Az új ágyamon ücsörgök, és épp homlokon csapom magam.
Nem akarok tudomást venni a bennem dúló drámákról, vagy legalábbis igyekszem őket egy-egy pofáncsapással padlóra küldeni, mintha nem is léteznének. Pedig zaklatnak, és gőzerővel zakatol az agyam tőlük.
Magam sem értem, hogy mit csinálok. Jó ötlet ez egyáltalán? Túl gyorsan történik minden. A balesetem óta, mintha az életem önálló életet élne, és én csak sodródnék vele. Egyik válaszút után jön a másik, alig van időm felocsúdni az egyik helyzetből, máris a fejemre ül a soron következő, és várja, hogy döntést hozzak. Csak remélni merem, hogy minden jól sül el.
Nagyot sóhajtok. Próbálom összeszedni magam, és megérteni, ami velem történik.
Itt vagyok. Allen otthonában. Örülök, hogy nem vagyok egyedül, meg is zakkannék otthon magányomban, ugyanakkor feszélyez ez a házassági ajánlat. Őrület… Még mindig nem mondtam se igent, se nemet.. Csak az időt húzom. Jól meg kell ezt gondolni, hogy hozzámenjek-e egy meleg férfihoz, akibe nem vagyok szerelmes. Ráadásul terhes vagyok. És még csak nem is az ő gyerekével. Ha így folytatom, brazil szappanoperákat megszégyenítő életrajzzal büszkélkedhetek.
Én, a kellékfeleség… Az elképzelés is röhejes.
Allen az örökségéért küzd, én meg az amerikai állampolgárságért(?). Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ezért teszem. Vagyis nem csak ezért… Harag, dac és mintha bosszú munkálna bennem.
Ez a „házasság” csupán üzlet, ami két jóbarát között köttetik. Hogy ide költöztem, az már egy fél igen.
Még Griddel is lesz egy meccsem. Megint. Ha megtudja hol tengetem a napjaimat, kinyuvaszt. Dominictól is időt kértem, hogy még ne értesítse a főnökurat a hollétemről, majd én szólok neki, ha készen állok egy újabb szájkaratélyozással egybekötött agymosásra. Ám az is megeshet, hogy előbb értesül a hírekből, amiket a nyomunkban loholó paparazzók kürtölnek világgá.
A tekintetem az új szobámat pásztázza. Kibatyott puccos és túlontúl tágas. Olyan szinten VIP, hogy megszakad tőle a gondolatmenetem.
Baszki… – ennyit vagyok képes intelligensen kinyögni, ahogy tudatosul bennem az az obszcén gazdagság, ami körülvesz. Simán beleseggelhetnék, de neeem, nekem kötelezően szenvednem meg rinyálnom kell előtte. Tényleg szar dolgom lesz itt. Itt, ahol mától mosnak, sütnek-főznek, vasalnak rám, és takarítják a szobámat… Vissza kell majd fognom magam, nehogy véletlenül megverekedjek a házvezetőnővel a mosatlanért.
Talán azért is nehéz elfogadnom ezt a lehetőséget, mert sosem álmodtam ilyesmiről. Legalábbis nem rémlik. Ha magamba nézek, nem érzem a vágyat. Ez az egész csak az ölembe pottyant, és sodródom az árral, miközben kíváncsi vagyok a történet végére.
Viszont mérföldekkel jobb itt, Allennel, minthogy odahaza egymagamban azon duzzogjak a besötétített hálóm egy sarkában, hogy mennyire rühellem a hazug disznókat. Igen, Ville a hunyó, a göndör fürtjeivel, meg a zöld gülü szemeivel. Azóta is rohadtul bánt, hogy ígért valamit a kórházban (tisztán emlékszem minden szavára), és tojt betartani. Nálam rendesen elvágta magát. Griddel együtt eldugulhat. A költözésem egy JÓÓÓ NAAAGY középsőujjas beintés nekik és a világnak. Képzeletben vállon is veregetem magam, hogy mégiscsak tök ügyes vagyok. Nem leszek én rinya-banya. Új életet kezdek, amiben nincs helye szenvedésnek. Szerelemnek meg még annyi se.
Most járok először Allennél. Nincsenek szavak erre a csillogó miliőre, a hatalmas villára. A levegőnek gazdagság szaga van. Jah. Háromhetes terhesen már mindennek szaga van. Nem gond. A szobámhoz tartozik egy fürdő; ergo közel van.
Dominic is el lett szállásolva. Allen azt mondta, ha Grid nem alkalmazza tovább mellém, akkor majd ő fogja. Hülyén érzem magam, amiért Jézus reinkarnációja ennyire a kedvemben akar járni. Tudom jól mi a célja, meg akar venni kilóra, de akkoris.
A bőröndjeim sorra a padlón pihennek, az ágyam előtt. Allen azt mondta, ne aggódjak a holmijaim miatt, a személyzet majd elpakol, aztán majd, ha már lekerül rólam a gipsz, átrendezhetek mindent, ahogy nekem jó.
Most ebben a minutumban, így frissen az érkezés után amúgy sincs kedvem pakolászni. Allen bekísért, megmutatta a szobámat, és egyedül hagyott, hátha pihennék, vagy rendbe szedném magam. Nem volt valami megerőltető a napom, és az utazás sem merített ki, inkább jól esett, hogy kimozdultam „vidékre”. Döglődés helyett szívesebben körbenéznék a kertben. Mintha Allen azt mondta volna, hogy odakint megtalálom, ha szükségem lenne valamire.
A kérdés, hogy kilépve a szobámból, merre induljak. Balra, jobbra? Kész útvesztő ez a luxus kégli. Nem szűkölködik boltívekben, ajtókban, helyiségekben, széles márvány folyosókban és kanyarokban.
Bátortalanul caflatok végig egyik irányba, és a folyosó végén befordulok a sarkon. Naná, hogy újabb folyosó jön. A hatalmas ablaküvegeken túl látom a fákat, a bokrokat, azokon túl meg még a medence egy részét is, de a kifelé vezető ajtót sehol. Inkább előhúzom a mobilom, és telefonos segítséget kérek a ház urától, hadd örüljön, hogy máris gáz van. Az ablakon mégsem mászhatok ki.
Ha felveszi…
- Szia! Csak én vagyok… Szerintem eltévedtem. Itt vagyok valamiii… – körbenézek, hogy beazonosítsam az utolsó ismert tartózkodási helyem - …félpucér nő szobra előtt. Kancsót cipel a vállán, és feltűnően kicsik a mellei. – Na, ebben a csajban sem Allen gyönyörködik. - Innen hogy jutok ki a kertbe? – tudakolom.
Visszafelé nem térképet rajzolok, hanem színes jelzőcsíkokat huzigálok. Allen apja asszem rögvest kiugrana a halálos ágyából, ha megtudná, hogy összecsunyáztam a méregdrága márványpadlóját.

- Okkkééé… – kissé meglepett képet vágok. Nem is. Inkább hülye mongoloid fejet, miközben erősen kényszerítem a szürkeállományomat, hogy memorizálja szépen az útmutatást. - Balra… – ismétlem a telefonba, és közben már el is indultam az adott irányba - Jobbra… És megint balra… Ne nevess. – dorgálom meg Allent, hallom milyen jól szórakozik a vonal másik végén, erre én is elnevetem magam. - Még ne tedd le! – pánikolva követelőzök a bősz menetelés közepette. Előbb még ki kell innen jutnom, csak aztán bonthatja a vonalat.
Ekkor végtelen örömömre megpillantom a fényt az alagút végén; a kertbe nyíló üvegezett ajtót.
- Köszi! Megvan! – szinte ujjongva csapok le a kilincsre, mihelyst odaérek. Ha Allen mond valamit, azt még megvárom, fülemen a telefonnal, de ha nem, akkor kinyomom a készüléket, és kisétálok a teraszon át a kertbe, a szabad ég alá.
Egy pillanatra megtorpanok, hogy körbepásztázzam a helyet, és beazonosítsam vendéglátóm hollétét. Ott ücsörög egy székben a medence közelében.
Ha lát, vagy észrevesz, mosolyogva intek neki, és odamegyek hozzá.
Leteszem magam a vele szemközti székbe.
- Nagyon szép ez a ház. De ha tudom, hogy ekkora, hozok egy GPS-t, amit magamra köthetek. – kényelmesen hátradőlök a székben. Nagyot sóhajtok. Fülelem a természet neszezését; a fák zöld lombjainak és a langyos szellő susogását körülöttünk. Amikor épp nem dumálok, még az is feltűnik, hogy itt nem hallom a városi forgalom monoton duruzsolását. Olyan mintha vakáción lennék. Végülis olyasmi; az orvosi szakzsargon ezt rekreációnak hívja.
Allen hatalmas, kék szemeibe nézek, ha van alkalmam elcsípni a tekintetét.
- Tudom, hogy már mondtam, de köszönök mindent, amit értem teszel. Nem lehetek elég hálás. – mosolyodom rá.

Allennek a hangja, a nevetésével együtt az a fajta, amit egy nő még így telefonon keresztül is képes lenne egész nap elhallgatni. Nyugodtan az orrára köthetném ezt az apró észrevételt, elvégre meleg, az a veszély nem áll fenn, hogy félreértse.
„Nem számít se idő se pénz.” Ő nem látja, de ettől a beszólástól gúvadnak a szemeim ezerrel. Allen viccen kívül hihetetlenül nagylelkű. És nem csak velem. Rengeteg figyelmet és szeretetet képes adni (és persze ad) másoknak is. Ritka az ilyen ember. A világot a hozzá hasonlók teszik jobb hellyé.
- Úúú… Jelzőrakéták. Remek ötlet! Kár, hogy nem nekem jutott eszembe. – vigyorgom felé közeledve.
Nagyon figyelmes, és megvár, míg odaérek az asztalhoz. Csak az után ül le, hogy én is így tettem. Az efféle udvarias apróságok fölött sem lehet csak úgy elsiklani.
„Egy hét és megszokod... Vagy kettő.”
Uramisten! Ezekkel a szavakkal tudatosította bennem Allen, hogy bizony hosszútávra tervez, és hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy jó ideig ez a hely lesz az otthonom.
- Azért az megnyugtató, hogy te is képes voltál eltévedni a saját otthonodban. – ha már ő ilyeneket művelt, akkor tőlem senki se várjon csodát! - 2 hét? Pf… Túlságosan optimista vagy. – bazsalygom.
És hogy mit tett?
- A baleset óta most először érzem magam igazán jól. Lelkileg. – vallom be - Sokkal többet adsz, mint csak helyet. – mosolygom Allen kék szemeibe.
Röviden felsóhajtok, és pár másodpercre elcsendesedem. Csak aztán szólalok meg ismét.
- Méghogy unatkozni… – jegyzem meg játékos gúnnyal a hangomban - Ezeket a hatalmas villákat nem az eget rengető partikra találták ki? – vigyorgom.
A srác, aki kis híján szerzetesnek állt, és a pucc-partik. Ó, igen.

Mindent egybevetve tényleg jól érzem magam. És ez Allen békét sugárzó, kiegyensúlyozott, nyugodt személyiségének köszönhető. Végtelenül kedves srác. Kész pazarlás, hogy meleg.
A közelében egyáltalán nem érzem, hogy panaszkodnom, vagy bánkódnom kéne a történtek miatt. Nem kell hangosan hirdetnie az igét, egyszerűen a kisugárzásán keresztül átragad rám a pozitivizmusa. „Minden úgy jó, ahogy van, és minden a legnagyobb rendben lesz.” Elég csak a szemeibe néznem, és mindent elhiszek neki.
Igen… Ahogy mondja; az a lényeg, hogy jól leszek. A szemeibe mosolyogva bólintok. Határozottan érzem, hogy jó úton járok.
- Tudod… Eddig azon pánikoltam, hogy talán sosem térnek vissza a régi emlékeim, de most már… nem érdekel. Mert lesznek helyettük újak. – mosolyom még mindig az arcomon trónol. Új életet készülök kezdeni, és abban Allennek fontos szerepe van. Igazán hálás vagyok neki a barátságáért. Voltak látogatóim a kórházban, sőt, még otthon is, de Allentől kaptam a legtöbb támogatást. Jobb barátot nem is kívánhatnék magamnak.
Hogy hívjam meg pár haveromat? Erre kiböffen belőlem a röhögés. A többségükre nem is emlékszem.
- Meglepődnél. Egy kezemen meg tudom számolni hány embert hívnék meg. – magyarázom, mire Allen sorolni kezdi az állatseregletet, én meg hevesen bólogatok rá. – Ühümm, remek ötlet, akkor már Ace Venturát se hagyd ki. – a gumiarcú Jim Carrey egy istenkirály, vétek lenne nem meghívni egy ilyen buliba.
A végszónál cinkostárshoz illő arckifejezéssel sandítok Allenre.
- Ahh… Borstörés… Abban jó vagyok. – duruzsolom gonoszdin. - Grid örömmel referálna a munkásságomról. – vigyorgom. A legutóbb kissé pszichopatára sikeredett a figura, de hát ez van. Ezt hozta ki belőlem.
Nem vitás, hogy Allen társasága jó hatással van rám; még ahhoz is megjött hirtelen a kedvem, hogy felhívjam Gridet, és helyzetjelentsek neki. Kicsit később, még ma, így fogok tenni. Leszarhatnám az egészet, a firkászoktól úgyis megtudja merre járok, de inkább nem tetézem a bajt. Bár így sem fog örülni. Amennyire ismerem, úgyis kombinálni fog. Teljesen más rugóra jár az agya, mint az enyém, épp ezért megértésre számítok tőle a legkevésbé. Amilyen paranoid, ezt is ellene szőtt összeesküvésnek fogja hinni. De legalább tőlem tudja meg az igazat, és nem idegenektől. Igazán értékelhetné, hogy a szemétségei ellenére még tisztelem ennyire. Nem mintha megérdemelné.

- Ühüm. – bólintok. Mondhatni emlékszem. A jelek szerint a múltban pont olyan személy voltam, aki ezt az életfilozófiát követte. Most sem érzem, hogy másként lenne.
A limonádé felkínálására csak megrázom a fejem.
- Köszi, idd csak meg. Majd vadászok én is magamnak valamit. – az meg milyen lenne már, hogy bevedelem Allen elől az itókáját. Ki tudom szolgálni magam. Legrosszabb esetben is Shonte után sikítok.
És Grid szelleme még itt is kísért… hogy a fenébe ne? nem mintha fhosnék tőle, de mindig magam előtt látom a paranoid kitöréseit. Úgyis tudom, hogy mit fogok én kapni csak azért, mert itt kérózom Allennél.
Nadrágszíj? Allen szavaira felnevetek.
- Felcsapsz alternatív leszámoló szervezetnek? - de aztán gonoszdi vigyor ül ki a képemre. - Valóban csábító az elképzelés, és mindent piszkosul megkönnyítene. De nem akarok visszaélni a barátságoddal, sem a hatalmaddal. Tény, hogy Grid egy genny… – …láda gyorsan javítok - …ómanó, – Allen társaságában moderálom magam, tudatosan kontrollálom a káromkodhatnékom, meg aztán tekintettel kell lennem a kis pocaklakóra is basszuskulcs, lehet, hogy mindent hall. Nem lehet belőle már gyerekfejjel olyan nyomi, mint az apja.
- …de nem lenne fair vele szemben, és ez a módszer hozzám sem méltó. Megvívom én a magam csatáit, azt viszont köszönöm, hogy itt vagy hátvédnek.
A továbbiakra vigyorogva csóválom a fejem.
- Na ne csináld… Jó? Csak azért, mert halmozottan hátrányos helyzetű vagyok, nem kell velem szolidaritásból megsülnöd. Menj, és nyugodtan add elő a hattyúk tavát. Én addig megtalálom a házba… illetve a konyhába vezető utat, és hozok valamit magamnak is inni. - megvárom Allen válaszát, aztán ha úgy dönt, hogy mégis inkább úszna egyet, akkor felállok az asztaltól és elindulok a ház felé.

- Nem akarom, hogy itt sülj meg. Bűntudatom lenne. – kacsintok Allenre, aki nem lacafacázik. Mint akit puskából lőnek ki, felpattan a helyéről, és ledobálja magáról a ruhát, és már landol is a medencében egy jó hangos csobbanás kíséretében. Annyi időm sincs, hogy felkeljek az asztaltól. Hűvös előzuhanyban részesülök. Csak röhögök rajta, ahogy a vízcseppek szaporán végiggurulnak a képemen.
Allen közben felszínre bukkan, és megpendíti az ebéd témát.
- Persze, szólok Shonténak... Igazából bármi jöhet. Bánnád, ha együtt ebédelnénk? – tudakolom, miközben mutatóujjam hegyével félresimítom a homlokomból és a halántékomból a hajamat.
Megvárom Allen válaszát, és csak aztán pördülök sarkon, hogy a kertből visszataláljak a házba, és azon belül is konyhába.
Belépve a folyosóra, amin nem is olyan rég trappoltam végig, előkotrom a farmerom zsebéből a mobilomat, és gyorshívóval tárcsázom Grid számát. Szimbiózisban élünk ugyan egoista őfelségével, de nem a főnököm. Ettől függetlenül valamennyi tisztelet még neki is kijár.
Kényelmes tempóban lépkedek, mialatt fülemen a készülékkel várok. Az első kicsengés után bepittyen a hangrögzítő. Remek…
- Szia Grid, én vagyok. – kezdek bele. Úgyis felismeri a hangomat. Nehéz eltéveszteni, elvégre elég sajátságos altom van. - Csak szólni szeretnék, hogy elköltöztem otthonról. Ahogy kérted. Már az új helyről hívlak. Itt vagyok Allennél… – elhallgatok egy pillanatra. Sok Allen van, nem árt ezt konkretizálni. És ahhoz, hogy kinyögjem a legfontosabb apróságot, össze kell szednem magam. Egy nagyobbacska lélegzetvétellel. - … A lemezkiadós Allennél. Nem szeretném, ha mástól értesülnél róla. Szóval... Csak ennyit akartam. Akkor… a megbeszélésen. Ciao! – ezzel az én részem, röviden ugyan, de letudva. Nem reklamálhat, hogy nem szóltam. Arról nem tehetek, hogy nem vette fel a telefont.
A telefon visszacsúszik a zsebembe, én meg döbbenek egy baromi nagyot. Csak tudnám hol a bánatban van a konyha! MERRE??? Bejöttem kintről, de minek…
Pfff… kibatyott hosszú ez a folyosó. A következő körben már görkorival fogok közlekedni. A jogsim úgyis úszott fél évre. Marad ez. Meg a bicikli. A fiúk hülyére fogják röhögni magukat, ha holnap után lábhajtással gurulok be a stúdióba. Bicikli… Ehh. Ennél nincs is megalázóbb.
***
Úgy 10-15 perc múlva visszatérek a medencéhez, amelyben Allen nagy valószínűséggel még úszkál.
Emilio, a lakáj, volt olyan kedves, és kikísért vissza, tálcán hozta a narancslevemet, hogy ki tudjak menni az ajtón. A kíséret nem csak a közlekedést könnyítette meg, hanem a visszatalálást is.
A medence pereméhez érve megvárta, míg kilépek a cipőmből, és felhajtogatom a nadrágom szárát. Emilio készségesen ajánlkozott, hogy segít, de amit lehet, és tudok, megteszem egyedül.
Mihelyst ezzel az aprósággal végzek, lecsüccsenek a medence szélére, és belelógatom a hűs vízbe a lábaimat.
- Parancsoljon, Señorita. – hajol rögvest le hozzám Emilio széles mosollyal az arcán, és a kezembe nyomja az itókát.
- Köszönöm, Emilio! – vigyorgok vissza rá. Zabálnivaló egy fickó.
- Nagyon szívesen! – biccent a szavai mellé.
Elvéve a poharat, rá is harapok a neonrózsaszín szívószálra, és komótosan kortyolgatni kezdem a frissen facsart, sűrű narancslevet.
Emilio felegyenesedik, olyan precíz tartással, mint a cövek, és Allenhez fordul.
- Az Úrfinak esetleg nincs szüksége valamire? – tudakolja.

Miközben lógatom a lábam, és a szívószálon át szürcsölgetem a narancslevet, látom Allen alakját a víz ragyogókék tükre alatt úszkálni.
Felém tart, majd nem sokra rá lassan kiemelkedik a hullámok közül. Pont előttem. Figyelem, ahogy megrázza a fejét, aztán az Emilionak címzett válaszára kis híján keresztbe lenyelem a szívószálam. Kiböffen belőlem a szolid röhögés.
- Ez csak természetes. Az Úrfinak kérnie sem kell. – vigyorog Emilio.
- Édes vagy! – nevetek Allenre - De nem túlzás ez egy kicsit? – de pont az! Megszoktam, hogy mindent én csináljak, és pokoli furcsa, hogy itt mindent a fenekem alá tolnak.
- Señorita hová gondol? – tekint le rám Emilio végtelen nyájasságával, szerintem belelát a fejembe – Az Úrfi vendégeinek a legteljeskörűbb kiszolgálás jár. Főleg a barátnőjének. – biccent okosdin a mondandója mellé Emilio, én meg elfelejtem lenyelni, ami a számban van, és csak pillogok a lakájra.
Barátnő, mi? – a poharam fölött a vízben ázó Allen nevezetű kishableányra sandítok Te meg miket meséltél idehaza? Aztán kapcsolok, hogy hát valahol ez is a színielőadás része, amit a kedves papának adunk elő. Elvégre nem csak nyaralni vagyok itt, hanem kellékbarátnőnek. Aki mellesleg tudja a fiúról, hogy meleg. Kissé belefeledkezem a gondolataimba, mire Emilio hangja hoz vissza a jelenbe.
- Engedelmükkel, ha nincs más kívánságuk, visszatérnék egyéb teendőimhez.
Még egyszer megköszönöm a kedvességét, és biztosítom róla, hogy nincs szükségem semmire. Ha Allennek sincs kérése, Emilio távozik arra, amerről kijöttünk a házból.
- Ha most nem lenne rajtam a gipsz, esküszöm én is berongyolnék a vízbe. – de mint a hülyeség ”hercegnőjének”, marad a lábbal-pancsikolós sóvárgás. Így jár az, aki áthajt a piroson. Süljön csak meg szépen a napon.
Mióta megérkeztem Allenhez, feltűnt, hogy nagyon nagy a csend a házban. Ijesztően nagy. Jóformán csak Shonte és Emilio jelenléte hoz életet a luxuskivitelű falak közé. Meg most már én is itt zizgek Dominikkal, akinek Allen kimenőt adott a délutánra. Holnap utántól úgyis ő alkalmazza már. Ami újabb beszélgetéstémát jelent Griddel. Hurrá!
Halkan megköszörülöm a torkom, és a szívószálat kiengedem az ajkaim közül. Ha Allen a víz fölött van még, és hallótávolságban, akkor…
- Apukád hogy van? Lehet tudni valami biztosat az állapotáról? – tudakolom óvatosan. Ingoványos, érzékeny talaj ez.

Elfintorodom. Még hogy mélytengeri búvár… Az én állapotomban?
- Ehhe…  Inkább bálnamentő kéne. – dünnyögöm, miközben Allen körülöttem pancsol.
Nem tudom, hogy jó ötlet e feszegetni a világ legkényesebb témáját, a legkevésbé sem akarom, hogy Allenben kellemetlen érzéseket keltsen a beszélgetés. Viszont érdekel, hogy mi van vele.
- Meghátrálni? – kérdezek vissza a férfiúi arcot fürkészve, miközben a fél szemöldököm feljebb vonul. Meglep, amit mond, mert azt hittem, hogy szereti a munkáját, és a céget.
- Inkább beintesz apádnak, és átengedsz mindent Conradnak? Hát… ez is egy út, amit választhatsz, és meg is értem, ha emellett döntenél. Nagyban megkönnyítené és leegyszerűsítené az életedet. – mosolyodom Allen szemeibe, ha épp rám néz. - Vagy nem erre céloztál? – tudakolom.

Hallgatom Allen szavait, közben pedig figyelem az arcvonásait és a mozdulatait. Nagy a teher a vállain, nehéz döntések nehezednek rá, és érezhetően rányomja a bélyegét örökvidám természetére.
Conrad… Mintha csak Gridről hallanék. Ezt a kettőt össze kéne zárni, aztán mehetne is a fogadás, hogy ki golyóz ki kicsodát előbb.
- Óh… Így már értem. – sóhajtok. A narancsleves pohár a combomon pihen a beszélgetés közben.
- Rendes tőled, hogy másokra is gondolsz. Igazából mindig csak ezt teszed. – mosolyodom Allen szemébe - De néha gondolhatnál magadra is. Nem járja, hogy folyton magad elé helyezel mindenkit. Ez… idővel felemészti az embert. Neked épp annyi jogod van boldognak lenni, és élni a la vida locat, mint bárkinek. Elsősorban magadért hozz döntéseket. Biztos van olyan megoldás, amivel mindenki jól jár. Kell lennie. – magyarázom.
Elvigyorodom. Csak szolidan nevetem el magam a „vége főcím” emlegetésén. Nálam is befigyelt ez a felirat a balesetkor. Bassza meg, jóóó nagy felirat volt, akikre számíthatok és akikre nem című stáblistával együtt.
Mégsem volt totális vég. Ahogy a mellékelt ábra is mutatja…
- Hidd el, van élet a VÉGE felirat után. – mosolyodom cinkosan Allen szép kék szemeibe. - Én már csak tudom… És… nem kell kapálózni semmiért. Felesleges. Az ember egyszerűen csak átértékel mindent, és megtanulja elfogadni, ami alanyi jogon megjár neki az élettől. – kacsintok Allenre, aztán a számhoz emelem a poharam benne a rózsaszín szívósszállal, és iszom egy kellemeset.

Hehehe... Meséljek a kedves papának? Elvigyorodom.
- Úgy hallottam, hogy apukád nagyon makacs, és szűk látókörű. Nem is tudom ki mondta ezeket… – somolygok Allenre - Valószínűleg esélyt sem kapnék a mondókámra, még az előtt elzavarna, hogy kinyitnám a számat, úgyhogy inkább neked súgom meg, hogy minden vég valami újnak a kezdete. – magyarázom, miközben még mindig vigyorgom. A baleset valahol nagyon jót tett velem. Nos, ami nem öl meg, az megerősít, annyi szent.
- Na és anyukáddal mi újság? Meglátogat valamikor? – tudakolom, miközben lóbálni kezdem a lábaimat a hűvös vízben, és belekortyolok ismét az italomba.

Ha tudnám mi jár abban a helyes kis fejében, most jót nevetnék. Pedig ha tudná, hogy én mennyire félek. Főleg mostanság… Eddig csak a jövőt nem láttam. Most meg már a múltat sem. Egy szinte ismeretlen világban lebegek vakon. De nem az a célom, hogy megfertőzzem Allent az én saját parámmal. Inkább igyekszem mindenen úrrá lenni, és okosnak tűnni.
Még a jelenleg rajtam feszítő fekete, pántos felsőn is a „Kussolsz, nem rinyálsz, csinálod.” harci mottó díszeleg. Egy csomó ilyen önbizalom-növelő cuccom van talonban. A sötét, viharos időkben szükségem is van a bölcsességükre, és kib@tyott jó szolgálatot tesznek.
Hogy megnézné, ahogy próbálkozom? Felnevetek, miközben lassan meglengetem lábaimat a vízben.
- Azt elhiszem! – kacagok - Szerintem hamar sikerülne megutáltatnom magam apukáddal.
Lassan félig ürül a poharam, ahogy komótosan iszogatom a narancslevet a szívószálon keresztül.
Két korty között rákérdezek Allen anyukájára is. De a válasz nem egészen az, amire számítok.
„Ööööö…”
???
Mi az, hogy „Ööööö…”???
Már a kezdés is rossz. A hanglejtés, és a hozzátársuló bűnbánó arckifejezés meg végképp árulkodó. Gyanakvón feljebb szalad a fél szemöldököm, miközben a tekintetem Allen arcára tapad.
Hamar kibukik belőle az igazság. Amit igazán értékelek, de ettől az infótól átmenetileg lefagy (nem, nem az agyam, az már disszidált) a képem, a szívószál meg kicsusszan a számból, és visszapottyan a pohárba.
Hogy mit mondtál???
Hosszú másodpercekig csak bámulom Allent. Szótlanul. Dolgoznak a maradék fogaskerekek a koponyámban. Közben meg igyekszem lélegzése biztatni magam.
Végül csak megtalálom a hangom.
- Na most… Anyukád vagy tisztában van a személyes varázsod erejével, és ennyire biztosra veszi, hogy neked egyetlen nő sem lenne képes nemet mondani, vaaagy… – összeszűkülnek a szemeim, és egy oknyomozó szúrós pillantásával méregetem Allent - …azt mondtad neki, hogy már lezsíroztad a csajjal.
Annyi szent, hogy Allen egy hivatásos lovag fénylő páncélban. Még egy aszexuális csajt is simán lázba hozna pillanatok alatt, elvégre a kisugárzása 200%-on üzemel, a cukiságmérője meg már rég kiakadt.
- Nos? Melyik a kettő közül? – tudakolom.
Azért Allen őszinteségét baromira díjazom, ha ezt a szitut nem is.

„Remek parti” meg az a hozzátársuló vigyor. Hát neki sem kell önbizalmat kunyerálnia a szomszédtól, az biztos.
Minden idegszálammal figyelek arra az egy mondatra, amit már fél órája akar kibökni. A „sínen a dolog” még hagyján. Hanem amikor elhangzik a „menyasszonyi ruha” varázsszó, fordul egyet a gyomrom. Húúú, bakker.
Mégsem akarnám örödgűzősen telibe cuccolni az úszómedencét, úgyhogy veszek egy mély levegőt. Csak nyugi.
Aztán az is lehet, hogy Ville kölyke tüntet odabent a narancslé ellen: „Hé, mutter! Mi ez a szar? Talán ki akarsz mérgezni? Na gyorsan toljál valami komolyabbat lefele. Mondjuk egy kis kokót. De a pálesz is megteszi.”
Mibe keveredtem...
Aprót koccan a pohár talpa, ahogy leteszem magam mellé a medence peremére.
- Ó, nem szívok én semmit. - heherészek a vízben lóbálva a lábaimat. - Az anyukák már csak ilyenek. - mondom, és belemerítem a tenyeremet a vízbe, hogy egy kisebb mozdulattal lefröcsköljem Allent.
- De ha anyud már ruhát tervez, akkor az azt jelenti, hogy a két szülőd közül, legalább egynek nincs baja velem. - vigyorgok.
Még egy kicsit elücsörgök, mélázgatok a medence szélén, aztán ismét megszólalok:
- Kicsit melegem van itt kint. Ha nem bánod, bemegyek. Még a holmijaimat sem rámoltam ki.
Megvárom Allen válaszát, és ha nincs valami mondandója még, feltornázom magam és megkísérlek visszatalálni a szobámba.

- Jah. A pozitív hozzáállásom legendás. – búgom. Remélem fekete lesz az a ruha. Akkor temetésekre is felhúzhatnám. Bár Gridén tuti, hogy pirosban fogok parádézni.
Hogy honnan tudom, hogy a kedves papus nem lesz kenyérre kenve?
- Hát… amilyen hírét keltetted. – felelem vigyorogva. Allen még hallja, mielőtt háttal ellökné magát a vízben.
Valóban jó lesz szokni a gondolatot. Elvégre az, hogy ideköltöztem, felér egy fél igennel. Helyesebben egy ki nem mondott igennel.
Az, hogy velem mi lesz, újabban már nem is izgat. Annyi minden történt, hogy a legtöbb szarság már csak lepörög rólam. Viszont azt nem akarom, hogy Allen bármilyen formában megsínyledje a történéseket. A szívemre venném, ha rosszul jönne ki ebből a cirkuszból.
Feltápászkodom, és felveszem a poharat a földről, hogy az asztalon pihenő tálcára tegyem. Nem hagyok kupit magam után. Ha nem lenne rajtam gipsz, be is vinném és elrámolnék. Szerintem gipsz nélkül a személyzet agyára mennék.
Ahhh… Napok kérdése, és az is lassan lekerül. Végre visszakapom a szabadságomat.
Hogy hívjam Emiliot, vagy őt? Naná!
- Rendben! – mosolygok Allenre, mielőtt megjegyezné, hogy ebédkor találkozunk és elindulnék vissza a házba.
- Jó légy addig! – ezzel magára hagyom a medencében, és visszanavigálom magam a szobámba.

/ Köszönöm a gamét! :flower: /