Ne merészelj Alexandernek hívni! Alex, ha kérhetem. Egyedül az öcsém hívhat más becenéven.

Ha dal lennék: Depeche Mode – Wrong
Ha könyv lennék: Mikhail Iurevich Lermontov – A Hero of Our Time
Ha sorozat lennék: Married…. with child(ren)
Ha film lennék: Wounds
Ha fikciós karakter lennék: Rust Cohle vagy Sam Porter Bridges (nehéz dönteni)

Akik fontosak számomra:
A kislányom, Hazel. Soha nem voltam még olyan büszke, mint amikor először tarthattam a kezemben.
Az öcsém, Robbie. Bárcsak fele olyan okos és kitartó lennék, mint ő. Sokra fogja vinni, ez biztos. Rá legalább olyan büszke vagyok, mint a kislányomra.
Anya. Amikor egyedül maradtunk, minden nehézség ellenére is tisztességesen felnevelt minket. Sokan nagyon hamar feladták volna.
A feleségem, Lauren. Minden rossz tulajdonsága és toxikussága ellenére is ő a gyermekem anyja.

Utálok sportolni. Pontosabban utálom a köré épített versengést. Hogy mindenki elvárja, hogy jól teljesíts, de főleg, hogy első legyél. Csak a vesztesek érik be a második vagy rosszabb hellyel. Ez volt, amit már kiskoromban belém sulykoltak.

Első emlékem erről egy óvodai futóversenyhez köthető, valami családi nap lehetett, szülők voltak ott, nagypapák, nagymamák, nagynénik és nagybácsik. Nem tudom hány éves voltam, talán négy. Nem hiszem, hogy az én ötletem volt indulni. Apám imádta a versengést, szóval esélyes, hogy ő nevezett be. Bármennyire is igyekeztem szedni az apró lábaimat egy nagyjából velem egykorú lány könnyedén lehagyott. Minden erőmet beleadva épphogy második lettem. Apám a díjkiosztás után kényszeredetten mosolygott a győztes szüleire és gratulált a lányuk győzelméhez. Közben határozottan markolta a vállamat és hiába vártam, hogy leszidjon, az akkor még nem történt meg. Mint ahogy később rá kellett jönnöm, apám nyilvánosan soha nem rendezett volna jelenetet, az ilyen alkalmaknak még Sean bácsi sem lehetett fültanúja. Reméltem, hogy megúszom a fejmosást, de hazafelé a kocsiban apám végül elővett. Soha nem felejtem el a szavait: „Szégyen, Alexander. Lehagyott egy lány! Hogy akarsz rendőr lenni, ha egy futóversenyt sem tudsz megnyerni?”. Nem voltam biztos benne, hogy rendőr akarok lenni. Abban a pillanatban inkább lettem volna űrhajós vagy cowboy. De már akkor is több eszem volt annál, hogy ennek hangot adjak. Apám kilátásba helyezte, hogy hetente legalább két alkalommal futással fogjuk indítani a reggelt. Anyám ekkor lépett közbe: „Az isten szerelmére James, ne ess túlzásba! Még csak négy éves!”. Ez valamennyire észhez térítette apámat és lemondott a tervéről, de amint betöltöttem az ötödik életévemet, beíratott a Minor League-be.

Élveztem a baseball edzéseket, a meccseket viszont már kevésbé. Apám az esetek nagy többségében ott ült a lelátón, éles szemmel nézve minden mozdulatomat, hogy aztán meccs után kielemezze és kihangsúlyozza, mit csináltam rosszul, miben kell javítanom és jobbnak lennem. Nem csak sportban várt el 100%-os teljesítményt, hanem az iskolában is. Visszagondolva, a gyermekkorom nagy része vagy a baseball pályán vagy az íróasztalomnál telt. A-nál rosszabb osztályzatot nem vihettem haza, de sokszor minden igyekezetem ellenére sem tudtam B-nél jobbat összekaparni.

Az elvárásai és a nagy nyomás ellenére is szerettem apát. Viszont sokszor azt kívántam, bárcsak olyan laza és rugalmas lenne, mint amilyennek Sean bácsit láttam. Szerettem volna elmondani neki, hogy mekkora nyomás nehezedik rám, de az egyértelműen árulás lett volna apámmal szemben, így amikor dicsekedett Sean bácsinak a meccsek során összeszedett díjakkal és érmékkel, én csak hallgattam és mosolyogtam.

Sokáig nem mertem ellenszegülni apámnak. Lehajtott fejjel hallgattam a korholását és az újra és újra megfogalmazott elvárásait, melyre maximum úgy válaszolhattam, hogy „Igen, apa.” vagy „Értem, apa.”

Mindig is úgy tűnt nekem, hogy apa Robbie-val máshogy bánik, vele jóval engedékenyebb. Visszagondolva, talán már akkor látta, hogy az öcsémet nem kell olyan szigorúan fogni? Nem tudom. Viszont bennem egyre jobban nőtt a feszültség és a sértettség. Nem az öcsémre haragudtam, hanem apámra. Igazságtalannak tartottam. Egy alkalommal úgy döntöttem, nem fogok tanulni a másnapi dolgozatra. Meg is lett az eredménye, életemben először kaptam D osztályzatot. Nem tudom mire számítottam, de akkor már éreztem, hogy nagy hibát követtem el. Remegve vittem haza bemutatni a dolgozatomat. Az eredmény borítékolható volt, apa nagyon kiakadt, pláne, amikor elkezdett faggatni és közöltem vele, hogy egyáltalán nem készültem a dolgozatra. Ekkor kiabálni kezdett, mire a bennem lévő, addig elnyomott feszültség és sértettség elemi erővel tört felszínre. Egy ponton kiabálva a fejéhez vágtam, hogy utálom és bárcsak ne lenne apám. Azt hittem megüt, de csak állt ott, teljesen letaglózva, nem szólt egy szót sem, én meg felszaladtam a szobámba.

Soha nem beszéltünk erről az esetről. Hetekkel később már nem élt. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy én vagyok az oka. Sírhattam, dühönghettem, fogadkozhattam. Semmi nem változott. Kimondtam azokat a szavakat és apa már nem élt.

A sírjánál megfogadtam, hogy rendőr leszek, folytatva ezzel a családi hagyományt, ami mindig is az álma volt. A középiskola inkább szólt a bulizásról, piálásról és drogozásról, mint a tanulásról, de utolsó évben azért összekaptam magam annyira, hogy felvegyenek a rendőrtisztire. De nem jelentkeztem, inkább elmentem dolgozni, azzal a magyarázattal – főleg magamnak –, hogy a továbbtanuláshoz kell a pénz. Végül majdnem két év eltelte után csak jelentkeztem. Felvettek, de jobban örültem volna, ha elutasítanak, akkor nem rajtam múlt volna, ha nem sikerül teljesíteni apa sírjánál tett ígéretemet. Nagyjából hat hetet töltöttem el az iskolában, amikor a barátnőm, Lauren bejelentette, hogy terhes. Először megrémültem. Nem pont úgy képzeltem el az életemet, hogy 20 évesen már apa leszek. De tudtam mi a helyes döntés: megkérem Lauren kezét és megtartjuk a gyereket.

A családalapításhoz pénz kell, így az iskolát is otthagytam. Képesítés nélkül nem voltak túl jó kilátásaim a munkaerőpiacon, de Lauren bátyjai felvettek a night clubbukba üzletvezetőnek. Már akkor is tudtam, nem biztos, hogy a legjobb döntés elfogadni az ajánlatukat, de nem igazán volt választásom, ha jó körülményeket akartam biztosítani a születendő gyermekemnek. Valószínűleg Lauren már ekkor is érezte, hogy nem igazán az iránta érzett szerelmem vezérel a lánykérésben, így próbáltak meg minél jobban a családjukhoz láncolni és minél nehezebbé tenni az esetleges válást. Nem mintha ez megtörténne. Bármi is történjen köztem és Lauren között, Hazel nem fog csonka családban, apa nélkül felnőni. Ismerem Laurent, ha felmerülne a válás, rögtön megfenyegetne, hogy soha többé nem láthatnám a kislányomat. Mindketten tudjuk, hogy ezt nem élném túl. Amennyire lehetséges, ott akarok lenni élete minden percében és támogatóbb, elfogadóbb apa lenni annál, mint aki nekem megadatott.