Ahogy mélyül az este, egyre többen vannak a bárban. Bízom benne, hogy lesz néhány ismerős, akikkel iszogathatunk és cseveghetünk egy kellemeset lazításként így a hosszú munkanap zárásaként. Áttörök a vendégek közt, a bárpult a cél. Akad néhány üres szék, de a hozzám legközelebbit célzom meg. Odaérve merő udvariasságból megszólítom az ott tanyázó srácot.
- Elnézést, nem baj, ha ide ülök? - tudakolom.
Csak akkor teszem fel magam a székre, ha ő megengedi. Elvégre az is lehet, hogy vár valakire, és annak az illetőnek tartja fenn a helyet. Sosem lehet tudni.
- Szia Nash! Rég láttalak erre. Hogy s mint?
- Szia CC! Kösz, megvagyok.
- A szokásosat?
- Igen, köszi. - felelem és felkönyöklöm a pultra. A tekintetem közben is, míg CC, a pultoslány kiszolgál, a szomszédomra vándorol. Valami nem stimmel. Persze, hogy szemet szúr, elvégre mindenestül azt az üzenetet sugározza magából, hogy inkább vágyik magányra, mint társaságra, mégis a zöld szín tündöklik a pohara alatt.
- Bocs... Öhm... Nem lehet, hogy az alátét rossz oldalát használod? Csak mert... minden jel arra utal, hogy inkább magad lennél, mint ismerkednél. - azonnal mentegetőzni is kezdek - Tényleg ne haragudj. Igazán semmi közöm hozzá, csak gondoltam szólok. Hátha tévedésből jelzel zöld utat. Persze az is lehet, hogy én veszem a nonverbális jeleidet rosszul. - magyarázom.
- Vigyázz vele, a srác másodállásban profilozó. - döngi oda vigyorogva CC a csendes fickónak, aki szemmel láthatóan jól megvan a sörével.
- CC, még elijeszted a vendégeidet. - felelem néma nevetéssel, mire előttem koccan egy korsó sör. A saját alátétemet piros színnel felfelé tolom a pohár alá.
- Csakhogy ne tűnjön úgy, hogy nyomulok. - mosolyodom az ismeretlenre.

CC biccentve és egy kedves mosollyal megtoldva veszi vissza a meglangyosodott sört.
Az idegen nem is sejti mennyi mindent elárul magáról. Üvölt róla a búskomorság, és az, hogy talán azt sem tudja konkrétan miért van itt. Egyedül is lenne, meg nem is.
Még ha a külső megjelenése alapján roppant vonzó jelenség is, a beszélgetésre a puszta empátia sarkall most.
- Úgy látom, egy nagyon nehéz napon vagy túl. - kezdek bele halkan.
Szerény mosoly jelenik meg az arcomon, miközben a srác felé fordulok.
- Valójában semmi közöm a profilozókhoz... - na jó, talán mégis, elvégre irodalmi műveken keresztül elemzem a szerzők lelki világát, gondolatait, eszméit, érzéseit és személyiségét.
- deee... a szakítás utáni borús hangulatot bármikor felismerem. Megengeded, hogy meghívjalak egy másik italra? Ha már a söröd ugrott… Ez egy amolyan... baráti részvét kör lenne.
CC a pulton túl türelmesen várja vendége válaszát; szervírozhatja-e az újabb pohár italt, vagy sem. Ha igen, akkor mit.

Amikor megköszöni a meghívást, csak mosolyogva biccentek, és eldöngök mellé egy rövid „Nagyon szívesen”-t, majd belekortyolok a saját italomba. Még a végén az is megmelegszik itt előttem.
Ez a meghívás csupán egy apró kedvesség. Miért ne tehetnék meg ennyit egy embertársamért. A sajgó szívügyek legsötétebb óráiban nem sok vigaszt nyújt, de minden figyelmes apróság ad ilyenkor valami kis pluszt, a törődés és odafigyelés érzését.
Szóval Allen. Megszorítom a kezét.
- Nash. Örvendek.
Nem úgy lógatja az orrát, mint aki a szakító fél lenne, olyannyira komor hangulat ül rajta, hogy ebből azt szűr9m le, őt az, akit faképnél hagytak. Az ember akkor csúszik ennyire maga alá.
Elmosolyodom.
- Igazából... le sem tagadhatnád, mennyire letört vagy. Úgy látom nagyon megvisel a dolog... pedig inkább a másik srácnak kéne így bánkódnia. Ránézésre is sokat veszített veled. – első benyomásra Allen egy jól öltözött, művelt és kellemes férfi. Tény, hogy nem ismerem sem őt, sem a probléma természetét, vagy a körülményeket, de az egy orbitális marha, aki elhagyja.

Figyelek, hallgatom, mert valóban érdekel a története. És mert tudom, ilyenkor az embernek jól esik, ha valakinek elmondhatja, hogy nincs jól. Mindannyiunknak szüksége van rá, hogy kiönthessük ami belülről feszít és emészt. Ez is a lelki gyógyulás folyamatának része.
Hát, ennyit ma este igazán megtehetek ezért a srácért. Ha hagyja, jó hallgatósága és beszélgetőpartnere leszek. Ha mindannyian így állnánk egymáshoz, és önzés helyett inkább empátiával közelednénk a másikhoz, még a vad idegenekhez is, ez a világ mindenképp egy barátságosabb hely lenne.
„Érezted már úgy.. hogy szinte minden összeesküdött ellened!??”
Költői kérdésnek hangzik, ezért csak az arcvonásaim jelzik (noha épp nem néz rám), hogy „Hajaj, de még mennyire! Nem is egyszer!” Jobb is, hogy nem adok ennek hangot, mert Allen folytatja.
Az a bizonyos apró hiba… „egy apró hiba, ami becsúszott, és mindent tönkretett.”
Néhány elmélet azonnal meg is fogalmazódik bennem, mi lehet az az „apró hiba”.
A végszónál már nagyon kell fülelnem, szól a zene a háttérben, nyüzsögnek és zsonganak körülöttünk a vendégek, Allen pedig suttog maga elé, „Egyetlen lépésen múlt minden.”
- Egyetlen lépés... – sóhajtom megismételve, és próbálom megfejteni a talányt. Valahogy úgy érzem, hogy...
- Talán elmulasztottál valamit megtenni, amit most úgy érzel, hogy mégis meg kellett volna?... Vagy épp tettél valamit, amit utólag már bánsz? – igyekszem a szemébe nézni, ha engedi.

És mégis meghallotta...
Egy beszökő sóhajjal jutalmazom.
Talán lehet hogy beszélnem kéne.. Egyszerűen kiönteni, mindent, egy idegennek... most mégis mi az amit tehetne!??
De valami óvatosságra int. És nem tudom azt mondani hogy az elmúlt évek. Talán apám önjelölt fenyegetése, ami most a legkevésbé se tud érdekelni.

Feltolom magam, fel, a kényelmes támaszkodó testhelyzetből, csak hogy a szemeibe nézhessek, és...
Talán mégis itt az a pillanat.
Ez.. az.

- Amikor azt kellett volna mondanom maradjon velem, nem tettem. Gyáva voltam. Vagy túlságosan megalkuvó.. - mosolygom el, de nincs öröm a mosolyomban - Akárhogy is, ha ott, akkor reggel nem engedem el, nem lett volna lehetősége megtenni. Annak a másiknak. Nem lett volna lehetősége a bűvkörébe vonni, és.. - de itt megakad a többi részlet. Nem mert ne akarnám. Nem mert ne jönne, egyszerűen csak..  Muszáj újra az alkarjaimra támaszkodni, de előtte/utána vagy közben, mégis újra a poharamér nyúlok, és az egészet a garatomra hajítom. Fájdalmasan éget végig.

- Szóval... egy gyáva emberrel nézel most farkasszemet.. - nézek újra a szemeibe.

És mert igaz. Igaznak érzem. Még soha, semmit nem éreztem ennyire valóságosnak, és ez kikészít.
A múlt szörnyei mardosnak.
A jelenét már elengedtem.

 

Ha valaki így megnyílik, az azt jelenti, hogy megtisztel a bizalmával. Ilyenkor csak egyet tehetek, na jó, kettőt: hogy jó hallgatósága leszek és megtartom magamnak, amit megoszt velem. Egyébként sem kenyerem a pletykálkodás.
A söröspoharam talpa halkan koppan a pulton előttem, a zaját elnyeli az alátét.
Közben is igyekszem összerakni fejben a képet.
- Nem ismerem a körülményeket, sem a barátodat, de gondolod, hogy veszett ügy? – ezt csakis ő tudja megítélni. Nem uszítanám, hogy deee igenis menjen a barátja után és hódítsa vissza. Vannak esetek, amikor ez sajnos már nem működik, és el kell engedni a másik felet - még ha nekünk fáj is-, hadd legyen boldog.
És hogy gyáva lenne? Nem hiszem. Cupido nagy szarkeverő, mindig hülyét csinál az ember fiából – olyasmikre veszi rá, amire nem biztos hogy kéne, és akadnak fontos dolgok, esetleg lépések, amiktől meg pont hogy elijeszti.

„Ez a hajó már elúszott.”
Felsóhajtok.
Akkor nincs más hátra, mint előre.
Értem a koccintásra felém tartott pohár gesztusát, így ha vár egy pillanatot, persze jelzek, és én is kérek egy kisebb pohár italt, csakhogy ne a nagy korsóval kelljen intézkednem.
CC azonnal kiszolgál, és a poharam már koccan is Allenéhez.
- A gyógyulásra. – mosolyodom rá, elvégre a partnere elengedés után annak kell jönnie. Kellene.
Az ital legördítése után mintha kissé megszédülne, jó lesz figyelni rá.
- Ez köztetek egy lazább kapcsolat volt? – tudakolom, mert érdekel. Egyértelmű, hogy megviseli a másik lelépése. Nagyon is. Ha nyitottabb dolog is volt köztük, ő talán jobban belehabarodott a srácba, mint amaz őbelé. A fene tudja milyen játékszabályokat fektettek le.

Ha nem „lazának” nevezné, akkor nyilván valami komolyabbról lehetett szó közöttük. Vagyis… Allennek komoly. És hogy csak egy „köztes állomásként” emlegeti, akkor nagyon hosszú kapcsolat sem lehetett.
Ahogy folytatja, majd kér egy újabb kört, CC-re sandítok, ő jól tudja mikor érkezik el az a pont, amikor már nem kellene több italt adnia a vendégeinek. Allen afelé közeledik. Nem akarok beleavatkozni a pillanatnyi italozási szokásaiba, értem én a dörgést, szenved és ki kell engedni valahogy a gőzt, de neki sem lenne jó, ha a pult alá csúszna.
Hogy valaki ne tudja kicsoda egy szakítás után? Létezik ilyen? Oké, szörnyű érzés, ha elhagynak, de egy szakítás miatt még nem kérdőjelezem meg az identitásomat.
- Mégis mióta voltatok együtt a sráccal, hogy ekkora hatással volt rád? És miért ne tudnád, hogy ki vagy?... Ha nem vagyok túl indiszkrét.... Mi történt? Mi az, ami ennyire megingathat valakit? - nem feltétlenül értem a történetet, de ami nekem eddig lejött az az, hogy nagyon belezúgott valakibe, aki lelépett egy másikkal, azt a verziót sem tartom kizártnak, hogy esetleg az ex tért vissza az újrakezdés ígéretével, ez is gyakori eset.

Miközben hallgatom, csak őt figyelem a pultra támaszkodva két alkarral. Az arcvonásaim meg sem rezzennek.
Egy nő? Meg kéne lepődnöm? Nem teszem. Elvégre a világ fura egy hely, mi meg mindannyian emberek vagyunk – érdekesen működünk, minden és mindenki hatással van ránk, és ennek következtében állandóan változunk.
Az említett hölgyemény valóban nagy hatással lehetett rá, ha Allen képes volt meleg férfi létére beleszeretni. Ráadásul ennyire.
Ezek szerint egészen a barátjával való összemelegedésig megingathatatlanul tudta, hogy meleg, és most talán már nem biztos benne? Ez lenne a probléma? Azon túl, hogy elhagyta a szerelme, akivel annyira szép volt minden?
- Lefogadom, nem a teste volt az, ami megragadott. Hanem a lénye. – magyarázom.
- Legalább kiderült, hogy akadnak olyan nők, akikkel remekül kijössz mélyebb szinten is. Egyáltalán nem baj ez. Lehetőségként kéne rá tekintened. – mindenképp. A világ tágabb hely lett, vagyis több dolog vált elérhetővé számára. Persze, a jelek szerint Allen inkább identitásválságként, traumaként éli meg a történteket. És érthető is. De sajnos ezen csak az idő múlása segíthet. Nem is durrogtatnék el hangosan efféle frázisokat, még ha igazak is.
- Talán tényleg az lenne a legjobb, ha hazamennél és kipihennéd magad. Na meg ennél valamit. – nem csoda ha 1-2 pohárka ilyen gyorsan kiüti, ha egész nap üres volt a gyomra.
Látom rajta, hogy szédül, nem teljesen ura a mozdulatainak. Tényleg jobb, ha nem iszik többet.
- Gyere cimbora, kikísérlek a taxihoz… Az italra a vendégem voltál. – eltolom magam a pulttól, hogy felkeljek a székemről. Nem vagyok rest lehajolni a zakójáét, ami a földre siklott az öléből. Merő figyelmesség. Ha ő hajol le mostani szédelgős állapotában, tuti megborul, elég ingatag. Egy kedves, szolid mosollyal az arcomon nyújtom felé a ruhadarabot.
És ha Allen is úgy kívánja, mehetünk. Természetesen rendezem a számlát, mielőtt indulnánk.

Enyhén elvigyorodom.
- Dehogy tartozol. Ne viccelj.
„Egy italról volt szó, te meg kettőt fizettél. Nem beszélve arról hogy végighallgattad minden nyűgömet.”
Na és? Állítom, páran még biztosan megtették volna.
Nem szólok, csak figyelem Allent, mivel még van mondanivalója.
„Nincs kedved velem tartani?”
Ezen kicsit meglepődöm, de aztán folytatja.
- Rendben van. – bólintok a dologra barátságos mosollyal. - Barátilag elfogadom a meghívást. – szögezem ezt le megerősítésként, csakhogy biztonságban érezze magát, és ne érezze úgy, hogy aljasul akarnék tőle bármit is. Pláne cserébe. Ez nem így működik. Nálam nem. Sosem élnék vissza egy lelkileg összetört, vigaszt kereső férfi kiszolgáltatott helyzetével. Allen a tetejében még be is csiccsentett rendesen.
Ha tiszta lenne a feje és kimondottan szórakozási célokkal tért volna be a bárba, az egészen más szituáció lenne.
Nem mintha atyáskodni akarnék bárki fölött, távol álljon tőlem mindennemű túlgondoskodás, de legalább meggyőződöm róla, hogy valóban eszik valamit, és nem csak alkohollal kibélelt éhgyomorral korzózik a városban. Nem olyan embernek tűnik, akinek ez lenne a megszokott, normális viselkedése... Talán egy kis baráti támogatással elkerülhet pár olyan kellemetlen történést, amire másnap biztosan nem lenne büszke.
- Három épülettel arrébb van egy éjszakai hamburgerező, a Little New York. Menni fog addig a séta? – tudakolom. Még nem intettem le a taxit, de ha úgy érzi, hogy elég ingatag a talaj alatta ahhoz, hogy megtegye ezt a távolságot, akkor máris hívok egyet.

Lassan sétálgatok Allen mellett. Figyelem mennyire bizonytalan a járása – ha úgy adódna, legyen időm a karjáért nyúlni és elkapni, még mielőtt lefejelné a járdát.
Ha szemerkél is az eső, nem zavar, nem rohanok sehova. Nekem is jól esik idekint az éjszakában csatangolni kicsit. Komolyan mondom, lesült az agyam a kölykök válogatott hülyeségeitől. Nem állítom, hogy nem ez űzött ma este a bárba.
Allen az, aki megtöri a csendet. Már amit csendnek lehet nevezni egy zajos és élettel teli városban.
„Egész este engem hallgattál, de én nem tudok rólad semmit..”
Vigyorra görbül a szám. Mit is mondhatnék? Valami megnyugtatót? Például, hogy nem vagyok sorozatgyilkos?
Mellesleg szívesen meghallgattam. És hallgatom is, ha úgy alakul kajálás közben – ha még szeretne beszélgetni róla. Most már, gondolom Alennek is mindegy mit mond el az ügyről.
- Bocs, de ritka béna vagyok a „mesélj magadról” játékban. – vallom be vigyorogva.
- Egy mezei irodalomtanár vagyok a Scarsdale gimiben… Nehéz lefárasztani, de ma a zakkant kölyköknek sikerült elérni, hogy éjszakára alkoholhoz nyúljak. – magyarázom halkan felnevetve, majd magamban konstatálom, hogy még két épületnyi séta van hátra.
- Okééé. Egy épületet elhagytunk... Hogy érzed magad? – tudakolom merő kíváncsiságból.

"Szóval azt mondod túl nagy a nyomás!??"
- Meg az egyes fejekben terjengő sötétség. – magyarázom vigyorogva. Tetszik a nevetése. Bár nem viccnek szántam, amit az előbb mondtam, de legalább némileg sikerült jó kedvre deríteni, még ha csak egy kósza pillanatra is.
- Amikor halál komolyan a szemembe mondták, hogy Hemingway az a fószer, akinek swingerklubja van a Beach Street-en… már tudtam, hogy jövök. – vakarom meg hüvelykemmel a szemöldökömet, de muszáj már nekem is nevetnem.
Örülök, hogy jól van. Azért pedig külön hálás vagyok, hogy nem a sárga földig itta le magát. Bár akkor is segítettem volna neki, hogy megoldjuk valahogy; esetleg valamely ismerősét felhívtam volna, hogy jöjjön érte a bárhoz, aztán betesszük a taxiba. De erre szerencsére nem került sor.
Amikor a következő lépésnél nekem ütközik, megtorpanok és nyomban megtámasztom a felkarjánál.
- Oké, csak lassan. Semmi gond. – mosolyodom rá - Mindjárt ott vagyunk. – vonul a tekintetem a hamburgerező bejáratára, majd visszanézek Allen arcára.
Csak pár méter.
Várok, hadd szedje össze magát, aztán ha továbbporoszkálhatunk, vagyok annyira előrelátó és előzékeny, hogy kinyissam az ajtót előtte. Ne már ezzel is neki kelljen megküzdenie.
- Menj csak. – mondom nyitva tartva az ajtót.
Ha Allen belépett a kis barátságos étterembe, én is követem.
- Melyik hely szimpatikus? – tudakolom, miközben hagyom, hadd mérje föl a terepet.

Ahol enni lehet...
- Oké, jogos. – magyarázom enyhe vigyorral az arcomon.
Követem Allent a kiszemelt asztalhoz, aztán vele szemben teszem le magam.
Én már most tudom, hogy hot dog tökéletesen megfelel, nincs szükségem az étlapra.
Ha Allen kézbe veszi a kínálatot, és sikerül kedvére valót találnia, illetve választania, nem sokra rá egy kedves pincérnő terem az asztalunk mellett, aki azt tudakolja, hogy mit hozhat.
- Nekem csak egy hot dogot, köszi. – felelem felpillantva rá. És már firkantja is a kis jegyzetfüzetébe a kérést, majd azonnal Allenre tekint.
Ha ő is leadta a rendelését, a hölgyike biztosít minket róla, hogy „máris hozom”, majd szaporán el is nyargal a pulthoz, hogy kikérje az ételt.
Közben is azokon a dolgokon gondolkodom, amikről még a bárban esett szó. Komolyan érdekel Allen problémája, és igazából úgy érzem, nem beszélte ki magából rendesen. Csak felszínesen és ködösítve összefoglalta a lényeget, ami érthető is, hisz vadidegen vagyok a számára, de tudom nagyon jól, az efféle komoly érzelmek és gondok irtózatosan tudják rágni az embert belülről. Jobb ezeket kiengedni. Épp ezért úgy döntök, hogy még érdeklődöm kicsit az ügy részletei felől.
- Figyelj csak. Megkérdezhetem, hogy konkrétan mi történt… tudod… kettőtök között? Csak sejtésem van, hogy a barátnőd miért ment el egy „másikkal”, ha annyira remek volt köztetek minden. – mindenképp arra tippelek, hogy az ex tért vissza és kavart be.
- Tényleg nem akarok vájkálni, vagy bármit feszegetni, de érdekel hogy mi volt... Ha rosszul érint a kérdés, akkor ne haragudj. – fűzöm hozzá az asztal túloldaláról szemezve Allennel. Ha nem akar róla beszélni, úgyis leépít.

 
Nézegetem az étellapot... de hogy minek!?? Én se tudok rá teremteni ésszerű indokot, mégis kitölti a hirtelen beállt néma csöndet.
Aztán megjelenik az a lány. Ő rendel, és én is...
... összecsapom az étlapot, aztán a lány égszínkék szemeibe nézek.

- Nekem ugyanazt. Csak kettőt! - túlvilági mosoly csúszik a képemre, de nem is igazán tudom miért teszem. Egyszerűen csak hozza magával a reakció.. az élet... a.. pillanat.

A kishölgy visszamosolyog, aztán elenged, elfordulva vissza a dolgára. Én meg csak ekkor fordulok vissza a velem szemben ülőre, és alig néhány másodpercig nézem a szemeit.
Már épp meg akarok szólalni, kinyögni valamit, csak hogy ne álljon az a néma csönd, amikor ő az aki megelőz. így hát visszanyelem. A késztetést is, de a megfogalmazódott szavakat, és csendben elgondolkozom. Ugyan.. mi az amit mondhatnék...??

Lassú csönd  áll be, de ez most az a baljósabb. Nem borús, nem. Sokkal inkább olyan.. várakozásteljes. Várakozással teli. De csakis én érzem ezt az egészben.

Nagyot sóhajtok, aztán magam elől aztán felpillantok a szemeibe.

- Az történt, hogy elszúrtam. - így mondom ki. Nyíltan és egyszerűen. - Ami nem meglepő, mert az utóbbi időben valahogy mindent elszúrok.. - igen, számoljunk csak?? Először ott volt Raffael. Vele is én akartam hogy fűzzük szorosabbra, ő szabadságot akart. Ismerkedést, semmi kötöttséget. Én meg nem értettem az egészet, itt vagyunk, hónapok óta, együtt, senki más a környéken, ő mégis szabadulni akart. Egy hét se telt bele hogy nem maradt csak a hűlt helye. Aztán ott van October... Ha csak arra gondolok, hogy vajon Raffael miatt nem kértem meg?? Hogy maradjon velem. Talán ő volt az, aki miatt nem léptem?? A tapasztalatok... De őt nem hibáztathatom. Az egészért. Csakis én döntöttem. Mindkét alkalommal, másra nem háríthatok.
Ezért összeszorítom az ajkaimat mielőtt tovább folytatom.

- Szeretném azt hinni hogy a következőt majd nem szúrom el... - és ez igaz - hogy lesz annyi bennem, hogy kiállok. Önmagamért.. elsősorban, de főleg azért amit akarok. Talán ez jó tanulópénz volt... - és szinte még a mondatom végére se érek, megjelenik egy újabb felszolgálló, egy valamivel teltebb, és idősebb, a kezében lobogtatva egy kávékiöntőt.
Én egyszerűen bólintok. Megtöltheti az üresen álló bögrémet, nem fog megártani.
Nash-nek már magának kell dönteni.
És valószínű ez lesz a következő lépés!