Nekem a mindent jelenti, hogy Allen velem van és meghallgat. Ennél többet nem is kívánok.
Amilyen hirtelenséggel jött és kitört a belső vihar, úgy el is vesztette az erejét és elvonult, ahogy kitombolta magát. Az utána maradt csendes könnyzápor is alábbhagyott, s végül szép lassacskán az is elállt, miután alaposan eláztatta az arcomat, és Allen felsőjét.
A mellkasán heverek még mindig. Hatalmasat sóhajtok. Aztán még egyet. Már nem ráz a lelki fájdalom, csak azt a meleg ölelést érzem magam körül, amivel szorosan beburkol. Gyógyírként hat.
Még szipogok kicsit, de már vége a megrázkódtatásnak.
Allen bordái között hallgatózok. Figyelem milyen ritmust ver a szíve, és kis idő elteltével az enyém is átveszi ugyanazt a nyugodt ütemet.
- Ne haragudj... – muszáj elvigyorodnom magamon, amikor ráébredek mit csináltam. - Teljesen eláztattalak. – magyarázom rekedtes hangon.
Érzem az arcom alatt a nedves ruhaszövetet. Basszus...
Aprókat szipogok.
- Köszönöm, hogy meghallgattál. – dünnyögöm. Nem sokra rá, már alig hallhatóan el is nevetem magam. - Basszus… Te vagy az első, aki ilyen nyomorult állapotban lát… egy pasi miatt. – döbbenet. Ezt is megéltem; hogy kiboruljak egy farok miatt. Tudtam én, hogy miért nem akarok én pasit… Csak a szívás van velük.

„Te is ott voltál amikor nekem kellett.”
Mosolyra görbül a szám, és felsóhajtok. Ez csak természetes, hogy az ember lánya megpróbálja megvigasztalni a legjobb barátját. Még akkor is, ha az egy lehetetlen küldetés. Ilyenkor a szavak nem nagyon hatnak, viszont tudod, hogy a másikat boldogítja az érzés, hogy valaki mellette van, és meghallgatja. A sötét oldalon lévőnek pedig jó érzés kiadni a gőzt, valakinek kipanaszkodni magát és megkönnyebbülni. Most én is megtapasztaltam, milyen a sötét oldalon, pedig rohadtul megfogadtam, hogy én az életben nem váltok tagságot az összetört szívek klubjába. Sosem tartanak jó bulikat.
Élvezem, hagyom, hogy Allen cirógassa a karomat, s csak akkor fordulok hanyatt, hogy láthassam az arcát, amikor azt mondja: „Még nem köszöntem meg azt a nagyszerű dalt. Sokat segített.”
A tarkóm nekitámaszkodik, és felé pillantok. A tekintetét keresem. Közben szabad kezemmel a közelebbi kezéért nyúlok, és a hasamra húzom, hogy ott szorongassam önző mód tovább.
- Bárcsak egy dalnál többet tehettem volna akkor érted. Nagyon szerettelek volna megölelni. Az lett volna az igazi. – duruzsolom rámosolyogva. - Én viszont most tobzódhatok. – bukik ki belőlem egy kurta, halk, de őszinte és könnyed nevetés. Máris sokkal jobban vagyok. Allen olyan mint egy gyógyító.

„Hidd el, így is nagyon sokat jelentett.”
- Háááát, ennek igazán örülök. – vigyorgom, miközben megkísérlek felé fordulni és az arcába pillantani. Kántri zenével azóta sem próbálkoztam, sőt, még a többiek, meg egyáltalán senki sem tud róla, hogy ilyesmit produkáltam.
- És ha csak egy dalon múlik… akkor könnyű téged boldoggá tenni. – fűzöm még hozzá, de aztán azon ahogy „felsikít”, elnevetem magam.
- Tééényleg? Még senki? Pedig csodás múzsa vagy. – döngöm magam elé vigyorogva. - Egyszer majd megleplek egy egész albummal. – a legkomolyabban mondom.
És bizony-bizony, most bepótoljuk azokat az elmaradt öleléseket.
A keze kezemben pihen, a hasamon, és közben érzem, hogy fészkalódni kezd alattam. Megemelem a fejemet, hogy könnyebben lejjebb tudjon keveredni az ágyon, s így a fejem közelebb kerül hozzá.
„Örülök hogy ideköltöztél.” - szorítja meg ezekkel a szavakkal a kezemet, én meg hálásan belemosolygok a térbe.
- Köszönöm, hogy meghívtál, és a gondomat viseled... Az orvosoknak gyógyszerek helyett téged kéne felírniuk receptre. Melletted már csak attól pikk-pakk meggyógyul az ember, hogy az aurádban fürdőzik. – magyarázom jókedvűen. Allen társasága nem csak a lelket, de a testet is gyógyítja. Szinte érzem, ahogy az összes sejtem feltöltődik energiával a közelében. Micsoda kisugárzása van!

„KÉPZELD! Ha mindenki engem akarna, hát mi jutna Neked belőlem!??”
- Fúúú, igazad van! Stipi-stopi! Csakis az én múzsám lehetsz. Nem osztozom! – a nevetésem belekeveredik az övébe, miközben a tarkóm a vállán nyugszik.
Még azt is mókásnak találom, hogy rázkódik a fejem rajta, ő meg nagyon igyekszik, hogy visszafogja magát – mintha valami törékeny porcelánbaba lennék. Kedves, hogy ennyire figyel rám,  de sokkal jobban szórakozom így, a mellkasán döcögve.
Jólesőn beleborzongok az érintésébe, ahogy elkezdi cirógatni a kezemet az ujjaival. Kellemesen csiklandós a bőrömön.
„Egyszer ezen is túl leszünk.. Ahogy minden máson az életben.”
- Bizony. – sóhajtok egy hatalmasat, mosoly ül az arcomon. Néhány másodpercre elhallgatok, csak pislogok magam elé, de aztán rájövök, hogy tartozom egy vallomással.
- Tudod… Az egyik legcsodálatosabb ajándék vagy az élettől. Talán semmi sem volt véletlen; az, hogy betettek a bandába, aztán a baleset… Mi van, ha minden történésnek az volt a célja, hogy te és én itt kössünk ki, ebben a pillanatban? …. Annak idején, amíg leveleztünk, nagyon sokat álmodoztam arról, hogy újra találkozunk és eltöltünk egy kis időt együtt. Mondjuk gipsz helyett tópartról, tábortűzről és gitározásról fantáziáltam. – vigyorodom el.

„Egymást támogattuk volna imbolyogva félrészegen… aztán elalszunk összegabalyodva.”
Elvigyorodom.
- Hajaj… Aztán másnap reggel meg tanakodhattunk volna, hogy mi történt előző éjjel. - tisztára mint a Másnaposokban, csak ez a vegasi verzió lett volna.
Allennel szinkronban nevetek. Azon is még mindig jól szórakozom, hogy rázkódik a fejem a testén.
De aztán Allen visszakanyarodik egy kissé melankolikusabb gondolathoz.
„Nem kell ahhoz... hogy bárki is fájdalmat éljen át...”
Bölcs szavak. Valóban. És egyáltalán nem kedvtelenít el, tudom, hogy nem akar velük rosszat.
Elmosolyodom.
- Fájdalom? A társaságodban és a közeledben nem ismerem ezt a szót. – magyarázom magam elé kissé már kótyagosan, elvégre elég későre jár, és egy hatalmasat ásítom. Tudom, ez minek a jele. Érzem is a fáradtságot.
Lassan felemelkedem Allenről, elengedem a kezét, hogy kényelmesebb legyen neki, aztán úgy igazodom, hogy mellé heveredjek. A fejemet az övé melletti párnára hajtom.
A szemeim még nyitva, vagyis helyesebben, a pilláim már egyre lejjebb süllyednek.
- Köszönöm, hogy itt alszol... – dünnyögöm, és elmosolyodom. A szemeim ekkor lecsukódnak.
Ha mond valamit, még biztosan hallom. De ha elcsendesedik és percekig nem szólal meg, mélyen magába ránt az álom, mielőtt elmotyoghatnék egy "jó éjszakát".