a jóbarát...

***

- Fi.. figyelj, Sean, mondanom kell valamit.. - a hangja akadozott. Nem olyan volt mint szokott. SŐT! Charlie sose volt az a nagyhangú vagy féktelenül szövegelős típus, de mégis tisztán és határozottan élte az életet és meglepett ez a hirtelen pálfordulás.

- Valami baj van? - kérdeztem vissza a falat megállva a számban ahogy vele szemben ülve bámultam azokat a szemeket. Alig 10 percünk volt. Nem több, hogy bekapjunk valamit aztán irány a bizonyítékraktár, mégse sajnáltam rá a perceket. A barátom volt... Azt hiszem mondhatok már ilyet.

A néma csönd ha lehet méginkább feszélyezett. Abszolút nem volt ez várható tőle, és ha lehet engem is egyre inkább feszültté tett.

- Na mondd MÁR! - rivalltam rá, de csak a nyugtalanság foka, egyáltalán nem akartam hogy így érezze. - Mi van Charlie, kezdesz megijeszteni.. - próbáltam a végét elnevetni, csak tompítva az egészet, de valahogy bennragadt a kísérlet.

- Nem.. semmi.. - már megint habozik  - Csakkk.. - újabb szünet, én meg.. - Emlékszel hogy meséltem neked arról az oldalról!? Amire ráfutottam a neten. - és megindult- Tudod, amikor azt az európai kocsit kerestem! - pontosít - És meséltem arról a lányról is. - na itt már kezd derengeni a terep - Svetlana.. - Már a nevét is tudja?? Egyre inkább nemtetszik ez nekem.. - Szóval.. - és már megint a nyögvenyelések.

- Mondd már Charlie, csak nem megkukultál!? - röhögöm már tényleg el, de ez az egész.. kezd már valamiféle agyonmosott rossz vígjátékra hasonlítani és nem csípem az ilyeneket.

- Megvettem. - köpi ki. Én meg először azt hiszem rosszul hallok. Ez neki is feltűnhetett, mert úgy bámulok, olyan bambán a szemeibe mintha azt mondta volna, mindenki hülye, a Föld lapos.
Komolyan hülye játékokat űz velem...

- Mit jelent az hogy megvetted?? - újabb nevetésbe fojtott vigyor, a feszültség levezetése. Mégis válaszokat várok. Ha más nem egy "ezt beszoptad, hehe!" pezsgőt a képembe!
Ez mégsem az az átverős idióta show..

- Hát azt mondom hogy megvettem. Kifizettem érte a kért összeget és úton van ide az Államokba.

Na igen, ha lehet, most az előbbinél is bambábban nézek. Nemmm.. tudomm... hogy a hitetlenség vagy a kétség abban hogy normális e, akadályoz a beszédben, de őszintén! Most mégis mi a fenét kéne tennem??

Először egy nagy levegő. Ha a képemből nem is, de ebből simán rájöhetett hogy itt valami nem tetsző fog következni. Charlie nyomozó volt.. akárcsak én, nem kellett a szájába rágni mindent.

- Idefigyelj, mégis ezt hogy a fenébe képzelted? - a hangom nyugodt, vagy legalábbis annak akar látszani, szimplán baráti jótanácsként kérdezem - Van róla fogalmad mit művelsz..?? - ezt már lehalkítva, hozzá közelebb hajolva a szemeibe intézem, de nemigen tud megzavarni ez a részlet - Ha erre rájönnek.. ha valaki is rájön, nemcsak hogy repülsz a kötelékből, de egyenesen sittre is kerülhetsz! Tudod milyen emberek ezek!?? Van róla fogalmad..!?? - de hasztalan volt a győzködése, Charlie nagyon is jól tudta mi fán teremnek ezek a férgek, hisz nem volt hülye. Tökéletesen tudta, hogy kik ŐK! Azok a rohadékok, az affélék.. akiket nap mint nap üldözünk, akiknek számos alkalommal csak a nyomában loholunk, mint a kivert kutyák, mert a Rendszer.. a Rendszer kötött, és nem engedi a ballépéseket, a szabályok mindenkire vonatkoznak és ez alól nem lehet őőő.. sem pont az egyetlen kivétel.
És nem is lesz az ha jólsejtem.

- Higgadj le Sean, tudom mit csinálok. - a hangja egy cseppet sem győz meg. Mégis van ott valami a szemeiben..

- Szerintem fogalmad sincs róla.. - beletörődve az egészbe vonulok vissza, vissza a hot-dogomhoz a napsütés mögött az asztalon, de nem kívánom hogy újabbat harapjak belőle.

- Senki se fogja megtudni.. érted!?? - most ő vonul közelebb, és határozottan magyaráz a szemeimbe.

- Persze mert az csak úgy szokott lenni.. - dünnyögöm, de jelzés értékkel közben már belemarok a szétcsúszó hot-dogba előttem. Csupa.. ketchup és mustár az egész...

- Komolyan mondom! - kapja el az asztalon fekvő félkarom és húzódik közelebb. - Csak neked mondtam el. Csak azt akarom hogy te tudd, de a többiek.. - enged el és csóválva a fejét vonul vissza hátra, a korábbi helyére.

- Nem fogom senkinek se elmondani, mindenki úgy tudja majd, hogy a bátyám unokahúga.

Charlie bátyja kinn él. Valahol Európában. A féltestvére, de őszintén én se tudom követni a történetet, hol itt, hol ott, sosem volt egy nyomós részlet, és sohase tartották úgy a kapcsolatot.

- És szerinted meddig maradhat ez titokban.. - nem kérdés.. csak a fenyegető részletek, ahogy egy fáradt beletörődő sóhaj is keveredik bele. - Te is tudod mire megy ki ez a játék.. - a hangom már teljesen nyugodt az ételt elengedtem, papírszalvéta.. már egy kicsit sem érdekel.

- Hogyne tudnám..! - ránt vállat mintha ez csak a legnagyobb természetességgel rendben lenne - De ezt majd megoldjuk.. Valahogy..! - próbál győzködni, de valami azt súgja inkább önmagát győzködi.
Öngól.

- Háttt.. jóó.. - egyezem bele. Nem mintha az engedélyemet kérné. - Te tudod mit csinálsz.. - csak enyhe mellékzöngével - én meg arra leszek kíváncsi mit tudhat az a lány ha már egy fényképével így meghódított. - Vagy inkább eszetlenné tett. És barommá! De ezt már nem mondom ki hangosan...

- Majd meglátod! - és az a mosoly a szemeiben...
Még ma is tisztán emlékszem rá.


Igen, még mindig így él az emlékeimben. Charlie... Még mindig inkább emlékszem erre a képre, mint alig egy évvel később, vértől patakzó tüdővel szinte percről percre kihűlve.
Mind hozunk áldozatokat...
És ő az egyik legnagyobbat hozta értem.

a család...

***

- És?? Anyád jólvan?

- Ahha.. - és csak figyelem ahogy csámcsogva nyeli azt a szendvicset. Fura egy érzés. Mikor kicsi volt még nem evett ilyen nagy hévvel, emlékszem, szinte csak turkálta az ételt, biztos a kamaszkor velejárója.
Vagy legalábbis így mondják.

- Jólvan. - indul meg aztán mégis - Már úgyértem..- ránt hirtelen vállat. - Nincs vele baj. - és nyel. Csak azután áll meg és néz teljesen a szemeimbe.
- Még mindig nem bír téged. - jegyzi meg, de jól látom a szemeiben a nehézséget. Vagy csak én képzeltem oda?

Egy kiadósat sóhajtanék, de zavaromban elnyomom, helyette piszkálni kezdek valamit, valamit ami a kezem ügyébe kerül, tálcát.. papírt.. valamit mondanom kéne.
Mégis csak hallgatok.

- Robbie.. tudod anyád és én.. - aztán mégis csak úgy magától indul meg - Tudom hogy nem kellett volna.. otthagynom titeket. - ez tiszta beszéd. Csak épp nem számoltam a "pont MOST" szembesülés lehetőségével. Éppen ma. - Ha mai fejjel döntenék, nem tettem volna. A legnehezebb időkben.. - és ígyvan. Mikor James haláláról értesültem, nem én voltam az egyetlen akit leterített. Mindannyiunkat érzékenyen érintett, de én voltam az egyetlen aki menekülőre fogta.
A főiskola.. aztán az egyetem, a beérkező hívásokra mondott  "tanulnom kell" mind -mind kifogások voltak, mert egyszerűen képtelen voltam - ma már belátom - szembenézni a lehetetlen lehetőségével.
Képtelen voltam szembenézni mindazzal ami történt.
Egy példaképet vesztettem el.

- Amikor apádat lelőtték, tudom hogy ott kellett volna lennem. Nektek. Tudom hogy.. - és itt elakadok. Mégis hogy is kéne fejtegetnem egy 18 éves kölyöknek?? Vagy 19... az idő olyan lehetetlenül rohan... - tudom hogy megérdemeltétek volna hogy apátok helyett apátok legyek. Jól tudom. De akkor.. - kezdem el ellenőrizetlenül rázni a fejemet és talán még én se tudom pontosan mi is az amit mondhatnék.

- Akkor ez engem is érzékenyen érintett, és jól tudom hogy ez nem mentség. Ez nem fizet ki mindent. Egy percig sem mentegetőzni akarok, csak...

- Megbántad. -  és az ő szavaiból jönnek a válaszok. Lááám egy 18 éves gyerek.. és már most okosabb mint a felnőttek.
Az apjára ütött.
Soha nem kellett volna haragudjak a bátyámra.

De ez hosszú évekbe telt mire megértettem.