztonsági szolgálat emberei felé. A szemem sarkából látom csak, hogy legalább 2-en megindulnak felénk.
- Uram, nem szeretnénk senkit sem kellemetlen helyzetbe hozni, ennél jobban. Szóval, ha megtenné...
Amint végére ér a mondatnak, egy-egy vaskos kéz telepszik rá mindkét vállamra. Nem fejtenek ki nyomást, de magabiztosan fognak rám. Érzem, hogy a szívverésem kezd felgyorsulni, a vérnyomásom meredeken emelkedik, miközben a jobb kezem mutatóujjával fentebb tolom az orromre a szemüvegem.
Közben meghallom, hogy valaki köhint egyet, de biztosan a közelemben. A hangomból teljesen eltűnik minden szín, amikor megszólalok. Hűvössé válik, ahogyan az arckifejezésemről is eltűnik mindenfelé érzelem, még a dühömet is "belül" tartom, mert egyelőre még képes vagyok rá.
- Srácok, 3.-ig számolok. Addig ajánlom, hogy levegyétek a kezeteket rólam. Utána nem garantálom, hogy fogtok még valaha bármit is csinálni vele.
Jegyzem meg metszőn, ami egyszerre szól a kezüket rajtam tartó biztonságiaknak, és a közben a közelembe érkező saját két embernek, akik egyszerre felügyeltek a biztonságomra, illetve arra, hogy én ne veszítsem el a fejemet, ha nem szükségszerű.
-Nos, ne húzzuk az időt: három...kettő... - itt jön el az a pont, amikor mindkét biztonsági őr feje mellett megjelenik egy-egy Taurus kézi lőfegyver csöve.
- Egy..
A vállaim hirtelen vállnak szabaddá, és ezzel egy időben, mint amikor kavicsot dobsz a folyóba, úgy gyűrűzik kifelé tőlem a hullám távolódóan, aminek én vagyok a középpontja. Többen felkiáltanak és páran még futni is kezdenek a kijáratok irányába. A biztonságiak is a fegyvereik után kapnak és hamarosan egy másik gyűrű is megjelenik körülöttem: a biztonsági gyűrű, akiknek a kezében szintén lőfegyverek vannak. A testőreim szintén előrántanak még egy-egy fegyvert és a figyelmüket oda-vissza járatva figyelik az egyre szorosabbá szűkülő kordont. A mögöttem állók fejétől a fegyverek szintén nem távolodnak el. Egy része rám szegeződik, a maradék pedig a 2 emberem között felváltva. Az, hogy egyenlőre mértékben-e, nem számolom meg, de abban biztos vagyok, hogy elég tűzerő jelent meg ahhoz, hogy a helyzet tényleg roppant kellemetlenné váljon. Eközben elcsípek egy-egy villanó vakut is a helyzet puskaporos pillanatában.
~ Hát persze, elvégre a sajtó emberei is jelen vannak. "Hello Dexter, a holnapi címlapokon."
Suhát át az agyamon, miközben lassan, kimérten széttárom a kezeim, amikben nincs semmi sem. Így talán azért csak nem akarnak agyonlőni, az azért még nekik is durva lenne.
Jól látható, hogy mindenkiben megfeszülnek az idegek, pattanásig; elég lenne egy kósza, rosszat sejtető mozdulat és a vérfürdő elkerülhetetlen lenne. A csend pedig minden pillanattal egyre csak mélyül és kezd kínos színezetet felvenni. Végül én unom meg előbb.
- Oké, mi lenne, ha hirtelen mind megnyugodnánk?! Feltételezem, senki sem szeretne itt és most meghalni, vagy tévedek?
Kezdek bele a kis szövegembe és biztos vagyok benne - bár épp nem ennek a megfigyelésével vagyok jobban elfoglalva - hogy a kamerák és a fényképezőgépek folyamatosan járnak. Így, ez a helyzet bár talán kellemetlen is roppantul, mégis az életbiztosításom egyben. Legyek bármekkora szarházi, fegyvertelenül meghalni és címlapra dobni az egész helyet miatta(m), talán senkinek sem érné meg. De az is igaz, hogy itt és most túl sem kell tolni jobban a "szekeret", mintsem ahogyan áll a szituáció.
A hangom továbbra is színtelen, nem akarom, hogy azt gondolják, hogy esetleg megijedtem és ezzel máris "kezdeményező" helyzetbe kerülnének. Ez erősen patthelyzet, ezzel nincs mit tenni.
- Már egyáltalán nem okoz örömet számomra itt lenni, szóval úgy "döntöttem", hogy elhagyom a party-t. Mi kisétálunk, maguk pedig itt maradnak és mindenki boldog lesz. Áll az alku?
Tekintetem azon a fickón nyugtatom, aki felszólított a távozásra. Jól láthatóan nyel egyet, miközben mérlegeli vélhetően, hogy mennyi a lehetséges civil áldozat, ha eltévedne 1-1 golyó, illetve a sajtó emberei, illetve úgy mindent egybevetve. A helyzet jól láthatóan súlyos és szar, ebből jól kijönni már senki sem tud jól. Végül bólint egyet.
- Akkor....akkor megtenné, hogy követne a kijáratig?
Kérdezi bátortalanul, hiába is próbál erőt és magabiztosságot csempészni a hangjába, nem jár túl sok sikerrel.
Erre én már csak egy biccentéssel felelek, majd megindul a "sün" formáció lassan, nagyon lassan kifelé. Olyan hatást kelthetünk így, mint a Nap és a körülötte keringő bolygók mozgása: ahogyan haladok a középppontban, szorosan mögöttem az előtte a kezüket a válllamon nyugtató biztonságiak, akik mellett a saját őreim, akik körül pedig az épület biztonsági emberek haladnak. Mindenkinél a fegyverek kibiztosítva, lövésre készen.
Így, ebben a meglehetően fura performanszban érkezünk meg a bejárati ajtóhoz. Itt a "vezetőm" félreáll, ahogyan kinyitja az ajtót. Kilépek rajta. Mögöttem pedig némi forgolódás támad, ahogyan a két biztonsági őr keringőt lejtve a saját emberiemmel megkerülik egymást, így ők is ki tudnak sétálni hátrafelé, mindkét kezükben a fegyverekkel a bentiekre célozva.
Amikor mindenki kiért, az ajtó lassan, de biztosan bezáródik. Ekkor kerülnek a fegyverek vissza a helyükre, elvégre ez már a kinti, utcai rész. Ennyire nyíltan nem villogunk, hacsak nincs rá alapos ok, ez pedig jelenleg nem az.
A hozzám közelebb lévőt közelebb intem, majd halkan a fülébe súgom:
-Hozd a kocsimat, most.
Ahogyan megindul teljesíteni a kérésemet, a másik emberemet is odaintem, neki is elsuttogok egy parancsot:
- Keresd meg John megmaradt két emberét és intézd el őket. Még ma éjjel a halakkal aludjanak! Vidd el a másik kocsit, azzal menj. Ne legyenek szemtanúk, sem elvarratlan szálak!
Felelem halkan, de nyomatékosan a fülébe suttogva.
És amikor Ő is elindul, így magam maradok a bejárat előtt, akkor nézek körül, hogy ki van még esetleg itt, körülöttem, esetleg a közelben.
Ha még látom a rózsaszín lányt, akkor odasétálok hozzá, mintha semmi sem történt volna, még most látnánk egymást "először".
- Hello-bello Cicca! Csak nem eltévedtél? Esetleg hazavigyelek?
Villantom is az ezer wattos mosolyomat, és már fel is veszem az ehhez illő "maszkom", ami kedves, megnyerő és bájos, minden, ami csak kellhet.

Mivel valami hasonló válaszra számítottam, így igazából nem nagyon hatottak meg. Ezen dolgok úgy peregnek le rólam, ha olyan kedvem - és jelenleg épp olyan - mint esőcseppek a bőrkabátról.
És apropó, ha már eső: értékelném, ha az a mafla igyekezne a kocsival, mert ahogyan egy rövidke, futó pillanatra felnéztem az égre, azért eléggé esősre állt az idő. És ez lassan, de biztosan meg is fogja állni a helyét, ahogyan érzem, az első esőcseppek elkezdenek szöszölni.
Természetesen, egyelőre nem érdekel.
Inkább újra végigmérem a nőszemélyt, most már testközelből. Elismerem, inkább csak magamnak, mintsem neki, hogy impozáns látvány, de egyelőre túl sok mindent nem mozgat meg bennem semmiféle téren. De mivel, ha már sikeresen végetért a "kötelező" megjelenés mára, talán máshol épp most kezdődik el. És akkor már miért ne legyen ennek a lánynak is szerencséje, hogy összefutott velem, még ha épp ezt nem is tudja.
- Hmm, édesanyád rendkívül bölcs asszony (volt) - jegyzem meg, miközben megállok közvetlenül előtte kb 2 lépésnyi távolságban - hogy ilyen hasznos tanácsokkal látott el. Szerencsédre, itt vagyok én és elhessintem a faszfejeket. Szívesen, ez nem tétel számomra.
A mosolyom továbbra is fenn tündököl, ami tovább sziporkázik, amikor jön a "dícséret" a benti lépésemért.
~ Tudtam én, hogy értékeled, hiába is tagadnád.
- Nem probléma, alapesetben ilyenkor azt szoktam mondani, hogy majd jössz egy kisebb szívességgel, de mivel még nem ismersz - de jó esélyed van rá - így ez most full ingyen volt számodra. Ám ne szokj hozzá a gondolathoz, mert ez nem lesz mindig így ám. Hiszen, gondolom tudod, hogy ebben a világban a dolgok nincsenek ingyen.

Látványosan az órámra nézek, majd körül, hogy még mindig nem érkezik a kocsim.
~ Hol marad már eddig...?
Sajdul fel mélyen, belül egy bosszús érzés, ahogyan körül tekintek, tényleg. Egy különös sejtelem fut át rajtam, majd egy hangos csattanás, ahogyan épp felettünk átcikáz egy vakító fénycsík keretében egy óriási villámcsapás fénye, majd pár pillanat múlva még az esti közlekedésen is átmorajló dörrenés, ami még inkább összeráncolja a szemöldökömet.
- Fura...- szalad ki a számon önkéntelenül és egyetlen, nagyon rövidke időre "be lehet látni", hogy valami igenis zavaró. De csak egyetlen pillanatra, ha épp rám néz bárki is. Majd ez után minden visszaáll a "normálra" és így folytatom tovább a csevegést.
- Nos, van kedved meginni valahol, valamit? Még mielőtt hamarosan bőrig ázunk? Bármelyik pillanatban befuthat a járgányom.

Lassan engedem ki a levegőt a tüdőmből, a mellkasom még mindig "feszíti" valami baljós sejtelem, amit nem igazán tudok megmagyarázni. Sokba nem mernék fogadni arra vonatkozóan, hogy valami határozottan nincs rendben, de hát az élet rövid: miért sopánkodjunk olyanon, amiről fogalmunk sincs, nemde?
Ahogyan végre feltekint a telefon nyomkodásából, már röppen is hozzám egy kérdés, ami megmozdítja a rekeszizmokat és egy halkabb, de azért a lehetőségekhez mérten mégis őszinte kuncogással fogadom és megigazítom a szemüvegem; ami mostanra már teljesen átlátszóvá vált, hogy több fényt engedjen át. Ezzel pedig tisztán láthatóvá engedve a szemeim színét és mélységét.
- Nos, a helyzet az, hogy bármennyire is kecsegtető lenne maga a gondolat, már csak a móka kedvéért is, de sajnos, nemet kell rá mondanom.
És, mintegy szavaim súlyát igazolandóan lassú mozdulatokkal, minden közlekedési szabályt szépen betartva úszik be az Amytől balra lévő utcából egy ezüstmetál színű Porsche 911. Alapvetően szemet gyönyörködtető látvány, és még itt, LV-ben is azért megakad rajta az ember szeme, ha úgy van. És általában úgy van, főleg az esti fények pászmájában, ahogyan minden irányból csúszik rajta a fény magabiztosan tova.
- Sajnos, más elfoglaltságok kötik le általában a figyelmem, mintsem a testek védelme. Sokkal inkább...megszabadulok azon problémák forrásától, amelyek generálnák ezek létrejöttét.
~Hmm, nem is rossz, nem is rossz.
Vonom le a következtetést, amikor felteszik számomra a kérdést, hogy mi lenne a meghívásom ára. Tény, alapesetben sok minden lehet ár: anyagiaktól a test örömén át a bántalmazásig eléggé széles a repertoár.
Bicegtetem kissé a fejem, mintha latolgatnám a választ magára a kérdésre, hogy mit is válaszoljak, majd ismét szembe fordulok a hölggyel, mert fél szemmel azért odasandítottam a mellettünk közvetlenül megálló autó irányába. Látom, hogy a vezető ülésről időközben kiszáll a cseppet sem kis termetű testőr, és lustát kinyújtott jobb kezembe ejti a kocsikulcsot. Majd ezt követően oldalra áll és rágyújt egy cigarettára.
- Az előbb már elmondtam: ez most teljesen ingyen van számodra. Beleértve, a teljes estét. A vendégem vagy. Ha érdekel.
Dobok egy félmosolyt a szám sarkába, majd elindulok a kocsi irányába és megkerülve azt megállok a vezető felőli oldalt.
Várok valamennyit, hogy Amy mit is mondd, reagál.
Ha megindul errefelé, akkor beülök a helyemre, majd oldalra hajolva kinyitom számára az ajtót.
- Ha pedig üzletről lenne szó, akkor amolyan kéz kezet mos. De azt majd, esetleg 1-2 ital társaságában vitassuk meg.
Mondjuk inkább úgy, hogy legyen ez a Te szerencse estéd ebben a rideg, kegyetlen és anyagias világban
Vigyorodok el szélesen, ami talán csak a fények játéka miatt, talán nem, inkább tűnik egy ragadozó mosolyának az éjszakában.
- Vitalíj! - kiáltok oda a még mindig dohányzó alaknak - fogj egy taxit és gyere utánunk. A Club of Diablerie-be megyünk. Szólj oda, hogy hamarosan érkezünk. Jah: köszönöm szépen!

Csupán kuncogok jókedvűen a kérdésre, amiről szinte süt, hogy választ rá egyikünk sem igazán vár(na), de ettől eltekintve egy remek átívelő mondat két pillanat között. Annyi bizonyossá kristályosodik ki pontról pontra, hogy talán nem is annyira elveszett, mint amilyennek éppenséggel tűnik. Legalábbis fejben.
Az, hogy az élet ettől függetlenül mennyire is tette azzá, aki: az ismét egy másik történet.
Közben, ahogyan megvárom, amíg beszáll mellém és elhelyezkedik, Vitalij csak szótlanul bólint és már emelkedik is elő a zsebéből a telefon, hogy megejtse azt, amivel meg lett bízva.
Ismét mosolyra húzódik a szám, ahogyan a cseppet karcos, de egyáltalán nem sértésnek szánt mondat megszállja a fülemet, amit egyben egy üdvözlésre nyújtott kéz is követ egy bemutatkozással.
- Részemről a megtiszteltetés, Miss Cooper. - nyúlok a kinyújtott kéz felé a jobbommal és kósza gondolat, hogy vajon csak fogadjam el és mutatkozzam be vagy próbáljam cifrázni?
Nos, mivel ez egy cseppet sem feszélyezett helyzet, mintsem ami benn volt, így a móka ismét előtérbe helyeződik a gondolataimban.
- A nevem..nos, talán túl sokat is mondd, talán semmit sem: Dexter O'Hara. - válaszolom mosolyogva ismét, bár ez sokkal inkább tűnik életszerűnek és már-már udvariasnak, mintsem eddig. Főleg, hogy amikor a kinyújtott kezünk egymásba ér, csak egy finom mozdulat, amivel fordíthatom fölfelé Amy tenyerét, mialatt az ujjak játékát ejtve meg finoman kihúzom a fogásból a sajátom és hajltom meg az övét - anélkül, hogy ez bárminemű kellemetlenséget is okozna - és épp csak egy kicsit emelve meg, miközben futólag odahajolok hozzá és csak a levegőbe, de vigyázva, hogy nem érjek mégse hozzá, egy kézcsókot imitálva fejezem be a mozdulatot.
Akár meglepődik ezen, akár nem, a mosolyom kitart még egy rövidke ideig, de utána mindenképpen visszaengedem a tekintetem az útra és elindulunk lassan.
Nem sietős az út, nem akarom áthágni a közlekedést sem ebben a pillanatban. Bár tény, magamat sem kötöttem be, ami hamarosan mindkettőnk tudtára kerül így is, úgyis is: mivel, amint 3.-ba váltok, máris jelez az automata rendszer, rendszeresen sípoló és egyre erősődő jelzéssel, hogy valamelyikünk nincs bekötve. És ez nyilvánvalóban én vagyok.
Morózus mozdulattal nyúlok oldalra és csattintom be a helyére, és csak ezek után válaszolok.
- Ohh, hogy Ő? Nem, egyik sem. Inkább azt mondanám, hogy örökség. A családomhoz tartozott, ahogyan minden más is.
Röppem a válaszom jókedélyűen és oda-odapillantok a nőre, hogy vajon a családi név említése úgy általában mondd-e számára bármit is avagy épp túl jó színész-e ahhoz, hogy elrejtse, még ha így is lenne.
Közben pedig haladunk át sávról sávra, egyenesen át a belvároson. Látszólag semmi veszélyes nem történik odakinn. Habár igaz, hogy a forgalom valamelyest csökkent, elvégre 9 után van valamivel már az idő; de ez csak a látszat. Ez ugyanis csak a város nappali arculatából fennmaradó emberkre vonatkozik, hogy csökken a forgalom: a másik fele épp most "indul meg", hogy megkezdje a napi rutinját: miképpen a Holdnak is van sötét és alig, vagy egyáltalán nem látható oldala mindenki számára, ez igaz éppen úgy LV-re is. Az az életfolyam pedig épp most ébredezik.
- Szoktál a gép másik oldalán is állni vagy csak kattingatni szoktad azt? -indítok meg egy könnyed, de akár értelmezéstől függően többjelentésű kérdést is, ahogyan futólag belenézve a visszapillantóba szemügyre vettem már azért a gépet. Látszólag az, ami: bár ettől még meglehet, hogy a látszat, mint oly sokszor: csalóka.
- No, nem mintha esetleg zavarna, akár így, akár úgy. Nem az erkölcsrendészet vagyok, és abszolut nincs bajom az ilyesmivel sem. Csupán...ahogyan említetted, egy kis ismerkedés.  

~Szóval valami dereng, mégsem akad ki...még a végén kiderül, hogy tényleg több van benne, mint azt elsőre gondolni való volna.
Látom rajta, hogy valamit megmozdít benne a név, amikor elhagyja a számat, de tény, nem igazán zavar. Mert igazából miért is tenné? Ha tudja, hogy kit rejthet a név, akkor azért mindegy. Ha meg nem, akkor meg azért, nem? Jelenleg nem vagyunk más, mint egy férfi és egy nő, akik vadidegenül ülnek egymás mellett egy autóban, hajtva az időt az éjszaka felé.
- Amy... - ejtem ki lassan, komótosan, mintha csak egy szem cseresznyét libikókáztatnék a koktélospohár szélén: olyan lassan és mégis egyfajta bájjal. - Egészen szép neved van.
Elkap egy rövidke időre a nevethetnék, de csak a gondolataim között hódolok ennek, amikor meghallom, ahogyan tudtomra hozza azt, hogy ha eddig kétségeim is voltak afelől, hogy mondott-e bármit is a név, akkor most már biztos. Hogy mennyit azt nem, de hogy valamit igen, az már teljesen biztos.
Csak egy mosolyt vetek cserébe érte és megtáncoltatom a szemöldököm egy pillanatra jókedvűen, úgy gondolván, hogy ez a válasz is teljesen kielégítő éppúgy, mintha csak annyit mondtam volna, hogy "Valóban kellemes".
A kérdést hagyom egy kósza pillanatig úszni közöttünk a levegőben, majd mire úgy döntenék, hogy megválaszolom, bár nem érzem a komolyságát, már jön is a folytatása.
- Értem. Csak egy kérdés volt csupán: nem több és nem is kevesebb.
Nem vált ki belőlem semmit sem a válasza. Mindenki azt csinál a testével és az életével, amit tud vele kezdeni és akar vele tenni. Nem látom egyáltalán elhanyagoltnak, vagy lepukkantnak, inkább csak különcnek, a maga módján. Az élet egy újabb bélyege, egy újabb minta egy kifestőben, amit olyanra formált valami/valaki, ahogyan éppen kinéz.
Egy ideig nem töröm meg a csendet, ha nem kérdez semmit sem. Csak az utat figyelem; közlekedek illedelmesen.
- Nemsoká ott vagyunk, már csak pár perc. - felelem végül, ha addig nem volt semmi, amire válaszolnom kellett volna. - Kérdezhetek? - teszem fel a váratlan és kósza kérdést, és ahogyan elmondom, egy futó pillanatra keresem is a tekintetét, ahogyan meghallja - Ha megváltoztathatnál mondjuk 3 dolgot az életedben; akkor mi lenne az és miért?
Teljesen biztos vagyok benne, hogy ez elementáris erővel fog célba érni, legalábbis én annak tippelném. Elvégre szerintem nem valószínű, hogy ilyen kérdésre bárki is számítana, főleg egy bulizásnak induló estében, engem mégis érdekel, mert ez sokkal többet elárul nekem Róla, mintsem bármi. Hiszen ez ledönt mindenféle álcát, ha van is rajta, és tán még annyira meg is lepődik, hogy akár még őszinte is lesz. Ami számomra, szintén egy kellemes fegyvertény és információ, ami ki tudja: talán még egyszer hasznomra is válthat.