Túl korán kezdődött a mai napom is. Minden apró rezzenésre felébredtem és bárki kérdezné, képtelen lettem volna megmagyarázni, miért. Pedig semmi okom nem volt rá, hogy feszült legyek. Tudtam, hogy nyugodt napom lesz, pontosan azzal tölthetem majd, amit szeretek csinálni és nem kell attól tartanom, hogy vajon mi történik a következő percben vagy órában.
Egy idő után, mikor feladtam a próbálkozást arra, hogy visszaaludjak, úgy döntöttem, inkább kihasználom a kínálkozó lehetőséget. Hang nélkül járkálva a házban dobtam össze magamnak egy bögre kakaót. Igen, csokireszelékkel. Igen, a legminőségibb étcsokoládé. Steven már kérdés nélkül, csak miattam dobja hozzá a bevásárlólistához. Végül a szobámban lévő egyik dupla ablak elé kuporodtam és a földön ülve kortyoltam el a napfelkeltét nézve. Az arcomon végig ott ült a hatalmas, lusta mosoly.
Anyával sokszor csináltuk ezt... egy másik élettel ezelőtt...
Most viszont csak a kakaó volt a társaságom. Majd valamivel később Steven, mert persze benézett, mielőtt elindult volna, hogy többet között, még egyszer elmondja, viselkedjek és már ott sem volt.
Ezek után szántam rá magam, hogy öltözzek és egy feleslegesen hosszú időhúzást követően, amit a fél falat beborító könyvekkel teli szekrényem előtt töltöttem, már meg is találtam a helyem.
Azóta vagyok az ablak elé helyezett díványon. Hol ülök, hol fekszem éppen. Legszívesebben kinyitnám az ablakokat, hogy áradjon be a friss levegő, de valami visszatart... No meg úgyis túl meleg lehet odakint. Szóval csak a napfényt élvezem a kellemesre hűtött szobában és falom a sorokat.
Éppen fordultam, kényelmesen hason fekszem, lábaim a levegőben, mint valami kisgyereké, ráérősen mozgatom egyiket a másik után, miközben belekezdek a könyvem újabb fejezetébe, amikor meghallom a lépteket az ajtóm előtt. Ebben még semmi fura nem lenne, az már viszont egy kicsit az, hogy nem haladnak tovább.
- Steven - szinte sóhajként jön a neve, teljesen akaratlanul, ahogy a könyvet kinyitva leteszem a dívány egy biztonságos pontjára.
- Nem tudtam, hogy ilyen hamar... - a szavak kíséreteként fordulok, hogy ránézzek és abban a pillanatban el is akadok, amikor meglátom azt az arcot az ajtómban állni.
Most zavar csak igazán, hogy itthon az a szabály, hogy nincsenek csukott ajtók... Nem mintha egy egyszerű, csukott ajtó bárkit megállított volna valaha is. Hacsak nem három éves az illető és nem éri fel a kilincset.
Egy pillanatnyi hezitálás után már talpon is vagyok, úgy igazítva meg magamon a hófehér, V nyakú pólót, mintha tényleg Steven lenne és elvárná, hogy kifogástalan legyek, majd fonom magam köré a karjaimat. Ahhoz képest, hogy milyen szerencsétlenül állok ott és milyen meztelennek érzem magam, viszonylag határozott a hangom.
- Mit keresel te itt?

Úgy állok ott, ölelve magam, mintha újra tehetetlen gyerek lennék. Egyetlen szó nélkül hallgatom, ahogy teljesen jól elszórakoztatja magát a kis beszólásaival. Igaz, a kezeim rejtve, de én érzem, hogy a vigyorát látva ökölbe szorulnak az ujjaim. Nem mintha ez bármit jelentene. Nem teszek az ég világon semmit, csak állok ott szerencsétlenül. Védekezően, amíg nem pattan valami és késztet, hogy szóra nyissam a szám.
- Ha Stevennek jó napja lesz, nem beleztet ki azért, amiért idebent rágyújtottál! - vágok vissza, ki tudja, honnan szedve a bátorságot, de főleg a szavakat. Mióta védem magam azzal, hogy Stevent hozom fel mint megmentő szuperhőst?
Még önmagamnak sem tetszik, hogy merre haladnak a gondolataim, de legalább az csak és kizárólag a saját erőmnek köszönhető, hogy végül nem lépek hátra, ahogy közelebb jön. Az ölelésre tárt karoknál viszont egy lélegzetvételnyi idő az, amíg nézek rá és nem mozdulok. Utána viszont emelem a kezem és egy egyszerű mozdulattal csapok a karjára, hogy elüssem őket a közelemből.
Eszedbe se jusson hozzám érni! - üvölteném legszívesebben, de természetesen csak a fejemben vagyok hangos, amúgy egy mukkanásra is alig futja.

Tényleg! - de persze a valóságban újra nem szólalok meg. Érdekes beszélgetés lesz ez így. Nem mintha bármilyen beszélgetést akarnék vele. Tökéletesen jó napom volt, amíg meg nem jelent. Egyáltalán hogy jutott be és főleg mit akar? De ez mind olyan kérdés, amit megtartok magamnak.
Ahogy a lélegzetem is. Visszafojtom és eszemben sincs rendesen levegőt venni, amikor az arcomba fújja a füstöt. Nem mintha nem kezdené még így is kaparni a nikotin erős, füstös szaga a torkom. Egy-egy köhintés után nem is küzdök tovább, köhögni kezdek és a füst maradékát egy kézzel próbálom elzavarni az arcom elől. Nem mintha akár csak reménykednék benne, hogy nem tölti meg újra a füst az orromat, hogy akaratlanul is újra beszívjam valamilyen módon.
- Nem hiányzik nekem senki - szólalok meg újra, amint engedi a köhögés, igaz, csak motyogva. Próbálok erős és bátor lenni, de valami bennem, ott legbelül nem engedi.
Aztán jön az a pillanat, amikor újra felém int a cigivel én pedig úgy érzem, méreget, mint valami eladásra kínált árut. Csakhogy ő eladó, nem vevő... engem pedig már eladott.
Hamarosan lesütöm a tekintetem, ahogy valami kellemetlen megérzés kezd formálódni bennem. Mi mást tehetnék? Amíg nem dönt úgy, hogy köddé válik...
- Vége a megállapodásotoknak Stevennel? - próbálok megbirkózni a helyzettel és kérdezni. Addig sem tud több dolgot a fejemhez vágni, nem igaz?
Valójában persze nem tudom, melyik válasz rémítene meg jobban. Ha azt mondaná, nem, csak pénzt jött begyűjteni vagy ha most állna elő azzal, hogy vége és valahova máshova visz és...
Érzem, hogy a takarásban remegni kezd a kezem. Azt hittem, ennél már erősebb vagyok! Steven mellett a remegés mostanság nem jelentkezett. De most itt van a kezem remegése, amit még leönthetek a csalódottságommal. Csalódtam önmagamban.
Tényleg azt hittem, erősebb vagyok ennél.

Próbálok nem agyalni azon, hogy mi lesz, ha egyszer tényleg megunja Steven, hogy velem játszadozzon. Próbálok nem gondolni rá, hogy mi lesz azután, ha tényleg megtörténik. Ha elém dobják a szabadságot, akkor sem... fogalmam sincs, mit kezdenék vele. Álltam már a nyitott ajtóban, mögöttem Stevennel és akkor sem léptem. Mert hova mentem volna? Mit kezdenék egymagamban a világgal?
Úgyhogy csak félig lehajtott fejjel követem a nagybátyám minden mozzanatát, ahogy bejárja a szobám. A saját kis birodalmam, amit minden ellenére úgy építettem fel - legalábbis, ami a berendezést és a dolgokat érinti -, ahogy csak akartam. A könyvek téma és szerzők szerint rendezve. Az ágyon még ott a hajnali gyűrődés, de amúgy kifogástalan. A dívány a legszebb királykék színben. A falon lévő festmények... igen, azokat is én akartam. Mindegyik egyszerű festők műve, tájképek, tengerpartok, naplemente. Az éjjeliszekrényen a legdrágább kölni. Én választottam, igaz, Steven kedvenceiből.
Minden az enyém. Az én kedvemnek megfelelő.
Tudom, hogy baromság, de nem akarom, hogy beszennyezze őket, akár csak annyival, hogy jobban megnézi őket magának. Nem mintha bármit tehetnék ellene, ha úgy döntene, hogy mégis...
- Nem! - vágom rá azonnal, határozottan, kihúzva magam előtte, amint újra az arcomba mászik azzal a bűzlő cigarettával és elhangzik a "segítség" szó. Nem fogok neki segíteni! Bármit is akar, nem!
- Nem - ismétlem újra, igaz már kevesebb határozottsággal. De egyértelműen hiába a fenyegető hang, a szándékosan félbehagyott mondat, csak ez az egy szó hagyja el a szám.
Őszintén? Tudom, hogy tartanom kell tőle, de minden, ami azelőtt történt, hogy Steven először... szóval minden, ami az első alkalom előtt történt tökéletesen elnyomtam magamban. Minden eltörpült afölött. Ha birizgál is bennem valamit, mit tett vagy mit tehet velem a nagybátyám, nem elég élénk és nem elég rémisztő ahhoz, hogy szó nélkül... segítsek... neki.

Bárkinek, aki nem lát bele, mi is folyik éppen a szobában egyszerre lenne nevetséges és szürreális a helyzet. A nagybátyám láthatóan iszonyatosan jól szórakozik, én pedig még mindig csak azon dolgozok, hogy eldöntsem, van-e bátorságom kitolni innen vagy inkább összekuporodjak valahol, remélve, hogy kámforrá válik, mint valami rossz álom.
Mily' meglepő, egy csepp sem ragad át rám a hatalmas jókedvéből. Állok ott szerencsétlenül és akkor sem engedek fel egy kicsit sem, amikor a segítség helyett ajánlatot kezd emlegetni. Nem mondom, az első reakcióm, hogy ezúttal akár el is nevethetném magam. Én? Felügyelet nélkül? Odakint? Egyedül? Nincs az a pénz, amiért Steven akár csak annyiba beleegyezne, hogy testőr nélkül, de más felügyeletével elenged bárhova. Ugye?
De mielőtt bármi leolvasható lenne az arcomról - az agyalást leszámítva -, megfogalmazódik bennem valamiféle gyanúval kevert remény. Lehetséges volna? Meg tudná győzni? A legfontosabb kérdés pedig: akarom én ezt? Tudnék mit kezdeni a hirtelen jött ideiglenes szabadsággal?
Akaratlanul is frusztráltan a hajamba túrok, viszont egyelőre nem válaszolok. A gondolataim száguldoznak megállás nélkül, de aztán csak megszólalok. Azt nem ígérem, hogy nem szöknék meg, fenyegetés ide vagy oda, de...
- Van választásom? Mondhatok komolyan nemet? - kérdezek azért vissza, bár sejtem a választ. Úgyhogy alig várva meg, mit felel, már folytatom is a valamivel talán lényegesebb kérdéssel.
- Mit kellene tennem? - egy részem üvölt, hogy nem lehetek ennyire hülye, úgyis valami olyanra kérne, amit nemhogy eszem ágában sem lenne megtenni, de valószínűleg már a gondolattól is felfordulna a gyomrom.

Ő vigyorog, én pedig újfent dobolni kezdek az ujjaimmal. Egyre feszültebb vagyok. Egyre inkább rosszul vagyok attól, amit kérni akar, pedig még fogalmam sincs, mire készül. Rezzenéstelenül, de végletekig feszülten hagyom... tűröm, hogy a hátamhoz érjen. Nem moccanok. A tekintetem is csak megkésve követi, mikor már ecsetelni kezdi, mit kell tennem. ...és hallgatok. Hallgatok, mikor beszél. Hallgatok, amíg a füstkarikákat eregeti. És hosszúra nyúlt másodpercekig hallgatok, amikor egyértelműen befejezte.
- Én nem... - nyelek egyet. Nem. Nem így kell. Beismerte, hogy valójában nincs választásom, de mégis...
- Áruljam el? Döfjem hátba? - ez az első, ami kicsúszik a számon, pedig sokkal, de sokkal több aggály van, ami kavarog a fejemben. Az már csak ráadás, hogy bármit is tett és tesz velem Steven, nem ugrok a lehetőségre, hogy valami piti bosszút álljak rajta azzal, hogy elárulom. Nem akarom elárulni, nem akarok ártani neki, mert... miért is nem?
- ...és mivel fárasszam...? ...és nincs se telefonom, se másom, amivel fényképezni tudnék... - már csak jár a szám. Magától jön az értetlenkedés és az akadályok keresése, mintha ezzel elérhetném, hogy megvonja a vállát és végül azt mondja "Áh, felejtsd el. Hagyjuk. Nem kell semmit tenned. Maradj a biztonságos, szenvedéssel teli kis burkodban."

Úgy tűnik, ez az egyetlen, ami azonnali, gondolkodás nélküli cselekvésre késztet. Természetesen még így is elkések és már csak a földről tudom felvenni a barátomat... a sérült könyvemet, de felkapva magamhoz ölelem, nem törődve azzal, hogy valószínűleg bárkinek - de neki biztosan -, milyen szánalmasnak tűnhetek ettől. Éppen csak nem kezdem el simogatni a borítót, remélve, hogy ezzel eltűnik minden, amit a nagybátyám tett vele.
A kötetet továbbra sem eresztve kezdem végül sorolni az akadályokat. Mindent és bármit, ami eszembe jut. Tudom, hogy reménytelen a helyzet. Megmondta, hogy valójában nincs nemleges válasz. Nem segítség ez, hanem parancs, amit így vagy úgy, de végül úgyis teljesítenem kell.
Minden akadályra, amit felsorolok, azonnal van valami megoldása én pedig már az elsőnél érzem, hogy a rosszullét kerülget ahogy valami zsongani kezd az agyamban. Egy dolog tiltakozni és végül alul maradni. Egy dolog hagyni magam és tűrni. Kikapcsolni. De egy egészen más önként az ölébe mászni vagy elé térdelni... Közben pedig... Miért érzem magam itt és most, előtte olyan megalázottnak? Mintha nem tudnám, tisztában van vele, mit tesz velem Steven, mégis a szájából hallani...
Lényegében most már kapaszkodok a könyvekbe, ahogy aprót bólintok.
- Megoldom - nyögöm ki. Az évek alatt szépen belém lett nevelve, hogy ne csak néma bólintások és fejrázások legyenek. Steven szereti hallani a hangom, még akkor is, ha csak ész nélkül, mint valami gép, ismétlem utána a szavakat, amiket a számba adott.
- Hallgatok - újabb elsuttogott szó, ahogy előkerül a telefon, amiről láthatóan le sem veszem a tekintetem. Lassan emelem a kezem, arra közben figyelve, hogy a könyv attól az ölelésemben maradjon. Az utolsó pillanatig arra számítok, hogy játszi könnyedséggel húzza el előlem, mint ahogy a gonosz emberek kínozzák a kisállatokat. Itt a jutalomfalat, hol a jutalomfalat? Nem kapod meg!
Végül így vagy úgy, de megfogom a telefon alját, viszont nem veszem el tőle, csak várom, hogy elengedje és lényegében a kezembe ejtse.
Minden szava ellenére azért megfordul a fejemben, hogy tényleg elárulhatnám. Itt van előttem a lehetőség. Stevennek végtelen pénze van, befolyása, kapcsolatai. Képes lenne megvédeni még a nagybátyámtól is. Ha akarna. De valójában... fogalmam sincs, megérek-e neki ennyit. Szeretném hinni, hogy igen, de mindent, amim van, erre feltenni?
- Miért gyűlölsz engem ennyire? - bukik ki belőlem a kérdés, ami ki tudja, milyen mélyről szivárgott épp be az agyamba. Tudom, pontosan tudom, nem vagyok abban a helyzetben, hogy kérdezzek, vagy szavam legyen, de... Mit veszíthetek? Megüt, és rám szól, hogy hallgassak? Azt hiszem, kaptam már rosszabbat is.
Nem mintha a válasszal bármi is változna a világomban.

Mozdulatlanul tűröm, hogy újra hozzám érjen, miközben legszívesebben ellökném. Nem csak azért, mert tényleg hozzám ér, hanem dühből is, amiért tönkretette a könyvem. De persze semmi bátorságom a szemébe mondani, mennyire szemét lépés volt az ártatlan regényt bántani és... Nem számít.
Az már sokkal fontosabb, hogy végül kicsúszik egy kérdés. Pedig hagyhatnám menni. Így is túl sokáig maradt és... Hogy is volt a szöveg a fejemben, miszerint nincs veszítenivalóm? Merthogy amint visszakérdez és visszafordul, én már hátrálok is egy lépést. Biztos távolság vagy valami olyasmi. De végül csupán nyitom és csukom a szám, némán, mint valami frissen kifogott hal.
- Csak a szél - mondom csendesen, azonnal visszavonulót fújva. Vajon volt egyáltalán ennél erőteljesebb a hangom a kérdésnél? Lehet, hogy egyszerűen nem voltam elég hangos és azért kérdezett vissza. De az is, hogy nem tetszett neki, amit hallott és itt a lehetőség, hogy kibújjak a kérdéseim következményei alól.
Nem. Nem éri meg kockáztatni. Talán majd egy másik alkalommal.
- ... csak a szél... - ismétlem el újra, szinte már magamat győzködve, hogy tényleg egy árva szót sem szóltam. Alig várom, hogy újra kifelé vegye az irányt és már előre tudom, szabályok ide vagy oda, ma... csak egy kis időre, de csukva lesz az ajtóm.

Csak a szél. Semmi más, csak a szél.
Még akkor is ott állok, mozdulatlanul, amikor már hallom odakint, ahogy a kocsi kereke kapar indulás után. Kell egy kis idő, mire felengedek és ekkor is a könyvem vizsgálom meg közelebbről. Egyetlen ujjal simogatom a cigaretta nyomát, próbálkozom a lehetetlennel, hogy hibátlanná varázsoljam és újra épségben láthassam.
Percek múlva, amikor beismerem, amit bárki tudna, hogy a világ nem így működik, elrejtem a könyvet az egyik polcra, a könyvek mögé, hogy soha, senki ne láthassa. Kétlem, hogy Steven valaha is foglalkozna vele, de ha mégis megpillantaná, nem akarom, hogy magyarázkodnom, hazudnom kelljen, mi égette ki a borítót.
Amúgy sincs már kedvem olvasni és a díványra sem fekszem vissza. Helyette felkuporodok az ágyamra és a telefont kezdem felfedezni. Első dolgom a hívást tesztelni - a rég' kikapcsolt, otthoni számunkat hívom -, de valójában nem lep meg, hogy lehetetlen ilyesmire használni. Aztán elszórakozok a Snake-kel rajta. Az minden telefonon van. Utána elmerülök a fényképezésben. Lövök egy képet a könyveimről. A szobámról. Az ablakomból látható világról.
- Mihez kezdek, ha lemerül? - teszem fel végül magamnak a kérdést, mire úgy dobom a zoknisfiókomba, mintha égetne. Majd kinyitom újra és rá is teszek pár zoknit.
...és várom, hogy teljen az idő. Mire Steven hazaér, már odalent, az előszobában várom. Mosolyogva. Kék, alig gombolt ing - csak lazán, ugye -, és egy fekete nadrág.
- Ne most, Benjamin - ezek az első szavai hozzám. Szóval rossz napja volt. Úgy tol félre, mint egy láb alatt lévő kutyát. Határozottan, de nem durván. Nem mintha nem lépnék magamtól is oldalra. Hosszú napja volt, rossz a kedve, fáradt. Ez most nekem csak... jó.
Ettől függetlenül, ki kell tennem magamért. Mire eljutunk a vacsora végére, önként állok talpra és meg sem várva, hogy elvigyék előlünk a tányérokat, már az ölében ülök. Hívott ő, még ha nem is szavakkal tette.
- Ma szinte dorombolsz... mit szeretnél? - motyogja a nyakamba. Hát persze, hogy feltűnik neki, hogy ennyire azért nem szoktam kezesbárány lenni, még jó napokon sem. Fáradt, nem hülye.
Egy részem azért szurkol, hogy bukjak le, oldjon meg mindent Steven, védjen meg... a másik azért, hogy menjen könnyedén és utána legyen minden újra normális. Az itt megszokott normális egy kis plusz szabadsággal.
- Semmit.
- Ne hazudj nekem.
Nem néz a szemeimbe, a nyakammal van elfoglalva, miközben a kezei már az ing alatt kutatnak, de még így is rávágja, hogy hazudok.
- Elszakadt a nyaklánc, amit tőled kaptam. Véletlen volt. Sajnálom - nem hazudok. Tényleg elszakadt. Viszont eddig nem említettem neki, mert tudom, hogy nem érdekli. Majd vesz másikat.
- Semmi baj... - morogja a bőrömbe. Hátradöntöm a fejem, hogy jobban hozzáférjen és még mocorgok is az ölében egy kicsit. A következő pillanatban már el is tolt magától és a csuklómat szorítva húz maga után, fel az emeletre, a saját hálószobáján keresztül be a királyi fürdőszobájába.
A mosdókagylónál tovább egyelőre nem jutunk. Miközben a tincseim markolja és húzza a fejem, az egészet, amit tesz, végignézhetem a velünk szemben lévő tükörben... milyen szerencsés vagyok. Majd jön a zuhany. És az ágy. Az ő ágya. Ide nagyon ritkán hoz be, talán háromszor ha voltam, mióta nála vagyok. Ez a mai tényleg egy különleges alkalom, vagy egyszerűen elvette az eszét a fáradtság. Hiszen nem durvul, nem okoz felesleges fájdalmat, csak önmagát adja. Vagy valami olyasmit.
Órák telnek el, mire mozdulni merek mellőle. Végig virrasztottam, egy másodpercet sem aludtam, hagytam, hogy hol öleljen, hol álmában olyan erővel szorítsa a csuklóm, mint a legdurvább bilincs tenné. Bármit is álmodik, nem lehet túl kellemes.
Tényleg el fogom árulni? Hiszen most sem szándékosan okoz fájdalmat. Álmodik. Semmi több. Nem bántani akar.
De végül megrázom a fejem és amint enyhül a szorítás, kimászok az ágyból. Hallani vélem, ahogy rekedtes hangon utánam szól "Hova, hova?", de mindezt csak a fejemben hangzik el. Ahogy minden más is a túlműködő agyam szüleménye, miközben pattanásig feszült idegekkel csinálom a fényképeket. Minden apró zajra összerezzenek és megállok a mozdulatban, mintha ettől láthatatlanná válnék, de sosincs ott semmi és senki, aki előtt lebukhatnék.
A telefon végül visszakerül a fiókba, én pedig Steven ágyába. A hátam mutatom neki, próbálom a legkisebb helyet elfoglalni. Pocsékul érzem magam az árulás miatt.

...és másnap sem jobb, amíg várom a nagybátyám odakint ülve a lépcsőn, nem olvasva, csak nézve az elegánst udvart, mint a kutya, aki a gazdáját várja. Zsebemben a telefon, mellkasomban az árulás súlya. Ha rajtam múlik, egyszerűen a nagybátyám kezébe nyomom a készüléket valamelyik rám kényszerített ölelése után és... és vége, ugye?
Csak várnom kell azt az egy-egy nap szabadságom.

Pocsékul érzem magam, de látszólag nyugodtan ülök a lépcsőfokon. Még a tekintetem sem követi a kocsit, ahogy megáll előttem, lényegében keresztülnézek rajta. Csak az egyik kezem szorul ökölbe, ahogy meghallom azt a hangot - persze, azonnal próbálom a másik takarásába rejteni.
Nem mintha számítana, úgyis hamarosan talpon vagyok. Nem akarom megkockáztatni, hogy fölém tornyosuljon, míg én csak ücsörgök itt. Így hát odalépek az ablakhoz és éppen csak bedugva a fejem nyugton maradok.
Hogy ettől miért is lett még rosszabb minden? Mert tudom, pontosan úgy festek, mint a filmekben a nők, akik a stricijük vagy az aktuális kuncsaftjuk kocsijába lesnek be pár szó erejéig... Az árulás érzése, az idegesség és a saját gondolataim még betegebbé tesznek, legalábbis úgy érzem. Pedig valójában nincs semmi bajom.
Nem mintha számítana.
Az egyetlen, aminek akár a legapróbb jelentősége is van, hogy válasz helyett a lehető leggyorsabb mozdulattal előhúzom a telefont a zsebemből. Egy részem szeretné odahajítani, nem törődve azzal, hogyha a földön landol. Pedig szívesen nézném végig, hogy úgy kaparja fel a földről, akár a pedálok közül, mint megalázott gyerek a hozzá vágott aprópénzt... De ezek csak a gondolataim. A valóság az, hogy az üres ülést figyelve két ujjal fogva a készüléket nyújtom oda neki.
- Megoldottam - nyögöm ki végül. Egy részem tudja, hogy itt be is kellene fejeznem, de valami mégis arra késztet, hogy beszéljek tovább. Nem tudom, pontosan miben reménykedek, de...
- Te pedig ma este tudsz is beszélni Stevennel. Vagy fel is hívhatod. Jó kedvében volt, mikor lelépett.
Csak szeretnék túl lenni az egészen. Lezárni. A képek ott vannak. A szabadságom szeretném. Utána pedig elfelejteni mindent, amit tennem kellett. Lehetőleg az aggasztó ténnyel együtt, hogy milyen piszok rossz érzés volt az árulás.

Mindennél jobban szeretném, ha végre eltűnne és egyedül maradhatnék. De attól még jár a szám és azért is rákérdezek, hogy mi lesz a beígért szabadságommal. Na jó, nem ennyire nyíltan, de azért mégis... Nem mondom, meglep, amiért nem valami epés visszavágás érkezik, hanem tényleges, komoly szavak. Egy részem örül neki, hogy ilyen könnyedén megkapom, amiért dolgoztam, ráadásul valami pluszt is, de a másik felem, az erősebb... az, amelyik miatt talán sikerült túlélnem egyáltalán az utóbbi éveket, nem hisz abban, hogy ne lenne csapda.
Valaminek kell lennie.
Csapdának. Átvágásnak. Egy "viccnek", amit talán túl későn vennék csak észre. Bármi és minden, amiért később megüthetem a bokám.
De a telefon repül felém. Puszta szerencsének köszönhető, hogy hirtelen mozdulva sikerül a két tenyerem közé kapnom, éppen a sarkánál fogva.
- Nem akarok én semmit - motyogom az orrom alatt, a telefont vizsgálva, félig rejtve a kocsinak és a kezeimnek köszönhetően. Még mindig, tényleg még most is, arra számítok, hogy elneveti magát és visszaveszi.
De semmi ilyen nem történik. Elhangzik a köszönet és én veszem az adást, hogy lépjek hátrébb. A telefont még gyorsan visszasüllyesztem a zsebembe és ha már ott vagyok, benne is hagyom a kezem.
- Steven félholtra ver ezért, ha megtudja. Ha szerencsém van, csak félholtra... - végig beszélek magamnak. Hiába csendes a hangom, alig hallható, én kiérzek belőle valamiféle kezdeti pánikot. Nem akarok újabb verést. Nem akarok fájdalmat...
Végül, mivel nem történik semmi, visszaindulok, be a házba. El kell rejtenem a készüléket és valami sokkal jobb helyre, mint a zoknisfiók. Valami atombiztos helyre. Minden nagy nyomozó neve végigfut a gondolatim között. Lupin, Holmes, Poirot... próbálom felidézni, ők milyen különböző, furfangos helyeken találtak rá rejtett értékekre... de eléggé leblokkolt az agyam. Talán lesz még időm és addig is, nos, hiába nem tetszik, akkor is maradnak a zoknik.

A gondolataim kusza halmazától zeng az egész fejem, mire a szobámba érek. Pontosabban beesek az ajtón és hiába a lecke, amit vérrel és verejtékkel, nagyon is jól megtanultam, becsukom az ajtót magam mögött. Azzal nyugtatom magam, hogy azonnal kinyitom vissza, amint meglesz a tökéletes rejtekhely. Csak egy perc, esetleg kettő...
- ...vagy három - motyogom a gondolataim végét az orrom alatt, amikor rájövök, hogy találomra húzok ki fiókokat, nyitok szekrényajtót és hagyok úgy.
Muszáj magamra parancsolnom és lenyugodnom, mielőtt a saját magam köré teremtett káosszal csak még inkább ellehetetlenítem magam. Mindezen nem segít, hogy hála a még odakint tett felismerésnek, túl élesen látom magam előtt Steven dühös, villámokat szóró tekintetét. Magamon érzem az ütései után következő égető érzést, mielőtt betörne a tudatomba a fájdalom.
- Nyugalom... nyugalom... - még hinnék is a saját hangomnak, ha nem lenne már a második szavam egy halk nyöszörgés.
Én tényleg... tényleg mindent próbálok megtenni, hogy elűzzem a képzelgéseket. Hiszen egyedül vagyok! Nem történt semmi! A tüdőmbe kényszerítek valamennyi oxigént és próbálom bent is tartani, miközben a meg vagyok róla győződve, hogy a zsebem pillanatokon belül átégeti a készülék.
- Ha kizártál minden lehetségest, akkor bármennyire valószínűtlen, ami maradt, az az... - beszélek végül magam elé, fogalmam sincs, mennyi idő múlva. - ...az igazság helyett, most a nyilvánvaló. Holmes, te zseni vagy...
Ezek után már sikerül összekapnom, vagy inkább összekaparnom magam valamennyire. Az biztos, hogy a kicsit még mindig remegő hangom legalább már nem egyszerű szűkölés.
Innen már pillantok alatt meggyőzöm magam, hogy a legjobb helyen ott lesz a telefon, ahol bárki utoljára keresné. Vagyis a kézzel faragott és festett miniatűr kincsesládában, ami ott virít a könyveim között és süt róla, hogy értéket rejt.
Hiszen Steven sem nézhet olyan őrültnek, hogy a legnyilvánvalóbb helyre rejtenék előle bármit, nem igaz?

Mire Steven hazaér, a telefon régen a kincsesládában pihen, természetesen kikapcsolt állapotban. Túl értékes az akksi ahhoz, mintsem kockáztassak és álltában hagyjam lemerülni. Én pedig az ágyamon hasalok. Van előttem egy könyv, de ha parancsba kapom, sem tudnám megmondani, hogy mi. Nem a Végjáték, az az egy biztos. Mindenesetre próbálok úgy tenni, mintha teljesen elmerültem volna a történetben és észre sem venném, hogy már egy perce ott áll az ajtómban, kényelmesen a félfának dőlve és figyel.
Vajon jó jel, hogy nem szólal meg? Vagy rossz kedvében van és csak arra vár, mikor árulom el magam akár egyetlen rezzenéssel? Vagy...?
Közel vagyok hozzá, hogy újra bepánikoljak. Talán jól is jön, amikor a könyvem mellett landol egy kis üvegcse.
Fájdalomcsillapítók.
Ez most egy jel?
Steven irányába nézek, valahol el mellette és annak ellenére próbálok mindent beleadva elmosolyodni, hogy a gyomrom görcsben áll. A tegnapi simulékonyságom után túl feltűnő lenne, ha ma egy kis kedvességet sem tudnék felé villantani. Még én magam is meglepődök rajta, hogy sikerül felülni az ágyon, törökülésben a közepére, és egy halvány mosolyt kipréselnem.
- ...miért...? - fogom kezembe a kis üveget és úgy vizsgálom, mintha még sosem láttam volna. Tökéletes ok, hogy lesüthessem a tekintetem és eltűnhessen a mosoly.
- Azt hitted, nem tudom, hogy rájársz a nagy fürdőszobában lévő készletre?
- Nem tudtam, hogy nem szabad... Sosem mondtad, hogy ne... Nem akartam...
- Jaj, Benjamin - ráz fejet, szinte már csalódottan. - Ez erősebb, mint ami az elsősegélykészletekben van. Csak jót akarok neked. Ha a jövőben szükséged lenne rá.
- Köszönöm - mi mást is mondhatnék?
- Öltözz ki szépen a vacsorához. Odalent várlak. Rendben?
- Rendben - ismétlem utána jól tanított gyerek módjára.
Fogalmam sincs, hogy örülök-e, amiért nem jött közelebb. Fogalmam sincs, hogy megnyugtat, vagy újult erővel támasztja fel az idegességem, amiért nem csókolt a nyakamba esetleg simított végig a lábamon. Fogalmam sincs, hogy mindez a fájdalomcsillapítóval véletlen-e. Fogalmam sincs, hogy...
Amikor egyedül maradok, egy nagy, reszketeg sóhajjal nyugtatom magam, majd a fürdőszobámba, a tükrös szekrénybe teszem a bogyókat. Egy másodpercig üres tekintettem bámulok, de aztán összekapom magam. Fekete nadrág, vörös ing... sorra veszek mindent, ahogy kell.
Muszáj választ kapnom a sok "fogalmam sincs"-re. Még ha nem is kérdezhetek rá, ha nem is tehetek valójába semmit azért, hogy beton biztos válaszokat kapjak, azt tudom, hogy a vörös megőrjíti. És ha nem lesz durvább ennek köszönhetően, mint általában szokott, akkor... elkönyvelhetem magamban, hogy nem tud semmit és a gyógyszerek a puszta véletlennek köszönetőek.

Hajnal egy van, mire a zuhany alá kerülök. Steven lényegében a helyemre zavart, miután kiélte magát. Én pedig? Állok a forró víz alatt és teljesen őszintén, nyíltan, minden kényszer mellőzve... mosolygok. Semmi, de tényleg az ég világon semmi nem utalt arra, hogy bajban lennék. Minden forgatókönyv szerint zajlott, talán azt leszámítva, hogy az inget letépte és nem hagyta, hogy levegyem. Ennyi baj legyen.
- Nem tud semmiről - mondom magamnak és a nagybátyám megjelenése óta most először engedek fel. Eltűnik az idegesség és elhalványul az árulás kesernyés íze is a számban. Soha többet nem teszek ilyet vele. Vagyis magammal. Bármit is akarjon a nagybátyám. Első és utolsó volt.
Újabb egy órát pazarolok el a víz alatt és csak nagyjából megtörölközve dőlök be az ágyamba. Ezután kezdődik az ébren forgolódás. Lehet, hogy már nem a zsebem égeti a telefon, de az agyamban itt pörög. Bárkit felhívhatok vele!
De mégis kit keresnék?
A halottaknál nincs telefon. Rajtuk kívül pedig... szánalmas vagy sem, egyetlen telefonszámot tudok fejből. Vagyis kettőt. A első barátnőmét és... Ma már nem vagyok benne biztos, hogy jól emlékszem a másik számra.
Mégis kimászok az ágyból, magamra kapok egy kinyúlt pólót és egyetlen pisszenés nélkül kinyitom a kincsesládám. Vissza az ágyba. Takaró a fejemre. És bekapcsolom, miközben magamban imádkozok, hogy semmi üdvözlő dallam ne törje meg az éjszakai csendet.
Hamarosan már a beállításokat böngészem, keresem az opciót, hogy kikapcsolhassam a saját szám küldését hívásnál, majd mikor megtaláltam elkezdem bepötyögni a számokat. Először lekérem a számlát - nem a legnagyobb összeg -, majd a tényleges telefonszám következik. Szinte már hallani vélem a sablonszöveget, miszerint "A hívott számon előfizető nem kapcsolható". De kicsöng. És csörög.
- Melyik barom szórakozik hajnal fél háromkor?!
Nem tudok megszólalni. Ez az a szám? Ez lenne Paul mobilja? Sem a hang, sem a stílus még csak nem is hasonlít.
- Paul...?
- Hogy kicsoda? Ki a fene vagy?
- Én... én...
- Nézd, öcsi. Szórakozz mással, jó? Különben a beleidnél fogva akasztalak fel!
Talán nem is baj, hogy kinyomja a telefont. Így is értékes perceket pazaroltam el egy ismeretlenre az amúgy is szűkös keretből.
Bárhogy agyalok, nem tudom eldönteni, hogy én emlékszem rosszul a telefonszámra, vagy Paul nemes egyszerűséggel lecserélte a telefonját a számmal együtt. Valószínűleg sosem tudom meg.
Ahogy talán azt sem, mire lesz hasznos nekem, hogy van egy működő mobilom.