„Szeretném azt hinni, hogy a következőt majd nem szúrom el.”
- Allen, figyelj, ezen teljesen felesleges rágódnod. Főleg, hogy az sem biztos, hogy a te gépezetedben volt a hiba. – persze, lefogadom, hogy más tényezők is közrejátszottak. Szerintem túl remek srác ahhoz, hogy ne akarjon valaki vele lenni.
Eközben megjelenik az asztalunknál egy másik pincérnő, és megköszönöm a kávét, mire mosolyogva tölt.
Csak azután folytatom, hogy magunkra hagyott minket.
Ismét Allen tekinteté fürkészem.
- Azt értem, hogy szerinted te szúrtad el, mert nem kérted meg rá, hogy maradjon, de én rajtad kívülálló tényezőkre gondoltam. Valaminek történnie kellett, hogy csak úgy… huss… lelépett egy másik fickóval. Ha annyira szuper volt minden köztetek, csak arra tudok tippelni, hogy a kedves ex a semmiből felbukkant és beleköpött az egészbe. Iiigen, ez gyakran előfordul, Isten tudja, hány ilyen sztorit ismerek közelről, basszus, velem is megesett. Igazából mindegy is. A másik, amire még gondolok, hoggy..... A hölgyike tudta, hogy Te… tudod… melyik csapatban játszol? Vagy sosem árultad el neki, hogy őelőtte mások érdekeltek? – ez fontos kérdés a dolog szempontjából, és foglalkoztat is.
Az utolsó mondatnál lehalkítom a hangomat. Noha alig van vendég az étteremben, és azok is jó messzire ücsörögnek tőlünk, nem kell itt semmit nagy dobra verni.

Szóval October. Egyáltalán nem mond semmit ez a név, bár valóban különös és ritka.
- Nem is kell másokat hibáztatnod, de ennyire magadat sem kéne okolni. Annyi minden független tőlünk. Minden tényezőt mi sem irányíthatunk. – jegyzem meg, és lassan belekortyolok a kávémba. Még gőzölög a forróságtól – nem rég főhetett le.
Közben a hölgyike szervírozza a vacsoránkat is, majd széles mosolyával sarkon pördül. Nem kellett sokat várni a kiszolgálásra, azt hiszem Allen nagy örömére.
Ha a szerelmi szál csúnya véget is ért, abban viszont igazán szerencsés, hogy olyan barátja van, aki annak ellenére sem fordult el mellőle, hogy megtudta, Allen homoszexuális. Az ember rokonai és barátai általában sokkot kapnak egy ilyen hírtől. Elkezdenek undorodni és megpattannak, mintha leprások lennénk.
- Innen már csak előre van, nem igaz? – mosolyodom rá az asztal fölött. Költői kérdés, nem kell megválaszolnia.
Tekinthetne erre újrakezdésként is; újra felfedezhetné, hogy kicsoda is valójában. Ha már épp össze van zavarodva önmagát illetően.
- Lefogadom, hogy ez mindkettőtöknek nehéz időszak, de gondolom, azért továbbra is barátok maradtok. – magyarázom, és az ujjaim közé veszem a tányérról a hot dogomat.

Nem tudom mennyire jó ötlet beszéltetni Allent, egyértelmű, hogy piszkosul ki van éhezve. Talán hagynom kéne nyugodtan burkolni. De érdekel is, hogy mi van vele, hogyan éli meg a történéseket, és ha tudok, szívesen segítek – egy kellemes, baráti csevej formájában persze.
Bízom benne, hogy könnyít az érzésein, ha kibeszélgeti magából a nehézségeket és a kételyeit.
Na igen. Ha együtt dolgoznak a lánnyal, akkor az csak tetézi a helyzetet - plusz egy nehezítés nekik.
Csak azután szólalok meg, hogy lenyeltem a számban lévő falatot.
- Hát, valóban jó nagy próbatétel elé került a barátságotok. Ha igazán erős, akkor nem csak külön-külön, de együtt is túl fogtok jutni ezen a problémán. Addig is itt a remek alkalom, hogy rájöjj ki vagy valójában. – magyarázom, és ismét beleharapok a hot dogba.
Szóval lemezfelvételek...
- Akkor ezek szerint egy stúdióban dolgozol? Csak nem hangmérnök vagy? – tudakolom kicsit elkanyarodva a szakítástól.
Ez az első, ami eszembe jut a lemezfelvételekről.

„Lehet tényleg adnom kéne egy esélyt. Házasságnak.. gyereknek...”
- Persze, ez is egy járható út. – felelem egy könnyed mosollyal az arcomon - Nem kell az ilyesmit most eldöntened. Rengeteg időd van, hogy rájöjj mit is szeretnél igazán. Viszont ha tényleg foglalkoztat a család gondolata, kár lenne elzárkóznod a nőktől. Idővel biztosan találkozol valakivel, akivel szintén meg van köztetek a közös nevező és a vonzódás. Elvégre 8 milliárdan élünk ezen a bolygón. – magyarázom.
Lassan eszegetem a hot dogot, nem akarok rohanni, viszont Allen már el is tüntette az elsőt.
- Hű! Szóval vettél egy saját stúdiót. Ez szuper! Lefogadom sok munka adódik vele. – lövésem sincs hogyan mennek a dolgok egy stúdióban, az egy külön világ, de nagyon felelősségteljes feladatkörnek gondolok egy saját stúdiót üzemeltetni és fenntartani.
- Ezek szerint New Yorki vagy. – tippelem meg. Ha már itt a munkahelye…

Szóval nem New Yorki, de ha beindul, akkor talán ideköltözik. Logikus lépés.
És valójában vegasi... Pár éve elugrottunk a haverokkal abba a városba, hogy felfedezzük és jól megnézzük magunknak egy tivornyás, hosszúra nyúlt hétvége alkalmával. Jópofa emlékek kötnek ahhoz a városhoz.
Viszont akad itt egy kis apróság, ami igencsak megüti a fülem, és nem biztos, hogy el tudok mellette sétálni szó nélkül. Barátként fel is hívom rá a figyelmét.
- Allen… Ne haragudj, de hallod magad? Nem rosszból mondom, csak feltűnt, hogy nagyon sokat adsz mások véleményére. Talán túl sokat is… „Lehet, hogy apámnak van igaza”, „lehet, hogy Octobernek van igaza”… Mi van, ha senkinek sincs igaza? Egy kicsit kapcsolódj le másokról. Itt egyedül az a kérdés, hogy TE mit akarsz. A SAJÁT belsőhangod mit mond? Ne a többiekére hallgass, ők csak fecsegnek. Egyedül te tudod, mi a legjobb neked. Senki más. Csak összezavarnak. – magyarázom az üres tányérom fölött.
Egyébként is ki a fene az az October? Valami szinkronszínésznő?

Félretolom magam előtt az üres tányért, rajta az összegyűrt szalvétával.
Hagyom, hogy Allen a tekintetembe fúrja a pillantását, magamban meg is kell jegyeznem, hogy nagyon szép kék szemei vannak.
Zavartalanul tartom a tekintetét, és közben várom a válaszát. Jönnek is az elgondolkodón hangzó szavak.
„Lehet oda kéne visszamenni..??”
- Ezt szeretnéd? Ha igen, mi tart vissza? – érdeklődöm. - Igazából rengeteg lehetőséged van, hogy mihez is kezdj magaddal. Felnőtt független férfi vagy, aki ránézésre is jól álló. Nem sok akadályát látom annak, hogy azt tedd, amit akarsz. – döngöm a szemeibe.
És hogy én?
- Ühüm! – bólintok. - Határozottan kijelenthetem, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Remekül érzem magam a bőrömben, és ott, ahol vagyok, elvégre azt csinálom, amit szeretek. Minden percben igyekszem erre törekedni. – felelem egyszerűen. - A többiekre csak akkor adok, ha azt érzem, hogy valóban a jó szándék beszél belőlük, és építő jellegű a véleményük. – fűzöm hozzá, és a kávés csészémért nyúlok, hogy kihörpintsem belőle az utolsó pár apró kortyot.
Az üres csésze aztán hangtalanul landol az asztalon.
- Te talán nem érzed úgy, hogy jó helyen lennél? - kérdezem.

„Tettem olyan dolgokat, amiket nem feltétlenül magam miatt tettem meg.”
Persze, ebbe mindannyian beleesünk – néha azért teszünk meg valamit, hogy megfeleljünk valakinek, vagy azért, mert szerelmesek vagyunk, és mindenképp adni akarunk a másiknak, vagy csak kötelességből.
„De azt is tudom, hogy minden egyes percben arra törekszem, hogy boldog életem legyen.”
Erre mosolyogva rábólintok, mintha csak azt felelném, „Helyes.”
Mindannyian erre törekszünk. Ez az egyetlen, amit tehetünk, az ösztöneink ebbe az irányba terelnek minket.
És hogy a nagybetűs Élet néha közbeszól?
Egy apró mozdulattal megvonom a vállam.
- Előfordul, de az mégsem jelenti a totális véget. Mindig adódnak új lehetőségek és irányvonalak. Bennünk mindig ébrednek új vágyak, amiket követhetünk. A te esetedben is számtalan ajtó van, amin beléphetsz. Csak választanod kell, melyik érdekel vagy tetszik a legjobban. – ha a szívügyeket most félreteszi, megértem. Helyette viszont ott van a karrier, amit építhet. Idővel pedig ismét beköszönthet a szerelem a mindennapjaiba, és újrakezdheti egy másik emberrel (legyen az nő vagy férfi) a közös életet. Előbb-utóbb mindenki megtalálja a helyét és a neki való párt.
Kedvesen Allenre mosolyodom.
- Na? Hogy érzed magad így vacsora után? Jobban van a fejed? – tudakolom.
Feltételezem, hogy a szédülése alábbhagyott, és a gyomra is örül most.

Hogy eret vágna magán a hotelszobában?
Enyhe vigyorra rándul a szám fél sarka.
- Nem hiszem. Egyáltalán nem olyan srácnak tűnsz, akit csak így lenyom egy kis szívügy. – teljesen kiengedem a vigyoromat - Tényleg sokkal jobb színben vagy már. – mondom elismerően.
Jó látni és hallani, hogy nevet. Nem lesz itt gond, túl lesz rajta.
- Hát… Szívesen csevegnék még veled, komolyan… de vár rám 16 eget rengetően fannntasztikus fogalmazás a „Hogyan veszett el a házim” témában. Iiigen… ne mondják a kölykök, hogy sótlan vagyok. De meglesz ennek a lazulásnak a böjtje. Legközelebb esztétikai elemzést iratok velük a kortárs amerikai negatív utópikus regényekről. – magyarázom, mire kurtán felhorkantok a nevetéstől.
Persze csak hülyülök; nem szoktam halálra szadizni a „gyerekeimet”. Egész jól kijövünk egymással. De azért úgy gondoltam, hogy biztosra megyek és jól leiszom magam, mielőtt beleolvasnék az írásaikba.

- Rendben, köszi. – mosolyodom rá az asztal fölött.
Meg kell hagyni, nekem is jól esett a könnyű utóvacsora.
Miután Allen rendezi a számlát és felállunk a helyünkről, majd távozunk az étteremből, odakint jócskán meglepnek a szavai, amikkel megállít.
Szemben állok vele, a pillantását fürkészem, közben meg szemerkél a fejünkre az eső a bejárat előtt.
Nem kell a döntésen túl sokat gondolkodnom. Nem is teszem.
- Azt hiszem, a kölykök potya jó jegye ráér. – mosolyodom Allenre.
A kis genyók hadd rágják csak a kefét, vajon mit szólok a remekműveikhez. Állítom, a legvadabb és legbődületesebb dolgok várnak rám azokon a lapokon.
- Szóval megdumáltál. Örömmel veled tartok. – fűzöm hozzá, a mosolyom mit sem lankad. Egyértelmű, hogy mérföldekkel szívesebben töltöm Allen társaságában az időmet, mint kortárs írópalánták szellemeivel.
Hogy mit gondolok a meghívásról? Nem is tudom. Egyelőre semmire nem asszociálok azon kívül, hogy két újdonsült barát beszélget egy jót.

Felém fordul, és már ezt eleve jó jelnek veszem. Nyitottnak. Végül is... Igy én is szembefordulok vele.

- Oké.. - mosolyodom el. Már nyúlnék a taxiért, de még valamit muszáj megemlítenem.

- De tudnod kell, hogy most nem szerelemre van szükségem, hanem törődésre. Szórakozásra... Ígéretek nélkül... - ezt még le kell szögezzem. - Szóval ha feljössz... Nem kezeskedhetek a holnapért. - ez így korrekt. Mindig így korrekt. Minden tekintetben, és most sem... most sem akarom hogy hiú ábrándokba kergesse magát. Szükségem van erre. Szükségem van, RÁ! De csak erre az egy estére. Egyelőre... A többit meg majd meglátjuk.

 

Hogy is mondtam? Hogy két újdonsült barát beszélget egy jót? Ez a jelek szerint jóval több lesz ennél.
Hogy meglepődök-e? Kicsit sem.
Csak fürkészem Allen szemeit, és azon gondolkodom… Igazából a számon van, hogy megkérdezem, Valóban ezt szeretnéd?, de nem kell hangosan kimondanom.
Allen nagyon határozottnak hat. Ez válasz a kérdésemre. Nincsenek kétségeim afelől, hogy tényleg ezt akarja.
Mai jelszó, „törődés, szórakozás, és zéró ígéret”.
- Rendben van. Ez teljesen korrekt. – felelem, miközben barátságos, kedves mosolyom töretlenül ott trónol az arcomon. - Nekem tökéletesen megfelel. - fűzöm hozzá, csakhogy biztosra vehesse, megértettem és... elfogadom a meghívását.
Úgy vélem, ez egy nagyon kellemes éjszaka lesz. Mindenképp annak ígérkezik.

Azután, hogy kinyitja előttem a kocsiajtót, barátságos, de sokatmondó mosolyt címzek felé.
Elfogadom a gesztust, miért is ne tenném, hiszen nincs az egymás felé kifejezett udvariasságban semmi különös, így hát beszállok a taxiba.
Beljebb csusszanok az ülésen, mire Allen is csatlakozik mellém. Aztán indulunk a Pláza Hotelba.
- Rég jártam azon a környéken. – jegyzem meg, mintegy megtörve a motorzúgással elegy csendet. „Rég”. Ez elég relatív. Talán egy hónapja volt.
- Néha el szoktam vinni a kölyköket a Central Parkba egy-egy kirándulásra, amikor jó idő van. A műelemzés és a gondolkodás sokkal jobban megy nekik kint a szabadban, mint a tanteremben. – magyarázom elvigyorodva, miközben a rohanó épületekről Allen felé pillantok.
- De a pár napos túrázások alatt is mindig egészen megtáltosodnak... Ha a kultúra annyira nem is nyűgözi le őket, mint kéne, legalább a sátrazásért odavannak. Ki hinné. – érdekesek a srácaim. Ha azt tantárgyat, amit tanítok, nem is szívlelik, csak kötelezettségből és muszájból tanulják, szerény személyemet szerencsére bírják. Az iskolai kirándulásokon rendre kiharcolják, hogy én legyek az egyik kísérő tanár.

„Biztos te vagy a kedvencük..”
Jól ízűen felnevetek.
- Hát remélem is! – mindent megteszek azért, hogy ne csak rend és fegyelem legyen az órán, de el is lazulhassanak, szórakozhassanak miközben a fejükbe igyekszem csepegtetni a tudást. Főni és haver vagyok egy személyben. Ezek a „kis” gézengúzok még azzal is tisztában vannak, hogy meleg vagyok, és ennek ellenére engem kértek fel osztályfőnöknek idénre. Minden egybevéve ez az osztály egy egészen jól működő és jópofa mikrotársadalom.
Ahogy kissé elmélázom, meg is érkezünk a hotelhoz.
Kiszállok a taxiból, és Allen oldalán lépek be az épületbe. Elnézve őt, úgy látom csöppet sem zavarja, hogy velem, egy másik férfival mutatkozik. Ez így jobb is, kényelmesebb, megnyugtatóbb. Nekem is az a normális, ha nem titkolom ki vagyok. Nem feszélyez, és nem is érdekel mások mit gondolnak rólam, ha egy férfival látnak.
A liftre várva az idős pár mögött Allennel egymásra pillantunk, és laposan, cinkosan visszamosolyodom rá. A zavar vagy a szégyen szikrányi jelét sem láthatja rajtam. Teljesen nyugodt vagyok, és remekül érzem magam.
A liftbe beszállva, már a pár felé is intézek egy-egy röpke kedves mosolyt. Fene tudja mi jár a fejükben, talán haveroknak, esetleg munkatársaknak gondolnak minket.
Miután magunkra hagynak, és Allennel kettesben maradunk, ő töri meg a csendet.
A szemeibe nézek. Igaza van, szinte semmit nem tud rólam. De ezen igyekszem változtatni.
Csilingel a lift, az ajtó széthúzódik előttünk, és kilépünk a széles folyosóra.
Szelíd mosoly ül az arcomon, miközben válaszolok az elhangzott kérdésekre.
- Még senki hotelszobájába nem mentem fel, de igen, néha napján eljárok szórakozni, és ha úgy adódik, hogy megismerkedem valakivel, akivel megvan a közös hang és a kellő vonzalom, akkor nem zárkózom el a kellemes este lehetősége elől. Nem vagyok nagy élvhajhász, de olykor kifejezetten jól esik együtt lenni valakivel. Főleg kötöttségek nélkül….. Lassan már egy éve, hogy szólózom. Semmi bajom a komoly kapcsolatokkal, sem a szerelemmel, sőt! Nagy rajongójuk vagyok, de nem üldözök semmit, nem keresek senkit. Most épp olyan korszakomat élem, hogy csak élvezem a szabadságot és a futó kalandokat. – magyarázom a lehető legőszintébben, miközben Allen mellett lépkedek. Figyelem merre mutatja az utat, hol a szobája.
- A bárban valóban nem ismerkedési szándékkal ültem melléd. - vallom be vigyorogva - De aztán azért fogadtam el a meghívásodat, mert nagyon szimpatikus vagy, amellett persze, hogy vonzó is, és mert biztos vagyok benne, hogy te is tényleg ezt szeretnéd. - ezt már valószínűleg a szobájának az ajtaja előtt állva mondom neki, egyenesen a szemeibe fordulva.

Kilépek a folyosón, tudatosodva hogy ő is követ. Egy pillanatra sem engedem el. Egy pillanatra sem hagyom hogy hátráljon, hogy a háttérbe szoruljon, végig szeretném ha itt jönne mellettem.
Egyenrangú partnerként.
A szavaira pedig elmosolyodom.

- Én se gondoltam hogy itt végezzük a napot. Így.. - mosolygom - De tetszel. És nem félek kimondani, hogy igen, most ez az amire szükségem van. Rád. - már az ajtó előtt állva mosolygok fel, csúszik be a lapka, enged a zár, az ajtó meg kitárul.

Szeretem ezeket az önműködő hoteleket... Nem kell bajlódnod a villanykapcsolással, megteszi azt az automatika, és ahogy előre lépve belépek, kitárom az ajtót hogy ő is követhessen. A szoba egyszerű. De nem is tárlatvezetésre vagyunk itt, így amint csukom is a háta mögött, nyilvánvalóvá válik az első kérdés.

- Iszol valamit?? - mosolygom, és ha igenlő a válasz, azonnal feltárom a minibárt. Igazából lehet hogy nem fog megártani egy kis lazítás.
Még egy kevés...

..nekem se.

Allen szavai egyáltalán nem hoznak zavarba. Sőt, inkább jól esnek.
Még utoljára az ajtó előtt, mielőtt belépnénk a lakrészébe, rámosolyodom.
- Hát… Őszintén szólva egyáltalán nem bánom, hogy így alakultak a dolgok. – döngöm.
Mindenképp remek este elé nézünk mindketten, és nem mellesleg egy igen kellemes jelenséget ismerhettem meg a személyében.
Miután kinyitja az ajtót, követem a szobába, de persze csak az után, hogy beinvitált.
Odabent levetem a fekete szövetkabátomat és a kanapé karfájára fektetem.
Allen ekkor itallal kínál.
- Köszönöm, elfogadom. Legyen ugyanaz, amit te iszol. – felelem. Nem vagyok válogatós, és legyen az akármi, jól fog esni, segíteni fog ellazulni, noha neme ez az első alkalom, hogy belemennék egy kölcsönös szimpátián alapuló egyéjszakás légyottba.
- Használhatnám a fürdőszobát egy percre? – kérdezem, még mielőtt átnyújtaná a poharat, és még mielőtt leülnék.
Ha igen, és Allen megmutatja az irányt, merre is találom a helyiséget, eltűnök odabent egy fél pillanatra, hogy rendbe szedjem magam.
Nem váratom meg, Allen nem sokáig marad egyedül. Hamar csatlakozom hozzá, és leülök a kanapé egyik felére.
- Meddig tervezel New Yorkban maradni? – tudakolom. Csak mert érdekel.