Végignéztem ahogyan összekanalazzák a földről, eltámogatják majd átveszik az orvosok. Semmit sem éreztem. A drog és az alkohol minden maradék józan eszemet elvette. Pirkadatig táncoltam, dohányoztam és vedeltem. Fájdalmas volt az ébredés. Villanások torzultak színes örvényekké, amiben nehéz volt kiigazodni, hogy melyik része volt a valóság. Alice hibája az egész igazából. Persze neki ezek után még pampognia is kellett, hogy így meg úgy csesztem el neki a munkalehetőségét... persze a középső ujjamon kívül más választ nem nagyon tudtam neki adni. Baszódjon meg...
Következő estére összeszedtem magam. Dolgoznom kellett, pénzt keresni, hogy megteremtsem magamnak azt a néhány percnyi eufóriát. Csak még egy kicsit... csak még néhány másodpercet az aranyporos tengervíz alatt. De nem. Kegyetlen szeretőt tartok, aki minden másodpercet súlyos összegekkel mér. Volt néhány józanabb pillanatom, de akkor mindig egy arcot láttam. J ahogy teljesen szétcsúszva elveszti a kis világát. Összevakarhattam volna.

De az a szörnyű igazság, hogy sosem voltam jó testvér. Nem tudom, hogy hogyan kell másokra vigyázni. Persze a szennylapok és a facebook tele volt a nevével, hogy most egy kis pihenésre van szüksége és ehhez a rajongók megértését kérik.
Minden tiszta pillanatomban próbált felzabálni a bűntudat... de nem egyben lenyelni... csak lassan... mint amikor először véletlenül betéped a körmöd mellett a bőrt... érzékeny... fáj.. de basztatod, mert... hát mert miért ne... Aztán mintha tovább szakadt volna... végig a csuklómon.. be a könyökhajlatomba... és tovább. 3 nap. Ennyit bírtam. Mivel továbbra sem került ki róla újabb hírt, így megcsörgettem néhány ismerőst. Kaptam személyzeti ruhát... belépő kártyát... mindent. Persze ez nekem a spórolt pénzem felét elvitte.
Velem küldték fel az ebédet. Persze a biztonsági gorillák még motozást is tartottak, de végül csak kinyílt előttem az ajtó... majd be is csukódott mögöttem. Az ajtóban hagytam a kajás kocsit és beljebb sétáltam. Nem kifejezetten szartam össze a gatyámat... maximum kidobnak... mást nem nagyon tehetnek velem.
-J?

Senkinek sem szóltam arról, hogy mire készülök... mármint nyilván annak a két ismerősnek tudnia kellett, hogy hova akarok bejutni, de természetesen a múltunkról... arról az egyetlen estéről nem pofáztam senkinek. Igazából azt sem tudom, hogy mit keresek itt... annyi minden miatt kellene, hogy bűntudatom legyen, hogy talán meg sem tudnám számolni. Most mégis úton vagyok fel a mittudoménhanyadik emeletre.. gyakorlatilag a felhők fölé csak azért, hogy megnézzem, hogy vajon a kölyök él-e még vagy sikerült kinyírnom és derékba törnöm minden belső értékét.
Próbálom lebeszélni magamat arról, amit éppen csinálok és most nem a körömrágásra gondolok, de valahogy minden mozdulatnál meggyőzöm magam, hogy már késő visszafordulni. Igazából tényleg. De valami azt súgja, hogy nem kellene itt lennem... és nem is... vagy de. Fasz tudja. Maximum kiabál velem egy kanyart, és ha más nem, akkor legalább neki könnyebb lesz a lelke annyival, hogy kioszthatja a hibást.
Betolom a kajás szekeret a szobába, de amint a zár kattan már el is engedem. Gyorsan fut körbe a szemem a berendezésen. Valószínüleg csak az ülőgarnitúra drágább, mint az egész kibaszott putri amiben élek. De mégis valahogy hideg. Mármint... nem tudom... szívesen lennék sugar baby egy ilyen helyen, hogy kinyalják a seggemet, de ha lenne lehetőségem berendezni magamnak egy szobát úgy, hogy a pénz nem számít... na akkor biztos nem így nézni ki.

Aztán kiejtek egyetlen betűt a számon. Még az is benne van a pakliban, hogy még csak reagálni sem fog és anélkül kell távoznom, hogy legalább látnám, hogy még él.
De közeledő léptek hangját hallom és hirtelen nyílik az egyik szoba. Gondolom a háló.. vagy a franc tudja. Itt még az is benne van a pakliban, hogy a fél emelet csak az övé... na jó... lehet, hogy az egész.
Kinyitom a számat, de egy idióta halnak érzem magam úgyhogy gyorsan be is csukom. J-nek nagyon szép kék szemei vannak. Az az árnyalat, ami kurva jól néz ki egy fényképen és egy lány órákon át tudná nyálcsorgatva nézni... de most hidegek és rámdermedtek. Ahha... na szóval eddig tartott a hülye fantáziám. Most mondjam azt, hogy...'Szia'? 'Mizu'? 'Hogy vagy'?
-Bedrogoztalak és látni akartam, hogy élsz-e.
Igazából... bármelyik verzió jobb lett volna ennél. Most meg csak csípőre teszem a kezeimet és nagyokat bólogatok, mintha meg akarnám erősíteni, hogy milyen jól látom.... hogy él. Ja.
-Hát élsz. Fasza. Ügyes vagy. Na megyek.
És már fordulok és sarkon, ha nem állít meg.

-Én nem tűntem el... végig ott voltam... egész addig, amíg a mentősök el nem vittek. Elájultál... mert kiszáradtál... onnantól pedig kurva nagy lett a felhajtás.. ha kiderül.. engem lecsuknak..-ja... már van ez-az a rovásomon, nem véletlen tagadott ki a családom, úgyhogy a magas rizikó faktornál jobb ha kurva gyorsan menekülőre fogja az ember.
Aztán megkérdező a legfontosabbat. Miért.
Torz, szilánkos deformált tükörnek érzem magam, akinek rá kell mutatnia valamire... valamire ami gyengeség.. a másik gyengesége..
-Azért J, mert tömegeket mozgatsz... inspirálsz...-nem is tudtam, hogy ismerem ezt a szót.-De baszd meg... ott álltam tőled egy lépésre és nem bírtál a szemembe nézni és beszélgetni... az emberek akik körbe vesznek megfojtanak téged a szabályaikkal és szemellenzőben tartanak, hogy ne vedd észre az igazságot... hogy nekik nagyobb szükségük van rád, mint fordítva. Hogy ne vedd észre.. hogy te vagy a főnök.. és mindenki más bekaphatja... J.. én sajnálom. A világot akartam megmutatni neked... álarcok és hamis mosolyok nélkül. Csak elájultál a kapujába.-megvonom a vállamat.
-Geci az életben először bűntudatom van... mert te olyan... olyan kibaszott ártatlan vagy... én meg szinte kinyírtalak, amikor megpróbáltalak kizökkenteni.
Aztán elcsendesedek... mint egy kibaszott Buddha rendezem a vonásaimat.
-J.. az lenne a legegyszerűbb ha elküldenél a faszba..

Szeretnék menni. Meg nem is. Édes faszom, hogy lehet az, hogy időről időre ilyen helyzetbe keveredek. Mármint nem KONKRÉTAN ilyenbe, mert ez egészen egyedi eset, de mégis... de akkor is... Nézzük egymást miután sikerül megborítanom a szaros bilit és azt hiszem, hogy nem is fog megszólalni, így csak kissé kétségbeesetten egyik lábamról a másikra billegek. Egyszerre szeretnék közelebb lépni hozzá, hogy meg tudjam ölelni és egyszerre szeretnék nagyon gyorsan távozni az ajtón, amin csak néhány perce tettem be a lábamat. Már szinte mozdul a kezem a kilincsért, amikor megszólal.
" Nem akarom, hogy elmenj."
De miért? Ezek után egy olyan lelkű ember, mint ő még mit akarhat tőlem. Lehet, hogy csak rám akarja közben hívni a biztonságiakat, hogy elvitessen. De igazából ezt a kockázatot már akkor vállaltam, amikor belevágtam az egészbe. Ideges vagyok.. és ilyenkor mindig a bőrt szoktam tépkedni a kezemen vagy éppen a szám szélét harapdálom.
Most... most mindkettőt csinálom.
Aztán újra megszólal nekem pedig felnyílnak a szemeim. ÉS? ÉS MI? Baszd meg ilyet nem lehet csinálni a másikkal. Úgy akad meg a gondolat a levegőben, mintha megtorpant volna a gyorsvonat előtt.
Várok. Még az alsó ajkam is bennakad egy kicsit a fogaim között.
ÉÉÉÉÉÉS semmi.
Kedvem támad megrángatni őt egy kicsit. Pontosan ezért tettem azért amit tettem... ott áll csodaországban... de mintha a saját tükörképétől nem láthatná... pedig annyira varázslatos.
-Ééééén.. Iszok.-nem ezt én kurvára nem bírom. Se idegileg se lelkileg. Nem véletlen léptem le otthonról évekkel ezelőtt.
Lépek. Kikerülöm és a bár hűtőket célzom meg. Gyorsan végig fut a lehetőségeken a szemem. Tudom, hogy ő nem iszik, de reménykedek, hogy valaki a közvetlen környezetében igen. Na ja. És nem is csalódok. Whiskey behűtve. Gondolom a buzi menedzsere issza J számlájára.

Kiveszem, töltök. Lehúzom gyorsan. Gyorsan töltök. De csak még néhány kortyot, addig pedig csak támaszkodok a pulton, hogy kerüljem a szemkontaktust. Várok. Amíg ég a torkom aztán küldöm is utána a következőt. Csendben kűzdöm le magamban az égető érzést majd félretolom a poharat.
Kell még néhány másodperc, de megfordulok és egy könnyed mozdulattal felülök a pultra.
-J.. Én nem a te világodban élek... én azért melózok, hogy legyen kaja a hűtőben.. meg drog a zsebemben... nem sok helyen jártam Vegason és Dallason kívül... de szerintem milliószor többet éltem, mint te.
Mi vagyok én? A Jóságosatyúristen szentfazékja. Mintha megtéríteni akarnám.
De azért folytatom.
Felé nyújtom a kezemet.
-Ha most megfogod a kezem... akkor én leszek az egyetlen olyan barátod, aki leszarja, hogy mennyi pénzed van.... és még meg is mondja, amikor balfaszkodsz egy helyzetben... tudok mutatni egy olyan világot ahol leveheted a láncokat... de oda nem muszáj velem jönnöd... én nem élek kemény drogokkal... de valószínüleg egyszer kisütöm az agyamat.
Várok, hátha megfogja a kezemet.
Ha megfogja a kezemet akkor folytatom csak.
-Most pedig hallani szeretném, hogy mit akarsz még tőlem azon kívül, hogy maradjak.
Ha nem fogja meg akkor csak visszaejtem a kezemet az ölembe. És várok.

A szám gyorsabban sül el, mint az alkohol a testemben. Valahogy azonban a mondatok találnak meg engem. nem értem mit keresek itt. Nem értem, hogy miért szeretném annyira, hogy odalépjen hozzám és mellettem döntsön. A tekintete az enyémbe kapaszkodik és szinte fogva tart. Pedig izgulok és talán egy kicsit kényelmetlenül is érzem magam attól, hogy most így beszélnem kell..
De nem ereszt... Így lassan megnyugvást találok kék szinte szürke íriszeiben. Biztos, hogy neki van rám nagyobb szüksége? Szinte fel sem fogja az agyam amikor felé nyúlok és ő ösztön szerűen mozdul felém. Arcom magabiztos marad, de valamilyen egészen furcsa érzés indul el bennem. A bőre annyira természetesnek tűnik miközben az enyémhez simul, hogy akaratlanul is egy mosoly jelenik meg az arcomon. Szárnyakat fogok neki adni, hogy én is repülhessek. Kalitkába voltunk zárva... Ő a jelen én pedig a múlt láncaival. De talán itt az ideje, hogy a mi kezünkbe kerüljön a kulcs... Vagy talán eddig is pontosan ott volt csak egyikünk sem merte használni.
Fél? Talán. Én? Nagyon.
De mégsem éreztem még soha ennyire azt, hogy a helyemen vagyok.

A válaszán halkan nevetek egyet. Mármint a javításon. De kérdésétől mosollyá szelídül a nevetésem. Szétrakom a lábaimat és közelebb húzom magamhoz. Talán csak azért, hogy zavarba hozzam.
- Ha nem így lenne, J, akkor szerintem egyikünk sem lenne itt.
A tekintetem végig fut rajta, majd visszatérek a szemeihez.
- De egy dolgot én is kérek... Nem félhetsz tőlem.. sem a lelkemtől sem a testemtől.. ez egy közös út lesz, amiben nem hagyhatsz el, mert akkor megfulladsz.. leszek a szárnyad, hogy repülhess, de nélkülem lezuhanhatsz...
Itt elcsendesedek egy kicsit.
- És még valami, J... Bármikor kiszállhatsz.. nincs kötelezettség.. nincs elvárás.. addig követsz a nyúlüregbe ameddig szeretnél... De minél tovább jössz velem annál többet változol majd... És annál hosszabb lesz az út kifelé.
Közelebb hajolok hozzá. Tényleg csak néhány centire vagyok tőle.
- Értesz engem?

A szemeit figyelem. Nem eresztem a tekintetét. Érzelmek ezreit figyelhetem meg íriszei tükrében. Félelem, izgatottság, vágyakozás. Minden másodpercben másik dominál. Fehér bőrömön érzem a lélegzetét. Bólint. Nekem pedig mosolyba húzódnak ajkaim. Önként írta alá a paktumot az ördöggel.
Gyengéd csókot adok a homlokára. Kezdődjön az utazás.
A zsebemben nyúlok és egy tasakot húzom ki belőle. Körülbelül 10 pirula pihen a vékony műanyag fólia mögött. Xanax. Ha engem kérdeztek lófasz estifénnyel szóval becézhetjük egyszerűen lófaszkának is. De neki jó lesz. Igazából elég sokan szedik szorongás ellen és a legtöbb műtét előtt is használják, hogy az emberek ne szarják össze a gatyájukat. Szóval első jó barátnak tökéletes lesz.

- van időnk ?- kérdezem felhúzva a szemöldökeimet.
Ha igen a válasza akkor folytatom.
- ez a kis aranyos egy pihentető, nyugtató, nevettető.... semmi rosszarcú keményfiú... csak egy kis kedves lélek simogató....- mosolygok rá gyengéden felemelve a kis tasakot. Igazából elég sokan kedvelik ezt a szart. Általában nem félnek az emberek olyan dolgoktól amit egy orvos felírhat. Szóval könnyű elpasszolni de egyébként egy kis alkohollal elég alantas módon szét tudja kúrni az ember józan eszét és ítélőképességét.
Ha nincs idő akkor meg kell beszélnünk egy találkozót.