Térdepelsz a megváltásért.. a bűnök megváltásáért... egy jobb életért... egy új lehetőségért... saját magadért. Vársz egy hangra, ami nem felel, beszélsz a sötétnek összekulcsolt ujjakkal... és a lelkedet kínálod egy ismeretlen Istenért. A valóság az, hogy ha valaki régen meg is hallgatta a sanyargó lelkek könyörgésért minden bizonnyal ráunt. Miért? Kérünk, de nem adunk. Elvesszük, ha nem adják.. a bárányok lelkei pedig tovább fohászkodnak...
Máshol kell megtalálnunk a megváltást. Másban. Úgyhogy most fogd meg a kezemet és vezesd keresztül a lángokon, mert ha ezen az úton elbotlok örökké égni fogok az elenne való cselekedeteimért.




A szüleim háta mögött tagadtam meg tanításaikat. Olyan istent kerestem magamnak, aki közelebb vezetett a mennyországhoz és megtaláltam. Szárnyakat adott, hogy a testem nélkül repüljek... elsodort a múltamtól, hogy a jövőmbe érhessek. Olyan világot találtam, amihez kell a halál suttogása a fülembe. Elmerültem benne... lubickoltam... ha ilyen érzés a halál, akkor nem tudom mit keresünk még az életben.

Teljes áhítattal ejti ki édesapám a szavait. Mi csendben ismétlünk az anyámmal, majd hangja egy pillanatra megáll mielőtt együtt hárman ejtenénk ki hangosan az Áment. Csak ezután nyúlunk az evőeszközeink után és látunk neki a jól átsütött steaknek, amit nem az Úr, hanem az anyám tett elénk. Hosszú perceken keresztül nem szólalunk meg. Egyikünk sem, de ez nem jelenti feltétlen azt, hogy megúszom a napi hogyvagylányom, remélemmégszűzvagylányom adagot.
-Hogy megy a munka, lányom?-mindig olyan furcsán ejti ki a száján az utolsó szót. Mintha minden egyes alkalommal mérhetetlen felelősséget szeretne rámruházni ezzel a szóval együtt. Egyetlen rövid pillanatra átfut az agyamon, hogy megpróbálom lenyelni a villát, csak ne kelljen beszélgetve családi harmóniát szimulálnom. Döntök. Mosolyt eröltetek az arcomra.
-Meglehetősen jól.-biccentek egy aprót miközben válaszolok. Türelmetlen gyermeknek érzem magamat az asztalnál. Szeretnék elvonulni csendes magányomba és olyan közel hozni magamhoz az Istenemet, amennyire az biológiailag lehetséges. Nem mondhatom, hogy különösebben félek, hogy egyszer majd nem térek vissza onnan. A hely, amit az agyamban találtam csodálatos... jó... tiszta... A mennyország nem a felhők feletti királyság, hanem egy elmeállapot, amihez túl kell feszítened a határaidat.
-Heaven...-gyorsan pislogok kettőt mielőtt ismét apámra emelem a tekintetemet.
-Anyád és én kezdünk aggódni... sokszor kimaradsz este... sokáig... remélem... hogy... nem fiúkkal találkozol ilyenkor.-néz rám komoly tekintettel az ezüst róka szemüvegén keresztül. Hazudnom kell neki, és ettől egyszerűen görcsbe rándul a gyomrom.
-Van egy kislány... aki beteg... neki járok felolvasni főleg esténként, amikor a szülei még dolgoznak. Könnyebben elalszik, ha közben beszélek hozzá.-látom megcsillanni a szemeit. Ennél büszkébbé nem is tehettem volna.
-Ha szeretnéd írok egy listát majd, hogy milyen Bibliai meséket érdemes főleg fiatal korban átadni a gyermekeknek.-már szinte látom, hogy az agytekervényeiben a fogaskerekek beindultak és legalább egy 3 oldalas listát fogok kapni hogyan tanítsak egy fiatal lányt a hit szeretetére.
-Megköszönöm-kissé belesajdul a lelkem.

Éjjel... az ágyam szélén ülve egy kártyalappal rendezem szép vékony csíkba a fehér port. Ha Isten nem akarta volna, hogy ilyen szereket használjunk sosem hagyta volna, hogy rájuktaláljuk. Ez az ő ajándéka.... egy darabka Édenből, hogy belekostolhassunk. Felszívom és szinte azonnal érzem, hogy robban egyet az agyam. Tágul a pupilla, megfeszülnek majd elernyednek az izmok és én mosolyogva nyújtózok végig az ágyamon.