-Van valódi igény, szükség a ma készülő művekre?
-Igen. Mindenképp. Látni a szépet... látni a jót... látni a művészt... és a műben a lelkét. Sosem kerestem mást a világban csak a lélek szépségét és annak kivetélüseit olyan tárgyakba, amiket az ember alkot.. a két kezével.. a fantáziájával.
Sokakkal előfordul az érzés, hogy meglátnak egy festményt... egy szobrot... egy alkotást és azt mondják, hogy valami megfogta őket. Valami, amire nem találnak szavakat, valami, ami a szükségesség érzését adja és ilyenkor nyúlnak az emberek mélyen a zsebükbe, mert magukénak akarnak tudni egyetlen darabkát a művészetből, amitől majd úgy érzik, hogy a helyére kelül a lekük.

-Milyen tulajdonságok teszik önt sikeressé?
-Furcsa egyveleg vagyon. Én vagyok a híd.. az összekötő művész és vevő között. Nem tudnám megmondani honna  jött. Egyszerűen szeretem a szépet és örököltem édesanyám azon csodálatos képességét, hogy megértem az embereket. Az empátia egy mérhetetlenül fontos dolog ebben a szakmában, abban, amit képviselek.
A másik ágon azonban apám tartásra nevelt, nem hunyászkodom meg, talán ez az egyetlen olyan dolog, ami miatt képes vagyok helytállni az üzleti világban... hiszen a pokolban égjen az, aki elherdál egy remekművet.

-Ha jól tudom nem kevés ajánlattal környékezték meg nagyobb galériák. Miért utasította el őket?
-Nem szeretek közel engedni magamhoz idegeneket, mert amikor egyre nagyobb összegekről szól egy tárgyalás nem adhatok a vevőnek olyan kapaszkodókat, mint esetleges barátok vagy főnökök... mert ha alkudni kell.. hirtelen mindenki ismer mindenkit. Ezért nem dolgozok senkivel együtt. Egymagam vállalok el ügyfeleket. Így védem a művészeket, és természetesen magamat is.

-Mostanában kevesebb mű eladását jegyezték fel az ön nevéhez... miért?
-Személyes okokból.

-Egy utolsó kérdést engedjen meg. Fenrir Vidarr évekkel ezelőtt eltűnt a nemzetközi porondról. Utoljára önnel szerződött le...
-Ez nem egy kérdés, de most meg kell bocsátania. Lejárt a kiszabott idő. Remélem kielégítettem a kiváncsiságát.

Óvatosan teszem le a villát, hogy ne csörömpöljön túl hangosan a porcelántányér szélén. Hirtelen lesz csend körülöttem ahogy felemelkedek a székemről. A szüleim, a nagyszüleim, a keresztszüleim, a 2 nagybátyám és a nejeik valamint mind a 4 unokatestvérem rámakasztja málhás súlyokként a tekintetüket. A beszéd az egyetlen dolog, ami sosem okozott számomra nehézséget. Most pedig ott állok és bőszen kutatok a megfelelő szavak után.
-Talán a karácsonyi vacsora nem a legmegfelelőbb alkalom, hogy bejelentsem a költözésemet, de nem érzem fairnek veletek szemben a hallgatásomat. A családom vagytok, ami sosem fog megváltozni, azonban az élet egy olyan lehetőséget adott nekem, amire lehetetlen nemet mondanom... anya... apa... ahogy tudjátok fél évvel ezelőtt szerződést kötöttünk Fenrir Vidarrral és kizárólagos jogot kaptam a műveinek az értékesítésére. Most azonban úgy döntött, hogy maga mögött hagyva Franciaországot Nevadába költözik a megfelelő anyagbeszerzés érdekében.-nem beszélhettem nekik a betegségéről... köt a titoktartási szerződés, és mint barátja sem tehetném ezt meg vele.-Én pedig vele fogok tartani. Amikor a munka engedi hazalátogatok majd, de egy időre Monsieur Vidarr igényli a személyes segítségemet.-veszettül kutatog édesanyámék arcám, hogy milyen érzelmeket váltok ki a kis beszédemmel. Sokk. Néma csend. Nagymamám csendesen felsír az asztal másik oldalán. Azt hiszem vastapsra nem számíthatok. Végül apám köszörüli meg a torkát és szólal meg.
-Jól átgondoltad ezt? Követnél egy férfit a világ végére egy munka miatt?-szeme egy pillanatra összeszűkül kockakeretes szemüvege mögött.
-Természetesen.--bólintok határozottan. Részemről ez nem egyenlő a hidegzuhannyal elvégre én az elmúlt 2 hónapban emésztgettem ezt az információt.
-Mikor tervezel elköltözni?
-Legkésöbb tavasszal.-mondom miközben szépen lassan visszaereszkedem a székemre. Talán tényleg nem ez volt a megfelelő időpont, hogy ilyesfajta bejelentéseket tegyek.
-Jajj kislányom...-anyám felzokog- Olyan büszke vagyok rád..-úgy kezd el sírni, mintha azt mondtam volna, hogy Oscar díj esélyes vagyok. Úgy tűnik sikerült. Édesanyám mindenképp megértette, hogy mekkora szó az, hogy Fenrir Vidarr ragaszkodik hozzám és nem szerződést bontva lép le Franciaországból.
-Köszönöm..-mosolyodok el végre immár magabiztosabban. A megkönnyebbülés hullámként söpör végig a társaságon és a vacsora folytatódhatott.
-Én meg már azt hittem, hogy terhes vagy..-könnyebbül meg a nagymamám pityeregve.

4 hónappal késöbb...

Nekem vajon miért nem szólt senki, hogy nem kifejezetten embernek való a Las Vegas-i sivatag klímája. Fel tudnék fordulni, pedig Franciaország sem arról híres, hogy hűvös lenne egész évben. Taxival vitetem ki magam a semmi közepe 2 házszámhoz, ahonnan már látom az épülő házat. Fenrir háta a fehér pólóban szinte világít, így legalább keresnem nem kell.
-Szia!-köszönök neki feljebb lökve a napszemüvegemet és gyorsan végigmérem az arcát. Már éppen köszönne, amikor meglátok valamit. Az arcán és nem a felhőtlen öröm az. Furcsa jelenet. Mintha csak a tekintetünkkel beszélnénk egymással.
-Fogd meg kérlek..-mondom és a vállára akasztom a táskámat. Majd kissé felszívva magamat hangosan franciául káromkodva nekiindulok az építésvezetőnek. Hatalmas kérdőjeleket látok a szemében amikor felém fordul.
-Mi ez?
-Gondoltuk az úr elégedettebb lenne ezzel a megoldással.
- Á-á-á... az urat mindenbizonnyal nem kérdezték meg. Egyébként ki bérelte fel magukat?
-Ön... hölgyem..
-Akkor legyen oly kedves és tartsák magukat a megbeszéltekhez. Azt a falat bontsák ki és rakják úgy ahogy az eredeti tervben van.-magára hagyom. Hagyok neki időt, hogy szidhasson a munkásainak, közben visszavonulok Fenrirhez.
-Menjünk el reggelizni.. ahogy ismerlek még nem ettél...-magamhoz veszem a táskám és már hívom is vissza a taxit.