A rohadt macska fél éjszaka ébren tartott és attól, hogy vagy egy tucat alkalommal elképzeltem, hogyan kapom el és tekerem ki azt a szőrös kis nyakát, még nem maradt nyugton. Bármennyire is szeretném megvalósítani ezt az álmot, nem tehetem, legalábbis még egy kis ideig nem. Muszáj látnia Davisnek, hogy gondját viselem a kis szörnyetegnek és irtózatosan hálás vagyok neki, amiért gondolt rám. A kellemes munkakapcsolatok fenntartása mindennél lényegesebb.
Úgy egy hónap múlva már előadhatom a történetet, hogy szerencsétlen macska meglépett és hiába vártam haza, nem bukkant fel újra. Előadhatom a meggyötört gazdát, miközben magamban mosolygok a tudatnak hála, hogy Lewis kihajította valahol a tetemet, miután a saját két kezemmel szorítottam ki a szuszt belőle.
Ha valamiért megéri bemocskolni az ingujjam ugye...
De addig ki kell bírnom, megbíznom valakit, hogy kényeztesse a dögöt és minél távolabb tartanom magam tőle, hogy az allergiám elviselhető szintre csökkenjen. Nem mintha egyelőre ez be akarna következni. Az egyetlen vigaszom így egy alvásmentesen, tüsszögéssel töltött éjszaka és a kurva riasztók miatt tombolással telt hajnal után, hogy Benjamint az öklömmel ébreszthetem.
Nem őt ütöm, nem vagyok én olyan kegyetlen szörnyeteg! Csupán az ajtófélfán dübben kétszer a kezem, mielőtt belépnék. A kisebb káosz, ami fogad azonnal grimaszt rajzol az arcomra, de ez még nem ok arra, hogy felhúzzam magam. Az már majdnem, amikor a fürdőszobában sem látom, a gyógyszeres üvegcse tetejét viszont igen. Az pedig mindent kizáróan elegendő, amikor a nevét elüvöltve is az egyetlen válasz, egy odalent eltörő pohár, amit valamelyik kétbalkezes takarító ejthetett el ijedtében.
- Benjamin! Ha nem vagy előttem fél percen belül, nem leszünk jóban! - és még milyen szépen fogalmazok! Igazán büszke vagyok magamra, hogy miközben a házban keresztülzeng a hangom, nem káromkodok.
Érzem, hogy minden eltelt másodperccel egy újabb ér kezd lüktetni a halántékomnál. De senki nem jelenik meg. Ha odakint lenne, az embereim már berángatták volna.
- Lewis! - kiáltom el magam újra kilépve a szobából, az emeleti korlátot markolva.
Éppen van időm, hogy beszívjam a levegőt, készülve arra, hogy még egyszer elkiáltsam magam, mire megjelenik a kopasz fej a lépcső alján.
- Hol van a fiú?
- Nem tudom, uram.
- Mi az, hogy nem tudod?!
- Nincs odakint.
- Akkor ne velem cseveréssz, mint valami kiscserkész, hanem takarodj és keresd meg!
Öt percen belül az egész ház felbolydul, mint valami megzavart hangyaboly. Feketébe öltözött emberek rohannak egyik helyiségből a másikba, miközben én mozdulatlanul állok a korlátnál és az utolsó idegszálam is pattanásig feszül. Amikor pedig fél óra elteltével Lewis biztosra állítja, Benjamin nincs a birtokon, már vörösödő fejjel küldöm egy újabb ellenőrző körre.
Akkor is, ha tudom, nem fognak semmit találni.
De ez elég időt ad, hogy visszalépjek a fiú szobájába és gondolkodjak. Hiába a fájdalomcsillapítós kupak, biztos vagyok benne, hogy nem tömte magát tele gyógyszerrel. Annál okosabb. Jobban beletörődött már a sorsában, mintsem így akarjon szabadulni. No meg amúgy is, ha ez történt volna, itt lenne a rohadt lábaim előtt!
Talán bevett még egyet esetleg kettőt, de akkora fájdalmai nem lehettek, hogy indokolt legyen. Ha ennek ellenére mégis megtette... félig-meddig tudatosan, de megléphetett. Abban biztos vagyok, hogy nem volt teljesen észnél. Nem lehetett! Máskülönben nyugton maradt volna és nem kockáztatja a haragom. Tudja, hogyha egy ilyen után elkapom, addig ütöm, amíg könyörögni képes és el nem veszíti az eszméletét.
De azt is tudnia kellett, hogy valójában bármilyen kifogás túl gyenge lábakon áll ahhoz, hogy érdekeljen. Ha bosszúságot okoz vagy nem úgy viselkedik, ahogy elvárom, az nagyon fájni fog neki. A tegnap éjszakai ajtós mutatványa után pedig... az ajtó! Akkor még odabent volt. Emlékszem a hangjára.
- A riasztók...
Nem volt tiszta a feje, megrémülhetett a hangtól és a káoszban egyszerűen kisétálhatott. Akár a kapun is! Az embereim fele repülni fog a hibáért és örüljenek, ha ennyivel megússzák!
Csak előbb legyen meg a fiú. Így vagy úgy.

Egy óra elteltével a híreket böngészem. Egyik reggeli lapot bújom a másik után. Keresek bármi feltűnőt és képzeletben próbálom nem a pokolba kívánni azt a rohadt dögöt. Hogy tüsszöghetek még úgy is, hogy az a kurva macska az emeleten van bezárva egy üres szobába?!
Már az utolsó híreknél járok, de egy sorban sem említenek félig magán kívül lévő, céltalanul bolyongó fiút. Senkit, aki esetleg besétált volna egy ügyeletre vagy kikötött volna egy kertvárosi háznál, ahol semmi keresnivalója.
Jöjjön a B terv.
Először is futok egy kört a kórházakkal - ezt teszik az aggódó szülők is, mikor egy átbulizott éjszaka után nem ér haza a kicsi hercegük vagy hercegnőjük, nem igaz? Körülírom Benjamint, elmondom, hogy valószínűleg bevett valamit, mert már hajnalban sem volt tiszta a hangja, amikor utoljára felhívott. Kifogástalanul játszom a felelősségteljes rokont. De nincs náluk egyetlen John Doe sem vagy senki olyan, akire illene a leírás.
Szóval ez is zsákutca, az idő pedig telik.
Egyre feszültebb vagyok. Mi van, ha volt annyi esze és egyenesen a rendőrségre sétált be? Egyszer már kihívta őket. Egyszer már megpróbálta elmondani az üres fejű egyenruhásoknak, hogy mi történik. Ha pedig ez a helyzet... nem tennék bele a hírekbe. Úgy csörgetem fel a kapitányságról egy jóbarátom, mintha péntek esti iszogatásra akarnám elhívni. Elmondom, hogy az egyik szeretőm fia meglépett a pénzemmel. Talán bevitte az egyik járőrük. Talán magától sétált be, félve a lopás következményeitől és inkább feladta magát.
Biztosít róla, hogy ami ehhez hasonló aktív esetük van, az már hónapok óta folyik. De felveti, hogy következő alkalommal, ha valami megbízhatóbb, fizetős szolgáltatást vennék igénybe egy elhasznált ex-feleség helyett, neki is fizethetnék valakit, mert a rendőri bér nem a legmagasabb.
Hát persze. Ezer örömmel. Együtt nevetünk, megköszönöm a segítségét és miután tisztázzuk, hogy egyelőre kivárnék és nem szeretnék feljelentést tenni, rányomom a telefont.

Tényleg kivárok. Megvárom az első nap végét.
Ha nem vitték be a fiút a kórházba, és a rendőrségen nincs nyoma, még odakint lesz valahol. Ha kitisztul a feje, visszajön. Hova máshova menne? Vérrel és verejtékkel véstem bele abba a kemény fejébe, hogy semmije és senkije nincs rajtam kívül. Meg fog dögleni odakint, egyedül! Szóval igen... jól és erősen neveltem, tudja, hol van a helye és vissza fog jönni hozzám. Addig is intézem, amit kell és tudok. Mint például, hogy behívom minden biztonsági emberem, és parancsba adom, tartsák szemmel a környéket és megállás nélkül járják nemcsak a birtokot, de a teljes kerületet. Olyan nyüzsgés van, mintha háborúra készülnénk. Mindenki idegzete pattanásig feszült, de főleg az enyém.
De várok. Harminchat órát várok, ha onnan számolom az eltűnését, amikor utoljára hallottam azt az remegő, félelemmel telt hangját. Minden alkalommal, amikor nyílik az ajtó és Lewis belép, azt várom, hogy azoknál a göndör tincseknél fogva rángatja elém a fiút. Elképzelem, hogy Benjamint hátbavágja, a fiú térdre esik és ezúttal az sem bosszantana, hogy talán Lewis is lekevert neki egy hatalmasat, csupán, hogy éreztesse a tettei súlyát. A törődést. Mindent, amit az egész csapat kapott tőlem az ő önző kis húzása miatt.
Merthogy egy pillanatig sem vagyok kíméletes senkivel, aki nekem dolgozik. Két tüsszentés között - kurva macska! - üvöltök, amiért útban vannak. Üvöltök a kurva virágok miatt. Üvöltök a legkisebb tiszteletlenség miatt.

Mire harminchat óra elteltével adok magamnak tíz percet, szinte beleroskadok a dolgozószobámban lévő bőrszékbe. Elég volt a várakozásból. Ha halott, már előkerült volna. Ha él és képes rá, már visszajött volna.
- Perkins! Drága barátom! - csak úgy csöpög a kiabálástól rekedt hangomból a gúny, de most nincs erőm palástolni és valójában nem is igazán akarom. Az a lényeg, hogy fogadta a hívást és már mondom is a magamét.
- Van egy kurva nagy gondod, amit sürgősen meg kell oldanod. Azt akarom, hogy legyél itt, mire elolvad a jégkocka a neked kitöltött két ujjnyi Johnnie Walker-ban.
Kár lenne belé a drágább ital, de attól még nem hazudok. Kap egy keveset, ha ideér időben. Ha nem, akkor az övét is én húzom le a már magamnak kitöltött The Devil’s Keep mellé.
Persze meg tudnánk beszélni a hívás alatt. Nem lenne köteles ugrani, mert én azt mondom. Okosan kerülgetve a szavakat, gond nélkül telefontéma lehet ez is, miközben az italom kortyolgatom.
De azt akarom, hogy előttem álljon. Akkor is, ha a rosszullét kerülget a pofáján elterülő vigyortól. ...és még én vagyok szörnyeteg, ugye?

Hallom a hangján a vigyort, amint szóra nyitja azt a mocskos száját és fogadni mernék, hogy csillan mellé valami azokban a rókaszerű szemekben. Vajon már számolja is az újabb köteg pénzt, amit szerinte hamarosan a mancsaiba nyomok vagy türtőzteti magát?
Egy részem azt kívánja, bárcsak számolhatná! Mennyivel egyszerűbb lenne egy új, kifacsart... óhajt vágni elé és várni, hogy ugorjon, mint a nyúl, amikor a pisze orra lehetőséget sejt. Csakhogy míg a nyúlé sokszor a föld alatti zöldséget szagolja ki, az én drága barátomé a zsebek mélyén lapuló pénzt.
Amitől valójában ő éppen elesni készül.
Még csak arra sem méltatom épp, hogy válaszoljak a kérdésére, miszerint újabb óhajom lenne. Egészen máshol akadok meg, úgy, mintha homokot szórt volna az agyam fogaskerekei közé. Azon a bizonyos ponton, amivel szinte sérti a büszkeségem.
- Komolyan azt képzeled rólam, nem tudom kezelni a fiút? Felhívlak pusztán azért, hogy tedd helyre, mert felidegesített? Esetleg elküldöm hozzád egy hosszúvégére, nyaralni?
Túl hamar pattan el bennem az a bizonyos húr az utóbbi harminchat órának köszönhetően, én is tisztában vagyok vele. Mégis megtartom az átlagos hangerőt és nem kiabálva teszem fel a kérdéseim, pusztán azon okból kifolyólag, mert anélkül is szét akar robbanni a fejem, hogy a saját hangom hasogatná ráadásnak.
- Úgy döntött, sétál egyet, kiélvezi a tinédzser éveit. Most pedig nagyon úgy fest, túlzottan szétcsapta magát és nem talál haza - szinte végszóra eresztek ki egy frusztrált, de fáradt sóhajt, majd nem mintha segítene, de az ujjamon lévő pecsétgyűrűvel megkocogtatom a poharam szélét.
Csupán egy másodperc erejéig hagyom, hogy a figyelmem elkalandozzon, miközben a tekintetem a szögletes kristálypohár külső oldalán gyöngyöző páracseppek útját követi. Mindez alapján a mai még egy kellemes nap is lehetne.
Ha nem lenne gondom Benjaminnal.
Ha nem lenne a kurva macska.
...és ha nem rondítana bele az egészbe a telefonon keresztül hozzám is elérő erotikus nyögések undorító hangja.
Érdekelnie kellene, hogy talán félbeszakítottam szánalmas kis élete egyik élvezhető percét? Talán. De ha éppen dolgozik és onnan jönnek a hangok, biztosan hidegen hagy. Többet fizetek én neki, mint amit hónapok alatt megkeres a kis filmjeivel.
A saját, privát felvételeim ízlésesebbek és főleg élvezetesebbek...

Nézzenek oda! Valaki képes komolyan venni a helyzetet, miután eljutott a csökött agyáig, mit jelentenek a szavaim! Ezúttal elégedettséggel tölt el az elnémuló telefonom, amit hamarosan szépen az asztallap széléhez igazítva teszek le, helyére pedig az áthűlt pohár kerül a bal halántékomhoz.
Egy perc nyugalmat igazán megérdemlek, nem igaz? Egyetlen percet, amíg csukott szemmel várom, hogy a hűsítő érzés átjárjon, reménykedve, hogy amikor újra ránézek a világra, nem hasít keresztül fájdalom a koponyámon.
Most már amúgy is leereszthetek. Nincs más dolgom, mindössze kivárni, amíg Perkins ideér és csettintésre - pénz csörgésre - minden gondom megoldja. Előkeríti Benjamint, nekem pedig mást sem kell tennem, hogyha élve rángatja vissza, mint egy kicsit érthetőbb nyelven megfogalmaznom a fiúnak, miért van ő itt nagyon jó helyen.
Pusztán azért fog ordítani a fájdalomtól, amíg el nem ájul, hogy biztosan átérezze, mekkora fejfájást okozott. Azt is meg fogja bánni, hogy lélegzik... amire lehetséges, hogy amúgy is alig lesz képes az első pár hétben.
Végtelennek tűnő perceket álmodozok arról, mi mindent tehetek még vele és mivel lephetem meg, amikor újra a kezeim között lesz. Egyik-másikra el is mosolyodok, de nem tart örökké a hirtelen jött jókedv. Alig piszkálja a fülemben megbúvó szőrszálakat a tompa, nyávogó hang, úgy pattannak ki a szemeim, mintha egy karnyújtásnyi távolságban lenne az a dög.
- Mit mondtam arról, hogy a létezéséről sem akarok tudni annak a kibaszott macskának?! Hallgattasd már el!
Alig veszek levegőt, hogy folytassam, már meg is jelenik egy kopasz fej az ajtómban, kezében a grabancánál tartott döggel.
- Úgy érti uram, hogy öljem meg?
- Nem, te szerencsétlen! - üvöltök rá, amit azonnal tüsszögés követ. - Anélkül kussoltasd el, hogy kicsavarnád a nyakát! Találd fel magad!
- Igenis! - akkorát bólint, hogy majd' leesik a feje.
Féltenéd a nyakad ahelyett, hogy itt bólogatsz! Szavak az isten szerelmére!
- Egy tucat töketlen balfasszal vagyok körülvéve! - morgom az orrom alatt, de elég hangosan ahhoz, hogy bárki hallja, aki az emeleten tartózkodik.
...és mintegy a végszóra megjelenik Perkins is. Amint meglátom a képét egy könnyed mozdulattal csúsztatom az asztal hozzá közelebb eső széle felé a neki kitöltött italt, ahogy a vendéglátás szabályai megkövetelik. Úriemberek lennénk, vagy mifene. Legalábbis én biztosan.
Az teljes mértékben az ő hibája, hogy közben elolvadt a jég és most már nem több a pohárban lötyögő Johnnie Walker egy felvizezett italnál.
- Volt egy apró nézeteltérésünk két nappal ezelőtt. Akkor este kapott egy kis fájdalomcsillapítót, hogy könnyebben vészelje át a viselkedése következményeit. Valószínűleg nem volt teljesen tiszta a feje - egy pillanatra elhallgatok, a saját italomba kortyolok és emlékeztetem magam, hogy ez az utolsó lépés. Innentől tényleg nem az én fejem fog fájni a fiú miatt.
- Hajnalba még a helyén volt, amikor emlékeztettem pár szabályra, ami érvényben van itt, a házamban. A rohadt ágyában remegett, amikor rászóltam! Azelőtt, hogy az egész ház felbolydult, mert megszólalt az egyik riasztó. Gondolom akkor lépett meg - fejezem be ennyivel, bár el nem hallgatok, hiszen van még valami, amit feltétlen hozzá kell tennem.
- Minél hamarabb hozod vissza hozzám, kifogástalan állapotban, annál több bónuszt kapsz a havi fizetséged mellé.

Meg sem rezzen a tekintetem, ahogy megkocogtatja a poharat. Pontosan tudom, mit akar, de ezt a játékot nem egészen így játsszák. Az én házamban legalábbis. Elkortyolhat egy újabb adagot, amint újra a birtok falain belül van a fiú, addig viszont kénytelen azt a szart inni, amit szerez magának valami sarki lebujból.
- A biztonsági főnököm megmutatja neked a felvételeket és szintén az ő társaságában azzal beszélsz, akivel akarsz - bólintok rá teljesen készségesen, miközben az arcát vizsgálom. Remélem, azt ő sem gondolta, hogy minden felügyelet nélkül hagyom bóklászni az otthonomban vagy csereszéni az embereimmel.
Az tény, hogy mint most is, úgy érzem, egy rakás idiótával vagyok körülvéve, de attól még tudják, hogy tartsák a szájukat, ha arra kerül a sor. Nem fognak fecsegni olyasmiről, aminek nincs köze a történtekhez. Már csak azért sem, mert ami túl kényes, az nem jut még az ő fülükbe sem.
- Tudnék róla, ha bármit tervezett volna - közlöm magabiztosan. Komolyan megfordul a fejében, hogy nem idomítottam tökéletes a fiút? Biztos vagyok benne, hogy a gyógyszer kavarta meg a makacs kis elméjét és nem volt semmiféle gondosan előkészített szökési terve.
- Ismered a járást az emeleten és a szobájában? - kérdezek rá, de egy kis, teljesen szándékos késéssel már tolom is hátra a bőrszéket. Eszembe sincs hagyni, hogy egyedül kutakodjon. A fiú szobája a birodalmam egy olyan szeglete, ami kizárólag az enyém és figyelek rá, hogy személyesen felügyeljem.
Majd ha ott végzett, mehet cseverészni és felvételeket bámulni Lewis társaságában. Addig viszont kénytelen lesz elviselni a társaságom. Amíg ő bent kutat, én addig letáborozok az ajtóban, lényegében elállva a kijáratot.

Ez a fiú nem lázadozik, nem úgy, mint más, átlagos gyerekek. Kellően megtörtem hozzá, hogy eszébe se jusson, lenne esélye. Nem létezik olyan hely a kerek világon, ahova nem ér el a kezem így vagy úgy. Ha pedig egy ilyen lépése után mar belé a karmom, az maradandó lesz.
Fogadok, hogy most is vagy halott, vagy odakint remeg egy sikátorban, várva, hogy megtaláljam és hazakerüljön oda, ahova tartozik.
Kizárólag ez az egy számít. Hogy újra a kezeim között legyen az a csinos kis nyaka a láncával együtt. Ha pedig ehhez az kell, hogy Perkinst felügyeljem, amíg átkutatja a fiú szobáját, hát legyen. Ez cseppnyi ár a hatalmas tengerben és én hajlandó vagyok megfizetni.
Egy könnyed mozdulattal lépek is előre és megyek, míg elérjük az ezúttal is nyitott ajtót, majd ott megállva engedem útjára, mint egy kutyát.
Menj csak, te veszett dög, szimatolj, kutass, találd meg! Legalább ma legyen valami értelme a létezésednek és annak, hogy rontod a levegőt!
De a percek telnek és az eleinte még érdeklődő tekintetem kezd unottá, majd frusztrálttá válni. Amikor elkezdi a könyveket átlapozni, két ujjam a halántékomra kerül és lassan masszírozni kezdem. Lassan visszatér a lüktető fejfájás, hogy rohadjon meg! Vagy csak Perkins olcsó bűze irritál, ami megfertőzi a birodalmam...
Az összes kötetet át fogja nézni és itt tölteni az egész hetet? Olvasni nem szeretné őket? Lehet, hogy Benjamin levelet írt valamelyikbe a nyamvadt, már a földben is elrohadt szüleihez!
Nem. Azt nem tenné. Viszont ott van valahol a füzet, amibe firkálni szokott. Az amiről annyiszor meggyőztem már, hogy bízzon bennem és adja a kezembe. Nem lesem ki belőle a titkait. Hát úgy ismer?
Vajon hol tárolja? Lenne olyan bolond, hogy mégis írt bele bármi, számomra is hasznosat?
- Semmi kirívó nem történt - felelem a szórengetegre, még ha kezd is irritálni, hogy ezúttal más vezeti a beszélgetést és faggatózik. De ez most az a helyzet, amikor ezt le kell nyelnem, főleg, ha azt akarom, hogy innentől az ő baja legyen a fiú.
- Az embereim megbízhatóak. A személyzet pedig még ha korlátolt is, vannak eszközök, akiből még egy birka is ért. De majd te beszélsz velük, nem igaz? Megoldod az ellenőrzésüket - sugallom teljes magabiztossággal, bár érezhetően egyre romló hangulattal. Kis híja, hogy tikkelni nem kezd a szemem a kuplerájtól, amit maga után hagy. Bárhova lép, bármihez nyúl, követi a felfordulás.
Mint egy patkány, aki feltúrja a szemetet és mindent összepiszkol a mocskos kis mancsával...
- Mérjem le neked grammra pontosan, mennyit nyelettettem le vele?! - csattanok fel, de egy frusztrált sóhaj után megkapja a válaszát.
- Annyit kapott, hogy elkábuljon és ne legyen vele több gondom. Hajnal három után valamivel szólalt meg a riasztó. Akkor sem volt még tiszta a hangja, de a belevert ösztönök már dolgoztak. Tudta, hogy bajban lesz, mert... - egészen belelendülök a magyarázatba. Addig sem ő kérdez, de a szavaim félbeszakítja a csörömpölés.
- A kurva életbe, Perkins! Az a lámpa többet ér, mint több havi bevételed! Tudod te, mennyibe mérik a carrarai márványt?! Az egyedi tervezésről és a dizájnhoz felhasznált kristályokról nem is beszélve! - üvöltök rá, ösztönösen beljebb lépve a szobába.
Mennyire szeretném úgy befejezni a kifakadást, hogy centikről ordítok a képébe! De visszafogom magam. Nem mintha a pénz számítana, sokkal inkább a tény dühít, hogy a csökönyös agya fel sem tudja fogni, mennyit ér egy ilyen berendezési tárgy, ő pedig letudja egy "hoppábocs"-csal!
Ezek után már a legkisebb mértékben sem hoz elégedettséget, amikor kimondja, amit általános esetben annyira szeretek hallani. Igazam volt. Persze, hogy igazam volt!
Oldalt is állok az ajtóhoz képest, szavak nélkül, de félreértést nem tűrve jelezve, hogy szabad neki kijönni a szobából, mielőtt még több bajt okozna.

Ennek sem tanította meg senki, hogy mikor kell csendben maradni! Rezzenéstelenül táncol tovább az idegeimen. Az egyetlen szerencséje, hogy a szavai mellé nem villant rám még abból a tenyérbemászó vigyorából is, mert akkor biztosan megütném. A kezeim így is ökölben vannak és szinte már az ujjaimban érzem a jóleső zsibbadtságot, ami egy-egy jól bekalibrált ütést követően érkezik.
De mindez a képzeletem játéka, valójában csak üvöltök a füle mellett, ahogy elsétál előttem.
- Talán kurva gyorsan vegyél vissza az arcodból! Ha nem járatod állandóan a pofád, talán, hallani fogd a pénzem csörgését és ez talán emlékeztet rá, hogy viselkedj, amíg az én házamban vagy! - remélem, belecseng a füle a hangerőbe és ezt követően már én is képes leszek a csábító lehetőségtől megszabadulni, hogy előle viszont elzárjam az oxigén útját.
De még képes beszélni és ki is használja, hogy követelőzzön. Előbbi nem zavar annyira és alapjáraton az utóbbival sem lenne baj, ha nem a féktelen kapzsiság beszélne belőle. Mindaz úgy, hogy közben olyasmit emleget, "...ha minden jól megy...".
Így akar pénzt?
- Több, mint három havi pénzt akarsz?! Mikor neked is egy tucat nyomós érved van arra, hogy záros határidőn belül a helyén legyen? Nevetséges! - vetem oda megjátszott szórakozottsággal.
- Maradjunk abban, hogy kapsz tízet a fáradozásaidért és azért, hogy fedezzem a kiadásaid. Ha pedig végül elégedett leszek a gyorsaságoddal, diszkrécióddal - leírok pár kört a levegőben a fejem mellett, teljesen lazán, a csuklóm mozgatva, majd befejezem a mondatot - és azzal, hogy milyen ügyesen tanulod meg tartani a pofád a házamban, tárgyalunk.

Gond nélkül le tudnám számolni a húszat is, ha muszáj lenne, de eszemben sincs megtenni. Valakinek vissza kell fognia még őt is és tekintve, hogy más nem nagyon teszi meg, majd leszek én az. Ezer örömmel faragok le az igényeiből és rendes viselkedésre nevelem, amíg nálam rontja a levegőt.
- Tíz, plusz kiadás, amíg az indokolt. Azért nem fizetek, ha keresés közben megszomjazol és csapvíz helyett egy üveg Eternal-t innál - nem mintha nem lennék benne biztos, hogy kimagyarázná, miért volt életbevágóan fontos, hogy úgy költekezzen, mint egy úr. De nem árt elejét venni a dolgoknak, amennyire lehetséges.
Viszonylag elégedett is vagyok a megállapodásunkat tekintve és már ettől érzem, hogy elviselhetőbbé válik a fejfájásom és a halántékomnál futó ér sem lüktet olyan veszettül. A helyzeten pedig újabb fokot javít a biztosíték, amit kapok. Már majdnem elmosolyodok, de valójában még a szemeim sem hagyom felcsillanni.
- Kettőt. Fiatalabbat - ismétlem utána csendesen, megfontoltan. Talán egy röpke másodpercre még az is megfordul a fejemben, hogy Benjamintól függetlenül is kibérelhetnék valami fiatalabbat. Szórakoztató lenne a kettő, de beérem eggyel is.
Én sem vagyok már harminc...
Vajon mennyire lenne szembetűnő a különbség aközött, ahogy Benjamin viselkedett eleinte és mondjuk egy... tizennégy éves fiú reakcióját nézve? Vagy legyen tizenkettő? Csupán egy hosszúhétvégére, kizárólag azért, hogy lássam, mennyit tudok elérni pár nap alatt és mennyit jelent az a pár év.
- Erről mindenképp tárgyaljunk a jövőben. Emlékeztess rá - jegyzem meg végül és itt már választ sem várva megindulok visszafelé, egyenesen a lépcsőig, aminek a tetején megállok.
El sem kell kiáltanom magam, Lewis elemi ösztönöknek engedve jelenik meg a szemeim előtt és áll a legalsó lépcsőfokról néz fel rám.
- Mr. Perskins azért van itt, hogy hazahozza a fiút, ha már ti képtelenek voltatok idebent tartani. Kísérd végig a birtokon, engedd, hogy nézelődjön, beszéljen, akivel akar és akivel indokolt - tartok egy pillanatnyi szünetet, megvárom, hogy azok a szinte fekete szemek értelemmel teljenek meg, jelezve, hogy tudja, milyen korlátokat kell felállítania a vendégünknek.
- Aztán segíts neki, hogy könnyedén eligazodjon annak az estének felvételi között. Ha pedig bármi nem világos, szólsz, érthető? - válaszul azonnal elhangzik az "igen, uram", mire Perkinshez fordulok.
- Ha végeztél az itteni kis kutatásoddal, keress meg a fejleményekkel, aztán megkapod a pénzed, hogy visszahozd. Holnapra, ahogy említetted - és ezzel részemről lezárva a beszélgetés.
Innentől az övé a terep és a kellemetlen helyzet okozta fejfájásom is.

Tíz rongy, plusz kiadás.
A gondolataim közé olyan könnyedén érkezik meg a Perkins által használt kifejezés, miközben elfordulok tőlük, mint ahogy vinnyogó gyerek veszi át társaitól a legrosszabb szokásokat. Nem mintha ne tudnám kifizetni az összeget vagy akár egy apró bökkenőt is okozna a nem tervezett kiadás. Sokkal inkább bosszant a tény, hogy hiába tömöm annak a semmirekellőnek a zsebét, így is várnom kell. Sőt, beülnöm az irodámba és hagynom, hogy a mocskos cipőjével bejárjon és a még mocskosabb kezeivel összefogdosson nálam mindent!
Már előre látom, hogy holnap egy kisebb hadsereg fog nálam takarítani és még a plafont is kiskefével súrolják át, amíg teljesen elégedett nem leszek a munkájukkal. Elvárom, hogy megszabadítsanak a fertő minden nyomától.
Hagyom-e, hogy Benjamin nyomát is eltüntessék? Elégetve a ruhákat, könyveket és mindent, ami hozzá tartozik, pusztán biztonsági okokból?
Lehetséges.
Első lépésként pro és kontra érveket sorakoztatok egymás mellé, közben, már kényelmesen ülve a székemben, újabb kortyot engedve meg magamnak a különleges whiskeymből. Mire pedig a pohár kényelmes tempóban kiürül, döntésre jutok: égessenek fel mindent, ami a birtokon belül a fiú létezését bizonyítja.
Ha élve kerül elő és meg tud győzni arról, hogy többet érdemel, mint egy matrac az üres szobában, amin meghúzhatja magát, lehet szó arról, hogy újra belakja a helyet. Kezdetnek mindössze meg kell győznie róla, hogy egyáltalán egy lepedőt adjak neki, hogy eltakarhassa a meztelen testét előlem.
Ha pedig mégsem remeg többé a szemeim előtt... nos, akkor az erdőben lévő emlékek elegendők lesznek ahhoz, hogy jól érezzem magam, amíg valaki újat kapok.
No de, két lépés vissza. Tízezer dollár és az esetleges kiadások.
Még egyszer ellenőrizve a kristálypohár ürességét - újfent eligazítva a poháralátétet - talpra állok és a bejárat melletti polcrendszerhez lépek. Ráérősen megsimítok pár ott pihenő ereklyét, hogy végül az egyik felső négyszögből, egy szarvasról készült kisebb szobrot arrébb is tegyek.
Ott van a széfem, beleépítve a vastag fába. Kissé körülményes az egyszerre mechanikus és chipes zárhoz nyomnom a pecsétgyűrűm, tekintve, hogy nem a polc falába, hanem a felső részébe van építve, de ez a cél. Egy esetleges betörőnek sincs annyi sütnivalója, hogy bárminek a plafonját vizsgálja. Képek, festmények, kandallók, könyvek, mind átlátszó. De ki gondolkodik fejjel-lefelé?
Én.
A bent lévő kincsek közül kiszámolom a tízezret, kézpénzben meg kétezer ráadást, kezdetnek. Egy fém pénzcsipesszel összefogom az összeget és mindent zárva, visszarendezve az íróasztalom fiókjába rejtem.
Utána megejtek pár telefont, újabb híreket böngészek és próbálom az egész őrületet kizárni, hogy a munkával se maradjak le jobban.
- Remélem, fontos! - a hangom, a kopogást követően szinte belehasít az iroda csendjébe, de a fejem egész lassan emelem fel.
Jöjjön, ha megzavart, mert ennél többet nem fog kapni. Persze az érdeklődő tekintetem még csatlakozik az előbbiekhez, amikor meglátom, ki zavart meg.
- Jó hírek, igaz? - amíg meg nem bizonyosodok róla, hogy valami pozitívummal sikerült a drága barátomnak előállnia, még hellyel sem kínálom, az órákkal korábban kitöltött itala folytatásáról pedig nem is álmodhat. Remélem, ezzel ő is tisztában van.

Meglepő erővel tör rám a késztetés, hogy akár egyetlen, lopott másodperig elmerengjek azon, mennyi, de mennyi alkalommal markoltam azokat az emlegetett sötét fürtöket!
Az ember viszont - és mind közül főleg én! - azért került az evolúció csúcsára, mert ha úgy akarja, gátat tud szabadni a vágyainak és ösztöneinek, vagyis az átfutó gondolatnál tovább nem is lubickolok a kellemes emlékeim tengerében.
- Elég a mellébeszélésből, Perkins! A lényeget! Nem érdekel, hogy az utcán kéregető szempontjából jó vagy rossz a hír - vágok közbe feszülten és bárhogy sompolyog, én aztán nem kínálom hellyel, amíg nem leszek elégedett azzal, amit közölni akar.
Az pedig, hogy a birtokom biztonsági rendszerét kritizálja - ezúttal nem számít, hogy jogosan-e -, nem igazán segíti hozzá, hogy előássa a mélyre temetett vendégszeretetem. Természetesen ettől még valaki nagyon meg fogja ütni a bokáját a vakfolt miatt, de az ezúttal nem a hírhozó lesz.
Különösebb, látható reakció nélkül hagyom is, hogy folytassa és amint igazán belelendül, a szavaival legalább a fiókomban megpihentetett összeget elővarázsolja. Nem mintha egyelőre elérhető közelségbe jutna új tulajdonosának, mindössze az asztallappal párhuzamosan letett toll és a jobb kezem közötti kis helyre csúszik.
- Hihetetlen szerencse, hogy az egyéb költségeidre szánt ezresből kifutja az a pár százas kiadás, ami a... barátaidnak kell, nem igaz? - a szavaim mellé olyan mosoly jelenik meg az arcomon, ami a némafilmek túlszínészkedett korszakát idézi.
Vele együtt pedig éppen annyit mozdítok az asztalon lévő összegen, hogy az ablakokon bejutó napfény művészi módon megcsillanjon a fém pénzcsipeszen.
- Holnapra! Ne feledd, ebben állapodtunk meg! Ha azt akarod, hogy igazán elégedett legyek és esetleg kézzelfogható módon is honoráljam a erőfeszítéseid, legkésőbb reggel nyolcra, díszcsomagolásban a küszöböm előtt remeg a fiú! - egy szóval sem említem, hogy más esetben számíthat bármi egyébre a megállapodásunkban szereplő összegen felül.
Jól látható módon leszámolom a tíz darab, százas bankjegyet a csipesz által összefogott összegből. Majd miután szépen egyenesre simítottam őket, két ujjal az asztal hozzá közelebbi oldalára csúsztatom.
Legyen hálás és csókolja meg a lábaim nyomát is, amiért egyáltalán bizalmat szavazok neki, és nem azt mondom, majd utólag nyújtsa be a számlát.
- Addig pedig, arról is tudni akarok, ha megállsz hugyozni valamelyik sikátorban, amíg a barátaid a gazdát cserélt pénz számolják. Minden. Egyes. Lépésedről. Üzensz. Az elkövetkező huszonnégy órában. Világos? - és hogy nyomatékot adja az elvárásaimnak, a tényleges tárcámból, amiben csak minimális kézpénzt tartok, még odavágok neki egy húszas bankjegyet.
- A telefonszámlára.

- Mennyire vagy magabiztos? Most azonnal kérsz még ezerkétszázat - toldom meg szemrebbenés nélkül az amúgy is pofátlan követelését - vagy, drága barátom... - és itt tartok egy elég nyomatékos csendet.
Nem túl hosszút, éppen csak arra elengedőt, hogy esetlegesen elkapjam a szemében csillanó kapzsiságot.
- ...mint akit anyuci és apuci felelősségteljes nagyfiúnak nevelt, ügyesen osztod be az eddig kapott költőpénzt. Így holnap lesz rá esélyed, hogy jobb kedvemben találj és többet is bezsebelhetsz semmire sem elegendő ezerkétszáznál.
Mintegy az utolsó szó kíséreteképp, már el is kezdem leszámolni az korábbi, pénzcsipeszes kupacból az említett összeget, hogy látványosabb legyen a kísértés.
- Reggel nyolc. Díszcsomagolás. Minden kibaszott részlet úgy legyen a játéktéren, ahogy kedvemre való. A te modorod is beleértve! - merülök bele a felszínes részletekbe, a ki tudja, mi mindennel bomlasztott agya kedvéért, miközben meglengetem a könnyedén kiszagolható, bűzlő pénzt.
És bár az öltözködéséből meg az ízlésficamos stílusából ítélve nem feltétlen jelenti ugyanazt számunka sem a díszcsomagolás sem a tökéletes játéktér, bízok benne, hogy képes lesz megbirkózni egy ilyen hatalmas kihívással.
- Melyiket választod?

Valószínűleg teljes mértékben az én hibám, hogy egy röpke másodpercig azt képzeltem róla, nem akarja az aranytálcán elé nyújtott alku mellé még a kutya táljából is megszerezni a vitaminos vizet. Beismerem, hogy itt én néztem ki belőle túl sokat és mindez benne van a frusztrált mozdulatban, amivel megmasszírozom az orrnyergem, még az első, megcsavart szókapcsolatai közben.
S bár a türelmem kezd fogyni, szó nélkül várom, hogy a mondandója végére érjen, közben alig-alig mutatva érdeklődést. Időközben még a mélyfekete Cartier mandzsettagomb-om is megigazítom, hogy biztosan úgy álljon a minta, ahogy nekem tetszik és a két, egymásba forgatott C találkozás pontja párhuzamos legyen a karommal.
Egészen addig fáradt, de külsőre tökéletes türelemmel hallgatom, amíg a lába az asztalomra nem kerül. Az ellen, hogy leüljön sem lelkesedtem, de van rá esély, hogy önmagában afölött elsiklottam volna. Ez viszont a pofátlanság magasiskolája!
- Hacsak nem akarod, hogy a bőr és izmok nyújtotta kis kuckójából rád kacsintson a térdkalácsod, azt ajánlom, azonnal vedd le a kibaszott lábad az asztalomról és még a mocskos nyomát is nyald fel onnan!
Nem mintha én egy ujjal is hozzáérnék, hogy magam váltsam be a fenyegetést. Megvannak rá az embereim és még élveznék is a csont reccsenését, ahogy pillanatok alatt megismertetnék vele a nyílt törés gyönyöreit.
- Ennyire idióta vagy, vagy csak megjátszod magad?! A választás nem azt jelenti, hogy mindkettő a tiéd és még alkudozni kezdhetsz! Ráadásul megmondtam, hogy nem fizetek neked több, mint három havi díjat! Attól, hogy más és más címkét ragasztasz a képzeletbeli számlád szélére, a nem az NEM marad.
Minél előbb a helyén akarom tudni a fiút, de egy ponton túl az ígéretei már nem tudnak hatni a türelmetlenségemre, főleg most, a kis mutatványa után. Senkinek nem jó, ha a végtelen önuralmam végére érek és ezt most ő is láthatja. Vagy hallhatja, ha érzékenyebb a füle a korábbi kiabálásomra.
- Huszonnégy óra, Perkins - lépek vissza egy fokot a megállapodásunkban.
Egyetlen teljes nap, nem reggel nyolc meg öt és az ezerkettőből sem lett több, mint az előbb ajánlott ezer, amit leszámolok és kis golyóvá gyűrve dobok felé. Elkapja félig a levegőben, az asztalon gurulva állítja meg vagy a földről kapja fel, mint egy undorító kéregető az aprópénzt, nem érdekel.
Én végeztem.