Egyik hideg fogás csúszik le a másik után. Most nem alkoholra vágyom, csak valami jó gyümölcslére. Azzal leöblítem és nagyjából meg is vagyok. Még fogok falatozni, de csak módjával. Végig fogom járni a kiállítást, mert ilyenkor egész más szellemben nézi az ember azt, amit korábban már látott. Ez már nem munka lesz, nem az a cél, hogy megihlessen. De megteheti. Ilyenkor a tömeggel együtt, közösségi élményként fogadom be a képek hangulatát. Hú, pezsgő is van. Na, azt azért nem hagyom ki.
- Elnézést, egy pillanatra! - szólítom meg a pincért.
Egy pohárkát elveszek. Az lesz az útitársam, de jó lenne mellé még valaki. Az előadás közben, ahogy felnéztem a fekete billentyűk közül, mielőtt a fehéreket fogtam le, láttam egy igen dekoratív hölgyet valami művészkinézetűvel. Őszinte sajnálatomra a barna lánykát épp foglalkoztatják. Vakarom a fejemet, hogy hallottam-e már az ő csengő hangját bongani. Ennek a fickónak az arca is rémlik. Talán valamelyik újságból, mivel nem csak a zenei rovatra szorítkozom. Nem akarok szakbarbár lenni.
- Kellemes estét! Mondja, hogy tetszett maguknak az előadás? Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a hölggyel igencsak érdeklődő közönséget jelentettek, amit én nagyon nagyra értékelek.
Hisz szívhatták volna kint a cigarettájukat, aztán rászabadulhattak volna az ételpultra és hazamehettek volna, mint sokan, akik ilyesmi ingyenélésre szakosodtak. Mivel nem tudom, hogy férj, apa, testvér vagy csak egy idehívott kertész szerepét tölti be a pasas, óvatosan kérdezek a nőről.
- A művész úrról hallott már? Bevallom, én akkor találkoztam először a nevével, amikor felkért a vendégszereplésre. Igazán újítónak találom, szinte hallom a képeit. Sötét mivoltuk ellenére rengeteg színben muzsikálnak, a sárga és a barna a legjellemzőbb, úgy érzem. Csipetnyi zölddel.
A prózaírót most nem említem meg, hisz ő csak mellékszereplő volt, velem együtt.

Nem mondanám átlagosnak ezt a szigorú-szomorú tekintetű kukkeres arcot. Hogy az én szemeimben vagy azok környékén, mit keres, csak ő tudhatja, de én az övében semmit nem keresek. Kicsit olyan, mintha nem is itt járna, hanem valahol a Himalája csúcsain, magaslati levegőt szipogva, nehezen lélegezve, ólomsúlyú doom metalt köhögve. El tudom képzelni, hogy túl van egy szál vicces cigarettán, mert csak úgy képes élvezni, amit lát. Ezért éppen nem hibáztatom, hiszen nem a legbefogadhatóbb kiállításra érkezett.
- Öröm ilyet hallani!
Még akkor is, ha nem gondolta komolyan. Valamiért mégis itt állt és hallgatta, sőt utána sem szállt fel a buszra, hogy a kipufogó füstös és gázos menetelésével távozzon.
Figyelem, hogy mire akar kilyukadni és rá kell jönnöm, hogy ő az, akinek nem mutattak be. Tulajdonképpen együtt járultunk hozzá az est színvonalának emeléséhez.
- Á, a névtelenségbe burkolózó szobrász, mármint, ahogy a japán művész úr leírta!
Nem a legjobb ajánlólevél, helyesbítek is.
- Elnézést kérek, arra utaltam, hogy az Ön nevét nem említette meg a rendezvény szervezője. Pedig azok az alkotások magukért beszélnek, gazdag szókinccsel! Megálltam mellettük, mikor érkeztem.
A kortyomat nagyobbra emelem és amiről a szobrász poharat vesz le, arra a tálcára én már egy üreset teszek. Cserébe megállásra késztetem a szépszemű, de termetességében is gyors mozgású pincérnőt, hogy újabb kört rendeljek szótlanul és díjmentesen.
- Oh, szóval a menedzsere, minden üzleti titkok tudója! Pont az járt az eszemben, hogy vajon ő nemet mondana-e?
Kissé megnyugodott arcjátékot művelek le, mivel ezek szerint nem konkurrenciával van dolgom. Egy dinamikus hölgy bizony kihívás és ha tudok vele váltani pár jó szót, azt később még több követheti. Vagy valami egész más, kellemesebb is. A szemeimet megetetem kicsit, ahogy ránézek az ügynöknőre. Nem hagyom faképnél művésztársamat most sem, hogy megadta, amire igazán kíváncsi voltam. Ennyit igazán megérdemel még.
- A hölgy jól tette, hogy rávette magát az alkotásra és az ellátogatásra! Úgy érzem, különleges esemény ez a mai. Én zenész volnék, de ma minden oldalról meg lett közelítve a lélek, aminek én muzsikálni szoktam. Mondja, maga is érzi ezt?
A szobrászat más, kevésbé interaktív. Egy kiállításra elmennek az emberek hétfőn, hétvégén és azután, az alkotó talán sosem találkozik velük. Csak cikkekkel és blogbejegyzésekkel, meg persze az élő szó varázsával. Én a koncerten szemtől szemben állok a legtiszteltebb zsűrivel és ha sikert aratok, ha kudarcot kell feldolgoznom, nincs menekvés, ott és akkor történik meg minden. Együtt fogyasztjuk a következő pohárkát, ami nálam már nem az első.
- Esetleg máskor is volt már szerencséje hasonló, összművészeti bemutatóhoz? Engem nagyon is lázba hoz az ilyesmi, így akár a későbbiekben is szívesen közreműködöm, ha maga és az igen dekoratív ügynöke is így gondolják!
Ez itt a reklám helye és az indítékoké. A legnagyobb barátságok közös megnyílással születnek és számos remek koncertre jutottam már be fellépőként úgy, hogy együtt ittunk. Szeretek másokat kiegészíteni és mások kiegészítését fogadni, mivel olyankor mindig valami új születik. Ha csak egy "talán" a válasz, azt is meg fogom érteni, hisz nem mindenki osztja meg szívesen a színpadot vagy a kiállítótermet idegenekkel. Az ügynökével még mindenképp fogok tárgyalni, mivel a hölgy ösztönszinten fogott meg.

- Jómagam is ismerek olyan művészt, igaz, a zene mezsgyéjéről, aki még egy lemezre se írta rá a nevét és interjút sem adott soha. Ő úgy véli, minden személyes információ csak befolyásolná az élmény. Azt szeretné, ha szívből szívbe menne át, amit alkotott és csupán egy művésznevet használt, amiről még a saját anyja sem mondaná meg, hogy hozzá köthető.
Holland szaxofonos barátommal azóta is tartjuk a kapcsolatot és a legújabb munkáiban elvileg lesz szerepem. A világ másik oldalán születik meg a dal fele és nálam fejeződik be. A modern technika csodája!
- Megkérdezhetem, honnan fújta ide az élet szelének bigbandje?
Egzotikus név, talán észak-európai ízzel cseng, de erre nem vennék mérget.
- Akkor én sem verem a nagydobot!
Tiszteletben tartom az inkognitóját. Megbeszéltük, hogy a titka az én titkom marad és elzárom, őrzöm, ahogy a saját hangszeremet is. Büszkén. Ezek szerint nem sokakkal osztja meg.
A mosolygós válaszra visszamosolygok és nagyvonalúan átlépek a témán. A művész úr nem folyik bele legdrágább pártfogója magánéletébe. Majd én adok egy szerenádot visszafogottabb hangszerelésben.
A válasz éppoly meglepő, mint a szemek hirtelen változása. Úgy esik ki a ritmusból a jóember, mint harag áldozátává vált fényképezőgép a hetedik emeleti ablakon. A keze széltől fútt függönyt játszik és ez némi aggodalomra ad okot.
- Köszönettel veszem a meghívást, de ha már a lelke táncot jár, maga nem akar leülni?
Egy beteg embernek az alkohol sem való, akkor sem, ha a művészi önkifejezését segíti az önpusztítás. Nem járulnék hozzá. Ha még holnap is fog emlékezni az ígéretére és egyetért azzal, no, hát abban az esetben bizony becsengetek.
Velőtrázó cintányérütés csattan el, ahogy az ital folyik, az üveg apró darabokká válik. Reflexeimet kihasználva kapom el a művész urat úgy, hogy esélye ne legyen elvágódni.
- Tényleg jobb lesz keresni egy széket és a nyugalom szigetén helyet foglalni.
El is indulnék vele, de mint egy anyatigris, úgy ugrik ide a menedzserkisasszony. Nem hagyom, hogy ő támogassa el az ügyfelét. Lehet, hogy nem érzi magát törékenynek, de én meg feladatomnak érzem, hogy ha már itt vagyok, férfiként álljak a talpamon. Mivel Mr. Vidarrnak ugyanez nem megy. Innentől a nő döntése, hogy kitámogatjuk-e a szobrászt. Ha igen, én csak üdvözlöm a hölgyet, de a társalgásukba nem szólok bele. Az egészség magánügy, az egészségkárosítás nem annyira. Érdekes egy belépő, váratlan fordulat. A nézők lassan megunják a műsorunkat és fókuszálnak a képekre, a szobrokra. Vagy épp az ellátmányra, hisz még az ingyenélőink is itt lebzselnek.

Munka, munka, munka. Nem szeretem magára hagyni Fenrirt abban a hatalmas házban. Ideges táncot jár a lelkem, amikor nem látom mozdulatait, nem látom íriszeit vajon még bírja-e a teste a feszített iramot. Isten a tanum nem gondoltam, hogy baj lehet abból, hogy kimozdítom egy kicsit a remeteségből. A léleknek vannak olyan régiói, amelyek igénylik az emberi társaságot. És nem csak az enyémet.
A műsor ideje alatt közvetlenül mellette maradok. Megadom a művészeknek azt a tiszteletet, hogy ilyenkor félrerakom minden elektromos készülékemet és egy pillanatra az ilyen csodákra fókuszálok. Visszofogott taps után kezdődik el a galéria bejárása, és nekem ekkor kezdődik el ismét a munka. 10 perc szabadság a külvilágtól, majd csobbanás a mélyvízbe, amelyben már oly rutinosan úszok. Csak akkor hagyom magára Fenrirt, amikor biztosít róla, hogy minden rendben lesz, nem mintha ezt megígérhetné nekem, de ennél többet nem várhatok el az adott helyzettől. Az ilyen alkalmak megfelelőek arra, hogy a világ bármely szegletébe eljuttassam Fenrir kezének remekműveit .
Oroszok állnak most előttem, erősen törik az angolt, a franciához még annyira sem konyítanak, így göröngyös terepen kell evickélnem, amikor horrorisztikus összegekről van éppen szó. Nem rég nyílt meg Oroszországban a kortárs művészet egy új múzeuma, ami nem túl magasztosan a Garázs nevet kapta, mégis a szakma a művészet templomának tartja. Fenrir után érdeklődnek, de őszinte sajnálattal közlöm velük, hogy Fenrir Vidarr Európában tartózkodik és jelenleg csakis az idáig utaztatott remekművek miatt vagyok jelen, amik a bejáratot ékesítik.
Félszemmel néha Fenrirre pillantok, hogy minden rendben van-e, de megnyugtat a tudat, hogy a zongoristával beszélget. Későn veszem csak észre, hogy a pezsgőspoharat nem csak azért tartja ujjai között, hogy eltitkolja az enyhe remegést, hanem fogyaszt is a tartalmából. Rövidre zárom a beszélgetést az oroszokkal, azzal, hogy a következő nap folyamán mindenképpen értesítem majd őket, amint elfordulnak én könnyedén töröm át magamat a tömegen, a legtöbben félreállnak az utamból, aki nem azt én kerülöm ki és azonnal saját vállamra helyezem Fenrir görcsösen kapaszkodó kezeit. Minden egyes alkalommal, amikor így látom őt valami eltörik bennem, de ezek a pillanatok nem rólam szólnak.
Mivel a férfi nem ereszti, így kihasználom segítőkészségét.
-Vigyük őt hátra gyorsan.-el akarom őt vinni a kiváncsiskodó szemek elől, nem kell, hogy felhajtást csináljanak körülöttünk. Leültetem a földre, hogy a falnak tudja támasztani a hátát, most nem látok semmilyen ülő alkalmatosságot, és egyébként is onnan lejjebb nem eshet, hogyha ismét elszédülne. Leszidom. Természetsen, és megjegyzésére már nem fordítok figyelmet, csak kezébe adom a gyógyszerét. Elindulnék vízért, de ujjai gyengén a csuklóm köré fonódnak, így nem mozdulok el mellőle.
Finoman megérintem az arcát és magam felé fordítom, hogy lássam tekintetéből, mekkora vihar uralkodik a testében. Nagy. A gyógyszer segíteni fog rajta, ha lábra bír állni és stabilan sétálni, akkor majd hazaviszem.
Ekkor emelem a tekintetem a másik férfira.
-Sophie Prevot, remek előadás volt, igazán sajnálom, hogy nem jobb körülmények között mutatkozhatok be.-most nem nyújtom felé a kezemet, mert az egyiken még rajta vannak Fenrir ujjai, a másikkal pedig a vállát támasztom, hogy véletlenül se boruljon el. Így guggolok a kedvenc művészem előtt. Kicsit haragszom is rá az alkohol miatt. Tudta, hogy nem lett volna szabad.

Felborult a bábu, mintha valami láthatatlan marionettmester egyszerűen elengedte volna a fonalait. Sajnálatos, amikor egy művész így rángatnak a hatások. Csodás alkotások születtek már ilyen esetekből. És balszerencsés sorsok.
- Tisztes távolba, így van.
Kerüli a feltűnést, igazából csodálkozom is, hogy nekem úgy kiöntötte az életét. Talán már akkor hamiskásan csengett pár hangszer az orkesztrában és csak azért tette.
- Annyiból mindenképp szerencsés ember, hogy ilyen csodás őrangyal vigyáz Önre!
Szép fekete angyal szemeibe mosolygok bele. Olyan formákkal bír, amikkel a tartalom harmonizál. Első osztályú ruházat, frizura, minden hang a helyén. Veszélyes nő lehet, nyilván tudja, mennyire gyönyörű és milyen okos. Én pedig szoktam játszani a veszéllyel.
- Henrik Ibsen Troy és örömmel hallom, hogy tetszetőset hallott! A krízishelyzetben mutatkozik meg az igazi arc, úgyhogy cseppet se bánja!
És azon az arcon elidőzöm kicsit. Tennék többet is, de sem orvos nem vagyok, sem a kórtörténet ismerője. Sophie kacsóiból az a csodapirula tényleg megoldja a dolgokat?
- A makacs öszvér jól fejberúgta akkor. Az a kis pezsgő nem ilyen vadállatoknak való, művész úr!
- korholom le a szobrászt, akinek szerintem szüksége van erre is, mert nem minden a gyógyszer, a megelőzés sokkal hasznosabb.
Aki beteg és tudja, hogy árt neki mindez, az miért is él vele? Nem kell mindennek beleférnie a művészi szabadosságba. Ha jól sejtem, Vidarr ennek az estének a végéhez ért. Talán később két lábra tud állni, de a poharaktól óvni kell és erre a legjobb módszer a száműzetés. Nem erre sarkallom, de egyszerűen egyik témából következik a másik. Így tiszta az akkordmenet.
- Ms. Prevot, átveszem, ha esetleg addig intézkedni akarna.
Ezzel én guggolok le és én tartom a szemüveges fura képződményt. Felszabadítva a kis hölgy kis kezeit, hátha telefonálni szeretne. Csorba egy szimfónia, amit hallunk itt hármasban. És hová vezet mindez? Én tudjam? Kell egy karmester és ki hadonászhatna jobban a pálcával, mint a menedzser, aki életeket terelget. Ő tudja az utat. Én csak az őrkutyus leszek, aki vigyáz a migrénes birkára, nehogy megint rossz tóba kortyoljon bele. Azért egy kicsit megveregetem a vállát és kivigyorgok a szakállam alól. Olyan bátorítóan, hogy szedje össze magát, legyen erős férfi.

Minden egyes alkalommal a szívem szorul össze. Vadul marja a lelkem legutolsó szegletét, miközben alig észrevehető sietséggel török magamnak utat. Nem kiabálhatok. Nem rohanhatok. Egyszerűen csak keresztülsuhanok a termen, hogy ujjait kezeim köré csomagolhassa és biztonságba vihessem. Tudtam. Hogyne tudtam volna? Ez talán egy ösztön. Ami a nőkben vadul dolgozik. Fenrir hozzám tartozik és az első remegéséből tudtam, hogy baj lesz. A kötelességem azonban túl későn eresztett ahhoz, hogy időben érkezzem és a vihar első csendjét is elsimítsam.
Néhány pillanatig guggolok előtte, hogy szemmel tarthassam arcának minden rendülését. Látni akarom, ahogyan eltompul a vihar íriszeiben, s ekkor egy nem várt bókot kapok. A zongorista. Egyetlen pillanatra megborzolja a lelkemet, belőlem mosolyt csal ki talán egy ártatlan pillanatra. Elhúzom róla a tekintetemet, mert nem akarok egy szégyenlős kamaszlány bőrébe bújni. Nem is vagyok már az. Sok-sok kilóméter van a hátam mögött ahhoz, hogy ennyivel levegyenek a lábamról.
Gyorsan csúszik le a gyógyszer. Innentől sínen vagyunk. Legalábbis egy rövidke áldásnyi időre. Hagyom addig, hogy még néhány szót váltsanak egymással. Addig legalább egyetlen lopott pillanatra elmerengek. Túl sok ilyen eset történt velünk mostanában. Főleg a háza rejtekében, ahol csak ketten vagyunk, ahol senki sem látja, ahol tényleg csak én vagyok neki.
Migrén. Visszhangzik a fejemben ez az egyetlen szó és magamban erősen kívánom bárcsak ennyi lenne.
Hirtelen fog rá a karomra, de nem durván. Sosem durván.
Lassan állítom talpra, hogy megtalálja egyedül az egyensúlyát ha megy neki. Megy neki. Nem szeretném elengedni, még nem. Így egy pillanatig neheztelek is a közbeavatkozásért, de muszáj vagyok belátni, hogy közben nehéz lett volna hívni a sofőrt, hogy 10 percen belül legyen a bejáratnál. A férfira bízom Fenrir stabilitását. Gyorsan emelem a fülemhez a telefon és addig hátrálok néhány lépést, de nem sokat. Gyorsan beszélek. Tőszavakban. Nem fogok magyarázkodni a sofőrnek, hogy miért kell elindulnunk. Most. Amint letettem a mobilom visszalépek Fenrir mellé.
-10 perc és indulhatunk. Addigra segít a gyógyszer.-gondolnom kell arra is, hogy még egyszer végig kell őt vezetnem a tömegen anélkül, hogy feltűnően távoznánk.

Sok lejátszott hang mögött még több a lejátszatlan. Nem halljuk őket, eszünkbe sem jutnak, mégis ott dolgoznak a mélyben. A művész úr viccel oldaná az alkoholt és a drámáját. Egy nehézkes mosolyt kap is. Nem a megnyugtató fajtából, hisz semmi okom, hogy bagatellnek tekintsem a félájult állapotot. A hölgy diszkréten teszi zsebre a bókot és cselekszik, pont úgy, ahogy kell. Nála a gyógyszer és a sovány hangerőn dobogó szív hamarosan újult erővel kopácsolhat.
Az én szerepem itt a fizikai támasz. Felsegítem az urat, aki végülis saját maga talál rá az erejére és sikeresen áll meg a két lábán. Ott vagyok azért mellette, apró pillantásokat lopva Ms. Prevot-tól. Kivételes szépség, remélem, más előadásra is küld nekünk meghívót az élet. Mert a mainál hamarosan lemegy a függöny. Ahogy a kisasszony intézkedik, én a férfit figyelem. Egy apró roggyanás és már el is kapom. De talán már hat a pirula, ami az előbb elgurult és nem lesz szükség semmi hirtelen mozdulatra. A figyelmemet viszont összpontosítani kell, így társalgásra már nem nagyon marad kapacitás. Persze ha a menedzselt és a menedzser kommunikál, abba nem rombolok bele, csupán némán állok, tettre készen. Az este további része az enyém lesz, számtalan érdekesebbnél érdekesebb embert ismerhetek meg, míg a "taxi" biztos helyre szállítja a névtelenségbe burkolózó szobrászt. A türelem az egyik leghatásosabb módszer a zenében, hisz ha elég ideig várunk a hatásra, erősebben fogjuk érezni.
- Örülök, hogy megismertem, Ms. Prevot! És tisztelt uram, még egyszer köszönöm! Jelentkezni fogok.
Nem hinném, hogy holnap pont rám lenne szüksége, de előbb-utóbb megcsörren majd a telefon. Gondolom, a bájos arcú hölgyikénél, mivel közvetlen számom nincs az úrhoz. Elkísérem őket a kocsiig és búcsúkézfogás után egy pillanatig még nézem a távolodó autót.
Nem szippantok sokat a levegőből, gyorsan visszatérek a vendégek közé. Rögtön el is kap az író és terveket emleget, meg egy újabb italt. Pezsegjen is az élet, az az igazi. A lejátszóból puha hangokkal csendül fel egy ismerős dallam ismeretlen formában, kellő aláfestést nyújtva a tervek szövögetésének.

// Köszönöm a játékot mindkettőtöknek! //

Szemeimet az arcán tartom. Még akkor is, amikor telefonálok. Próbálom keresgélni a csituló utórengéseket, vagy az újra erősődő viharokat. De csendet látok. Rendeződő tisztuló eget, ami már nem ejt kétségbe, hogy hogyan állítsam talpra legalább még néhány másodpercre. Féltem. Rettenetesen. Félek, hogy egyszer már nem tudok angyallá változni a szemében és nem tudom elhozni neki a várt megkönnyebbülést.
Visszalépek mellé, amint csak tehetem. Kezei pedig azonnal engem keresnek. Természetesen hagyom. Ha ő nem tette volna meg ezt a lépést, akkor én tettem volna. Így viszont sokkal természetesebb a jelenet. Ő belémkarol én pedig azonnal megtartom. Még akkor is ha stabilnak érzem pillanatnyilag magam mellett. Sosem tudhatom.
Nem rángatom el. Hagyom, hogy lezárja még a mai találkozóját, pedig már olyan szívesen tartanék az otthon irányába. Elég volt egyenlőre a mai napból, amit én ugyan eredményesen zárhatok le.
Megsimítja a kezemet. Ekkor jelenik meg ismét az arcomon egy természetes mosoly. Szükségem volt erre a mozdulatra, hogy legalább egyetlen pillanatra fellélegezhessek.
Kikísér bennünket. Ritkán látni ilyen úriembert még művész körökben is. Búcsúzásként csak biccentek. Bizonyos vagyok, hogy még fogunk találkozni. Las Vegas igazán monumentális, de a művészek nem rejtőznek el általában itt. Legalábbis ő biztosan nem.
Beülünk az autóba. A sofőr tudja a címet és titoktartási szerződés köti az irányomba. Mindenről gondoskodtam, amikor úgy döntött Fenrir, hogy ide szeretne költözni.
Néhány másodpercig csak bámulok ki az ablakon, majd egyetlen könnyed mozdulattal csúszok az ülés középső részére és fogom meg a kezét. Nem kérdezem, hogy jobban van-e. Félek, hogy hazudna, hogy még az én lelkem épségére is vigyázzon. Nincsen rá szükségem, de ezt úgysem fogja soha elfogadni. Most pedig nincs kedvem sem teaidő megvonással sem francia nyelvleckével fenyegetőzni. Csak érezni akarom, hogy a tenyere meleg az ujjaim között és békésen lélegzik mellettem.

Csendben ülök mellette. Próbálom a gomdolataimat a unka irányába terelni, ha kell kényszerrel. Számokat, címeket, igényeket akarok felidézni, de újra és újra az a pillanat villan szemeim elé, amikor már szaladnom kell. Mindent magam mögött hagytam azért, hogy esélyt adjak neki, sőt egyenesen biztosítsak neki a gyógyuláshoz. Még akkor is ha sokszor nem tudok mással hozzájárulni csupán ennyivel. Ülök mellette csendben és hálát adok az égnek, hogy még ereiben pulzál a vére.
Szemeibe nézek, amikor rámemelni a tekintetét. Köszönetet mond, pedig szavak nélkül is tudom, érzem a háláját. Mosoly kúszik ajkaim szegletébe, és ebben a pillanatban elhatározom, hogy engedem a gondolataimat a maguk útját járni. Nem válaszolok neki, egyszerűen csak a vállára döntöm a fejemet, és hagyom eltelni az értékes másodperceket, perceket.
Már nincsen messze az otthon kecsegtető melegsége, bár félszemmel még látom, hogy Fenrir a városban gyönyörködik. A maga módján szerintem is szép. Az emberi alkotás egy fellegvára, egy oázis a sivatag kellős közepén. Nekünk pedig mentsvár. Az utolsó menedék.
Az autó hirtelen döccen, ekkor azonban felemelem fejemet a válláról. Nem beszélek. Valahogy jobbnak látom csendben elringatni mindenkiben az ijedelmet. A szótlanság kivételesen nem nyomaszt. Még így sem, hogy ő sem töri meg a csendet. Az autó lassan fékez, Fenrir pedig már nyitja is maga előtt az ajtó. Furcsa, hogy egy ennyire egyszerű mozdulat mekkora megnyugvást jelenthet az ember számára. Könnyedén emelkedik ki az ülésről, én pedig elengedem a sofőrünket a mai napra. Ha esetleg úgy adódna a nap én is vezethetek. Egyetlen pohár pezsgőt ittam, azt is csak a társaság kedvéért, így majd fél órámba került mire elkortyolgattam. Pedig igazán jó íze volt. Kiszállok az autóból és zárul mögöttem az ajtó. Ha eddig ő nem tette, akkor én nyitom ki az ajtót magunk előtt, az előszobában pedig már ki is lépek a magassarkú börtönéből, cserébe körülbelül 10 centivel csökken a magasságom.
-Nem vagy éhes?-kérdezem miután végre megtaláltam a hangomat. Ha valamire kifejezetten vágyik szívesen főzök vagy rendelhetünk is akár, ha sürgősebben vágyik táplálékra.

Lehetetlenségbe burkolózó szürke homály az a jövőkép, amiben ő már nincsen mellettem. Vagy éppen én mellette. Nem tudom melyikünk élete változott meg jobban a másik jelenlététől, de az idő mélázón kanyarogva mélységesen belefonta őt a világképembe. Szinte fájdalmat érzek, amikor szemei úgy pihennek meg rajtam, mintha rab lenne a saját börtönében én pedig csupán egy maroknyi napfénnyel ajándékoznám őt meg, miközben a zár kattan és az ajtó kitárul előttünk. Haza értünk. Nekem az otthon mellette van, és az ilyen napok mindig megnehezítik a a felüdülés könnyed érzésének érkezését.
Lehet valami jól esne. Tekintetemmel végig követem őt egészen a hintaszékig, ahol a teste végre megnyugvásra lelhet. Nem akarom őt zavarni, és csak reménykedem, hogy nincs ellenére a társaságom. Bár ha jobban visszaemlékezem, még sosem tette szóvá, hogy én nem léphetek be a magányosság erődjébe.
Nem szeretne most velem beszélgetni, de nem is kívánom eröltetni. Egyszerűen a konyha irányába távozom és megnézem, hogy mi eshetne jól neki. Mintha csak a gyeremekem lenne. Próbálom kitalálni a még meg nem született gondolatait, szükségleteit. Próbálok tenni valamit, hogy jobban érezze magát, még akkor is ha ő már egy viharfelhőbe burkolózott. Nem tudom, hogy képes leszek-e ezt az állapotot megszokni.
Kapcsolatunk hajnalán még az élet szerelmese volt... legalábbis a maga módján. Csendes viharvert farkas, aki még mindig képes észrevenni a lilán rikító erdei virágokat. De most csak fáradtnak látom. A polcról egy üvegtányért veszek le. Sajtot, almát, diót és sonkát darabokolok. Hátha valamelyik elnyeri majd a tetszését. Eheti kézzel, így nem kell az utóhatásból esetlegesen megmaradó kézremegés miatt megfájduljon a feje.
Az ölébe helyezem a tányért mután visszatértem hozzá a nappali megnyugtató melegébe. Óvatos csókot adok a homlokára mielőtt felhúzott lábakkal birtokba veszem a kanapét.

A szemem hirtelen villan rá. Késként nyilalnak belém szavai hiába próbálja szépíteni az egyértelműt. Nem kell ezt tennem. Tudom. Senki sem tart éles lőfegyvert a halántékomhoz. Magamra húzok most egy vékony pokrócot, bár inkább csak lábaim közé gyűröm, hogy kényelmesebben el tudjak helyezkedni. Leginkább csak lekötöm a figyelmemet, hogy rendet tegyek kótygos gondolataim között. Nem ittam sokat. Éppen csak egy pohárka pezsgőt. A hirtelen aggodalom pedig az egészet kiszívta belőlem. Mi ketten már sok mindenen túl vagyunk. Ő.. meg én. Milliószor hallottam már, hogy elfecsérlem a fiatalságom. Hogy nem érdemel meg. Lássak világot. Éljem az életet amire hivatott vagyok. Az elején még sokszor indulatosan reagáltam ezekre az apróságokra. Igaza van? Kétlem. Az emberi kapcsolatok fenttartása miatt vagyok ÉN itt. Ő pedig az alkotás miatt. Egyébként is. Munkát ajánlott nekem. Amit én örömmel fogadtam el. És soha egyetlen percét sem cseréltem volna el.
Most azonban csak ülök és tekintetem megpihen rajta.
-Ne is próbálkozz.-megvonom a vállamat.
-Nem megyek sehova.
Én erre vágytam. Nem a végeláthatatlan fesztiváloknak. Az éjjeli részeg fényvadászatnak. Nem az egymáshoz dörgölőző izzadtan táncoló testekre. Amióta mellette vagyok rengeteget tanultam és fejlődtem. Szeretem azt gondolni, hogy én is legalább olyan hasznos tudok lenni az ő számára.
Nem tudom, hogy ő hogyan éli meg saját létezését, de én végtelen univerzumnak látom őt. Minden pillanatban le tud nyűgözni. Még ilyenkor is. Amikor az arca már fáradt és a lelke egy része már porrá morzsolódott.
-Fenrir én nem foglak magadra hagyni. Ha megpróbálsz elkergetni akkor sem.-szemeim békésen kutatják őt a hintaszékben. A kezem érte nyújtózik és óvatosan végig simítom a felkarját.
-Sőt készülj fel lelkileg. Most egy pár napig teljesen a nyakadon maradok. Nincsenek találkozóim... megbeszéléseim... nem kell visszamennem a városba. Hozatok magamnak néhány ruhát és itt fogom rontani a levegőt. Erről pedig meg se próbálj veszekedni.-megpróbálom már azelőtt elfojtani az ellenkezését mielőtt kitörhetne belőle.

Ő az én elveszett királyságom. Az értelem. Az érték. A keresett kincs. Minden amin sosem lehetett meg. Mégis oly törékeny. Messzinek érzem őt sokszor. Messzire repítik tőlem a gondolatok, a kételyek, az aggodalmak vagy éppen a gyógyszerek. Menekülhetnék. Már rég megtehettem volna. De a szívem hűséggel horgonyzott le az ő apró lakatlan szigetén, ahol nem is létezhetne más csak ő és én.
Sok mindent hallottam már. Buta kislány... pénzleső ribanc. Minden voltam már. Sok jelzőt és cimkét aggattak rám. De sosem zavart... mégcsak nem is érdekelt. Mert talán csak ő és én tudtuk az egész világon, hogy én pajzs vagyok. A mellvértje. A hullámtörő. Védtem, óvtam. De nem csak a hírnevét. Nekem mindig a lelke volt a legfontosabb.
Aztán rámmosolyog. Mintha egy óvatlan percig tényleg a végzete lehetnék. Válasza az én arcomra is mosolyt csal. Szeretem amikor az arcomat a mosolya cirógatja végig.
Idő kell mire újra hozzászólok. Bevallom félek. Sokszor olyan messzire kalandozik tőlem.
-Akkor majd a következőben.-mosolyom békés.. én őt figyelem... ő pedig visszatalál a lángok közé. Hagyom. Eszik és pihen. Békére találok szép lassan mellette. Talán nem is veszem észre ahogyan szépen lassan rámtelepszik a fáradtság. Mélyre merülök gondolataim megolvadt tükörszerű vizében. Talán el kellene mondanom neki. Ki tudja mennyi ideig pihenhetek még arcának vonásaiban. Csak szóra kellene nyitnom a számat. Egyetlen szó. Mégis olyan mély a szakadék. Szeretem. Mindigis szerettem. De nem akarom, hogy eltaszítson. Hogy megijedjen. De lehet, hogy tudja... de lehet, hogy jobb ha nem..
Még csak szóra sem nyitom a számat. Csak eljátszom a gondolattal. A vallomás gondolatával mielőtt elengedném... visszamerül szépen legféltettebb titkaim mélyére.
-Örömmel.-mosolygok rá. Ekkor veszem csak észre, hogy kiürült a tányérja. Nem eröltetek repetát. Így is aggódok, hogy benne marad-e ez a néhány falat éltető csemege.
Lassan felkelek. A tányért az asztalra helyezem.
-Gyere.. jobb, ha lepihensz..-felé nyújtom kezeimet, hogy segíthessek neki. Ha elfogadja felsegítem. Trükkös kis szörnyetegek a gyógyszerei. Egyszerre adnak és elvesznek. Persze az életben minden ilyen. Valamit valamiért.

Örülök, hogy magával hív. Így nem kell órákon át a lelkemet tépve rágódnom vajon minden rendben van-e vele. Tudom jól, nem ülhetek a nyakába, nem foszthatom meg a szabadságától. Felnőtt ember. Mégis féltem. Bármikor jöhet egy óvatlan mozdulat, egy váratlan pillanat, amikor már nem ura a testének. Isten óvjon meg attól, hogy így elveszítsem. Mégis tudom, hogy az ember, aki alkotásra született nem élhet kalitkában. Fényre van szüksége, tapintásra, illatokra és monumentális látképekre amik megihletik az elmét. Ezt sajnos a négy fal között nem adhatom meg neki.
Megpróbálja. De kezei még gyengék. Azonnal visszaesik. Szívem egy pillanatra beleremeg. Gyötrelmes valóság. Nem tudod, hogy mi az élet, amíg nem kerülsz a peremére. Úgy érzem táncot járunk, de a kötél sokszor beremeg. Talán csak mi harcolunk. Ez az élet még a miénk. Így nem eresztem. Nem tehetem. Mert fájna. Így társként követem. Kísérem. Miközben remélem a jobb napokat.
-Ne butáskodj. Én erőltettem, hogy gyere.-Én kértem. Én akartam. Reméltem, hogy a csodáló szempárok, amik a műveit méregetik majd jót tesznek. Hiszen nem csak a testet kell táplálni, hanem a lelket is.
Ujjai az enyémekbe fonódnak. Nekem pedig csak egy halvány mosoly pihen meg az arcomon. Felsegítem. Már sokadjára. Várok egy pillanatot, hogy megtalálja az egyensúlyát. A bal karját felemelem és alá bújok, hogy átkarolja a vállamat. Így könnyebben kísérem... támogatom. Egyik karommal átölelem a derekánál, a másik kezem pedig összekulcsolja az ujjainkat. Elkísérem. Félek, hogy elesik.
Nincs messze a háló, de lassan haladunk. Bent csendes sötétség vár minket és csak az egyik kislámpát kapcsolom fel, hogy ne bántsák a fények. Leültetem az ágy szélére. Ha hagyja segítek kigombolni az ingjét. Ne szenvedjen az apró gombokkal.