Cesare Lombroso valamikor a 19. században írt egy könyvet, miszerint az emberek jónak vagy rossznak születnek. Úgy vélte, hogy aki bűnözésre adja a fejét, a maga módján ártatlan, nem tehet arról, mit tesz.
Miért?
Mert a vérében van. Így született. Ezt a feltételezést és kutatást görgették tovább később azzal, hogy az ilyen emberek beazonosíthatók bizonyos fizikai adottságok alapján, úgy, mint a feltűnően nagy fülek vagy a bizonyos ívű és méretű homlok.
Ha ezeket nem cáfolták volna meg azóta millió alkalommal, most talán nem állnék egy bár melletti sikátorban és nem hagynám, hogy a férfi - akinek a füle nagyobb, mint a gondolatainak mélysége -, a nyakam csókolja. Bár lehet valamit rosszul csinál, ha közben Lombroso és különböző tanulmányok körül forognak a gondolataim, nem? Pedig olyan jóképű férfi! Ránézésre igazi úriember - valószínűleg üzletember, láttam az elmaszatolt kék tinta nyomát a kisujján. Az öltönye a meglazított nyakkendővel pedig ad neki valami káoszos eleganciát, miközben a szemeiben csillog valami... sötét. Parancsoló.
- Nem viszel fel magadhoz? - kérdezem abban a pillanatban, ahogy a keze egy villanás alatt csatolja övet a derekamon, hogy utat találjon a fekete farmeromba.
- Miért tenném?
Miért. Még ő is tudja, hogyan kell szemlélni a világot! Pedig kétlem, hogy az eszével jutott fel a ranglétrán addig, ahol most állhat.
- Mert egy utcával mögöttünk ott a rendőrség. Bárki hajt ki onnan, elég nagy esély van rá, hogy itt fog elautózni.
- ...és...? - kérdez vissza morogva, de a keze továbbra sem akar eltérni a kitűzött céltól. Annyira azért nincs ellenemre, hiszen válaszként az enyém a tarkóján jár, valahol a vállig érő szőkésbarna-haja alatt.
- ...és te, egy magadhoz képest túl fiatal fiú nadrágjában matatsz.
Ha belevesszük azt, ami éppen történik, ahhoz képest a beszédem meglepően összeszedett. Ma este még semmi nem volt képes elérni, hogy kikapcsoljon az agyam, beleértve a jelenlegi helyzetet is.
- Ellenedre van?
- Nem ezt mondtam...
- Akkor fogd be!
Csak annyit akartam, hogy vigyen fel magához. Miért? Hogy ne egy sikátorban ácsorogjunk, ahol mindkettőnket megláthatnak. Neki, és valljuk be, nekem is van veszítenivalóm.
- Figyelj...
- Mi lenne, ha másra használnád azt az édes kis szád?
- Itt nem fog megtörténni.
- Ne kéresd magad! Fizettem az italod, nem? Tartozol nekem!
Valahol tetszik a határozottsága - vagy talán makacsságnak kellene neveznem? - és az él a hangjában. De amint többet tesz, mint egyszerű szavakkal dobálózás és az eddig kutató keze az állkapcsomat szorítja megszólal a fejemben a vészcsengő. Itt van vége ennek a kis kalandnak.
Pedig olyan élvezetesen bizsergett tőle valami az agyam hátsó szegletében!
De most mindössze arra tudok gondolni, hogy le kell lépnem. Szeretném mondani, hogy még mindig pont olyan tiszta és egyenes gondolatok cikáznak a fejemben, mint fél perccel ezelőtt, de hazudnék. Helyette egyetlen, elég határozott utasítás villan fel én pedig valami filmből látott jelenetet utánozva húzok be neki egy hatalmasat.
- Bassza meg! Ez ennyire tud fájni? - mondanám, hogy valójában helyette is felkiáltok, ahogy megpördülök a saját tengerem körül, ellazítva az öklöm és a levegőben rázogatva a kezem, de azért a férfit sem kell félteni.
- Eltörted az orrom te nyavalyás! - jön az egész tőle orrhangon.
Igen? Igen.
Nos, akkor azt hiszem, tényleg eltörtem ott egy csontot.
Miért?
- Mert egy pöcs voltál! - szólok vissza a kezem magamhoz ölelve, de nem várom meg a folytatást. Bőven elég látnom, hogy egészen másféle sötétség gyűlik a szemeibe, ahogy egy, a zsebéből előhalászott hófehér zsebkendőt szorít a vérző orrához.
Le kell lépnem és lehetőleg azonnal!
Az a düh nem jelent semmi jó és ebből már amúgy sem lesz semmi. Jobb lett volna visszamenni Trevorhoz... ő pontosan eltalálta az egyensúlyt az irányító-de-nem-egy-paraszt között.
A soha viszont nem látásra! - köszönök el fejben, mielőtt összeszedné a lélekjelenlétet és tettek is követnék azt a dühös tekintetet. Amíg ki nem érek a sikátorból egyszerűen szedem a lábaim, de ahogy kikanyarodok szinte futásnak eredek. Még csak most érik be a gondolat, mi történt, mit műveltem és mi lehet, ha utánam jön. Az agyam logikus része nyugtat.
Miért jönne utánam?
Ő volt a barom, nem én. Ő akart olyasmire rávenni, amire nem bólintottam rá. Legalábbis nem itt kint. Még ha én is törtem el jó eséllyel az orrát, ebben a felállásban ő a rosszfiú.
Csakhogy a testem attól még pumpálja az adrenalint és mire valakinek a mellkasa állít, amíg én a hátam mögé lestem, már úgy ver a szívem, mintha kilométereken át üldöztek volna.
- Hé, hé, hé! Bajban vagy?
Miért kérdezi...?
Ez az én szerencsém! Fejjel egy gyalogos járőrnek kell nekirohannom! Bár nem mernék rá megesküdni, hogy melyikünk van éppen bizonytalanabb helyzetben. Az én szívem ver úgy, mintha maratont futottam volna és én szorongatom a kezem... de ő néz ki úgy, mint aki nem tudja, mit kezdjen a helyzettel.

Annyit viszont tud, hogy gyanús voltam, szóval besétált velem a kétszáz méterrel található kapitányságra. Kaptam egy adag zselés jégakkut a kisvörösödött bütykökre és most gondolom húzzák az időt. Egyik egyenruhás halad el előttem a másik után, de senki nem úgy néz ki, mintha ügyet vetne rám.
Már fél órája figyelem a szemközti falon lévő egyszerű feliórát, ami közeledik a hajnal kettőhöz. Úgy érzem, lassan eljutok addig, hogy minden alkalommal, amikor kattan a másodpercmutató pislogok egyet. Persze próbálom én lefoglalni az agyam, de semmi elég érdekeset nem látok. Az ügyeletes pult mögött ülő nő kopott körmét már háromszor megvizsgáltam - négyen ép a festék, öt repedt és a jobb kezén a kicsi nincs kifestve -, a régi beázás nyomait a bal oldali sarokban és úgy eleve a helyet azzal, amiről a bátyám mesélt, mikor apa behozta.
Vajon észrevenné valaki, ha egyszerűen fognám magam és megfelelő magabiztossággal kisétálnék innen? Az emberek kevesebb eséllyel kételkednek bármiben, ha elég magabiztosságot látnak körítésnek. Megéri megkockáztatni? Melyik rosszabb? Ha anyát riasztják, hogy jöjjön a kisebbik nagyfiáért a rendőrségre... vagy esetleg megkérdezik, hova is indulok és visszarángatnak a műanyag székre?
Ez azt hiszem, végül is, nem kérdés. Miért ne kockáztatnék meg pár dorgáló szót? Biztos, ami biztos alapon, még egyszer körülnézve össze sem akad senkivel a tekintetem. Ez az utolsó tény, amire szükségem van és már talpon is vagyok, amikor egy gyorsvonat sebességével fut át egy gondolat a fejemen: vajon apa is ennyire bele volt fásulva a munkájába?
Talán a gondolatnak köszönhető, talán egyszerűen megvesztem kifelé menet, de amikor meglátom a fényképről ismerős alakot egy kicsit másképp, de mégis ugyanúgy, a gondolkodó agyam ledobja a logika láncát és akaratlanul csúszik ki az egyszerű kérdés.
- Apa?

Abban a pillanatban tudatosul bennem a felismerés, hogy hibáztam, amint elhagyja a szám az az apró szó. Önmagában a tények is elegendők, hiszen apa sok éve halott már, de ha ez mégsem lenne elég bizonyíték, akkor is tudnám. Tudnám, mert nemes egyszerűséggel helytelenül hangzott. Gondolatban nem is annyira, de kimondva mindenképp.
Apa.
Mégsem javítom magam. Hallgatok, mint bűnöző, a bíróságon, aki tisztában van a saját ocsmány tettével, mégis tudja, hogy az egyetlen esélye a csend és később a tagadás.
Minden, amit mond, felhasználhat ön ellen...
Lehetséges, hogy nekem is tagadnom kellene, mégis a nevem hallva egy határozottat bólintok, miközben az agyamban lévő fogaskerekek egy magasabb fokozatba kapcsolnak. Fel sem kell tennem magamban a kérdést - miért hívtam apának? - egy másodperc alatt elkapom a szemem előtt lebegő, a Napnál is világosabb választ. A végtelen hasonlóság miatt, amit az otthon található fényképek és a saját, homályos emlékeim sugalltak. Azért hasonlít apára, mert ők ketten egy vér. Mert ő Sean bácsi, aki az ajándékokat küldte. Aki lelépett. Miért? Mert apa felforgatta az életét a halálával és azért, mert az volt a legegyszerűbb.
Vajon azóta sokszor állt elé valami nő, hogy közölje, a vele lévő gyerek az övé és kisebb vagy nagyobb összeget követeljen? Nagyon ösztönös reakciónak tűnt a hirtelen tiltakozás. De nem teszem szóvá, igaz, talán lehetőségem sem akadna, hiszen egyik kérdést dobja a másik után, mintha hirtelen azzal sem lenne tisztában, hol van és miért, de beszélnie kell, mert... mert úgy magabiztosabbnak tűnik?
Talán.
Mint ahogy én terveztem kisétálni innen. Felszegett állal, tégláról téglára épített határozottsággal.
- A hadnagynak van...? - hallom az ügyeletes pultnál ülő rendőrnő hangját. Halkra akarja ő fogni, de tekintve, hogy megállt körülöttünk az élet, a légy zümmögése is szélvihart kavar.
- A szemtanúidat is ilyen tempóban bombázod a kérdéseiddel? Ennyire nem hagyod őket szóhoz jutni? - olyan könnyedén csúszik ki a talán kissé csípős megjegyzés, mintha nem is szándékos terelés lenne. Pedig az. Próbálom rejteni az előbbi botlást, hogy apának hívtam és ezzel együtt csillapítani a keserű ízt, amit a helytelenül hangzott név hozott magával.
- Éppen menni készültem... - intek az ajtó felé.
Eszemben sincs maradni és megkavarni az életét. Csakhogy az eddig teljesen szabad utat a kijárat felé annyi egyenruhás lepte el, amennyit fél óra várakozás alatt összesen nem láttam. Így, hogy valaki olyan áll előttem, aki beárulhat anyánál, ha nem engednek meglépni a kapitányságról, már több veszítenivalóm van.
Nem mintha bárki úgy nézne ki, tudják, mit keresek itt. Vakvágányra terelte őket a felvetés,  hogy... hadnagy az apám. Ez mindennél fontosabb. Erre van szükségük. Pletykára. Valamire, amihez vajmi kevés közük van, mégis, még él bennük a több ezer évvel ezelőtt kialakult ösztön. Lételemük a pletyka, mert az a túlélésük kulcsa. Ha tudják, ki megbízható, kitől mire számíthatnak, sikeresebbek lesznek az életben.
Nekem pedig nem marad más választásom, mint a kíváncsian követő szemek kíséretében Sean bácsi után indulni.
Esküszöm, az itt összegyűlt közönség rosszabb, mint az egyetemen! Ott legalább úgy tesznek, mintha nem érdekelné őket, mi zajlik körülöttük. Itt viszont? Még egy-egy, a levegőbe mutató ujjat is elkapok, ami a hasonlóságainkat próbálja rajtunk megkeresni. Majd ők megfejtik, hogy apa és fia vagyunk-e!
Végül bárhol is állunk meg és bármilyen nehéznek is hangzik az ajtó csukódása mögöttünk, megállok az első lehetséges ponton, valahol a fal mellett és a zsebembe csúsztatom a kezem. Vagyis... csúsztatnám, de eszembe jut az égető érzés, ami még mindig ott lüktet a bal kezem bütykeinél, így inkább csak az övtartóba akasztom bele a hüvelykujjaim.
Legalább addig is volt lehetőségem képzeletben újra végigvenni mindent, hogy tényleg emberi kinézettel állok előtte, nem úgy, mint aki épp az egyik sikátorban kavart egy negyvenes férfival. Bár ha az a barom kiszívta a nyakam, azt cseszhetem...
- Nem téged kerestelek... Sean bácsi - ez is helytelenül hangzik kimondva -, ha ez lenne a következő kérdésed.
Csak a bűnösök magyarázkodnak, mert nekik van miért. Én nem vagyok az, mégis úgy érzem, ezt meg kell jegyeznem, miközben követem minden mozdulatát.
Bizarr, hogy mennyire hasonlít apára, miközben mégis egészen más.

Megsérültem. Mit is szoktak erre mondani? Látnád a másik fickót? Ami valahol pont azért nevetséges, mert ezúttal igaz és mindez úgy, hogy én a magam módján feddhetetlen vagyok. Miért? Mert még mindig puszta önvédelem volt, ösztönös cselekedet, amikor túlment egy határon - legalábbis a körülményeket tekintve.
Most viszont nem ellenkezek, az ismerős-ismeretlen hadnaggyal tartok és próbálom sorba rendezni az agyamban vágtázó gondolatokat. Minden válaszhoz tartozik egy "miért" és minden apró információ magával hoz egy apró lábjegyzetet.
Az irodájában már valamivel könnyebb dolgom van. Leköt az új hely és a millió apró részlet. A sebtében az asztaltól kitolt szék. A mérhetetlen mennyiségű kávé, amit a maga módján körülölelnek az akták.
Úgy tűnik, Sean bácsi pontosan az, akinek más dolgozó emberek hazudják magukat. Nem szeretőt tart és nem valami csupamáz galériás lakásban tölti az éjszakát, mielőtt hazamenne a talán sosem szeretett nejéhez, hanem tényleg poros akták fölött görnyed.
Biztos vagyok benne, hogy van különbség aközött a káosz között, ami az asztalán uralkodik és aközött, amikor valakit felültetnek vagy nekidöntenek az íróasztalnak egy menetre.
Utóbbiban még nem volt részem, bár... egyszer miért ne? Akár a mai férfi is lehetett volna az, ha a tintafoltos ujját nézzük. De ő elbaltázta a saját lehetőségét.
- Rendben van a kezem - válaszolok magabiztosan, teljes mondatban, de még én is kihallok a hangból valamiféle "hirtelen érdekel ilyesmi?" hozzáállást.
Okosabb vagy te ennél, Robbie!
De legalább közben őt figyelem és már nem az irodát. A nyúzott arcot, a rövidre nyírt, rendezett szakállt. Még az ujját is lesem, hogy lássam, tévedek-e a munkamániás nyomozót vagy a hárpia feleségétől menekülő férjet illető teóriámmal.
- Az egyik kollégád megmutatta, hol tudok kezet mosni, amikor bekísért, majd adott rá jégakkut - teszem hozzá, hogy enyhítsek kicsit az előbbi hanghordozáson. Végül is, a bűnözők is enyhített büntetést kapnak, ha megbánást tanúsítanak.
- Nem, kösz. Nem kérek. Nézd... - egy pillanatra emelem a kezem, hogy megdörzsöljem a nyakam. Amíg ő teával próbál terelni tudatosan vagy sem, én tisztában vagyok vele, hogy a mozdulatom nem több puszta időhúzásnál.
- Tényleg menni készültem, amikor megláttalak és... nevezzünk freudi elszólásnak, oké? Az egész hellyel és várakozással apa emléke beleette magát a fejembe és hirtelen azt hittem, őt látom. Nem kell úgy tenned, mintha pár perc múlva lepacsiznánk és megkérdeznéd, mi újság. Nem kell úgy tenned, mintha érdekelne. Még rengeteg tanulnivalóm van reggelig, szóval ha utamra engednél...?

Miért válaszolnék neki? Mert családtag.
Nem, nem az. A családnak egészen más a definíciója, azok alapján ő nem tartozik bele. Nem tartozik a családhoz. Sean bácsi egy rég' nem látott rokon.
Miért válaszolnék egy rokonnak? Egy olyannak, aki nem is ismer? Miért okoznék neki fejfájást vagy robbannék bele az életébe csupán azért, mert egy rossz éjszakán volt egy elcseszett választásom?
Válaszolnék neki, ha nyomozóként kérdezne? Kénytelen lennék. De így inkább előállok a saját monológommal, miszerint nem kell úgy tennie, mintha érdekelné. Én magam is alig vagyok tudatában, hogy miközben beszélek, mennyire megfeszül minden izmom és idegszálam, miután az ujjaim visszaakasztottam az övtartó pántjába.
De aztán átveszi ő. Magyarázkodik, mint a saját tetteiben fuldokló bűnös. Én pedig egy pislantási időt sem vesztegetve rajta tartom a figyelő tekintetem. Nem titok, hogy a hazugság legapróbb jeleit keresem. Próbálom elkapni a millió árulkodó apróság egyikét, amire a könyveim annyiszor hivatkoznak, csakhogy most egyet sem találok. Vagy túl jó - hiszen hadnagy! -, vagy már megint Sherlock híres-neves mondatánál kötöttünk ki.
Ha a lehetetlent kizártuk, nem marad más...
...minthogy tényleg igazat beszél és tényleg nem tudja, mit mondjon. Vagy hogy kezelje a helyzetet. A jelenlétem. Engem.
Amint ennek a gondolatmenetnek a végére érek és megállapítom, hogy nem hazudik, érdekli... érdeklem, leeresztem a vállaim, mintegy megadva magam. Ekkor emelem fel a bal kezem, kézfejjel felé és az ujjaim megmozgatva - hogy tisztán láthassa a vöröslő bütykeimet - válaszolok a korábbi kérdésére.
- Megütöttem valakit. Önvédelem volt, de... - egy pillanatra elhallgatok, a nyelvembe harapok, de folytatom.
Hiszen nem vagyok büntethető. Önvédelem volt, színtiszta önvédelem, egy ütéssel vagy rúgással sem több, mint kijárt neki. Nem vezettem le rajta semmiféle elnyomott dühöt vagy frusztrációt.
- ...azt hiszem, eltörtem a seggfej orrát. Bár ha tudom, hogy ez ennyire fáj, inkább máshova célzok.
Mondjuk tökön rúgom - teszem hozzá gondolatban, saját magam szórakoztatva.

Vállalom minden szavam, amit kimondtam és valójában azt is, amit nem. Tökön kellett volna inkább rúgnom a férfit és akkor most nem fájlalnám a bütykeim.
Mindenesetre határozottan bólintok, amikor a legkisebb vádaskodás nélkül elhangzik a tény, bár újra rá kell harapnom a nyelvemre, éppen csak a hegyére, amikor jön az ösztön, hogy egészítsem ki és nyomatékosítsam: önvédelem volt. Önvédelem és az is egy nagyon fontos részlet, hogy nem verekedtem valakivel, csak megütöttem. Évek múlnak az ilyen apróságokon, ha hivatalos szervek elé kerül az ügy.
Csakhogy a hivatalos szerv most a nagybátyám és közelebb jön. Aggódva, nem kötelességtől túlfűtve.
- Hé, hé! Sean bácsi! Jól vagyok! Mindig meg tudom védeni magam! - olyan hévvel húzom ki magam az érintése alól, mintha égetne.
Pedig összességében nincs bajom vele és soha nem is volt. Az emberi érintéssel, úgy értem. Valahol azt hiszem, ezt is bizonyítják az éjszakai kis kalandjaim. Nem tartozik a tanulmányaimhoz, de tisztában vagyok vele, hogy ez az egészséges. Mármint az, hogy nem húzódok el, ha bárki hátbavereget vagy a vállamhoz ér. Oxitocin, stresszcsökkentés és egyéb hasznos apróságok.
Csakhogy ez most más. Miért? Mert...
- Tizenkilenc vagyok, nem hét! - annak ellenére sincs semmi vádló a hangomban, hogy egy árnyalattal hangosabban beszélek, mint indokolt lenne. De tényleg nem szánom támadásnak, egyszerűen közlöm a tényeket, ahogy ő is tette.
- El akarod mondani anyának, hogy mi történt?
Nem fogalmazok egyértelműen. Miért? Még ha valahol gyerekes is - vicces, hogy mindez pont azután jön, hogy közöltem, már nem vagyok az -, nem akarok pontosítani. Inkább megvárom, mit szűr le a kérdésből, mit mondana el vagy mit nem. Hogy verekedtem? Hogy behozott egy járőr és most már valószínűleg egy óra körül jár az időt, amit a kapitányságon töltök? Vagy esetleg azt... hogy a városban van és találkoztunk?

Azon a vállvonáson azonnal megakad a tekintetem. Nem tudja, mit mondjon vagy nem akarja kimondani, mert attól valóságosabb lesz? Egy kimondott tény, amit nem tudna olyan hidegen kezelni, mintha munka lenne? Nem mintha bármi változna attól, hogy nem ad neki hangot. A tény, az tény, stabil, bármi történik.
Tény, hogy évekre eltűnt és egy idő után már nem hiányzott a mindennapjainkból. Sem ő, sem az ajándékai.
Tény, tény, tény.
- Igen. Felnőttem - bólintok rá, ahogy újra ellazítom a vállaim. Ha valamire még tanulás mellett is oda kell figyelnem és leszidnom magam, akkor az ez. Mindig túl feszülten ülök a könyvek fölött is és egy idő után mozdulni alig tudok.
Apró, de annál rosszabb szokás, amit igyekszek a jó irányba fordítani, hogy majd valamikor ösztönből menjen és ne egy kiadott parancs legyen az agyamtól a testem felé.
Ahol valahol most az is egy néma parancs, hogy ne kérdezzek rá, miért tűnt el. Bár kellene, érzem, hogy ott van kettőnk között. Szóval miért is nem teszem? Nem akarom bonyolítani? Nem akarom az előbbi vállvonást egyre változatosabb formában látni rajta? Nem akarom a pótcselekvést vagy, hogy észrevegyem, menekülne a helyzetből? Esetleg nemes egyszerűséggel... nem akarom látni azt az embert, aki nevetve szörnyet játszott az udvarunkon? Akik úgy röptetett velem sárkányt, hogy a játékkal együtt emelt a levegőbe és a nyakába ültetett?
Magamat védem azzal, hogy nem kérdezek rá az egyik legfontosabb miértre, vagy őt kímélem?
Ez valami olyan, amit nem tudok megválaszolni, szóval másik kérdést teszek fel. Olyat, ami biztonságosabb és még a menekülőutat is meghagyom neki. Értelmezheti, ahogy szeretné és gondolom én is... a válaszát.
Anya nem állna vele szóba? Haragszik rá? Veszekedtek? Erről én miért nem tudok?! Szeretnék rákérdezni és már nyitom is a szám, sőt, a lábam is egy megkezdett lépésben van, amikor megelőz és a tekintetem a cigarettára téved.
Láb vissza, egymás mellé, ahogy a kezem is - mennyire idegesít, hogy nem tudok vele mit kezdeni! - a helyére az övtartóba. Pontosabban a bal oda, a jobb a zsebembe. Négy ujjam süllyed el, kényelmesen. Arról nem beszélünk, hogy benne érzem a tárcám és a tudat is felkúszik, hogy pénz helyett két bontatlan óvszer lapul benne.
- Én is szoktam. Nem zavar.
Amint kimondom, amint megcsendít valami harangot a tény, hogy a szükségesnél több információt adtam ki újabb fokozatba kapcsol az agyam. Miért mondtam el neki? Mert pár barátomat leszámítva senki nem tudja, hogy dohányzok és ki akartam próbálni, milyen közölni valakivel? Amolyan... felnőttesen, mintha a saját pénzemből venném és nem a zsebpénzemből spórolnám össze a kellő összeget egy-egy dobozra.
- A férfi? Feljelentést? - úgy kérdezek vissza, mint egy értetlen vádlott, de hamar összeszedem magam és kiül egy valamiféle szórakozott mosoly is az arcomra.
- Dehogy! Nem lett volna mersze hozzá. Lecsukják, ha feljelent vagy bármit lép, azon kívül, hogy szégyenében elkullog.
Látszólag egész nagy a szám, mégis minden kiejtett szavam átment egy szűrűn, mielőtt hangot adtam volna nekik. Mégsem közölhetem a nagybátyámmal, hogy a férfi egyetlen esélye az volt, hogy elkullog, miután felhúzta a sliccét és próbált úgy tenni, mint akit nem izgatott fel a végletekig egy magamfajta fiú!
Arra meg jobb, ha én nem gondolok, hogy miután a meglepetésen túltette magát, el is borulhatott volna az agya, mert ha utánam indul... csúnyán meg lettem volna lőve.

Miért ülnék le? Nem hazudtam, amikor azt mondtam, rengetek a tanulnivalóm és mennék, amint utamra engedne. Akkor mégis miért teszek meg pár lépést és foglalom el a felajánlott helyet? Eléggé frusztrál, hogy ezt nem tudom megválaszolni magamnak, de a lényeg nem változik. Ülök, onnan nézek fel rá és el kell ismernem, egy pillanatig sem látom benne a nagybátyám.
Ha nem vesszük a szúrós, komoly tekintetet, most apát sem igazán.
Most egy ismeretlen nyomozó, aki nagy magabiztosságában az asztalnak dől és onnan néz lefelé rám. Vádlottra vagy tanúra? Bármennyire is stabil lábakon áll a fejemben az elképzelés arról, hogy én utóbbi vagyok, nem jön könnyedén a válasz.
- Elmondanám-e neked... - ismétlem csak magamnak. - Mint a nagybátyámnak? Vagy mint a nyomozónak?
Vajon látja, érzi saját mozdulatain és megfogalmazásán, hogy mennyire kifordította az egész helyzetet? Hirtelen már kihallgatásnak tűnik és cseppet sem beszélgetésnek. Az biztos, hogy engem az utolsó porcikámig átjár érzés, ilyen lehet a vádlottak padján ülni. Pedig tudom, hogy nem hibáztam, nem követtem el semmi olyat, semmi komolyat, mégis rendeznem kell a gondolataim, mint az aprópénzt, ami összekeveredett a malacperselyben.
Tisztáztuk, hogy tőle anya nem fog megtudni semmit, vagyis ezért nem kell aggódnom. Akkor miért is hezitálok? Miért nem beszélek, hogy szabaduljak? Azért lenne, mert alig ismerem? Sőt, egyáltalán nem! Egy-egy képre emlékszem, pillanatokra, semmivel sem többre, mint egyes gyerekkönyvek és -műsorok tucatjaiból.
Szóval nem ismerem, vagyis nincs kényszer, hogy meg kellene felelnem neki. Mégis szeretném, ha nem nézne rám másképp, mert... Miért? Miért miért miért?
Mert ő van ahhoz a legközelebb, ami apa volt. Mert ha ő csalódik bennem, az olyan, mintha apa tenné. Ezért nem akaródzik beszélni, függetlenül attól, hogy rokonnak vagy hadnagynak válaszolnék éppen.
A legkevésbé sem tetszik a következtetés, amit magamban végül levonok, de a logika és a tények nem hazudnak. Sosem teszik. Valahol mégis, naiv módon próbálok lázadni ellenük azzal, hogy beszélek.
- Nem keveredtem bajba - szögezem le végül, és hiába nem hazugságra készülök, a tekintetem az asztalon lévő irathalmon nyugszik és véletlen sem a komoly szemekben.
- Találkoztam valakivel - megakadok. Ez így nem pontos és még nekem sem tetszik a saját megfogalmazásom, látni abból, ahogy elhúzom a szám.
- Találkoztam ezzel a férfival. Üzletember, papírokkal dolgozik, tintás volt a kisujja - mozgatom meg az elmondottaknak megfelelő ujjam. - Talán az ingujja is, de azt nem láttam a sötét zakó alatt. Ezt leszámítva rendesen nézett ki, nem mint valami kiégett ember, akit már semmi nem érdekel, csak kapálózik a felszínen. Elegáns volt. Meghívott egy italra. Sazerac-ot ittunk, olyan igazán elegáns módon. Ott facsarták bele előttünk a citromhéjat és poháralátéten csúsztatták az orrunk alá. Nem valami elhasznált reklámkorongon, rendesen az italhoz illeszkedő volt, valami idézettel. Nem olvastam el - elkalandoztam, tudom magamról, de az biztos, hogy az ezek után történtekbe nem akarok ilyen részletekbe menően beszélni. Úgyhogy...
- A bár melletti sikátorban volt egy kis félreértésünk és... ekkor eltörtem az orrát, majd elsétáltam - újabb pontatlanság, újabb grimasz, de javítom magam.
- Eleinte sétáltam, utána meg futottam. Nem akartam, hogy elboruljon az agya és utánam jöjjön. Végül belefutottam a járőrbe, jobb híján behozott, most pedig te faggatsz ki.
Egész kerek történet, elégedett vagyok magammal. Van eleje, vége és nincs benne egy csepp hazugság sem, mindössze éppen úgy alakítottam, hogyha olyan, a lényeg elvesszen a részéletek között.
A lényeg, miszerint addig a bizonyos pillanatig tudtam mit csinálok és egyáltalán nem volt ellenemre.

Egy tökéletesen elégedett, féloldalas mosolyra húzódik a szám, ahogy szavakkal és tettekkel is beismeri, tényleg úgy viselkedett, mintha kihallgatni készült volna. Az más kérdés, hogy nem tudnám megmondani, a hozzáállása változása ront vagy javít-e a helyzetemen. Legszívesebben se a nagybátyámnak, se a nyomozónak nem mesélnék, de ez most nem igazán opció. Miért?
Rendben, ez valójában most épp két miért. Miért nem opció, hogy hallgatok, mint egy makacs kisgyerek, a mellkasom előtt összefont karokkal? Azért, mert kérdez és én nem akarok hazudni. Bármikor inkább kikerülöm a feleletet vagy terelek, de nem hazudok. Sokkal egyszerűbb ügyesen fogalmazni és másfelé kanyarítani a beszélgetés fókuszát, mint hihetően hazudni és tartani egy életen át.
A másik miért már kicsit húzósabb. Miért nem beszélek szívesen? Mert... az egészből semmit nem akarok felvállalni. Nem a férfi életét féltem, sokkal inkább a sajátom. Képletesen értve, természetesen. Nem akarok csalódást okozni anyának. A bátyámnak. Még Sean bácsinak sem... és rajta keresztül apának.
A bárok félhomályában, valamelyik férfi lakásán vagy egy besötétített motelszobában könnyű cselekedni és élvezni, ami történik, de itt, beszélni róla, valakinek, aki valaha számított, egészen más. Mégis elkezdem és befejezem a történetet, olyan részletekre világítva rá, amik egyáltalán nem számítanak, míg másokat homályban hagyok. Egész büszke vagyok magamra, ahogy elhallgatok.
De nem tart sokáig. Túl könnyen szűri le a lényeget - végül is, ez a munkája, nem? -, nekem pedig hirtelen érdekessé válik a sérült kezem megvizsgálása. Mintha a vörös bütykeim emlékeztetnének a szándékosan kihagyott tényekre, miközben a kérdése visszhangzik a fejemben.
Pedofil.
Az lett volna a férfi? Az elmúlt évek alatt, mióta rájöttem, mire van szükségem, mit élvezek, a szó törvények szerinti értelmezését szándékosan kerültem. Ha nem tettem volna, most talán lenne valami a kezemben, amivel visszavághatok. Valami kiskapu, egy apró részlet, amit a megfelelő irányból nézve másképp is lehetne értelmezni.
De teljesen vakon vagyok.
- Nem tudom, Nevada törvényei mit mondanak erről - felelem végül, de én is érzem, hogy ez a terelés most meg sem közelíti az eddigieket.
Fogalmam sincs, dobálózhatok-e azzal újra, hogy tizenkilenc vagyok. Nem nyolc, nem tizenkettő. Tizenkilenc! Nem számítok gyereknek. Nem úgy...
- Figyelj, Sean bácsi... nem történt semmi.
Pontosabban semmi olyan, amit eleinte ne akartam volna.
- Fogalmam sincs, ki volt a férfi. Nem kérdeztem a nevét és amúgy sem hiszem, hogy az igazit mondta volna. Nem hagytam, hogy bármi olyat tegyen, amit nem akarok. De nem találnátok meg. Nem is kell - folytatom, bár nem inkább ösztönből, mintsem megfontolva mindent, de legalább végre rápillantok.
- Nem szeretnél inkább csak egy kicsit a nagybátyám lenni és hazadobni, hogy ne kelljen keresztülsétálnom a fél városon?

Mindössze annyit akartam, hogy inkább vigyen haza és ne faggasson tovább. De mint a vadászkutya, aki szagot fogott, folytatja és még ha nem is mondja ki - nem akarja vagy nem tudja? -, tisztában van vele.
Érzem, hogy túl hosszúra nyúlik a csend kettőnk között. Az ő félbehagyott kérdése és a fülemben doboló szívverésem. Mert... én sem vagyok képes kimondani. Sem a tényeket, sem azt, amivel visszavághatnék, miszerint semmi köze hozzá! Úgy érzem magam, mint mikor gyerekként apa szembesített a bűneimmel. Mindegyik sokkal inkább volt gyerekes csíny vagy valami apróság, ami akkor és ott jó ötletnek tűnt, mintsem tényleges, rosszindulatból elkövetett bűn.
Mégis esküdni mernék, most ugyanazt a szigorú szempárt érzem magamon! Pedig fogalmam sincs, valójában rám néz-e, mert én nem vagyok hajlandó fellesni a kezeimről.
Miért nem? Úgy viselkedek, mint aki tényleg bűnös és elkövetett valamit! Sokkal egyszerűbb lenne, ha felnéznék, látnám az arcát és a szemeket. Látnám, hogy a hasonlóság ellenére ő nem apa. Hogy olyan szemei vannak, de egy árnyalattal sötétebb.
Az pedig, hogy egy idegennel hasonló DNS-en osztozunk még nem ok arra, hogy érdekeljen, csalódást okozok-e neki vagy sem. Alig huszonöt francos százalékról van szó! Semmiség!
Nem szabadna számítania, mit gondol.
Mégis úgy érzem, mintha sarokba szorított volna és addig nem szabadulok, amíg el nem ismerem azt, amit még soha, senkinek. Persze kivárhatnék. Miért ne tehetném?! Van rá esély, hogy ezek után megint nem látom a következő tíz vagy még több évben. Ha egyszer eltűnt újra megteheti, mint valami visszaeső bűnöző, aki rákapott a könnyebb útra és folyton vissza-visszatéved rá.
Ha kitartóan hallgatnék, végül kénytelen lenne elengedni - már nem akarom, hogy hazavigyen - és utána elfelejthetném. Mégis szóra nyitom a szám. Elkezdeni nehéz, de utána ömlenek a szavak.
- Azt akarom mondani... hogy még ha nem is adtuk írásba, közös megegyezés volt. Örömmel mentem volna fel vele a lakására vagy egy motelszobába. Még a hotelt is könnyedén meg tudta volna fizetni, puha ágyneművel, csokoládéval és minőségi pezsgővel. De úgy volt vele, hogy neki megfelel, ha a gyors kielégülés reményében leszopom a sikátorban.
Miért? Miért csinálom ezt? Mi lesz jobb attól, hogy szándékosan polgárpukkasztóan fogalmazok?! Ha már csalódást okozok, akkor legyen teljes a rombolás és még romok is alig maradjanak utánam?
- A nyilvánosság nem volt benne a képzeletbeli megállapodásunkban - fejezem be ennyivel, már bőven túl későn.
Nem lett volna egyszerűbb kimondani, "Igen, meleg vagyok"...? Miért nem döntöttem bármelyik másik verzió mellett ahelyett, hogy kettőnk közé hajítom az atomot?
Még mindig egy sarokba szorított kisfiúnak érzem magam, aki az apja ítéletét várja. Ma nincs desszert vagy egy hét szobafogság?

Bármennyire nem akarok róla beszélni, egy ponton túl visz a lendület, mintha már nem lenne mit veszítenem. Hiába az időközben befutott bocsánatkérés és a lehetőség, a kibúvó, amit megragadhatnék - hiszen egy perccel ezelőtt még úgy vártam! - már nem élek vele. Kimondok mindent és hagyom, hogy a bomba után leüljön a por és láthatóvá tegye a romokat.
Amik nincsenek.
Nincsenek romok. Az épületek állnak, a golyó ütötte nyomok pedig közelebbről megvizsgálva csak apró karcolások, amiket az idő vasfoga ejtett a téglafalon. Ezek után képes vagyok egy, szinte sóhajszerű levegővétel után elég bátorságot gyűjteni és felnézni rá. Sőt, máris úgy vizsgálom az arcát, mintha az életem múlna rajta, hogy észrevegyem, ha megjátssza magát vagy éppen a világon már mindent látott nyomozót adná.
De azon kívül, hogy érezhetően nem igazán tudja, mit mondjon, semmit nem látok. Nincs szobafogság és még a desszert is az enyém lehet, ha kérem? Igaz lenne? Miért nem borult ki? Miért nem látom a majdnem-apabarna szemekben csillanni a csalódottságot? Miért ül úgy ott, mintha ez a kérdezz-felelek lett volna a világ legtermészetesebb beszélgetése? Ha ezt ilyen könnyen lehet kezelni, miért érzem úgy, hogy mégis titkolnom kell?
Az agyam egy eldugott, hátsó sarka viszketni kezd, amiért nem tudom megválaszolni a saját miértjeim tucatjait, amik elárasztják a gondolataim és eltömítik a józan eszem gyorsforgalmiját. Persze tisztában vagyok, hogy ez fizikailag nem lehetséges, az emberi agy nem tud úgy viszketni, mint bármely' más testrészünk. De akkor is... miért?!
- Nem csalódtál bennem? Abban, aki lettem? - szólalok meg végül, most először véve igazán vissza a hangerőből és az arcomból is.

Próbálom egyben tartani magam. Választ adni a kérdéseimre és lenyugtatni a végletekig logikus, feleletért kiáltó agyam. De kénytelen vagyok elismerni, hogy az a kérdés, ami végül kicsúszott, egyáltalán nem én vagyok. Innentől pedig mindössze arra van lehetőségem, mentve a menthetőt, hogy nem magyarázom túl.
Kimondtam, ott van feketén-fehéren, jegyzőkönyvbe került, nincs visszaút.
Mást nem tehetek, mint várok és próbálom legalább látszólag nyugodtan várni a választ. Emellett már nem marad erőm arra, hogy még elemezzek is vagy megpróbáljak magyarázatot találni a legfrissebb miértre.
Miért van az, hogy az agyam tudja, ő nem apa, mégis meg akarok neki felelni, mintha az lenne?! A hasonlóság nem lehet elég! Egyszerűen... ez nem így működik!
Lehetséges, hogy végül mégis belegabalyodnék az esetleges válaszok fonalába, de jön a hang, vele azonnal egy újabb, a feleletbe épített "miért?".
Mintha tudtán kívül a képembe nevetne! Nem Sean bácsi, maga az apró kérdőszó. Alig elég kárpótlás, hogy a szavai nemhogy őszinték, de teljesen racionálisak is.
- Jobban ismerted apát, mint én. Több időd volt vele, mint nekem - ismerem el egy bólintás kíséretében és máris érzem, ahogy leengednek a vállaim.
Mióta ültem itt úgy, mint valami karót nyelt kisdiák?
Ezek után már megmozgatom fejem is, kattannak egy halkat a nyakamban lévő csigolyák és képes vagyok figyelni a folytatásra. Az alig hallható befejezésre.
Az igazán fontos dolgok mindig halkan hangoznak el, sokszor mintha szégyenteljes titok lenne.
- Úgy érted, hogyha akkor bölcsebb lettél volna, nem hagysz minket magunkra.
Basszus, ez így elég csúnyán hangzott. Nem mintha az igazság nem lenne az esetek többségében pocsék. De attól még működhetne az agyam és a szám közötti szűrő, nem igaz?
- Vagyis... - veszek nagy levegőt, mielőtt folytatnám, nem magyarázkodva, inkább próbálva elvenni az előbbi megfogalmazás élét. - ...akkor többek lennénk, mint két idegen, akiknek van néhány közös, halovány emlékük. De gondolom, az enyémek fakóbbak, mint a tieid.

Igazam van bizony! A tények nem hazudnak! Ha mégis úgy tűnik, bennünk van a hiba, rossz irányból nézzük. De azon, hogy ő jobban ismerte apát, nincs mit más megvilágítása helyezni. A matek az matek és ha egymás mellé tesszük a két számot, hogy kinek mennyi ideje volt apával, elég egyértelművé válik minden.
Tények, tények. Megmásíthatatlan tények.
De ez nem egy nyomozati anyag, nem egy vizsgálatot követő jelentés, vagyis igazán lehetne annyi eszem, hogy odafigyelek arra, mit és hogyan fogalmazok meg. Csakhogy ő azonnal rám szól én pedig határozottan bólintok, sokkal inkább elismerésképp, mintsem a kezdeti szavai megerősítésének.
Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nyomozó akarok lenni, abban meg főleg nem, hogy apa vagy az ő nyomában akarok járni. Annyit tudok teljes határozottsággal, hogy ez az irány érdekel, de fogalmam sincs, elmegyek-e a végállomásig vagy leszállok valamelyik megállóban és letelepszek valamelyik munka-kisvárosban.
A jövő változhat, irányítom, amennyire képes vagyok rá, de a múlt, amiről ő is beszél, már menthetetlen - amíg valaki fel nem talál egy időgépet, de az az elmélet megint hemzseg a logikai buktatóktól.
Tény ez is.
Ahogy a jelen beszélgetésbe is megint beütnek a tények, amik miatt most másodpercről másodpercre megfigyelhetem, hogyan vedlik át előttem az előbbi, stabil nyomozóból egy bizonytalan, bűntudattal küzdő felnőtté. Ha nem róla lenne szó, pusztán érdekes lenne a változás, de így feltör az érzés, hogy tennem kellene valamit.
Miért is? Miért kellene bármit felhoznom, hogy enyhítsek valamin, amiben minden kétséget kizáróan bűnös? Azért, mert... érző lények, úgynevezett emberek vagyunk. Empátiával és millió más képességgel, ami néha áldás, néha átok.
- Én nem sokra emlékszem. De arra igen, hogy egy változás helyett, hirtelen kettő lett a világomban. Ott álltam egy dühös testvérrel, egy szomorú anyával és semmit nem értettem - mondom ki tisztán és őszintén, majd szinte azonnal folytatom.
- De ha többet számít, mint valami adat, amit fel lehet firkálni az egyik aktád tetejére; én nem haragszom. Mindössze nem ismerlek és így elég fura ez a helyzet.

Sajnálja és mellette tisztában van vele, hogy maga a szó semmin nem változtat. Nem mintha a múltat bármi, akár a legapróbb részletet is alakítani tudná. De nem is kell. Én nem érzek haragot, ezt tudom. Még fiatal volt, rossz döntést hozott, neki is fájt, amit történt, de nem sérült senki.
Miért is vagyok ebben olyan biztos? Egyáltalán biztos lehetek abban, hogy minden pontosan így alakult volna, ha marad? Ez nem olyan téma, amibe ha eléggé beleásom magam és megfelelő alapossággal végzek kutatómunkát, akkor bizonyosságot tudok szerezni rá.
Ha a káoszelméletet és a pillangóhatást vesszük alapul, reális, nagyon magas százalékos esély van rá, hogy minden más lett volna, ha egyetlen döntés - ami most épp az, hogy lelép vagy marad - más kimenetellen végződik, hatalmas változásokat hozott volna.
Hogy jót vagy rosszat, az nézőpont kérdése.
De azt tudom, hogy a jövőt továbbra is alakíthatom és amint bedobja a témát, hogy szeretne megismerni, csábítóvá válik, hogy ezt az irányt válasszam. Miért is? Miért akarok még egy embert az életembe? A bűntudata győzött meg vagy a hasonlósága apával? A vágy, hogy megfeleljek és hosszú távon ő is képes legyen őszintén kimondani, büszke rám? Nemcsak a halott apám formájában... de az élő nagybátyámként is?
Már éppen rábólintanék az ötletre, amikor hozzáteszi azt a mondatot, ami az egészet egy kicsit könnyedebbé teszi én pedig utat engedek egy halk nevetésnek.
Egy ilyen vén marhával... - visszhangzik a fejemben. Milyen idős is vagy, Sean bácsi?
Valahol zavar, hogy nem emlékszem a pontos születési évre, de közben meg a végletekig szórakoztat, hogy ránézésre, nála idősebb férfiakkal szoktam felmenni a lakásukra.
- Semmi ilyesmiről nincs szó - biztosítom végül komolyan válaszolva. - A korod teljesen rendben van, akármennyi is az, és egy vacsora is jól hangzik, amíg valami utcai hamburgereshez megyünk és nem egy kockás abroszos étterembe - teszem hozzá, még mindig nagy mosollyal, de végre szinte teljesen felengedve.
A karjaim egy pár röpke pillanatra a tarkómra kerülnek, nyújtózok az egyre kényelmetlenebbé váló fotelban, de végül még valamivel megtoldom az előbbit.
- Általában késő délutánig órám vannak, talán túl sokat vállaltam... De ha lesz egy szabad estéd, amikor kilátsz az akta- és cigarettahalmod mögül, felhívhatsz - és ezzel mondom is a mobilszámom, rábízva, hogy miként jegyzi meg vagy épp fel.