Reggel egy üzenet várt az íróasztalomon. Kótyagos fejjel elolvastam, és csak lassan esett le, hogy Allen suttyomban belógott a szobába, ami nem baj, de ez az „Olyan édesen aludtál” kis megjegyzés nyomban komoly riadalmat keltett bennem: Remélem nem horkoltam, mint egy traktor.
Minden esetre roppantmód örültem az üzenetének. Kicsit deja vum volt tőle, mintha már máskor is történt volna hasonló. Azt hiszem, szeretek reggel efféle üzenetekre ébredni. Az biztos, hogy egy ilyentől jobban indul a nap; egy csipetnyi kedvesség és odafigyelés, és máris más színben ragyog az élet.
Valahogy sokkal lassabban telt az idő Allen nélkül. Kissé üresnek tűnt így a ház, hiányzott a falak közül az ”Úrfi” sziporkázó jelenléte. Viszont nem mondhatom, hogy unatkoztam; nagyon jókat beszélgettem Shonteval és Emilioval. Sikerült jobban megismernem őket. Végtelenül kedves emberek. Arról nem is beszélve, hogy Shonte volt olyan figyelmes, és a jelenlegi kedvenc ételemet készítette ebédre: Lasagnét. Az a sanda gyanúm, hogy Allen hagyta meg neki. Bárhogy is történt, az ebéd isteni volt. Allen bánhatja, hogy lemaradt róla.

Másnap kint ücsörögtem a teraszon a kora délelőtti kellemes napsütésben. Kényelmesen felkucorodtam a kipárnázott rattan kanapé egyik végébe, és fél kézzel pötyögtem az ölemben lévő laptopon. Igyekeztem eleget tenni a sztársággal járó kötelességeimnek is; szeretem tartani a kapcsolatot a rajongókkal, megérdemlik, hogy olykor válaszoljak az üzeneteikre. Már amennyire lehetséges válaszolni több ezer üzenetből.
Borzalom így fél karral létezni. Kéne a másik kezem is, hogy legyen mivel az arcomba telepíteni az orrom előtt illatozó frissen sült sajtos pirítóst. A gépelés és a kajálás nem megy egyszerre. De a mai ünnepnap, végre lekerül rólam a gipsz! Kínomban már mindenfélét (többek közt sátánista) figurákat pingáltam rá fekete filccel. Helló Kitty rocker változata is ott vigyorog köztük.
Egyszer csak hallom, hogy a hátam mögött elhúzódik a hatalmas üvegajtó. Az ujjaim megállnak a billentyűk fölött és részint hátratekeredem, hogy meglessem ki az.
Jé, egy Allen! Amint megpillantom, széles mosoly terül el az arcomon.
- Hééé! Szia! Jó reggelt! Már nagyon hiányoztál a leltárból! – fogadom leplezetlen örömmel, aztán tudatosodik bennem az arcán trónoló kifejezés. Valami történt, úgy vigyorog, mint aki minimum kriptonitot talált. Csak nem Nobel-díjat nyert? Kérdőn felszaladnak a szemöldökeim. Minek örülünk?

Vett valamit… Hm… Tán egy pónilovat? Esetleg egy diliházat, ahová bezárhatom Grid-et? Vagy egy lakatlan szigetet, ahová megpattanhatunk? Nem tudtam mire gondoljak. Nem szóltam, csak felvont szemöldökkel vártam, lesz-e még folytatás.
Oké, nem nekem lesz. De ez nem vitt közelebb az igazsághoz. Már majdnem rászóltam Allenre, hogy kibökné-e már végre, mire megeredt a nyelve, ám még így is teljes titokzatosságba burkolózott.
Amikor váratlanul az orrom elé tolta a mobilját, egy darabig csak nézegettem a képet. Próbáltam rájönni, hogy mi lehet ez.
Elvigyorodom.
- Egy keverőpult? – pislogok fel kérdőn Allenre. - DJ-s babérokra törsz? – a kép cseles, csak a gombok látszanak, a köré épített stúdió pedig egyáltalán nem. - Csúcsszuper! Ha dj-skedni szeretnél, én támogatlak! Nem tudtam, hogy efféle ambícióid is vannak. Hát most tényleg megleptél. – magyarázom szélesen vigyorogva. Ha Allen örül, én is örülök.

Allen reakciója alapján első blikkre azt hittem, valami rosszat mondtam, de aztán az orrom elé dugja a következő képet, amin már teljes egészében látszik, aminek látszódnia kell. Így már értettem mire ez a fejszéles vigyor.
A meglepettségtől szájtátva hallgattam a mondókáját. Le sem tudnám tagadni, hogy meglepett a hírrel.
- Te Jóóó ééég!!! Ez Komoly??? Vettél egy stúdiót??? Baszki!!! Hát ez csodálatos! Ez a nap híre! – nevetek fel. - Gratulálok! El sem hiszed, mennyire örülök neked! Hát ez… Ez… Hihetetlen! – igazából azt akartam mondani, hogy „beszarás”, de amióta Alennél vagyok, nagyon igyekszem szofisztikálódni.
- Ezt mindenképp meg kell ünnepelnünk! Mit szólsz? Lenne kedved valamihez délután? Vagy este? Amikor ráérsz, meg kedved van.
Tudom mennyit jelent ez most Allennek, a stúdió a mindenkitől való függetlenséggel egyenlő számára. Ezért is örülök a döntésének.
- Szerintem rohadtul nem csináltál rossz boltot. – folytatom - Sőt. Életed talán egyik legjobb döntését hoztad meg vele.
Nem akarnám elvenni Allen jókedvét olyan lelkes. Totál megértem, a helyében én is az lennék, de egy szólóalbummal még azért várnék. Nekem is van egy Conradom, csak épp Gridnek hívják. Hehe. Na de nem is ez a lényeg. Ma duplán piros betűs ünnep van. Végre leszedi rólam a doki a gipszet, utána reszkess Vegas.
- Akár fel is avathatnánk a stúdiódat. - magyarázom vigyorogva, de ekkor beugrott valami. - Egyáltalán Vegasban van? - pislogok kérdőn Allenre, mert oké, hogy vett egy stúdiót, de hol?

- Rendben! – nevetek - Úgyis kell a karomnak a gyógytorna.
Aztán igencsak szöget üt a fejembe, hogy Allen NY-ban járt, és azzal a hírrel tért haza, hogy vett egy stúdiót. Elég nagy rá az esély, hogy a szerzeménye nem Vegasban található.
Aztán amikor Allen megerősíti a feltételezésemet, lelki szemeim előtt megjelenik Észak-Amerika. Mi vagyunk az egyik oldalon, NY meg a másikon. Egy egész kontinens van a kettő között.
- Igazad van. Mi az a 4 óra? Tényleg a szomszédban van.- vigyorgok. - Hááát… Ezzel a stúdióval már félig New Yorki srác lettél. – okosdin hunyorogni kezdek rá - Az az érzésem, hogy valaki nagyon le szeretne innen lépni jó messzire. – ismerve Allen életét és a körülményeit rohadtul meg tudom érteni. Meg sem lep. Innen már csak egy köpésre van, hogy vegyen egy New Yorki lakást is. Ha komolyan gondolja  stúdiózást, sokkal kényelmesebb lenne, mint magángépen ingázni. Az ember a repülőn unná el az életét. Persze ez az ő dolga, az ő döntései, nem kívánok beleszólni, én csak támogatni tudom.
- Anyukádnak mesélted a nagy hírt? Vagy még nem beszéltél vele? - tudakolom.

Csak elnézem Allent, az arcvonásait és a szemeit. Elég jól ismerem ahhoz, hogy értsem, miféle gondolatokat fejez ki a tekintete. Van az a hely, ahol még New Yorknál is szívesebben lenne: valami misszió Afrikában. Na erre mérget vennék.
Amikor azt mondja, hogy először nekem szerette volna elmesélni a nagy hírt, mert számítok, szörnyen jól esett. Igazából erre nincsenek is rá szavak, mennyire megérintett vele.
A szemeibe mosolygom. Mondhatnám, hogy „Köszi, ez igazán kedves tőled”, de szavak helyett inkább lehajtom a laptopom fedelét, kattan egyet, majd begipszelt jobbommal leszorítom az ölembe, hogy amíg kissé előre dőlök és ép kezemmel Allen kezéért nyúlok, le ne ejtsem a ketyerét.
Az ujjaim Allen ujjaira futnak, majd finoman megszorítom a kezét. Tudhatja, hogy ő maga sokat jelent nekem, akárcsak a barátsága, az őszintesége, és mindenben számíthat rám, bármit cselekedjen.
A balesetem óta senki nem foglalkozott velem annyit, mint ő. Az a minimum, hogy mellette állok.
Még egyszer belemosolygok azokba a hatalmas tengerkék szemeibe, és elengedem a kezét.
- Ezért anyukád most megorrolna rám egy kicsit, úgy érzem. – dünnyögöm elvigyorodva - Na és? Van már elképzelésed, hogyan nevezed el a stúdiódat? - kérdezem.

- Az apádat? – vigyorgok.
Persze-persze, tudom, hogy Allen nem arra gondolt, hogy este a kedves papát belemártogatjuk a medencébe. Bár a gondolatra majdnem kibukik belőlem a röhögés.
- A pezsgőzés jól hangzik, de sajna az én állapotomban már csak kívülről nyalogathatom az üveget. – magyarázom.
Állandóan a narancslevet kívánom. Állítólag ez annak a jele, hogy Ville utódja fiú lesz. Már rosszul kezdődik. Viszont vannak olyan eszközök, amik néhány hetes terhesség esetén is kimutatják a baba nemét. Én rohadtul kíváncsi vagyok, és asszem ki is derítem, hogy fiam lesz-e vagy lányom – nem tagadom, utóbbinak jobban örülnék.
- Mindjárt indulnom kell a dokihoz. Végre megszabadít ettől. – emelem meg a jobbomat - Lenne kedved elkísérni? – tudakolom.
Az sem gáz, ha Allen nemet mond, nem fogok ezen megsértődni. Egyébként is nagylány vagyok, el tudom intézni egyedül is. A jogsimat pár hónapra bevonták, de létezik taxi is a világon. Nem akarok és nem is fogok Allenre támaszkodni a dolgaimban. Nem akarok elkényelmesedni, és Allen vendégszeretetét sem akarom kihasználni.

A magam lelki poklát egyedül kell megjárnom. Nem akarom senkire sem rázúdítani a terheimet, azokat nekem kell elbírnom. Igazán kedves a családomtól és a barátaimtól, hogy törődnek velem, de senki energiáját nem akarom megcsapolni. A nyomorom csak az enyém, és nem akarok másokat megfertőzni vele. Inkább igyekszem kikúrálni magam belőle. És ebben Allen nagy segítség, szó se róla. Egyetlen pillanatra sem hagyja, hogy magam alá forduljak. Vajon képes kimerülni valaha? Olyan, mint egy örökmozgó Duracell nyuszi, ami vegytiszta pozitivitást és jókedvet sugároz. Ha belegondolok, pont erre van szükségem; hogy az önsajnálatba merülés helyett magamba szívjam az életet, és feltámadjak a hamvaimból. Pont, mint a hátamra tetovált főnix, ami a régi, elfeledett égési sérüléseimet hivatott eltakarni.
Mások, amikor elhagyják őket, felejteni próbálnak, én emlékezni. Hogy miért? Mert tudni akarom, miért voltam együtt azzal a fura sráccal, akiről a kórházban kiderült a kómából ébredésem után, hogy a párom. Valahogy úgy éreztem, hogy az a fajta lány vagyok, aki nem egykönnyen engedi közel magához a férfiakat, aki nem éri be akárkivel. És ha ez a fiú az, akinek sikerült áttörnie a jégpáncélomon, akinek hagytam, hogy megközelítsen, akkor nagyon könlegesnek kell tartanom. Hát... Ez a különleges srác végül lelépett. Talán a baleset, talán a baba, talán mindkettő miatt. De az biztos, hogy nagyon hamar tette. Erről eszembe jut Marilyn Monroe egyik bölcs mondása:
"Ha nem tudsz bánni velem a legrosszabb pillanataimban, akkor nem érdemelsz meg a legjobbjaimban sem." Úgy a legjobb, ha az ilyen emberek mielőbb eltűnnek az életünkből – tartják így sokan.
Én mégis bánkódom. És mégis ragaszkodom az emlékezéshez. Mert meg akarom ismerni magamat teljes egészben.  Bevallom, kicsit félek attól, hogy mit találok, hogy egyáltalán milyen érzést hoz felszínre, ha bevillan egy-egy emlék, de ezek hozzám tartoznak, akkor is, ha fájni fognak.
A doki azt javasolta, hogy látogassam meg a múltam fontos helyszíneit, mert azok nagy eséllyel feltámasztják majd a régi érzéseket, és visszahozhatják az emlékeket. Azt is mondta, hogy ne erölködjek, ne eröltessem az emlékezést, legyek türelemmel. Volt egy időszak, amikor ha bevillant egy emlék, a fejem iszonyúan el kezdett hasogatni, és az orrom vére is eleredt. A doki megvizsgált, aztán megnyugtatott, nincs semmi baj, csak az agyam próbál felzárkózni, vagyis a régi idegpályák igyekeznek újraaktiválódni. Azt hiszem, életemben nem örültem még így migrénnek.
A távolban felbukkan egy benzinkút. Közeledünk felé. Két fekete alakot látok egy motoron. Az elsőn bukósisak van, de a másik… Neki nincs bukója. Lop egy... szörnyfejeset.
Lehetetlen sóvárgás jár át. A jelenet keserédes film. Érzékeim, képzeletem Villet formálják ki a látomásból. A férfit, aki élettel töltötte meg a múltamat, de akinek nyoma sincs a jelenemben.
Érzem, bennem él, mintha fényképek nélküli bizonyossággal emlékeznék rá.
A dokinak igaza volt…
A Lake Mead és a Boulder City környéki kirándulás határozottan jót tett. Mintha átszakította volna a belső gátat. A hegyekben és az erdőben tett kirándulás óta minden nap újabb és újabb emlékek törnek felszínre. Egy íz, egy illat is képes már előhívni egy-egy képkockát a múltból. Egyre többre emlékszem… Egyre többre a tékozló fiúból, akiről azt suttogják az elmém sötétjében rejtőző hangok, hogy a Sors rendelte őt mellém. De akkor miért nincs itt? Miért nincs sehol?
Az élet csodás rokonokkal és igaz barátokkal kárpótol, épp ezért nem szabad kárognom. Mert valójában nincs miért. Hiában érzek űrt magamban Villére gondolva, vagy a közös képeink láttán, akkor sem vagyok egyedül. Jaana, a nénikém, Allen, Ravin és Mick. A társaságuk mint valami pihepuha, meleg gyapjúburok.

Egy hosszú, esemény- és érzelemdús délutánon vagyok túl. Allennel és Ravinnal kirándulni voltunk, fent a hegyekben, a kilátónál, és az erdőben. Megtaláltam a faházat is (már a maradványait), ahol… Na igen. Nagyot sóhajtok, miközben épp a párnákat rendezem a hatalmas franciaágyon.
Felgyújtották... Biztos a vandálok. Különös véletlen lenne? Így üzenne a világegyetem, hogy inkább engedjem el, ami volt? Ahelyett, hogy kapaszkodom a múltba, és keresem, ami elveszett?
Szót fogadtam a dokinak, és elmentem oda, ahol „előző életemben” jártam, mert abban bíztam, hogy visszanyerek a régi valómból valamit. Csak épp arra nem gondoltam, hogy megterhelő lesz az emlékezés.
Az úton, a benzinkútnál aztán odafent a hegyekben is sok hiányzó darabka a helyére pattant. Már nem csak azért ismerem ezeket az emlékeket, mert a naplómban olvastam róluk, hanem mert valóban eszembe jutottak; színekkel, hangokkal, illatokkal és érzésekkel átitatva.
Döbbenetes érzés, amikor valami visszatér a múltból. Egyszerre örömteli és lehangoló - már ami a szerelmi életemre való emlékezést illeti.
A párnát püfölöm és dobálom az ágyra. Aztán megint magamhoz húzom, újból megpofozom, és megint ledobom. Mintha ettől puhább lenne. Vagy nekem jobb. Az nem lesz, már puhább, de én legalább levezetem rajta a dühömet.
Késő este van, és már a pizsimet is magamra lőttem. A szobám ajtaja még nyitva. Azt tervezem, hogy ha végeztem az ágyazással (a párnaboksszal), átmasírozok Allenhez, hogy elköszönjek tőle mára és jó éjszakát kívánjak.

Amikor szelíd kopogtatást hallok, felnézek a párnáról, amit már hülyére aláztam, és megpillantom Allen kedves arcát. A jelenléte, és az, ahogy rám néz, a mosolya mindig egy csapásra megnyugtat. Allen varázsereje tagadhatatlan. Kész kiszúrás a nőkkel szemben, amiért nem hetero.
Viszonzom a mosolyát.
- Tudom, hogy Shonte örömmel segítene veled együtt, de így is annyi mindent tesztek értem. Az ágyazással csak elbírok. Akár még fél kézzel is. – felelem.
Eszemben sincs Shontét ugráltatni efféle apróságok miatt. Pláne nem ilyen késő este. Így is furcsa még nagyon, hogy kiszolgálnak; takarítja a szobámat, mos és főz rám, kivasalja és összehajtogatja a ruháimat; ez pedig mind az én dolgom lenne. Komolyan, szégyellem magam miatta. Borzasztó nehéz belemerülni ebbe a könnyű életbe és átadni magam a gondtalanságnak. Hetek óta itt vagyok, de még nem sikerült asszimilálódnom.
- Figyelj csak… Lenne valami, aminek nagyon örülnék. – halkítom le a hangomat, miközben kérlelő szemekkel pislogok Allenre, aki közben beljebb lépett a szobámba. Elengedek egy sóhajt, és csak azután folytatom. - Velem maradnál ma éjszakára? Mármint… Úgy értem, hogy... itt aludnál?... Nem akarok egyedül lenni.
Bármit megadnék a társaságáért. Boldog lennék, ha mellettem aludna; kell valaki, aki elűzi a mumusokat, a nyomasztó gondolatokat és érzéseket. Mert ha Allen elmegy, és egyedül maradok a sötétben, tuti előjönnek és addig kínoznak, amíg bele nem őrülök.
Talán kár volt, és egyben felelőtlen döntés felmenni a kilátóhoz... Nem sejtettem, hogy szörnyű érzéseket hozok haza magammal.

Amikor Allen rávágja, hogy „Persze!”, nagyon megörülök. A mosolyom szélesebbre is húzódik, a szemeim felragyognak. De aztán a következő pillanatban a mosoly az arcomra fagy. Kell néhány másodperc, mire felfogom az elhangzottak értelmét, mármint magát azt az egy szót, és aztán kibukik belőlem a nevetés.
- Pótágy? – értetlenkedek kacarászva. Elvégre két jó barátként töltjük majd együtt az éjszakát, és nem mint férfi és nő. Allen amúgy sem nőcsábász, sőt, ha valakiről biztosan tudom, hogy nem fog visszaélni a helyzettel, hát az ő. Ő az egyetlen férfi ezen a bolygón, akivel nyugodt szívvel merek egy ágyban aludni.
- Ne viccelj már. Hatalmas ez az ágy. – duruzsolom vigyorogva. - Vagggy esetleg… tartasz tőlem? – sandítok rá játékos gúnnyal a hangomban. - Biztosíthatlak, hogy a szándékaim becsületesek. És alvajáró sem vagyok. Azt viszont nem garantálom, hogy nem horkolok. Mert azt nem tudom, hogy csinálom-e. – magyarázom, aztán felmászok az ágyra, mert jó magas, és belehuppanok a paplan puhaságába. Az ép oldalamra heveredek, és felkönyöklöm. Még nem takarózom be.
A pillantásom Allenen nyugszik, majd újfent rámosolyodok. Invitáló célzattal megpaskolom magam mellett az ágyat. Az az ő fele. Ha elfogadja.
Remélem nem fél attól, hogy az éj leple alatt, amikor a legkevésbé sem számít rá, esetleg letámadom, mert ilyen marhaság meg sem fordul a fejemben. Könyörgöm, a legjobb barátom, minden tekintetben tisztelem, ráadásul én sem vagyok ribanc.

- Összefesteni? Én??? Összetévesztesz Ravinnal. – vigyorgok, aztán elnevetem magam.
- Ígéééreeem! Becsszóóó! – nyugtatom meg Allent affelől, hogy nincsenek ilyen irányú terveim, miközben felidézem lelki szemeim előtt az arcát, amikor az az ördögbütyök suttyomban kidekorálta, míg a nyugiágyban napozott.
- Pedig el sem hiszed, milyen jól állt az a felfelé pöndörített, kackiás bajusz. – magyarázom még mindig nevetve. - Téged még csak szolidan szívat. Ez annak a jele, hogy kedvel. Most képzeld el, ha nem csípne, akkor minimum lemoshatatlan filctollal pingál körbe, egy céltáblát rajzol a homlokodra, és fölé írja, hogy „Ide lőjetek”. Tudom, mert régi álma, hogy ezt eljátssza Vespával. – újabb nevetés bukik ki belőlem. Úristen, ez a gyerek!
Viszont Villenél még nem merészkedett tettlegességig. Hangot is adott annak, hogy Ville a szemében valamiféle istenség, és ha nagykorú lenne, most rárepülne, ha már nekem nem kell… Gyerekek, és az ő elképzeléseik….
Ravin egyre azzal rágja a fülem, hogy Allen tuti nem csak a barátom akar lenni, mert annyira „cukker meg teper ezerrel”, hogy az már egy vak szemét is szúrja, csak az enyémet nem. Ahh… Ha Ravin tudná azt, amit én tudok Allenről, nem beszélne ilyen sületlenségeket. Szerinte nem létezik olyan ember, aki ennyire önzetlen és odaadó lenne „ingyér”. A másik okosság, amivel érvelt, hogy „Jézusnak is volt kurvája.” Majdnem belefulladtam az üdítőbe, amikor ezt lazán beszúrta. Persze azonnal megmagyarázta, hogy „A szentember is tudja mitől döglik a légy.” Értem én a logikát, de Allen egy meleg „szentember”. Köztünk ilyesmi sosem jöhet szóba. Genetikai képtelenség.
Nem tudom… Nekem minden esetre gyanús ez a kölyök. Nagyon remélem, hogy nem keveri a hátam mögött a szószt. Kinézem belőle. Túlságosan Ville-párti, és amikor csak teheti, kampányol neki. Nem érti, hogy ő az, aki nem akar látni engem. Mondjuk most már én sem akarom látni Ville-t.
Allen ezalatt nekiáll megszabadulni a felesleges holmiktól és megindul az ágy felé, én meg fellököm magam és feltornázkodok a párnára, hogy az támassza a hátamat.

Reménnyel telt, szelíd mosollyal figyelem, ahogy Allen lefekszik mellém az ágyra. Megvárom, míg kényelmesen elhelyezkedik, és a kérdésére szavak helyett azzal a lassú mozdulattal válaszolok, amivel odabújok az oldalához.
Ha hagyja, ráhajtom a fejem, és az arcom, a fülem a bordáira simul. Tökéletesen hallom a szívének nyugodt lüktetését, megérzem a felsőtestéből áradó hőt; kellemes, elegáns illata pedig bekúszik az orromba. Mindettől eláraszt a puha biztonságérzet.
- Köszönöm, hogy feljöttél velem a hegyre. – mondom halkan. Még nem volt alkalmam megköszönni a nap folyamán, pedig nagyon sokat jelentett Allen társasága és a támogatása; ő bármit megtenne a gyógyulásomért, én meg ezt nem tudom eléggé meghálálni.

Amikor megéreztem Allen karját a hátamon, meleg tenyerét a vállamon, jólesőn belehelyezkedem az ölelésébe, szinte beleolvadok.
„Nem beszélsz, de tudom mennyire nehéz. Érzem benned...”
Válaszként hosszú lélegzetet veszek, ami hatalmas sóhajjá válik. Allen biztos észleli.
A káoszt, ami bennem dúl; a gondolatok és érzések őrült kavalkádját; azt a rengeteg mindent, ami megüli a lelkemet és az agyamat, képtelen vagyok szavakba önteni. Ezer dalban sem tudnám kiírni magamból.
És ahogy folytatja… Annyi mindent kéne, vagy tudnék felelni rá, de e pillanatban csak egyetlen szó hagyja el a számat.
- Tudom... – lehelem a mellkasán heverve.
Ahogy mozdul, ahogy előredől, és a fejem búbjára, a tincseim közé nyom egy apró csókot, lágyan elmosolyodom. Ezt még ha nem is látja, a pólóján keresztül talán megérzi, ahogy az arcomban megfeszül az izom.
A létező összes szó méltatlan annak a végtelen hálának a kifejezésére, amit Allen irányába érzek. Hálás vagyok, amiért velem van, amiért törődik velem; hálás vagyok, amiért anélkül megért, hogy beszélnék; hálás vagyok, amiért ő egyáltalán van nekem. Fogalmam sincs mi lenne velem nélküle. Annyira csodálatos ember, hogy...
- ...Ha csak egy szikrányit is átadhatnál a szeretetedből a többi embernek, ez a bolygó, amin mind osztozunk, egy sokkal szebb hely lenne... – duruzsolom halkan.
Ahogy fekszem, begipszelt karom van felül, de a kézfejem félig szabadon kilóg a merevítőből, így a tenyeremet és az ujjaimat Allen hasára tudom csúsztatni, hogy aztán ott, az arcom előtt megpihenjenek.
A gondolataim aztán valahogy mégis rendezett formát találnak és a hangom által utat törnek maguknak a bensőmből a külvilágba.
- ...Ha át is tudnád venni a fájdalmamat, sosem adnám neked... Olyan nyomorult érzés, hogy még az ellenségeimet sem kínoznám meg vele... Nemhogy téged. – dünnyögöm, és közben megérzem a saját leheletemet keresztüllebbenni az ujjaimon.
Csak bámulok előre, és folytatom. Vagyis inkább kifakadok.
- A dokinak igaza volt… Ott fent a kilátónál és az erdőben sok minden eszembe jutott… Csak épp arra nem számítottam, hogy… hogy ennyire pocsékul fogom érezni magam tőle… Vagyis… elhagyatottnak. Mint egy darab szemét, amit eldobtak. – nyelek egyet, a torkom szorítani kezd. - Eddig nem zavart, hogy Ville nem keres, hogy nem érdeklődik felőlem… de most, hogy emlékszem néhány együtt töltött pillanatra…... – újabb jókora lélegzetet veszek. Nem akartam engedni a keserűségnek, de minden erőfeszítésem ellenére csak elsodor, és könnyeket űz a szemembe. - Ez így borzasztó….. – nyögöm remegő hangon. - Ott… ott a kilátónál, a szakadék szélén csókolt meg először… Elájultam, ő meg be volt tojva, amiért majdnem leestem… Aztán az a bunkó motor is lerohadt… és gyalog indultunk le a hegyről... erre kiment a bokám, és… a hátán vitt egy darabig… De közben ránk sötétedett, és aztán megtaláltuk azt a viskót… Ott dekkoltuk ki reggelig… Egy szelet csokival meg egy fél üveg pálinkával... – hadarom el a történetet szipogva, közben észre sem vettem, hogy mikor kezdtek el potyogni a könnyeim.
- Nekem ő volt az első… Mindenben… Ő volt az első férfi, akinek sikerült rávennie, hogy valóban éljek, ne csak létezzek… És nem tudom, hogy most igazából rá haragszom-e, amiért még szakítani sem volt képes, csak lelépett, vagy magamra, amiért megbíztam benne, és egy strigula lettem a megdugott lotyói között. – az arcom lángol, ráadásul a záporozó könnyek teljesen eláztatták. Kicsit megemelem a fejemet, és ép kezemmel felnyúlok, hogy megtöröljem a képemet.
Egész testemben remegek, és még a pizsama szövetén keresztül is átsüt a forróság, ami belőlem árad, amit a vad, haragos érzelmek táplálnak.
- Annyira fáj... - sóhajtom keservesen, és visszatemetem az arcomat Allen mellkasába.