Sosem éreztem őt tehernek. Akármennyire hosszúra nyúltak az éjszakák és a végtelen aggodalmak. Semmire sem cseréltem volna el az együtt töltött időnket. Én segítettem neki. Megszámlálhatatlan módon. De nélküle én sem lennék az aki vagyok. És nem akarok olyan emberré válni, aki mellett már ő nem lehet ott.
Belémkarol. Én pedig hűségesen támogatom a szobájáig. Lassan ül le. Ilyenkor minden mozdulat megfontolt kell, hogy legyen. Ingatag egyensúly a gyógyszer okozta javulás és a rosszullét között. Nem tolja el kezeimet, így gyorsan szabadítom meg az ing fogságából. Lassan húzom le róla nehogy fájdalmat okozzak neki. A felesleges ruhadarabot összehajtom és csak egyetlen pillanatig lépek félre máris ott a baj. Az ing a földre hullik ujjaim közül ahogyan már mozdulok is Fenrir felé. A karom még pont időben nyúl a mellkasa alá. Nehéz. Mármint nálam nehezebb, így küzdenem kell, hogy fel bírjam ültetni.
-Hányszor mondjam még? Nélkülem ne izgágáskodj.-mosolygok rá. Próbálom elütni a helyzet súlyosságát. A kezeit a teste mellé támasztom.
-Te csak ülj szépen. Ne billegj!-nézek rá kissé megrovóan.
Letérdelek elé és megszabadítom a lábbeliktől.
Aztán felegyenesedek és az arcát a kezeim közé fogom.
-Megcsókolhatlak?

Az anyám mindig arra tanított, hogy ne hagyjam elúszni a pillanatokat. Mert elsodorják magukkal a lehetőségeket. Idősebb koromban pedig inkább azt bánjam meg, hogy miket tettem meg, mint hogy engedtem elillanni az ujjaim közül a pillanatokat, amik meghatározhatták volna az életemet.
Szemei akár a mélységes óceán. Most sötétségbe burkolóznak és örvényekkel tűzdeltek. Nem tudom, hogy helyes-e amit teszek. Érdekel? Nem igazán. Csak egyszer lehessek önző egy pillanatig és enyhíthessem lelkem sóvárgását. Itt ül előttem és az arca zavaros. Nem tudja, hogy valódi vagyok-e és a füle nem téveszti-e meg. Leveszi a szemüvegét, de nem húzódik el tőlem. Ha hallotta is a kérdésemet a lehetőséget még nem vette el tőlem.
Szóra nyitom a számat. De nem szeretnék beszélni. Nem merném még egyszer kimondani. Így az ajkaim összezáródnak.
Csak most az egyszer legyek bátor.
Közelebb hajolok hozzá. Óvatos vagyok vele. Csak lassan csókolom meg az ajkait.

Ajkai léhán válaszolnak az enyémeknek. Pedig nem húzódik el és már akkor éles kontúrral hasít a fejembe... Hibáztam. Nem is kicsit. Önző módon engedtem saját vágyaimnak. Nem voltam elég óvatos. Nem voltam eléggé önmagam. Én nem ezért vagyok itt. Nekem vigyáznom kell rá. És most sajnos mérföldekkel túlléphettem egy vonalat.
Lassan húzódok el tőle és ő lassan nyitja fel a szemeit. Hát csukva voltak? Talán mégsem voltam annyira idegen számára.
Aztán szóra nyitja ajkait és libabőrös leszek azonnal ahogy a csontomig hatolnak a szavai. Fáj. Hogyne fájna. Mint egy gyerek amikor megtanul búcsúzni. Csak nézek némán. Kissé talán értetlenül mégis lyukat üt a mellkasomba a felismerés, hogy mennyire nem volt helyénvaló a tettem. Nem mondok semmit. Hogyan is tehetném... a torkom azonnal összeszorul és képtelen vagyok még bocsánatot kérni is. Pedig úgy érzem kellene.
Lassan kelek fel a földről és még segítek neki lefeküdni az ágyba, ha engedi... vagy ha igényli.
-Próbálj meg pihenni.
A hangom nem hagy cserben. Nem bicsaklik meg. Nyugodt és kimért... mint bármikor máskor.
Aztán sarkon fordulok és magára hagyom a csendben.
Hibáztam. Méghozzá igencsak nagyot.
Van itt néhány ruhám, így a fürdő rejtekében át tudok öltözni kényelmesebb viseletbe. Majd a kanapét választom. Halkan, szinte suttogásra állítom a tv-t. Valamire szüksége van az agyamnak, hogy elterelje a gondolataimat. Már, ha ez egyáltalán még lehetséges.

Az első napsugarak keltenek. Szinte vágyom a fejfájásra, de mérhetetlen csend honol a testemben. Csak egy kis bűntudat lappang bennem. De semmi más. Főzök egy kávét... egy mérhetetlenül erőset, hogy aztán összeráncolhassam az orromat már az illatától is, felöntsem egy fél liter tejjel, és vagy 6 kanál cukorral. Gyűlölöm. Mégis annyira szeretem. Kimegyek és a teraszon kortyolok bele. Libabőrös leszek a hűvös levegőtől, de a nap sugarai már lágyan cirógatnak a hajnalban. Elintézek egy telefont, hogy otthonról hozzanak néhány holmit és igen... van az kontaktom, aki hajlandó erre hajnali 4-kor is.
A hívás után persze visszavonulok a nappaliba. Magamra húzom a takarót és csendesen kortyolgatom a kávémát miközben valami butaságot nézek. Rajzfilm... de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy gyerekeknek szánták. Még nálam is hamar kicsapja a biztosítékot, így valami mást keresek. Az értelmetlen kapcsolgatás talán kielégítő program lenne ha nem zúgnának túl hangosan a gondolataim. Aztán mégis találok valamit. A halott menyasszony már régóta az egyik kedvencem. Kissé késve csatlakozom be, de még pont jó ahhoz, hogy ne bosszantsam magam majd egész nap ezen.
Pont elfogy a kávém mire jön egy sms, miszerint megérkezett a holmim és már a saját kocsim is a felhajtón parkol.
Csomag átvéve és a film után le is zuhanyzok. Szűk sötétkék farmert veszek föl és egy egyszerű fekete trikót. Aztán a változatosság kedvéért vissza a takaró alá a kanapén. Szerintem ezt egész nap képes lennék produkálni.

Halk lépteit szinte meg sem hallom. Álom és ébrenlét között lebegek. Nem kifejezetten szeretem egyébként a televízió előtt eltölteni az értékes időt, de vannak azok a napok, amikor egyébként semmi másra nincs szükségem csak színes képkockákra és hangokra, amik elterelik a gondolataimat a valóságtól. Szeretek... néha egy kicsit haszontalan lenni a sok pörgés után.
Most is... annyira elmerülök a csendes létezésben, hogy szinte meglep a hangja. Nem rezzenek össze, de váratlanul ér. Lassan egyenesedek fel és tekintetem azonnal rá tapad. Sok dolgot kell egyszerre felmérnem... vajon haragszik-e... egyáltalán emlékszik-e.... és a legeslegfontosabb.. jobban van már? A távirányítóért nyúlok és azonnal kikapcsolom.
-Jó reggelt.-csendes a hangom, mert nem tudom, hogy milyen állapotban van. Próbálok jeleket keresni... de szemeim még fáradtak.. elmém pedig zsibbadt.. vagy talán csak kivételesen tőle szeretném hallani, hogy meg tudja-e osztani velem, hogy milyen állapotban van... fel tudja-e rendesen mérni az állapotát.
-Jobban vagy?-hangom egy kicsit erőtlen, de csak a sok történés miatt. Belül pedig szorongok. Tudni akarom, hogy tombol-e benne harag, megbánás bármilyen negatív érzés velem kapcsolatban. De nem rontok ajtóstul a házba. Sosem tettem. Nem így neveltek... bár bevallom, sokszor jelent problémát féken tartani egyébként elég heves alaptermészetemet. De most vigyázok vonásaimra. Minden előtt az érdekel, hogy milyen az állapota.

Hogy miért tiltakoztam az ellen, hogy legyen egy saját ágyam? Azért, mert az jelezte azt a pontot ahonnan folyamatosan szüksége lenne rám. Ez nem megterhelő lenne, hanem az egészségének az állapotát jelezné, hogy már tényleg kellék a mindennapjaihoz. Eddigis mellettem... Csak éppen a folyamatos egyeztetések és egyéb munkával kapcsolatos teendők miatt. Most azonban már ténylegesen NEKI van szüksége rám és nem pedig a művésznek. De talán tényleg itt az ideje, hogy ideköltözzek. Egyébként sem szerettem magára hagyni őt, de azt is tudtam , hogy sokszor igényli a teret. De majd erre is kitalálok valamit.
-nem olyan szörnyű, mint amilyennek tűnik...de a napokban intézni fogok magamnak valamit.-mosolygok rá halványan.
- sajnálom amit az este tettem. Tudom, hogy nem lett volna szabad... Megcsókolni téged... Csak.. nem is tudom... – általában olyan ügyesen bánik a szavakkal... Hiszen ezért is vett fel. De most. Mint egy kis csitri csak hebegek és habogok neki.

A bűntudat emészti.
Ismerős gondolatok szokatlan környezetben. Annyiszor hallottam már a szájából ezt a félelmét, hogy talán már megszámolni sem tudom. Én azonban tudtam mire vállalkozom. Ő pedig tudta, hogy kit választ, amikor felkért erre a munkára... Így nem érzem jogosnak, hogy ezt rendszeresen a lelkére veszi... Valahol mélyen azonban megértem a vívódását. Ismerem a gondolatait. Tudom, hogy szereti a közelségem, de ezt önzőségnek éli meg... Még akkor is ha mellette többet élhettem, mint eddig bármikor.
-Ez nem igazságos... Élettelen, esélytelen öreg embernek billogoztad meg magadat... Korunk egyik legnagyobb hatású művésze vagy.. és lehet, hogy te már feladtad de én nem. Meg az orvosok sem. Mindenki az életedért harcol... Te meg belesüllyedsz a feladásba.
Már lassan temeti magát miközben mindenki a megoldáson dolgozik... Hogy még élhessen.
- Akár akarod akár nem én szeretlek téged... És én nem fogom feladni a reményt... És a lehetőségemet sem arra, hogy eldönthessem nekem mi a szárnyalás...
Remélem ért engem. Remélem jól mondtam el. Én ne fogom elhagyni az utolsó percig... Legyen az 2 nap 2 év vagy egy fél élet múlva. Nem számít. Én már döntöttem. És tudom hol a helyem.

Minden alkalommal, amikor a műtét szóba került egy ingoványos lápban rekedtünk... Legalábbis én. Ő megváltó módjára elsétált a bizonytalan talaj fölött... Sosem pillantott le... Sosem pillantott hatram mindig is féltem a halált. Bizonytalanság lengi körbe és ez egy olyan embert , mint én teljesen megrémít. Talán rá kellene hagynom ... Az ő döntése... Az ő élete.... De mégsem hagy nyugodni a gondolat, hogy feladom a harcot és ketten ülünk a páholyban, miközben őt bármikor elvehetik tőlem.
Ahogy kiejti a nevemet a szívem bele szakad. Tudom mi jön. A méltóságát félti. De a büszkeség nem lehet erősebb az élni akarásnál. Vagy tévednék.
-és inkább elhagysz engem és a munkádat.. mindent amit felépítettél.
Kirúghatott volna számtalanszor. De sosem tette. Szerintem azt akarta , hogy az én döntésem legyen mert tudja, hogy mennyire megharagudnék ha ellökne magától. Mégsem tudom csendben viselni az ő döntését... Mert abban én hamarosan elveszítem őt.
Felkelek a kanapéról és odasétálok hozzá... Elé...
Letérdelek és karjaimmal feltámaszkodok a combjaira.
-ne válaszd a halált helyettem...
-még pár orvossal beszéljünk ... Kérlek...

Végtelen üresség. Ez az amitől én igazán rettegek. A zsigereimben érzem, hogy a hiánya nem hagyna mást maga után. Emlékek? Boldogság? Aki veszített már el valami vagy valaki igazán fontost az életében az tudja, hogy minél boldogabb egy emlék.. annál élesebb szilánkokra törik, hogy aztán belülről szaggathassa cafatokra a lelket. Mégsem a fájdalomtól való rettegés sarkall cselekedetekre és harcra.. hanem az, hogy számomra nem létezik olyan élet, amiben ő nincs jelen.
Nem is tudom megmondani, hogy mikor történhetett. Mikor fordult át szakmai érdeklődésből személyes üggyé. Kiszállhattam volna. Bármikor. Ő pedig sosem kérdőjelezett volna meg. Most azonban mégis itt vagyok. Kérlelem. Újra és újra. Mert, ha nem tenném falatonként emésztene fel a bűntudat... és a sok mi lett volna ha... ha még egyszer rákérdeztem volna... ha találtam volna egy másik orvos... ha jobban ragaszkodom a gyógyuláshoz.. vagy legalább annak a reményéhez.
De jól tudom... nem kényszeríthetem. Ahogyan ő sem kényszerített soha semmire. Mindketten azért vagyunk itt, mert így döntöttünk... és semmi másért.
A remény már őt rég elhagyta. De én sosem fogom.
Keze pedig az arcomra siklik. Érdes. Az évek és a munka megkeményítették. Mégis hízelgő macskaként olvadok a bőréhez és hunyom le egy röpke pillanatra szemeimet, mielőtt újra találkoznék a tekintetével.
Az ujja pedig az állam alá siklik. Törékenynek érzem magamat. De ezt csak az ő közelében engedem meg magamnak. Más előtt ez maga lenne a lehetetlen. Tekintetem az övéhez kovácsolódik. Szavai pedig cukrozott citromszeletként ülnek meg a gyomromban. A nyelvemen még édes.. de van mögötte egy erős keserűség. A mankója vagyok. Ő pedig az én sziklám. Az egyetlen, aki miatt bármikor kihúzom magam és emelt állal megharcolok a nagyvilággal.
-Te és én.

-Én nem hagylak el. Akkor sem, ha te magad akarsz elzavarni. Hálás vagyok minden percért.

-Csak ne haragudj meg.. ha harcolni akarok azért, ami veled vagyok. Azért, akik mi együtt vagyunk.

A kezem megpihen a combján.
-Mindennap el fogom mondani, hogy mennyire szeretlek. Mert tudnod kell, hogy nem egy halványuló árnyék vagy.. hanem egy ember, akinek nem csak a művészete lehet az öröksége..

Mégis melyik szerelmes költeményben támaszkodtak valaha észérvekre? Mégis mióta kell, hogy egy ilyen bensőséges érzelemnek racionális alapja legyen? Nem pontosan erről szól az egész? A megmagyarázhatatlan vonzalom, amikor a lélek társra talál. Mindegy, hogy kiben. Az én keresztem ez, hogy én őt szeretem minden körülmény ellenére. Minden észérv ellenére. Minden tiltakozása ellenére. Megmagyarázza. De sosem mondja, hogy ő ne szeretne engem. Mégis mi másért lehetnék én mellette? Mégis mi másért nem keresett mást helyettem? Könnyebb dolga lenne. Hiszen egy szakmájában profi értékesítő/szervező/kapcsolattartó nem térdelne a lábai előtt úgy, ahogy azt most én teszem. Mégis kezei közé fogja az enyémeket. Próbál eltolni magától puszta szavakkal, de a bőre az enyémhez simul és a szeme haloványan ugyan, de csillan még néha értem.
-Én téged szerethetlek csak igazán.. szabadon.-ezt senki sem veheti el tőlem. Még ő sem. Hiszen ő is tudja. Még nem született meg az az ember erre a világra, aki engem korlátozni tudna. Az akadályokat megugrom. A kalitkából kitörök. A láncok közül pedig egyszerűen elillanok.
-Mondcsak.. ha te így látsz engem akkor magadat miért nem tudod? Több vagy, mint amit valaha beismertél... nem szürkülsz és nem halványulsz... A feladásod ellenére.. te még ott vagy bent.. bárcsak egyetlen pillanatig láthatnád magadat az én szemeimen keresztül...

Hogyan olvadhat és fagyhat egyszerre az emberi lélek? Fagyosan fortyogva lángolok érte és akár egy gyermek remegek a megerősítéséért. A viszonzásáért. Ellök a szavaival miközben a lelke magához ölel és elfogadja szellemem felé nyújtózó karjait, de a józan ész távolsággal fenyeget. Elenged akár az evilági életét mégis ragaszkodva jelen van, hiszen a művészete még mindig él. Alkot. Ő pedig mindig így élt. Az alkotásban. Valahol magamat is annak érzem. Az ő alkotásának. Mi volnék én a közös évek nélkül? A közös harcok nélkül? Valami sokkal egyszerűbb. Valami sokkal alantasabb.

Homlokomra simulnak ajkai. Én pedig lehunyom a szemem. A kegyelemdöfésre készül a lelkem. 4 szó. Te vagy a mindenem. Visszahangzik. Résnyire nyílnak az ajkaim. Meg kell őt mentenem. Ajkait nézem ahogyan megformázza a szavakat.
a mindenem.
a művészetem.
a múzsám.
angyal.
barát.
védelmező.
talán sokkal több annál.

Mégsem enged. A beismerés ellenére. Nem enged közelebb. Tudom, hogy miért. A meggyőzödése, hogy ő nekem már semmit sem adhat. Csalfa, bekövült rögeszme. Talán fel kellene adnom. Talán csak emelt fővel el kellene őt kísérnem az általa kiválasztott úton.
Megremegnek a szempilláim ahogyan megnedvesednek a szemeim. Nem lehet.
Tekintetem elszakad az arcától és beleforgatom az arcomat a tenyerébe, hogy gyengéd csókot lehelhessek a kezébe.
Lassan felállok.
-Értem..-nem mondok más mert nem bírok.
Magamhoz veszek néhány ruhát és eltűnök néhány percre a fürdőszobában.
A fürdőben farkasszemet nézek magammal. Visszaigazítom a fellibbent elemeit a páncélomnak a lelkem köré. Sminkelek. Átöltözök.
E-mailek hada vár a telefonomban. Sok a megkeresés a tegnapi bemutató után.
Amikor kilépek a fürdőszobából a telefon a fülem és a vállam közé szorulva. Valaki beszél a túlvégen és próbálom megjegyezni a szavakat miközben az előzőleg használt ruháimat elpakolom a szekrényembe.
Hümmögök és egyetértek, valamint megköszönöm a dicsérő szavakat Fenrir nevében is. Amikor végre letehetem a telefont megkeresem Fenrirt.
-Be kell mennem néhány órára a városba... van egy-két megbeszélésem.
-Sietek majd vissza hozzád.. van szükséged bármire?