Ismét eljött az én időm, bemászhatok a fülekbe és akár egész estére ott maradhatok, hogy belülről hassak a nagyérdeműre, hogy táncra hívjam, repülésre, szabadságra. Mert szombat este nem sírhatunk, olyankor még annak is illik élni, akit egyébként a halál szürkesége vezet rabláncon. Készültem pörgősebb darabokkal is és a balladisztikus részek helyett pont ezekkel akarom zárni. Ma este nem alhatnak bele a koncertbe, akik ide jöttek, azok nem alhatnak! A záró tétel előtt még kortyolok a korsó sörömből, hogy jobban csússzon a nem evilági dallam az evilági ujjak közt. És elkezdem, zűrösen, kuszán, szinte szabálytalanul. Pedig van ám ebben rendszer! A világjárásom során felfedeztem. Könnyű dallamokat bontok ki a sziromdobálós kezdésből, aztán vissza-visszatér az a jellegzetes téma. Szeretem, hogy ilyenkor a háttérből mindig akad pár ember, akinek a figyelmét leköti a muzsika és nem csak rádiónak néz engem. Most is így történik és amikor az utolsó pár billentyűt drámai lassúsággal leütöm és bele is dőlök a végbe, nagy hujjogást és tapsot kapok.
Ez a rész pedig a magnóé. Részemről pedig a pulté, hisz a korsó alján már csak egy kevés nem túl friss harmat maradt. A folytatáshoz erőt kell gyűjtenem, erős és finom italból. Legyen a kettő egyben? Vagy egymás után? Mindig máshogy csinálom, hisz a változatosság gyönyörködtet.
- Egy kis szusszanás, édes? - kérdezi a pincérnő, mikor közeledem.
- Úgy bizony. Huhhh! És egy korsó barna sört kérnék, hozzá egy gyomorkeserűt!
A személyzet (ma este) egyetlen hölgytagja félmosolyra húzza a száját és ahogy tölt, felteszi a kérdést:
- Nehéz megemészteni a sikert, Henrik? Hallottam, múltkor nagyot szóltál a Halloween-bálon.
Szemlesütve bólogatok és visszamosolygok a lányra. Fura egy teremtés, rettentően pletykás. Mivel egyikünk se vak és nem is foglalt, egyszer már összeszűrtük a levet. Másnap felhívott az a pincér, aki most egy - hűha! - igen dekoratív és a szó nem hagyományos értelmében kifestett nőt szolgál ki, hogy tényleg megkértem-e Suzie kezét? Akkor döntöttem el, hogy Vegas-ban nem lesz több kutyavásár. Kedves vagyok, elragadó vagyok vele, de megálljt parancsolok.
- Köszi!
Ahogy ezt is a fogyasztásomhoz írja, határozott léptekkel indulok meg és néhány elnézéskérést, illetve széles hátak kikerülését követően megállok a különleges hölgy asztalánál. Az italos poharat nézve talán sejtem, miféle folyókban akar ma fürdeni. Nem rossz az ízlése, azt kell, hogy mondjam! A szék üres és semmi nem utal arra, hogy épp csak a mosdóba ment volna róla valaki, így magányosnak titulálom a csajt.
- Jóestét, kisasszony! Úgy látom, az asztala további társaságra vágyik. Nem tévedek?
A szakállam és a csokornyakkendőm mögül mosolygok ki rá hunyorgó szemekkel. Ez a bár kicsit rendhagyó, elegáns, de szeret újítani és ez a ruházatomon is meglátszik. Ugyanis képes voltam egy a fehér inghez, fekete zakóhoz és a már említett csokinyakihoz felvenni egy élre vasalt, jó fazonú, de hawaii mintás, vígan repkedő madárkákkal tarkított és beporzásra váró bokorvirágzatokkal benőtt alkalmi nadrágot. Fehér tornacipővel. Mivel pont úgy állok, hogy az asztal nem takar, a nő a teljes valóságot láthatja. Én az ő valóságát nézem, a rövidujjú folytatásának is tekinthető festéseket. Mintákat keresek és csodálom azt az alkotói szabadságot, ami ehhez kellett. Ha nem űzött el agresszív kerepléssel, ahogy gazda a seregélyeket, szóvá is teszem őt.
- Lenyűgözőek az ábrái! Megkérdezhetem, hogy például az ott a kezén mit szándékozik kifejezni? Avagy inkább oka van, mint célja?
Az én művészetemről és még sokakéról ez például elmondható, de ahány tetoválás, annyi történet. Én pedig szeretem a jó történetek füstjét szívni, no smoking helyiségekben is.

- Nyilván, mert olyan szerény, hogy nem mert szólni. Én már ismerem, minden héten találkozunk.
A megszemélyesített asztalra pillantok, aztán vissza a nőre. Nem csodálkozom, hogy csodálkozik. Szeretem, mikor meg tudok lepni hölgyeket.
- Netán ornitológus? Nem, akkor nyilván latin nevén nevezte volna a nagycsőrűt, aki olyan szembetűnő.
Hoppá, micsoda visszavágás! Még jó, hogy észnél vagyok. Tetszik a csaj stílusa, még ha ki is nevet. Meglepetés meglepetést követ, a kölcsönösség édes mámora kezd beetetni.
- Szeretek röpizni...
Ha a folytatás ilyesmi lesz, márpedig a tetkók alapján hasonlóra számítok, akkor azt hiszem, meglesz az inspiráció az este második feléhez. Sőt akár a harmadikhoz is, aminek nem feltétlenül velejárója a háromlábú, fekete billentyűs hangszer. Én egyáltalán nem azt vallom, hogy aki a testébe varrat mintákat, az rögtön kecskéket is áldoz. Ez csak egy ostoba félelem és a művészeket vagy az ügyfeleiket sokkal inkább a belső értékeik alapján lehet megítélni. Ezért is kérdeztem a nőt az okról, amit ha felfed, talán lekottázhatom a művet, mit elém tár a viszonylag vagy kevésbé hiányos öltözet.
- Nos, az eklektika jegyében a természet mindent átható forradalmi törekvése egyesül itt az emelkedett városi hangulattal, együtt valami érdekes elegyet alkotva. Mint narancslé a boroskólával.
Azt hiszem, elég mélyenszántóan elemeztem a mai fellépőöltözékemet. Ennél a nőnél a vizualitás jelentősebbnek tűnik, mint az átlagnál. Gyanítom, konkrét képeket kért, amikor varratott. Egyszerre fogy el az italunk, ugyanis én sem spórolok.
- Az ujjaidat körbefonó jelentésmintára. A sorrend is számít? Mennyi idő után készültek? Bevallom, én csak a belső lenyomatokból élek, egy darab tű okozta heg sincs a testemen. Nem baj? Nem haragszol ezért...
A végére egy kaján vigyor is bejátszik, amivel nem őt gúnyolom. Csak a bokorból akarom kiugrasztani. Ha már magas labdát csapott le, visszaadom lentről, legalább olyan magasra felütve, még ha térddel kell is gázolnom a késő esti tengerpart homokjának képzeverában.

Az asztal megszemélyesítése után a következő jó pontom, hogy madárszakértőnek néztem a csajt. Tetszik, ahogy előadja az élete zongoraetűdjét. Amilyen dúrban kezdett az elején, úgy kezd puhulni a molja. Lassú tűzön. Rávigyorgok, aztán kezdem a filozofikus divatmegfejtést. Nekem tetszett a vége is. A nők mindig olyan gyakorlatiasak.
- Nem, a finálét inkább kiemelkedően emlékezetesre szoktam formálni. Egyébként csak elképzelted, amitől kijönne minden vagy már kóstoltad? Ha nem, nem tudod, mit hagysz ki. Ezt egy san francisco-i szaxofonos barátom mondta el, aki civilben mixer. Imád kísérletezni, mindent egybeönt, ezt a jó szokását pedig a zenébe is átvitte. Egyik példaképem. Nála kóstoltam ezt a csodát is.

Megnézegetem a kacsókat és amelyikre gondoltam, azt finoman megfogom, a számhoz húzom és ha eddigre még nem kaptam egy sallert, akkor a nőé lesz egy kézcsók.
- Engem sem zavar, hogyha te pucéran is fel vagy öltözve. Jól sejtem, hogy egy hangjegynyi hely sincs a kottafüzeteden?
Újabb kaján vigyorral kérdezek be a ruhája alá. Azt az érzetet kelti, hogy még a lábujja közébe is jutott egy fél Golden Gate-híd. Szimpatikus, hogy a festetlen emberekkel is szóba áll. Nem lett sznob, a tetoválásai nem fújnak akkora hangzavart, hogy a big band hangzáson kívül mást meg se ismerjen. A dupla beintés részletes magyarázatát figyelmesen hallgatom, de közben legurítom a maradék italomat.
- Galamb és varjú, kórusmű és heavy metal ballada. Egyik sem az igazi a másik nélkül. Te is kedveled az ellentétek harmonikus összedolgozását? Egy éjszaka talán kevés az ilyesmihez, de kezdőhang nélkül még egy dal sem csendült fel.
Célozgatunk, célozgatunk és nem kizárt, hogy végül eltaláljuk a csodabillentyűt, amiből egy féktelen örömdarabot tudunk kibontani. Ahogy az se kizárt, hogy a végén lebontjuk a fél zongorát. A lehetőségek nagy alapterületű tárháza ez a nő és pont ezért szimpatikus. Kedvelem az ilyen áttetsző és átláthatatlan egyéniségeket!
- Nos, ha odabent porfészek van, akkor a vendégem vagy a következő itókára! A narancsos vbk-t biztos nem kéred?
Most rendelt egy italt, de a szünetem még tart, úgyhogy jöhet harmadik kör is.
- Impulzusok, méhek zümmögése, aszfaltozó járművek rút durrogása és a város áradó folyama. Meg még ezer és egy hatás, ami mind leképezhető, hogy végül a kezeimen át hallgatható formát kapva újuljon meg. Én tulajdonképpen lejátszom az életet, amit élek és amit mások élnek.
A pincérsrác megint azzal a nagyszájú kolléganőjével vált pár szót. Szegény, nap mint nap fájdítja a szívét, ugyanis Suzie még csak kihasználásra sem méltatja.
- Mondd, te itt élsz a városban vagy csak egy hosszabb-rövidebb kóborlás hozott ide?
A lejátszó az egyik kedvenc dalomat hozza most ezüsttálcán, igen tiszta minőségben, jég nélkül. Kicsit ingatom is a fejemet, aztán ujjaimmal dobolok egy rövidet az asztalon.
- Hogy tetszett az est első része? Még bele tudtál hallgatni?
Mert a kezdéskor biztos nem volt itt. Ilyen barokkos operajelenséget biztos meghallottam volna a szemeimmel.

- Ez bizony a tehetség átka.
Nem ő az első, akinél látom, hogy a képzelethez vödör kell.
- Az óceánjáró zongorista legendáját is ismered? Én nem, de a tengeren szokás ilyen itókára rácuppanni.
Valahogy róla nehezen képzelem el, hogy krumplit pucolt vagy ágyneműket húzott akár csak egy folyami hajón. Hosszúujjúban és kesztyűben kellett volna mennie az állásinterjúra is. Azt a kis összefestett kezet csókkal illetem és ihletem is, mert újra megered a nyelve. Vajon mennyi violinkulcs és 2 b előjegyzést rejthet a ruhája és még mekkora hangversenyterem van annak a vég nélküli szimfóniának?
- Szeretnéd kezelésbe venni, hogy egy hangnemben legyünk?
Utánozom, direkt meglepődve és eltátva a számat. Mókás jelenség, akkor is, ha komolyan beszél, akkor is, ha a szavai csak háttérzenét jelentenek, hogy elnyomják a valódi gondolatokat, bár ezutóbbit nem annyira kedvelem. Én sem azért játszom, hogy a fejek üresek legyenek. Pláne nem azért, hogy a szívek is bezáruljanak. Én inkább nyitogatni szeretem az ajtókat.
- Rendben, nem erőszak a marhavágás.
Öntudatos egy nő, összetett kompozíció, nem egyszerű megfejteni. Ez a lényeg, a kihívás, mint lekottázni egy óvodás sereg kiabálását. Lehet, hogy kísérleti mű lesz a vége, de büszke leszek rá.
- Hú, pont ma tettem ki a mellényzsebemből!
Abszurd kérdésre még kakofónikusabb válasz.
- Ha a rumhoz kell, kicsit átértékelem a viszolygásodat a fura elegyektől...
Bárgyún vigyorgok rá, remélve, hogy megosztja velem, mit alkotna most, amihez ilyen markáns szagú összetevőre vágyik. Biztos, hogy van értelme, nem csak random megkérdezte, hogy találkoztam-e valaha Michael Caine-nel. Véletlenül. Én következem, mesélek arról, amiről legjobban szeretek, aminél jobban csak valóra váltani szeretem, amiről most szól a próza.
- Miért is szorítkoznék a saját életemre, mikor ezer másikat is meg lehet jeleníteni. Amik rajtad vannak, gondolom, azok között is több ilyen akad.
Mert a halál sem ő és az élet sem. Mind részek vagyunk, az egész részei. Ennyi csodálatos ábra között fantasztikus történetek lehetnek. Átfut az agyamon, hogy milyen művet tudnék szerezni, ha az egészet látnom, úgy completo.
Az újonnan felizzó dallamok mintha untatnák az asztaltársamat. Megfigyelem, hogy függetlenített ütemet játszik, valami belső nótára, aminek a külvilág jelen állapotához semmi köze. A pult mögötti szappanoperát nézi. Ebben a hangzavarban nem sokat lehet kivenni. Talán szájról olvas. De akkor inkább az enyémről olvasson!
- Az én sztorim is hasonló. Körbejártam a világot a skandináv országoktól Latin-Amerikán át idáig. Amúgy New Yorkban csendültek fel az első hangjaim. És csak részben jöttem Hawaii-ról. Csak a nadrágom.
Igazából lényegtelen is, hogy a művész mivel nyűgözi le a közönséget. Ha már hat, akkor tud valamit. Ennél a nőnél erős vizuális érdeklődést találok. Átsuhan a fejemen egy kósza gondolat, le is kísérem ütőhangszeren. Az asztallap újabb funkciója.
- Fájdalom, bizony, de ha a laptopművészet nem enyhítette, majd én megteszem. Nos, Henrik Ibsen Troy milyen névre küldhet dalt?
Nem szokványos módon, hisz nem slágereket játszom, de saját szerzeményt is lehet címezni. Meg fogom tenni, akkor is, ha Oroszlánfülű Isaura-t mond be nekem. Bízom azért egy jótékony bemutatkozásban.
- A szünetemből már nincs is olyan sok hátra, úgyhogy hamarosan megérintem a füleidet.
Reményeim szerint. Az érdeklődése őszintének hat. Tudtam én, hogy érdemes bevetni ezt a pantallót. Ha sima alkalmi ruházatban jövök, talán elsiklik mellettem. Szereti a különlegességet, az extrém műfajokat. Ahogy a rendelést megsürgeti, az is elég extrém. Mókásan az arcomba temetem a kezemet. Fordítva szokták, de hát ha mi a különlegességet kedveljük... A srác olyan vágtát levág, hogy szurkolás nélkül talán el is csúszna. Egy paraszthajszálon múlt, hogy az egyik asztal széléről ne sodorja le, amit nem kéne. Morci a harci induló miatt, amit a fülébe kürtöltek, nem vidáman jön ki, de mire ideér, már megszeppen.
- Elnézést...
Én egy mosollyal átveszem, amit kértem, aztán lebonyolítjuk a többit is. Ha a vendég áriázni akar, igyekszem majd enyhébb akkordokkal szőnyegezni. Például egy oda nem kapcsolódó rész odakapcsolásával:
- Ha egy pillanatra elfelejthetjük Bernardot, aki a következő kört nyilván nem langsamban játssza el... - üzenek diszkréten a srácnak, közben végig a partneremet nézve. - Esetleg te magad is alkotsz hasonlókat, mint amik a testedet díszítik?
Ízlés, stílus és amit intuitívan üzen, azok kérdeztetik ezt velem. Bernard lassan elvonul, nyakát behúzva, mint aki a koncert vége előtt már mindenki szeme láttára rohan a ruhatárba. Aztán megint rákapcsol, mert Susie rikácsolva követeli őt, hogy segítsen. Nehéz műfaj, én maradok a könnyűzenénél. Ha összejön a koccintás, már új dallamok édesgetnek magukhoz. Itt mindig olyasmi megy, ami inspirációt ad a műsor elkezdéséhez és folytatásához is. Az élethez, ami a legizgalmasabb műsor evör.

Én meg tűzijátékot nem tudok úgy nézni, hogy ne a hanghatásokra figyeljek elsőként. Robbanások, pukkanások, a lecsengés és ha még háttérzene is van hozzá, végképp végem van. De így szeretem az életet.
- Á, szóval onnan van a csodás napégette színed!
Nem mondtam volna meg a vonásai alapján, hogy a szoláriumban sütteti-e a hasát vagy a hajszíne is eredeti. Az anyatejjel szívhatta magába azt a vizualitásban is gazdag kultúrát, amiben a koponyákat is virággal díszítik. A zenéjük is magával ragadó, hm, lehet, hogy be is építek egy kis hasonló elemet. Azt szokta szeretni a nép és ha küldhetek számot, ha nem, küldeni fogok egy ilyesmit.
- Akkor majd megpendítjük a hangvillát.
Kacsintok rá egyet. Az estém fénypontja már látszik, de még csak szórtan. Majd ha a búráról lekerül a lepel... Akkor a kés alatt senyvedő tehenek és tenyészbikák sem fognak sírni.
- Az én kis feketeségem otthon szunyókál, valószínűleg a rongyszőnyegen és tuti, hogy a tálkáját már tisztára nyalogatta. Én számítok rád.
Széttáruló mosollyal szólok a nőhöz, aki szintén házikedvencet tart, nem is akárhogyan. Városnézésre viszi és tonhallal akarja megkínálni az úton. Hát bizony az is elképzelhető, hogy a pikkelyre éhes kis cimbora találkozni fog a már jóllakott ördögfajzattal, aki ki tudja, megint milyen őskáoszba fordította az otthonom harmóniáját.
- Igen szép gondolat, hogy nem csak a retinádba lopják be magukat ezek a jelentős pillanatok.
Én egy ideje már hallom a történéseket. Zenék, amik fontos mozzanatoknál csendültek fel. Vagy felcsendülhettek volna, de csak később születnek meg. Azt hiszem, ez valami közös, igazi művészlélekvonás bennünk. Magunkba építjük az életet.
- Én meg örülök, hogy ez a csinosan festett és festő senorita már nem csak otthon kedveli az anyatejet. Talán sose másztam volna beléd...a hallójárataidba.
Direkt mondom félre és érthetően. Úgy érzem, hamarosan egymásra írjuk a hangjegyeinket és a papír is átszakad, olyan kottává fogunk válni így együtt.
- Hű, ez igen szépen hangzik! Már látom is hozzá a moll hangsort. Sapphire!
Emelkedés, csúcspont és elhalkuló, csendes visszaolvadás tükröződik ebben a jelenségben, amivel a nő magát leírja. A zafír pedig kevés ahhoz, hogy minden oldalát megvilágítsa. Ékkő is van benne, de még rengeteg más is. A szemeiben például valami nagyon távoli gondolat. A hölgy gondolatban elröppent, valahol messze száll.
- Meg fogom adni a ruhabolt címét... - mutatok rá határozottan, majd megint széleset mosolygok a szakállamból.
Tényleg jól mutatna rajta. Ha megcsinálja, fotódzkodni és fogódzkodni fogok vele. Már eddig is eltökélt szándékom volt, hogy az első felvonás után újult erővel még inkább kizökkentem a népet az egyhangúságból, most már az egészen kívül ezt az egy, de egyáltalán nem apró részletet is meg fogom ragadni. Kiszáradni pedig nem fog, mivel Bernard végre célba ér, ha nem is révbe. Ha Sapphire ölni tudna a tekintetével, gyanítom, hogy már a halálsoron ülne.
- Alkotó és befogadó egyszerre, ez a legszebb!
És megihlettük egymást, egyik a másikról regél a maga műfajában. Lejátszom őt, ő megfest engem. Nem haladok annyira előre, hogy rögtön egy egész turnét betöltő szerzeménycsokornak nevezzem, de ha jobban meg fogom ismerni, esélyes, hogy azzá válik. A rum mellett lassan kezd valami megszületni. Már látom a vajúdás jeleit. Ahogy Sapphire rejti a bábáskodó kezei munkáját, én a szemeimet takarom el, majd búcsúmosollyal felhajtom az italomat és a széket finoman hátratolva állok fel.
- Hallani foglak...
Ezzel még intek egyet, hogy jól van, emelkedik a hüvelykujjam. A pult mellett elhaladva koppantok egyet és kettőt rajta. Direkt nem veszem fel a pincérlány sóvárgó pillantásait. Ne ő égessen meg. Most találkoztam egy finomabb és egyben durvább tűzzel egyenesen a forró kaktuszok világából.
A zongorához járulok, kicsit meghúzom az ásványvizemet, ami ma este társ. Megbeszéltük, hogy a többit majd hozzák, amikor jelzek. Nehogy kimelegedjen az italból a frissesség. Ahogy az elektronika utolsó taktusai elhalkulnak, a DJ-nk volumemunkájába már lassan bele is játszom, a már hallhatatlan, de végsőként felcsendülő hangokkal harmonizálva. Ebből bontom ki a következő dalcsokrot. Lassan beinduló jazzstandard után egy másik, de tempósabb következik. Ebben a műfajban nincs eredeti és utánzat. Azt szeretem, hogy a szerző is eljátssza a saját dalát két koncerten két különböző formában, így én is megtehetem. Mivel az este fényét kell emelnem, egészen hosszú az előadás. A közepénél szakítom meg. Megkocogtatom az időközben megérkezett borospohár szélét, szót kérve.
- Hölgyeim és uraim, remélem, jól utaznak! Most egy kis időre szeretném elkormányozni hajónkat a tüzes és heves mexikói vizekre! A következő dalt egy csinos, fekete szempár tulajdonosának, Sapphire-nek küldöm!
Ahogy befejezem és leülök, már azt is megtapsolják. Mindig is kedveltem az itteni közönséget. A taps pedig most nem csak nekem szól, hanem annak is, akire a zongora mögül bazsalygok egy másodpercig, aztán pedig belevágok a neki szánt muzsikába. A rövidke darabot teljes átéléssel, igen kifejező arccal játszom végig, teljesen belefeledkezve a fehér és fekete billentyűkből előcsalt hangok kavalkádjába. Nem nézek fel, csak görnyedve játszom, de valami földöntúli mosollyal. Tessék, drága!
Amikor az est a vége felé közeledik, a vendégek pedig a bejárati ajtóhoz és lassan kezd kiürülni a helyiség, egy barátságos kis vacsora utáni fogáshoz nyúlok, ezzel vezetem le a záróra okozta feszültséget a vendégekben és oldom fel a nyugalmat a személyzetnél. Bernard és Suzie lassan mehetnek haza, igaz, nem egy helyre. Az utolsó négy hangot igazi drámai lassúsággal fogom le, derékból. Már csak utósimogatás ez, lepedővel betakarva, a felső vakolatot bámulva és szépen, lassan álomra szenderülve. Ezután pedig egy kicsit még ücsörgök, aztán óriási mosolyra tárt karokkal állok fel, hogy meghajoljak. Jobbra is, balra is, előre is, hisz a hang mindenfelé terjed. Még egy fél órácska van, az újonnan érkezőket már udvariasan meg fogják kérni, hogy így számoljanak. Zárul a zongorafedél.
Miután tettem egy kis kitérőt oda, ahová ennyi ital után nem csoda, hogy vágyom, frissen mosott kézzel huppanok le Sapphire-rel szemben.
- Nos, művésznő, mit alkottunk, ahogy összeraktuk, amink van?
Kölcsönhatás volt ez, tudom, hogy a kis esti zene nélkül nem úgy sikerült volna a skicc és a találkozás is hatással volt a ma esti klimpírozásomra. Most már bizony meg akarom sasolni, mit ihlettem, ha már Sapphire is hallotta, amit ő inspirált ki belőlem. Utána pedig tényleg iszunk.

Bólintok, bólogatok és bájosan vigyorgok, mert bizony én is nagyon várom. Eddig sem éreztem élettelennek az estét, de Sapphire már most adott egy plusz löketet.
- Szerintem Judy is így gondolja. Azért dorombolja össze a hátamat reggelente.
Neeem azért, mert a pocija kívánja a napot nyitó macskatápot. Aztán azt a szép lelket szépen össze is szokta karcolgatni, ha hozzáfér. El se akarom képzelni, milyen harci kürtök zendülnek majd fel, ha megérzi a művésznőn a másik karmos jószág szagát. Vagy ha azok ketten egy hangversenyterembe kerülnek! Na, akkor aztán háború tör ki és véget nem érő üldözéses jelenet.
Ahogy Sapphire az őrült művészeket jellemzi a levegő körberajzolásával, én bebandzsítok és három ujjal kapargatok az arcom előtt, mintha a zongorába szorult szakállfésűt akarnám előhalászni. Volt már rá példa. Mi bizony a téboly határán játszunk normálisosdit.
- Újabb közös vonásunk, hogy hallom, amit te látsz.
Az ő füleiből pedig a szeme elé úsznak át a fejemben felcsendülő, bolondos dallamok. Értjük egymást, annak ellenére és épp azért, mert fordítva van behangolva az agyunk. És egy név is társul ehhez a jelenséghez, amit kimondva nem csak bennem indulnak el folyamatok. Egyszerűen látom, hogy hogy hangzik ez. A tetovált lány már nincs itt, elszállt messzire és valami csodálatos alkotással fog visszatérni, mire én is visszaröppenek hozzá egy szárnyaló előadás után.
- Remek végszó!
Hirtelen elképzelem őt egy szál trópikus nadrágban, csokinyakival. A többi, ami varrás mentén sem reped, öltöztetné. A képzeletem szüleményeit is belejátszom az est vendégmulattatójába. Nem zavar, hogy a művésznő szemeit nem élvezhetem, amíg a fülébe lopakodok be kiforrott, óvatos léptekkel.
Egy pillanat erejéig találkozunk, pont, amikor ideje van. Széles, zárt mosollyal veszem tudomásul, hogy most már nem szemmel fog hallani. Az a belső élet, amit ő él, hasonló lehet az enyémhez és úgy érzem, most szaladtunk ki arra a mezőre, amin ő ültette el a magokat és én locsolom. Ami itt kifejlődik, az közös termés. Zongorán kísérem a ceruza vonalvezetését és a dalomat megfesti az, akinek szól. Bernard serénysége láttán még szélesebben villantom meg a fogaimat, mert a macskatartó bizony kifeszítette a karmait és a pincér meg lett fegyelmezve. Ez egy igen mókás jelenet.
Ez a katartikus tekintet minden pénzt megér. Ragályos is, belőlem úgyszintén árad az elvarázsoltság. Karácsonyi ajándékot bontó gyermek kíváncsiságával fogom kezembe a szalvétát. Tapintanom is kell, hogy tisztán halljam, amit látok.
- Bámulat. Ámulat.
Sapphire miatt ma már született és alakult egy-két dal, de az ábra láttán már egy konceptlemez alapjai rakódnak le. A technikai bravúr, hogy ezt röpke pár perc alatt vetette papírra, el is törpül a lélek csörgése mellett.
- Tisztán felismerhető vagy. Szavak nincsenek arra, mennyire hálás vagyok ezekért az örömökért. Rum viszont még akadhat, ha nem kívántál meg valami mást!
A fél kiló kenyér mellé. Sosem jutottam el odáig, hogy vonzzon a tetoválás. Tisztán akartam megőrizni a testemet, hogy majd öregkoromban se legyen ráncos a rámkarcolt zeneakadémia fala. Most a szívem majd kiugrik ide az asztal pácolt falapjára, hogy a mellékelt ábra ritmusára dobogjon.
- Amit nekem szántál, azt majd kérni fogom tűvel is.
Most viszont rendelek egy finom vörösbort és Sapphire-nek is, amit csak szeretne. Nagy lett a lelkem, ahogy megérintettem az övét és ő az enyémet. Begyulladtunk és lassan oltani is kéne. Nem csak a szomjunkat. Pár kör még belefér, de utána taxiznunk kell majd. És egy halkonzervet szerezni a kiskedvencnek, mielőtt ünnepélyesen megnyitná az ülést Sapphire kocsijában. Kellemes búcsúztató zenék csendülnek fel, olyanok, amik miatt én akár még maradnék is, de a legtöbb vendégünk azt hallja belőlük, hogy ideje fémet dobálni a kasszába és lenyomni a kilincset.

Ki fog derülni, minden. Már a koncert alatt is kezd felpenderedni a lepel, amit előtte megpiszkáltunk. Lassú mozdulatokkal nézünk be alá, hogy meglássuk a másikat, aki incselkedve hívogat befelé, mindig egy kicsit megrezgetve a takarót. Az asztalnál ülve Sapphire bemutatója következik. Én már kitárulkoztam, a billentyűkön gördítettem elé azt a szépnek minősített lelkemet, ő pedig szalvétán nyújtja át az övét. Kevés szó van, ami leírhatná, amit gondolok, ezért mondok összesen kettőt. Talált, süllyedt. Emelkedett.
- Még egy kis vizecskét sem?
Vodkára céloztam momentán, de ásványvíz is van, mentes, pukkanós, köztes, amilyet csak szeretne. Ha megvár, akkor összesen egy pohár vörös gördül le a torkomon.
- Remek ötlet! Összművészeti produkció lesz.
Hogy hová szeretném, azt még nem találtam ki, de biztos, hogy olyan helyre, amit nem csak a tükörben látok. Forogni, kitekeredni azért, hogy az egyetlen kerüljön a szemem elé, az nem nekem való. Aggódva figyelem a kincset rejtő papírdarab sorsát. Egyszeri és megismételhetetlen, ami született rajta. Még egy ugyanilyen nem lesz, ahogy az én kezeim alatt sem készül pontosan ugyanilyen esti macska(tulaj)zene. Ahogy Sapphire nekem dől, odanézek rá. Megérintem a haját, érzem, hogy az is elemeiben hordozza ezt a nemes művészi vénát. Neki még a hajszálaiban is az alkotás folyik.
- Köszöntem szépen, srácok! Jó éjszakát mindenkinek!
Bernard arcán látom, hogy adtam alá a lovat. Nem is tudom, ez rosszabb-e vagy felvilágosítani, hogy neki akkor lesz közös éjszakája Susie-val, ha mindketten itt maradnak egy hajnalig tartó túlórára. Reménytelen reménykedés. Tapsolok egyet magam előtt és megrázom Sapphire vállát.
- Nincs más hátra, mint előre! Hívom a sárga fuvart.
A taxitársaság tárcsázása közben gyorsan össze is szedelődzködöm. A pohár marad az asztalon, finoman koppanva. Majd a személyzet eltakarítja. Nem is kell sokat várnunk, a jármű hamarosan megérkezik. Van idő addig látni Sapphire-t kocsival bánni, ajtót nyitni és megismerkedni a tonhalkedvelő kis ínyenccel, aki királynak érezheti magát és talán fogalma sincs, milyen csodálatos tehetség és lény a gazdája. Ha karban fogja, én is megmacerálom a kis bajszos füle tövét, aztán Sapphire kezét találom meg és ahogy apró mozdulattal rámarkolok, ujjaimat az ujjaiba fonva, felteszem a nagy kérdést:
- Jut eszembe: a kis szőrmók szereti a lazacot paradicsommártással? Mert én igen, ebből eredően éppen van otthon egy adag.
Ahogy májas jutalomfalatból is akad, de minden kártyát nem terítek ki. Még megérzi a kis bendős. Örülnék, ha nem kéne megállni egy kisboltnál, bekopogva, hogy csókolom, tonhalat szeretnék így a délutáni éjszaka reggeli estéjében. Amíg a taxi megérkezik, még egy cigit el fogok szívni és ha Sapphire kér, akkor ketten festjük az eget szürkeségben kavargóra. Bárhogy is van, hamar el fogjuk érni a lakásomat és némi kulcscsörgés után nyílik az ajtó, a közeli távolból pedig halk nyávogás hallatszik. Mint egy úriasszony a festő modelljeként, abroszba bugyolálva és padlóra rántott lekvár illatában úszva fekszik az én www.cattime.com/assets/uploads/2015/10/black-cat-names.jpg" class="postlink" target="_blank" rel="nofollow">Judy-m a szobával egybenyitott konyha asztalán, hidegvérrel nézve minket. Főként a fajtársát, aki miatt kezd is kikászálódni a rögtönzött pongyolájából, de úgy látszik, rendesen belekeveredett, így a végére még egy poharat is visz magával és a narancsdzsemben húzza végig a fehér terítőt.
- Otthon, édes otthon! - tessékelem előre széles vigyorral a leányzót, hogy eressze össze a két ördögöt. - Be kell vallanom, hogy egy másik művésszel élek együtt és ez már nem az első csendélet, amit megteremt.
Fegyelmezni haszontalan lenne, hiszen ma este az entrópia vár a lakásomra, lévén, Judy már társat kap a rombolásszámba menő alkotásban.

Henrik& Sapphire

*Elégedetten dőlök neki a vállának, s mag borral locsolja a torkát én elmerengek kicsit az itt töltött estén. Amikor elindultam csupán egyetlen nap végi rumot szerettem volna, ami helyre billenti a lelkem és az agyam a mai sok sületlenség után. Egyetlen rum ami jólesően és melegen csorog le, szétárad bennem, az első néhány percben elzsibbasztja még a lábujjaimat is, érezni ahogy az íze lassan változik, kiütközik belőle a fűszeres, az édes és némi fanyar míg végül épp csak halvány lenyomatát találom a nyelvemen. S mire eljutok ide már megyek is, átadva magam a mindennapi, kedvelt rutinnak, úgy mint vacsi, tusolás, macskázás, szundi. Nem pont ebben a sorrendben. Néhány egzotikus madár és egy jó helyre kötött masnis nyakkendő azonban felülírta a nem betonba öntött terveimet. Torokhangon hümmögök egy sort válaszul a víz ajánlatára, bármilyen is legyen, ajkaim féloldalas mosolyba csúsznak, elképzelem az említett rajzos-zenés verziót; nem csak nekem tetszik. *-Vegyük hozzá a cirkuszi guminő szindrómát is.*Kíváncsi vagyok hova gondolta a rajzomat. Ha röpke ismeretségünk által feltérképezett lelkét nézem, akkor mellkasra tippelek, vagy picit lejjebb, de mindenképpen olyan helyre ami látható anélkül, hogy tükröt kelljen használnia. Félreteszem a témát és visszatérek a korábbihoz. Volt ma nevetés, bosszankodás, elérzékenyülés és Csodaországban való kirándulás, flörtöltünk egymással, repkedtek a virágnyelven kigondolt szavak, cinkos pillantások borzolták a pihéket, és megtudtam, hogy a madaras nacihoz igenis megy a herceg báli kabátja. Révedező mosolyom végig az arcomon csücsül míg a borkortyolgatás végére várok. Még ez a hirtelen csend is jóleső amibe belezuhantunk, elég, hogy érzem a hátamon, tarkómon az érintést és a hajamon is…óvatos, gyengéd, kíváncsi. Eszmélek a vállrázogatásra, a világ újra az enyémbe tolakodik.* -Ébren vagyok.*Perdülök fel a székről, veszem a kabátom és a táskám, a maradék mosolyt a Zongoristára dobom. Lassan indulok kifelé miután rendeztem a számlát, vagy rendeztem a tényt, hogy már rendeztem. Nem vagyok álmos de olybá festhetek mint aki alvajár, épp csak nem engedtem el az átélt élményt. Míg a taxira várunk magamhoz veszem Diablot, nagyot nyújtózik majd szemrehányón néz rám amiért sokáig várattam. Szinte ott világít a gyönyörű szemeiben a vád és a számonkérés, hogy: „csak egy rumról volt szó” és én elolvadva kérek bocsánatot miközben megkapva az engedélyt, felveszem a karjaimba.* -Ne haragudj. Találtam egy bolondos herceget, neked meg egy királylányt. Mit szólsz? *Diablo félig a nyakamra tekeredik, fejét a hajam alá fúrja és a másik oldalról kukucskál ki az emlegetett hercegre. Beleszimatol a levegőbe, megrezzen az összes bajusza és bár nem áll neki dorombolni, hagyja a macerát. *-A lazacot én is szeretem. Össze szoktunk veszni az utolsó falaton, de mindig ő győz.*Természetesen. Gondolom ez nála sincs másképp, pláne ha lánnyal él, ők talán hisztisebbek, akár a primadonnák. Felemelem a kezünket, hüvelykem rövid vándorútra indul, nézem ahogy a többi ujj egymásba fonódik és kedvelem a látványt. A cigire nemet intek, ha zárt térben lennénk még ki is kapnám a szájából, nem egyszer volt, hogy megtettem, de csak egyvalaki győzött ebben a harcban. Csak azért mert a negyediknél már meguntam. A sárga autóban megint a vállrahajtós jelenet következik, Diablo megfűszerezi azzal, hogy ő meg rajtunk, a combjainkon pihen és igen, még le is lóg itt-ott a tigrisnyi szőrmók. Szórakozottan cirógatom míg meg nem érkezünk, milyen szerencse, hogy a macska nem beszél és ezáltal nem is kérdez, pedig minden bizonnyal kíváncsi, hogy hova jöttünk és miért. Pláne amikor letéve a padlóra előresétál, hogy felderítse a terepet és egy igazi, vérbeli dámával kerül szembe. Már a nyávogásra is felkapta a fejét, de talán nem hitt a saját fülének.* -Mondtam, hogy találtam királylányt.*Közlöm megjátszott közönnyel mikor a látványtól letaglózva felnéz rám. Nem mozdul, meredten nézi a kisasszonyt aki máris talpig menyasszonyba öltözött és majdnem úgy mosogat ahogy én. *-Szó szerint édes. Kár érte. Ha macska lennék most felnyalnám.*Újabb információ rólam, nem csak a lazacot szeretem hanem a lekvárt is. Diablo óvatosan hátrál, menne is meg nem is, persze kíváncsi a lekvártól eltekintve gyönyörű, fekete hölgyeményre, akinek a mozgása vetekszik a legkékvérűbb hercegnőével. Az orra remeg a folyamatos szaglászástól, Judy narancsos eau de toilette-je kissé zavarba hozta, de már az is nagy szám, hogy csendben van. *-Szerintem jól meglesznek.*Lehet, hogy előre iszom a medve bőrére, vagy az enyémre, a miénkre, és nem kellene az első fél percről máris regénynyi véleményt alkotnom. Bízva abban, hogy nem lesz gond, most én fogok rá Henrik kezére és húzom magammal. Valamerre.* -Mutasd meg a többi nacidat is.

Kellenek az ilyen csendes pillanatok is. A zenén edződött fül ilyenkor ürül ki, ilyenkor keletkezik hely az újabb élmények befogadásának. Ha a szellem véglegesen megtelik, az gátat szab az alkotásnak és én nem szeretnék így járni.
Ritka az olyan alkalom, hogy első pillantásra tudjuk, milyen ütemben és hangnemben játszik a másik. Elgondolkodtató, hogy a sors milyen szépen terelt minket egy helyre. A jövővel nem álmodom, ahhoz túl sok a tapasztalatom, hogy nagy terveket szőjek ilyen téren. Inkább egy kis bor, ami annyira nem üt meg, csak velem van jóban és rosszban.
- Éni, péni, jup, téni, efer, gefer, gumi, néni. Erre kéne bevonulniuk a kiforduló művésznőknek.
Született már remek jazzdarab a mondókából, ami tartalmaz némi népi pikantériát, nem is keveset. Tetszik, hogy bármit előhúzok a kottafüzetemből, Sapphire ráültet egy olyan szólamot, ami magasabb szintre emeli a dalocskát. A dalunkat.
A hajában játszom egy dalt, úgy simogatom, mintha hárfa lenne. Túrok a húrok között.
A csend egyáltalán nem altatott el minket. Inkább csak ülepítettük a mait és most indulhat a folytatás!
- Milyen fajta a kis uraság? - kérdezem, ahogy próbálkozom a cirógatással.
Sapphire nagyon szépen összefogalmazza itt a dolgokat, tömören és töményen. Talán a macsek is rá fog érezni az érzésre. Engem vizsgál, meg akar ismerni. Nagy fába vágta a fejszéjét, de Sapphire-nél még mindig könnyebb eset vagyok. Ő több kaput hagy csukva. Nálam csak változnak a nyílászárók és mögöttük a szobák. A szakállas herceg vára már csak ilyen.
- Nem, az én tányéramból csak akkor eszik, ha átkaparok egy keveset az övébe. Nálam működik a lopásgátló.
Judy azért minden alkalommal eljátssza, hogy macska létére ő a tolvaj szarka. Én pedig a fegyelmező részleget alakítom. Egyszerűen nem lehet megunni a trükkjeit és az édes próbálkozásait. Annyira gyakorlatias, hogy szinte már a vízcsap megszerelését is rábízhatnám. De a zongorámra nem ülhet. A billentyűkhöz csak én nyúlhatok.
Egy kellemesen rövid autókázás alatt sikerül is megbarátkozni a csodanő apró társával. Megfelelek neki új párnaként, hisz látja, hogy a kis gazdája kiengedett a palackból.
A nagy találkozás pedig megtörténik és egész más, mint a miénk. Itt Judy öltözött fel különlegesen. Lesz egy utam a patyolatba, hogy hófehérről ehessek. A szilánkokat balerinák ügyességével kerülik ki, mindketten.
- Akár a kötéltáncosok!
Diablo jópofa az engedélyt kérő nézésével. Judy bezzeg csak cselekszik. Ő is fixírozza a gazdáját, de büszkén. Büszkén vállalva, hogy megint deviáns elemet alakított a lakásom színpadán. A harmatosan zengő orrok, a mindenfelé sunyuló fülek, az egyensúlyozó farkak egyenesen a kifutóra valók. És az én kis dögöm megindul, hevesen ugrik a másik macska felé. Sipító nyávogással tűnnek el a fürdőben.
- Még jó, hogy magunkra hagytak. Ugyanis egy igazi borzalommal kell folytatnom az estét. A porszívó hangja felér a legsírbatevőbb horrorzenével.
Gondolom, ezzel sem mondtam újdonságot. A fürdőszoba csendje már kezd gyanússá válni, aztán meghallom a körmök koppanását.
- Valaki megszállta a mosdót...
Tisztában vagyok vele, milyen veszedelmes környezetben élek, úgyhogy csupa mozdíthatatlan kupakú cuccot rejt a vizesblokkom. A konyha is. Csak a lekvárral voltam elővigyázatlan.
- Foglalj helyet! A lemezeim közül válassz nyugodtan. Egy kicsit belebúgok, de utána a füleink is egymáséi lehetnek.
Teszek-veszek, először eltüntetem a macskacsapdákat, az iciri-piciri vagy épp tenyérnyi üvegdarabkákat. Mikor az aknamező újra a padlózatra hasonlít, még egy gyors törölgetés-felmosás, rendbe rakás kell és ha Sapphire közben elénk varázsolt valamit a komolyzenétől a legvadabb afrikai taktusokkal operáló törzsi témákig nyúló gyűjteményemből, akkor a fejemet arra ingatom. Észre se veszem, de a törölgetésnél még a ritmust is tartom. Amikor pedig minden kész, nyílik a hűtő.
- Nos, Sapphire...
Feltenném a nagy kérdést, hogy mire vágyik, de a macskák futballozni kezdenek és úgy passzolják ki a folyékony szappan flakonját, hogy majdnem a lány lábai elé fog gurulni. Diablo is nagy divatdiktátor, ugyanis úgy ágaskodik a mélyládámnál, hogy a kék pálmafás, kissé pszichedelikus hatású törülközőm a hátán terül el. Természetesen Judy a hangosabb és az erőszakosabb, ő játszik hazai pályán.
- Nincs más megoldás, most ugrik a hal a...tányérba.
Addig nem születik békemegállapodás, amíg ezek éhesek. Se köztük, se a négyesünk között. Előveszem a tonhalat, meg a kanalat és kaparok.
- Hölgyeké az elsőbbség, de a vendégnek szedek először. Judy, drágám, told odébb a koffert egy kicsit!
Van ám, hisz jól él. Jobb híján műanyag tálkát szedek elő és abba érkezik a lakást betöltő illatot hordozó hús. Egyszer-kétszer el kell nyomni onnan a fekete szépség fejét, hisz nem bír magával. Diablo elé tolom az ételt. Aztán a kis sárga tálka is megtelik.
- Szóval mit szeretnél? Salátázzunk vagy megkóstolnád a grillcsirkémet?
Csak melegíteni kell. A hasunknak is adhatunk, pont így tesznek a csámcsogók is, akik néha még egymásra néznek, de a túlélés alapvető szabályának hódolnak: enni kell!

Henrik& Sapphire

*Mindketten továbbképzeljük az említett jelenetet és még zenei aláfestést is kapok ami kuncogást csal ki a torkomból. Csendes kuncogást ami illik az estét levezető ejtőzéshez. Egészen más világ az ami köztünk van, mintha egy mesébe sétáltam volna be, de még kilátok arra amiből érkeztem. Óvatos birizgálás kutakodik a tincseim között, nem meglepően borzolja az apró pihéket a karomon, kivételesen a hangomat vesztem. Jó ez így, csak érezni a másikat egy kicsit mielőtt magunk mögé dobjuk a bár minden neszét és csak a dal marad ami a fejünkben muzsikál tovább. A friss levegő picit megdob, hajlamos vagyok édesebbnek érezni mint amilyen, és mosolygósabb leszek tőle, jobb mint a bor. Diablo melegíti a nyakam, fészkelődik és kíváncsi a másik „hímre” aki elorozta tőle a figyelmemet, ám a Zongorista hangja nem csak az ujjaiban van és nem csak onnan képes varázsolni, a torkából is olyan zeng ami megbékíti a fekete ördögömet.* -Maine coon. A szalonban gyakran nézik tigrisnek, oroszlánnak, legjobb esetben hiúznak. *A nem is kicsi ördögfióka bajsza remeg a szimatolástól, egyik mancsával közelebb húzza Henrik ismerkedős kezét, szépen, jó fiú módjára, ahogy tanítottam, behúzott karmokkal, puha manccsal. Most mondjam el, hogy a lazacot nem tányérból eszem? Az a néhány falat amit olykor megveszek nem éri meg a mosogatást, mivel nem szoktam főzni már készen érkezik és hiába elegáns étel, nálam csak dobozt érdemel. Diablo egy-egy nehezebb napján még a kezemből is kikapja, nem véletlenül említettem az összeveszést.* -Majd megtaníthatnád neki is, mint férfi a férfinak.*A macskám okosabb és érzékenyebb mint egy kutya, megérzi ha jó kedvem van és azt is egy nehéz hétfői nap mellékhatásaival viseli ha éppen rossz. Most enged, ismerkedik és barátkozik miképp én is. Henrik is hagyja magát párnának használni és egész kellemes a válla, magamba szívom az illatát és eltelek vele míg meg nem érkezünk. Van bennem némi félsz a két őnagysága találkozását illetően de ők gyorsan túlesnek a kezdeti feszengésen, a csodaszép szemek nem engedélyt kérnek…á dehogy, ő olyat sosem tesz, inkább kérdés, hogy hova hoztam és miért. Nagy mancsaival megtalálja az üvegszilánkok közötti apró kis szigeteket, én féltem de ő persze oda se neki. Egy anya büszkeségével figyelem ahogy lépked de egy ponton megáll és kivár. Nem adja olcsón magát, igazi úr ahogy lehetőséget ad a kisasszonynak a visszavonulásra, amivel Judy nem él, sőt! Bennem reked a levegő mikor ugrik és Diablonak ront nyávogva, nem a magamét féltem hanem az enyémhez mérten csöpp cicát. *-Nem akarom tudni mit művelnek odabent.*Közlöm elhűlten az iménti menekülős látványtól ijedten, de Henrik előrevetített szenvedése megmosolyogtat. *-Takarítasz is? Miért nem kapott már el valaki?*Együtt érző pillantással bombázom és hagyom, hogy nekilásson, csak a nyakamat húzom be a vállaim közé, mikor a körömkaparászás után nem sokkal flakonok leborulásának zenéje csendül fel, majd egy trilla Diablo torkából. A Maine coon-ok nem nyávognak, érdekes, csicsergős, trillázós hangjuk van amit külön ki kell ismerni. A mostani fütty érdeklődést sejtet.* -Hamarosan lánykérés lesz úgy hallom, bár a menyecske kikapós.*Elhúzom a számat egy mosolyba, nevetőráncok szaladnak a szemeim köré majd az engedély megadása után felfedezőútra indulok. Nem nézek be sehova, a jelenlegi szoba is épp elég beszédes és nagy ahhoz, hogy eltöltsek egy kis időt míg a konyha ismét belakható lesz. Életemben először megnézem egy pasi lemezgyűjteményét, mit mondjak, egy élmény. Amilyen a ruhák terén az ízlése, változatos és látszólag véletlenszerűen összeválogatott. Itt-ott szélesebbre nyúlik a mosolyom, komolyzenére most nem vágyom, úgy döntök magamból nyújtok egy kicsit a szilánkok feltakarításához. Antonio hangjába néha valóban belecsörömpöl a ház lakója és macskája, berreg a porszívó de nem zavar abban, hogy átszellemülten andalogva táncoljak magamat átölelve. Ha Henrik közben úgy dönt, hogy a porszívó helyett engem ölel, alán nem lépünk egymás lábára, mindketten érezzük a ritmust. Jól elvagyok a mosdóból érkező hangok csak háttérzeneként szolgálnak, de amint kivágódnak az ajtón a vadak és egy flakon csúszik a lábaim elé, Diablo pedig egy a Zongorista nacijához kísértetiesen illő törölközőben feszít, nem bírom tovább. Bár a jólneveltség azt kívánná, hogy szörnyülködjek el amiért ilyen neveletlen kölyköm van, a nevetés jobban csiklandozza a torkomat. Magamhoz térek az iménti andalgásból.* -Úgy látom a ruhák terén követnivaló az ízlésed. Talán nekem is egy fehér abroszt kellene viselnem, baracklekvárosan. *Eddig meglehetősen fukarkodtam a szavakkal a bárban előadott önmagamhoz képest, de most megint megtaláltam a hangomat és megint csiklandoz belülről az az érzés ami édes és nevetős. Lehajolok a flakonért ami a kezemben marad, eszembe sem jut, hogy a mosdóba induljak vele, inkább Henrikhez csatlakozom.* -Azon merengek, hogy vajon ők hasonlítanak ránk, vagy mi őrájuk? *Felettébb szembetűnő a pepitaság ahogy magunkat nézem, néha én is olyan vagyok mint Judy, Diablot elnézve ha ma nem találkozom a madaras zongoristával, jövő ilyenkor is azon agyalnék; Kire hasonlít ez a gyerek? Felváltva tologatjuk a macsekok fejét, hiába van vendégnek kikiáltva Diablo, vissza kell fognia magát, hiszen a testi fölény nagyobb étvágyat is hordoz magában. Amint két tálka kerül a szemeik elé szent lesz a béke és végre foglalkozhatunk magunkkal, egymással. Elégedett dorombolással vegyes csámcsogás hangjai szálnak fel a padló magasságából, az én torkomból némi hümmögés ahogy Henrik elé állok és a flakont a mellkasának nyomom.* - Érdekes a lemezgyűjteményed. Maradjunk a madaraknál, az eddig is bejött. A csirkédet akarom.*Búgom galambhangon egészen közel az arcához, de furcsamód nem az ő illatát érzem hanem valamilyen édes, tinédzser bukét. Zavartan nézek le a kettőnk között ragadt flakonra ami nem rég még a padlón korcsolyázott. A szemöldökeim megemelkednek, a fejem oldalra billen, majd kíváncsian nézek az engem kutató szempárba.* -Vanília illatú tusfürdő?

- Nagymacskának elég nagy és igazán gyönyörű! A gazdájához illő választás volt. Ha azt mondod, hogy csak papírra vetetted és életre kelt, elhiszem.
Kecses test, kecses mancs. Mintha Sapphire lenne az macskaszőr mögé rejtőzve. Klónozta magát, megírta a saját szimfóniáját és az orrába lehelletet adott. Csak a nemi szerep csúszott félre kissé, ennek viszont Judy drága fog örülni.
- Meglátjuk, mit tehetek.
A gazdi tekintélye nélkül hamis lesz ám a baba. Nálam az én rendemet kell követni és ha őméltósága beleszól, abba én is beleszólok. Kiderül, hogy beborul-e. Egy gyors barátkozáson esünk túl a kocsiban, valahogy úgy, mint az első koccintáson egy új haverral. Aztán a lakásban meglátjuk, meglátják, ki kit hozott a másiknak. Elvonulunk szépen a helyünkre és csúf takarítóhangokat kell hallgatni, mielőtt a latin virtusok kapnák el a fülkagylóinkat, beúszva a hallójáratainkba, hogy lubickolásra bírjanak.
- Felfedezik a területet és a területen talált új élőlényt.
Döbbenetes, hogy ilyen téren mennyire állatok vagyunk mi is. Ugyanígy teszünk, csak finomabb módszerekkel, spanyol gitárral és szilánkok eltüntetésével.
- Az első veszekedésnek meg is kell esnie a lánykérés előtt.
Nem akarom túlkiabálni a porszívót, ezért fogalmazok diszkréten és röviden. A lány vadászott ideillőt vagy egészen távolit, ahogy vesszük. Mosoly húzódik a két fülem közé, ahogy meghallom a tüzes húrok hangját. A tisztaság nemsokára beköszönt és a szőrösebb brigád kap először enni. Sapphire tánca olyan csodálatos, hogy nem szállok be, csak nézem, mennyire átérzi magát és ami egyik fülén be, másikon ki, mégis ott marad.
Új műsorszám következik, a macskák labdarúgó mérkőzése, ahol a csapatzászló egy pálmafás törcsi. A latin hölgy nevetéséhez nekem is csatlakoznom kell, érett, férfiasan dörmögő kacajt hallatok.
- Az lenne ám a patchwork! Szerintem te még egy ilyen kombinációt is el tudnál rendezni ízlésesre!
Ahogy magam elé képzelem egy szál abroszban, inkább azt mondom, hogy az maradjon az asztalon, illetve most a mosógépben. Sapphire ott filozofál flakonnal a kezében, nekem pedig muszáj közelebb lépnem most, hogy a macsekok nekiláttak a vacsorának. Mindkettő a sajátjával foglalkozik, de egy-egy pillantásra azért méltatja a másikat. Elhoztuk őket vacsorázni. Vagy ők minket? Ez itt a kérdés.
- Mi volt előbb? A macska vagy a gazdája? Mrs. Hamlet, azt hiszem, ez kevésbé fontos tény, minthogy sikerült az egyik kedvencemet kiválasztanod!
Átveszem a flakont és egy hanyag mozdulattal dobom a kanapéra, hadd eméssze az entrópia. Ennyi rendetlenség belefér.
- Akkor mindjárt karóba húzom.
Tényleg olyan, mint egy macska. Kiszagolt, szerintem a márkát csak azért nem nevezte meg, mert szeretné, hogy én mondjam ki.
- Éppenséggel igen - válaszolok neki és megpöccintem az orrát, majd hozzányomom az enyémet.
Hüvelykujjal dédelgetem kicsit az arcát, szemeibe mosolyogve, majd a hűtőhöz fordulok.
- Na, gyere, kis szárnyas, teljesítsd, amire születtél! Sapph, mesélsz valami jó történetet a tetoválószalonból? Mondjuk három héttel ezelőttről.
Egy jó sztoriból kirajzolódik minden, ami hallható és látható. Mi pedig ezeket vegyítjük. Kotta lesz rámvarrva. Már biztos. És született már egy Sapphire-dal. Meg még ki tudja, mi...

Henrik& Sapphire

* Már-már anyai büszkeséggel fogadom a dicséretet, de a választásnál elakadok kissé. Nem volt mesébe illő találkozás, nem volt szerelem első látásra és nem volt előre eltervezett, szándékos gazdává avatás sem. *-Más kevert minket egymáshoz, de maradjunk az isteni elrendelés mellett. *Úgy mégis csak más és talán a valóságba is bele tudunk magyarázni némi sors kezét, hogy Diablo eredeti gazdája akkor tűnt el amikor nálam volt megőrzésre a dög. „Csak két hét.” Mondta a gazdi majd elszelelt, azóta nincs hír róla. Csak remélni tudom, hogy nincs baja és Diablot elfelejtette vagy nem volt olyan fontos egy macska, hogy visszajöjjön érte. S talán az ideiglenes jelleg miatt nem vettem a fáradtságot, hogy már az elején letisztázzuk az erőviszonyokat, most ennek a levét iszom, szegény „gyerek” előtt nincs apa minta, amit talán egy másik macskás pasival tudok kompenzálni. Mosolygósan köszönöm meg a „talán” választ és ennyinél nem is kell több, talány a talánban, hogy lesz-e újabb muzsikálós esténk vagy még a main lerendezi az okítást. Nagyon remélem, hogy nem. A macskám nem túl diszkréten eltűnik a lánnyal és hangos vircsaftba kezdenek, ám ez a házigazdát cseppet sem aggasztja, szóval én sem harapdálom a körmeimet azon aggódva, vajon mit szednek szét. *-Oké, ha majd mi is összekapunk gyanakodni fogok.*Ha ez így megy….ez így megy? Vagy csak a macskákra vonatkozik? Vajon a szüleim is összekaptak mielőtt összebújtak? Alkalomadtán megkérdezem, addig inkább magammal és a hangulattal foglalkozom, és egész jól elvagyok egyedül míg a férfiember bejárónőt alakít. Odaképzelek rá egy köténykét, természetesen madármintásat és a fejére elől csomózott kendőt, oldalt kikandikáló tincsekkel. Mesés. Cinkosan összekuncogok magammal. Mókás. A későbbi dörmögős nevetés azonban már nem az, inkább apró pihék borzolására hivatott, csiklandozza a libidómat. Alig pár pillanattal később elámulok…szándékosan túljátsszva.* -Hmmm…te most bókoltál? Te most bókoltál!* Felismerésgyanúsan emelgetem a szemöldököm és nem csak ezért. Macskáink műsora igen komoly kérdést vet fel bennem, rólunk és ezen akár reggelig is elagyalgatnék ha hagynának. Antonio is a kedvence….Ám a vanília illatú tusfürdő ami után pislogva nézek mint veszi át az elfeledettség helyét a kanapén, már sokkal jobban izgat. *- Nahát! Nem csak a nacik terén vagy bátor. *Merengve mormogom miután játékosan ellegyintettem a kezét az orromtól és összepiszéztünk. Utóbbinál újabb adagot szívok magamba az illatából, és hagyom, hogy a tekintete magával ragadjon néhány pillanatra. Fájdalmasan hamar szakítja el magát tőlem, én meg megyek az illat után.* -Egyébként fontosnak tartom, hogy leszögezzem, _Ms._ Hamlet. Pontosan három héttel ezelőttről?*A konyhapultnak támasztom a derekam és két kezemet is magam mellett, elnézek valahol a feje mellett a semmibe, ami a három héttel ezelőtti eseményeket gyűjti magába mint egy fekete lyuk.~ Mi a jó büdös franc volt három héttel ezelőtt? ~*-Szinte minden hétre jut egy plázacica egy éppen aktuális, állig tetovált, kigyúrt baráttal akiket rendszerint átküldök egy másik szalonba. Allergiás vagyok a nonfiguratív és történet nélküli mintákra, ezért nem is varrok olyat senkinek. Még nem törték be a kirakatüveget. Ja, és volt egy fickó aki a péniszére akart varratni, de azt sem vállaltam higiéniai okok miatt. De az nem biztos, hogy pont három héttel ezelőtt volt. Történnek jó dolgok is. Emlékezetesek. Múlt héten például egy egész fát rajzoltam egy fickó hátára és képzeld, ráfért. Tölgyfa volt hatalmas lombkoronával, kész maraton. Két napig mással sem foglalkoztam. Ma pedig megjelent egy tetkószűz. Mint a doktorbácsinál, el kellett mondanom mi mire való, mit és hogyan fogok csinálni és minden percben attól féltem, hogy elájul. A végén fülig ért a szája. Egyszerűen imádtam ahogy örült. Ilyesmire gondoltál? *Nézem őt, nézem a csirkét és nézem a Zongorista fenekét. Ha ilyen nacija van, mi lehet az alsógatyáján? Kész állatkert, vagy madárpark. Van egyáltalán alsója?*

[/justify]

Látom, hogy sikerült fülbeillően és -mászóan muzsikálnom. Ha meg volt írva, hogy ők ketten összeverődnek, azzal nem tudok vitatkozni.
- Tényleg olyan, mintha a Nagy Komponista intézte volna.
Megvan a hitem, ahogy minden rendes amerikainak, de nem viszem túlzásba. A mexikói vér mást mond, ott a vallás áthatja az életet, minden magnóból rituális üzenetek szólnak, amit egyébként lenyűgözőnek találok!
- Neeem, nem kell gyanakodni. Meg ne merészeld próbálni! - emelem meg a hangomat, a tónust és a mutatóujjamat együtt, csak azért, hogy utána egy "nem gondoltam komolyan" vigyorral vezényeljek hűvösebb vizeket a mederbe.
A veszekedések pont így kezdődnek és én pont annyira nem tervezek semmit a jövővel a ma estét illetően, amennyire ez egyértelmű volt. A sietség nem a barátom. Vacsoralapátolás közben hátranézek, hogy min derül ilyen jót a tűpiktor hölgyemény. A macskám persze derékig a tálban van már az első kanál után, tényleg komikus a helyzet. Gyomorjelzés vs. gazdi keze, ami mindig kitessékeli onnan. Szánt szándékkal ellenkezik, tudja, hogy nem szabad, de reménykedik. Még mindig.
- Hmmm...a közönség megérezte a mögöttes tartalmat? A közönség megérezte a mögöttes tartalmat! - utánzom a lány stílusát.
- A hangya, a fürge, a bátor, ki minden bűnt meggátol! - mondom ezt pont ugyanabban a hanglejtésben, ahogy a rajzfilmben hallani. - Elhinnéd, hogy a rendőrtisztire jártam, míg fejbe nem kólintott a muzsika kőbunkója?
Mert az bizony ősemberi ösztönöket szabadított fel. A legfinomabb zene is képes erre, én megtalálom benne a neandervölgyi valót. És egyáltalán nem nézem le az elődeinket, hisz például a barlangrajzokat sem annyira egyszerű kivitelezni olyan magasságban. Tény, hogy Atom Antinak készültem és időnként még előtör belőlem a beavatkozási kényszer. Lásd például a találkozást Robert Gainnel. A nők pedig kedvelni szokták ezt a kis életutat. A fűszeres tusolóimmal együtt.
Ez a kis orrcsata imádnivaló és egyben felhívás keringőre. Már hallom a kürtök szavát és ha nem lenne ennyi dolgom grillcsirkével, macskák fegyelmezésével, akkor a szám támadná meg Sapphire csinoska ajkait. Úgy érzem, őt is az orra és a pocikája vezeti most, úgyhogy egy húron pendítünk kettőt.
- Igaz, igaz, nem adnálak férjhez csak úgy! - ismerem el a bakit nagy röhögéssel.
Félre is érthette volna, de kellően intelligens ahhoz, hogy felismerje, mikor botlik a nyelv. Az előkészületek tempo giusto-ban folynak, ahogy ő mesélheti a szertelen avagy szokatlan vendégek történeteit. Kedvelem, ahogy muzsikál...
- Igazat szólnak a városi népdalok, melyek szerint az izom- vagy hájpacsirták játsszák a legmélyebb gyászú siratóasszonyt?
Én ezt hallottam, de persze büszke férfitársaim közül egy hasonló sem ismert be ilyet.
- Ha jelentés nélküliek térnek be hozzád, nem adod meg a kezdőhangot? Hátha rátalálnak egy olyan varratnivalóra, ami a harmóniák mögé meséket sző.
Nyilván nem ellensége a saját boltjának, de ha olyan jól megy, hogy ezt is megteheti, az imponálóan tanúskodik a művészi igényesség legfelsőbb fokáról. Hisz nem váltja aprópénzre a tudományát, ami valóban különleges. Ezt már egy szalvétából megállapítottam.
- Egyenesen rá a karmesteri pálcára! Hát...lehet, hogy ő se bánta meg.
Beleborzongok, ha arra gondolok, hogy a fúvósszekcióm tagjának mit kellene átélnie. A fájdalom művészetének is van helye a világon, de kissé máshogy gondolkodom erről, mint aki tűvel akarta volna szurkáltatni a szaxofonját.
- Tölgyfa, szüzek és végtelen mosoly. Mintha a nimfák ligetében táncolnánk. Igen, pont erre gondoltam.
És a szeletelés, keverés-kavarás közben teszek is néhány tánclépést, derékból is mozdulva. Hamarosan már csak az van hátra, hogy megkenjem a csirkét, aki már kapott egy hagymát a bendőjébe. Előbb lakott jól, mint mi. Mint egy varázsütésre, hirtelen minden kihull a kezem ügyéből és tánclépéssel fordulok támadó helyzetbe, hogy a lemezjátszóból kiáradó latin életerő tüzét ne hagyjuk kialudni. Olajat rá! Szó nélkül fogom meg Sapphire kezeit, úgy, ahogy vagyok, hagymás, mindenes praclival és a parkettre, a szoba közepére hívom.
- Prrrrrrrí!
A heves bevezetőmre a macskák is hátranéznek, majd megállapítják, hogy semmi különös nem történik, ami miatt fel kéne függeszteniük gyertyafényes vacsorájukat, így ropogtatnak tovább.

Az első pillanattól kezdve éreztem itt valami különlegeset. Nem csak a felelgetős szólók, egymás versenyeztetése megy. Egyszerűen képesek vagyunk az unisono tökélyét elhozni. Ugyanabban képesek vagyunk megegyezni, ami nyomán kis játékos csörtéket vívunk. Fehér és fekete billentyűkkel. Sapphire mosolyát viszonzom, mert az én agyam is sok mindent végigfuttat, ha a muzsikáló igazság üzenetét keresi. A keresés néha fontosabb, de most az is nagyszerű, amit találok.
- Hisz lényeg az arány, mondta a lány.
Költőnek nem megyek, de néha bejátszom ilyen rímeket. Főleg ha nem melodramatikus hangulatú darab van soron. Ez bizony inkább egy vidám táncest lesz, emelkedett vagy éppen ízlésesen profán huzavonával.
- Azt hozza ki a lerakatból, amire épp szüksége van. Évek óta járkálok a szúró-vágó és még sok mindent művelő fegyverei között, de csak arra jöttem rá, hogy mennyi mindenre kell még rájönnöm!
Egy örökké táguló, kiismerhetetlen világot jelent számomra. Akik azt mondják, nincs új a zenében, azok nem mélyedtek el benne eléggé. Lehet, hogy nem előre, hanem vissza kell tekinteni és ott lehet megtalálni az igazi újdonságokat. Amikből aztán lehet alkotni és ha a kezem alatt nem is lesz minden újszülött, akkor is az enyém és büszke lehetek rá. Ahogy lehetne rám apám is, ha egyszer ki tudna kukkantani a jelvény mögül.
- Sajnos nem olyan divatosan cuki rózsaszín, úgyhogy nem tartottam meg. Van viszont egy marcona pisztolyom...
Sejtelmesen említem meg a bejegyzett fegyveremet, amit Sapphire érthet szó szerint is. Tény, hogy jól állna neki egy szőrös, Muppet Show szereplőit idéző csuklókötöző, de hát ilyenekkel én nem élek. Úgy érzem, így sem lomboztam le, a lekonyulás szerencsére nagyon nem jön szóba. Csak emelkedünk, emelkedünk, felfelé a lejtőn, ahogy szeretem.
- Ezt nagyra értékelem! Ha valaki nem pattogtatja az aprópénzeket, hanem megvan nélkülük is, szívében tisztasággal, az ezerszer többet ér. Múltkor hívtak egy tehetségkutatós felfedezetthez. Három producer írt neki nyolc dalt, két szövegíró olyan verseket, amikben a rímek kínosabbak, mint egy egész évad a Szulejmánból. Nekem pedig hangról hangra adtak volna olyan partitúrát, amire ránéztem és utána az ajánlott összegre már rá se néztem.
Az én utam töredelmesebb, göcsörtös ösvényeken halad, időnként mocsárjárósan, de olyan élményeket ad, amiket a túl simára gyalult aszfalton soha nem szereznék. A számlák nem barátaim, időnként harcba keveredek velük, de ami késik, nem múlik.
- Teli hassal? Talán inkább egy szép fekete énekesmadártól kéne tartanom, aki éhségében eldobja a tollát...
Kacsintok egyet a mögöttem rajongólányt játszó hölgyeményre, akit szintén megérintenek a ritmusok. Bennünk erősen dolgoznak az ösztönök, de az a titkunk, hogy meg is tudjuk jeleníteni őket. Kivetítjük. Papírra, zongorára, ahogy jön, a lényeg, hogy ami bent, az van kint. És nem is bírom tovább, társasozni hívom a táncoslábút. Úgy ropja, ahogy a tüzes latin nők, közel s távol, értve a legutolsó rezgés szerepét is. A szemébe vigyorgok, mikor kimutatja, mennyire jól szórakozik. Ellenben a macskák nem nagyon értékelik a háttértáncosokat, akik miatt jó vacsorához szól a nóta.
- Ha egyszer kettőt lapozok a kottában és a receptek között találom magam, az első főzőműsoromban ez lesz. A követési távolságot hol tartom, hol nem, az utolsó taktusoknál pont a mellkasomra húzom a nőt. Most pedig éhség ide, másfajta éhség meg oda, szemezek a szájával és ha ő is megfelelőnek érzi a pillanatot, akkor ajkaink finoman váltják egymást. Egyszer fent, egyszer lent, mohón és szenvedélyesen, azon a földön, amit csak mi tudunk így művelni. A fejemben van ez a válogatáslemez is, tudom, mi következik. Pontosan tudom.

Henrik& Sapphire

* A szája is olyan fürgén mozog mint az ujjai. A versecske ugyan nem azokkal a szavakkal folytatódik amelyből én kapok, de egye fene, a folytatás legalább rólam szól ezért megbocsátok. Szórakoztató ez a fajta nyelvlecke, és nem esik nehezemre, hogy olykor párbajra kelljek vele, inspirál. Az első pillanatban tudtam, hogy a pasi cseppet sem unalmas, a kérdés az volt a madarak láttán, hogy lesz-e este s most tessék. Már fegyverekről beszélgetünk és a macskáink is jól megvannak egymással. Kell ennél több? Igen!* -Így sem hallottam még a muzsikát jellemezni. Téged fejbe ver engem elringat, valóban sokoldalú és gondol a női finomságra is.*Noha nekem nem a zene az életem középpontja azért nem hiányozhat, nem művelem, nem merülök el benne olyan mélyen mint a Zongoristám, mégsem létezhetek nélküle és erre most jöttem rá. Szerencse, hogy nem akkor amikor már késő, amikor hiányzik. Ki hitte volna, hogy mindebből is ki tudunk hozni némi pikáns felhangot, és lőn. Az emlegetett fegyverre gondolva elszabadul a fantáziám, az újabb meglepetést már imitálom, a hangom mélyebb, csodálkozóbb.* -Nem mondod! És igazi?*Hogy emeljem a csodálkozásom és az izgatottságom fényét felemelem a karomat és megszemlélem, hogy oda irányítsam picit a figyelmét. Játék ez is.* -Egészen beleborzongtam.*A nevetés csiklandozza a torkomat, cseppet sem sajnálom, hogy a magányos estém amit hullafáradtan zártam volna le a bárban, és otthon folytattam volna egy kiadós fürdővel, alvással, egészen másképp alakult. Ez sokkal jobb, határozottan jobb, sok b-vel. A fáradtság elillant és az üresség is ami akkor szokott elkapni miután kirajzoltam magam egy-egy nagyobb munka során. Olyan ez mint az íróknál mikor végeznek a regénnyel határidőre, az egész feldob, a hátán ringat, elmélyülsz benne, szinte az életed részévé válik arra a pár órára s mikor készen vagy, olyan érzés mintha egy kedves, emlékeket őrző tárgyadat adnád el. Megválsz tőle, másnak adod még ha szeretettel is, ugyanakkor megsiratod. Végül üresség marad utána, hiányzik, szeretnéd látni, érezni de már nem lehet. Azonban megéri, nagyon megéri, mert a lelked a hiányától is gazdagabb lesz. A Zongoristám ezt az űrt tölti be a lényével, a humorával, a szavaival…és azzal a hihetetlen csípőmozgással. *-Akkor neked is kijár a jóból. Járhatsz matekozni és….Szulejmán? Évad? Filmet csináltak róla?*Nem vagyok jó sorozatokban, nincs rendszeres szabadidőm, hogy belekezdjek akár egybe is, mellesleg jobb szeretem az egyszeri élményeket mint az éveken át nyúló, semmibe vezető üres történeteket. Bár azt mondják, az ilyenből ha kihagysz egy évadot, akkor sem maradsz le semmiről. Értem a lényeget, rokonlelkek vagyunk és pontosan tudom mivel jár.* -Akkor te is számlabűvész vagy. *Jegyzem meg egy mosollyal az arcomon, nincs mit ezen szégyellni, és nem gondolom pénztárcában való verbális matatásnak sem, ráadásul érezhetően magamra is értem. Elvégre nem a pénz boldogít hanem az amivel megszerezzük és szerencsésnek érzem magam amiért ha néha nehezen is, de azzal foglalkozhatom amit szeretek. Az emberek többsége megalkuszik önmagával, olyasmit csinál amit gyűlöl, a végén pedig frusztrált lesz és még jobban gyűlöli. A végén már önmagát.* -Hmmm…azért éheztetsz, hogy eldobjam a tollaimat? *Kacsintok aztán én is vissza rá és ha már ilyen jól állok előtte akkor nem avatom be abba a ténybe, hogy neki nem lenne jó ha én énekelnék. Mi aztán nem mondhatjuk el magunkról, hogy frusztráltak vagyunk, élvezzük az életet, most épp egymással. A tánc pedig a lehető legjobb kifejező eszköz ha érzelmekről van szó, beindítja a kémiát és mi nem átallunk képzeletbeli lombikokkal játszani. Amikor anyám megtanított a tánclépésekre egészen másképp élveztem a dolgot, de akkor is jókedvű lettem tőle, most már értem azt amit akkor nem. Hogy a tánc miért csalt csillogást apám szemeibe minket nézvén. Engem is elbűvöl a varázslatos huzavona. *-A csirkédet se felejtsd ki. *Bár még nem kóstoltam, biztosan finom lehet, ha viszont így folytatjuk, jó időre elfelejtjük szegény madarat, viszont ő legalább nem éhezik, hagymával a pocijában. Olykor finoman ellököm magamtól, olykor csalogatom és kapom magam alá a lovat. Lassan véget ér ez a szám is, a karcos hang semmivé foszlik, nem lepődöm meg az időzítésen amivel a taktus végén húz magához. Válogatás lemez, ő valószínűleg pontosan tudja mi fog következni, én is tudom de nem a lemezen merengek hanem finoman elidőzöm az ajkain. Milyen amikor nem beszél és nem mosolyog, csak kóstol. Mint az illata….édes, finoman pikáns és meglehetősen merész. A szenvedély magával ragad ahogy Gloria Estefan hangja, a gitáré, az emlékek melyek az otthonomba visznek. Belemosolygok a csókba a véletlen névegyezésen, szándékosan sem választhattam volna jobb válogatást. A ritmus még a lábaimban, a csípőmben hullámzik de a mozdulatok már nem olyan lendületesek, leheletfinoman igazodom a Zongoristáéhoz.*

- Ezt a határtalanságot kedvelem benne a legjobban.
Mindannyiunknak vannak határaink és noha feszegetve egyre messzebbre tolhatjuk őket, azt a végtelenséget sosem érhetjük el, ami a muzsika sajátja. Sapphire érti, amiről beszélek, még ha ő inkább a vizuális művészetekben van is otthon jobban.
- Ez akkor derül ki, amikor elsül és a torkolattüzével aláfest a kísérőhangoknak.
Még mindig játsszuk a kettős játékot, a nő szemeit pedig észre veszem. Kalandoznak, kíváncsian kukucskálnak be a hangjegyekből épített kunyhóm ablakán, míg én a csirkén klimpírozok. Csábos mosollyal válaszolok a borzongásra, ami igazán katartikus élmény és nem bánom, hogy nem a billentyűk mögül sikerült ezt elérnem. Persze mindig szól a zene és a lábdobogást kifejtjük valódi tűzzé, ahogy egymásba kapunk a lángokkal úgy, hogy egyikünk ne hervadjon el.
- Ha már matematika, igazi lángelmék is akadnak a muzsikusok között, akik osztanak-szoroznak és a számológépük csodákat dob ki. Én ösztönösebb vagyok, az érzéseket kapom el nem kockás papírról tanulok. Szulejmánról biztos filmet is csináltak, de ez egy sorozat.
Közelebb hajolok és a nő fülébe súgom halkan:
- Ha hangosak leszünk, még átjön a szomszéd néni és elmeséli a legújabb részeket.
Magunkat ismerve ez nem fog visszatartani a jótól. Mrs. Mary egyébként is meg lenne hatódva, ha nem csak Judy-t, hanem Diablo-t is meglátná. És persze az ajtó zárva, szóval mesélhet magának a kilincs túloldaláról. Volt már rá példa...
- Mai szóval élve illuzionista. Az is a művészet egyik oldala. Egyébként én hiszek abban, hogy ha kitartóan ütöm a zongorát, előbb-utóbb kihúzzák a rozsdás szeget a játékgépből és elkezd ömleni a nyeremény.
Akkor kell figyelni, hogy ne menjen el az egész. Egy villa, kettő és a drogok, sokan itt rontják el. Talán elindultam egy irányba, a múltkori városi rendezvényen nagy sikert arattam. Sapphire nyilván nem volt ott. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy emlékezne a figurámra.
- Azok nélkül könnyebb a repülés, nem? - vigyorgok rá bűbájosan.
Érteni fogja, hogy nem madártani képtelenségekről beszélek, hanem képekben fogalmazok. Én is kezdem érteni az ő nyelvét, ő is az enyémet. Össze is érnek szépen.
- Találtam szebb madarat...
Persze vissza fogok térni a megbontott, megnyúzott és ízletes fűszerekkel félig-meddig kipreparált fejetlen szárnyashoz, hangozzon ez bármily perverzül. De most huza és vona, lépünk, fordulunk. Érezzük, mikor mit kell tenni, bennünk van a folytatás, ettől szép.
És attól, hogy ahogy egymásba öltjük az érzéseket, szájon át adjuk tovább a hagyományt, ami ősibb a zenénél is. Mikor a test testre talál és a lélek lélekre, az maga az élet esszenciája. És ezt a dalt még végiglatinkodjuk, még a jellegzetes spanyolos dobbantásokat is elsütöm helyenként, nem törődve az alsó lakóval. Mrs. Mary úgyis elkerülhetetlen. A dal végén egyszerűen két kézzel fogom meg a nő arcát, hüvelykujjtól fülig és akkora csókot nyomok le a torkán, hogy félig már jól is lakott. Amikor elengedem, akkor pedig nézem egy rövid pillanatig. Puha gitárhangok csendülnek be közénk és úgy érzem, nem kell sietni. A gyomrunk úgy érzi, hogy igen, de inkább a főzéssel és nem a tánccal. A macskák közben elvonulnak, a törülközőt veszik birtokukba. Sejtem, mi jön. A harc, hogy kié legyen az áhított terület, a parkettázott lakás legkellemesebb feküdnivalója, a tartójáról frissen lerángatott frottír.
- Kard ki, kard! - szólok a gazdinak nevetve és elvégzem az utolsó simításokat.
- Nos, a halott készen áll, hogy tűzbe vessem. Szeretnéd, hogy lobbanjanak a lángok?
Csak incselkedem, hisz ha a mikróban konkrét tűz üt ki, az régen rossz. A tollas-macsekos hölgyemény érteni fogja. És hamarosan már megindul a készülés, a csirke állagot fog váltani, hogy kedvünkre tegyen. A dalban pedig épp a gitárszóló következik, amit szájmozgással követek le, hang nélkül, eltátogva a ritmust és úgy átélve, mintha csak belőlem törne fel a latin virtus.
- Türelem grillcsirkét terem. Hogy érzed magad? Szellőztessek egy kicsit?
Eléggé összeleheltük itt a szobahőmérsékletet és a hagyma se egy színtelen-szagtalan jelenség. Fújásra kapom fel a fejem és azt látom, hogy Judy domborítja a hátát, első mancsával lefogva a törülközőt. Nem számít neki, hogy nagyobb vadnak villantja a fogait. Átkarolom Sapphire-t, úgy nézem a műsort. Éktelen mosollyal, csillogó szemekkel. Kérdeztem, ő hogy érzi magát. Hát én úgy, mintha fanfárok zengnének körbe.