Az oldalon korhatáros, erotikus tartalom és durva szövegek találhatóak. A később esetlegesen kialakuló lelki defektekért és a fejlődésben való visszamaradásért felelősséget nem vállalunk.
♦ ♦ ♦
Az oldal alapötlete a „Passion in Las Vegas” nevű fórumról származik. Annak folytatásaként jöttünk létre.
*Érzem a szikrákat pattogni kettőnk között, a ki nem mondott szavakat, melyek ellentmondanak azoknak, melyek végül hangosan férkőznek közénk. Sokáig tart míg értelmezem és a magam kénye-kedve szerint dekódolom, de azért megmarad a remény, amibe két kézzel kapaszkodom, hogy hasonlóképp gondolkodik. S igen, egy ponton, amikor megköszöni, hogy megértem, azt kívánom, ő is úgy szenvedjen mint most én. Szemétség? Nem az, nem fog belehalni, ahogy én sem. Minderre az ígéret ott van abban a mosolyban amit nem most és nem ezért vártam, de megkaptam és gyönyörködhetek benne…míg eszembe nem jut, hogy pont ezért kéne most gyorsan elhúznom a szobámba. Különben nem csak az ingét fogom húzogatni, hanem leteperem a kanapéra….és nem gondolom tovább. Az elkövetkezendő időben amit egy ajtónyira töltünk el egymástól távol, mindketten pocsékul érezzük majd magunkat és a női lelkemet ez kielégíti. Naná, mert egészen más ígéret lapul mögötte amire érdemes lehet várni és ha nem is képzelem el a kihagyott egymásnak esést, azért előre gondolkodom. Ellépek tőle és bevonulok a hálóba, majd talán egy kicsit erősebben csukom be az ajtót és nem dőlök az ágyba, hanem mint egy barikád, háttal nekidőlök, fejemet hátrahajtom és a mennyezetet bámulom. Teljesen hülye vagyok, de tényleg. Megint elővesz a kétség és a rengeteg kérdés, hogy mi a francot akarok én egy zsarutól, másrészt nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy nem kicsit vonzódom hozzá. De zsaru! És ez a fejembe ordít. * -Bassza meg! *Nem hallom a szó kinti testvérét, mert szinte egyszerre mondjuk ki, talán ő sem tud az én basszamegemről, és nem tudom hogy is lenne jó. Ellököm magam az ajtótól és a fürdőbe megyek, vadul fogat mosok, miközben Diablo álmos fejjel engem néz, mintha azt kérdezné, hogy mi történt, miért vagyok feldúlt, hiszen itthon nem szoktam így viselkedni. * -Mevt hibahottu jókéhű ésh féhfias ésh….zsaru. Ez a legnagyobb baja…vagy az egyetlen. *Köpöm ki a fogkrémet majd megint Diablo felé fordulok.- -Ne nézz így rám, ne ítélkezz. Te is megnézel egy csinos cicafeneket. Emlékezz csak arra a kis feketére. *Újabb öblítés, újabb köpés, majd megtörlöm az arcomat és az agyhoz csoszogok. Az ajtó ugyan nem hangszigetelt, de halkan beszélek, ha hallja is, nem érti. Vagy igen. Na és? Beszélgetek a macskámmal. * -Menj arrébb….ma este a tiéd vagyok. Tudom, nem vagyok olyan szexi mint az a cicalány a macskakozmetikában, de én feltétel nélkül szeretlek. Neki meg csak a…bundád kell. *Hanyatt fekszem és magamhoz ölelem Diablot aki készségesen befészkeli magát a karom és a testem közé, fejét a mellkasomra téve cserreg halkan. Tudom, hogy megígértem magamnak, de nem tudom betartani és elképzelem mit csinálhat kint a hadnagy. Sean….ízlelgetem a nevét, miközben lelki szemeim előtt leveszi az ingét és eldől a kanapén, majd halkan morog amiért az nem elég hosszú, nem elég puha, fészkelődik, ököllel püföli a párnát, hogy a feje alá illeszkedjen…és magamban kuncogok. Kinek az ágy, kinek a kanapé….Lesz ez még másképp, és hamar el is alszom, de csak azért, hogy vele álmodjak. Reggel persze nem fogok emlékezni rá, jó esetben is csak egy-egy villanást, de már megérte. Mert azt mondta a bilincses mondatomra, hogy „rendben”. És mosolygott. …Elfelejtettem a telefonomat bevinni a hálóba, és elfelejtettem, hogy be van állítva ébresztőre, így az a táskámból szólal meg Santana hangján, bár nem Gloriát emleget hanem Mariát, de nekem szól. Én nem hallom meg, édesen alszom, még mosolygok is. Reggel hatkor, és fordulok a másik oldalamra. Diablo viszont az ajtót kaparássza, mert hát neki dolga van, az ő mosdója meg kint a nappaliban… *
Szeretném azt mondani, hogy az éjszaka nyugodtan telt. De nem így volt. És hogy ebben most a kényelmetlen... kanapé, vagy a néha-néha befutó gondolataim adták a háttérzenét, nem jutott eszembe ezen gondolkozni. Ami a biztos, hogy nyugtalan volt az álom. Mély... de ettől még nyugtalan.
Valamikor nem sok idővel később - vagy az is lehet hogy sokkal, de TÚÚÚL kevésnek hatott - aztán megszólal egy telefon a messziben. Visít. És rá kell jönnöm idővel, hogy az én telefonom az.
- Basszameg.. - nyögöm, mert alapesetben mindig, és minden este a fejem mellett hagyom, még ha nem is vagyok ügyeletben, de ezúttal ottmaradt.. valahol a zakózsebemben, ami meg annak az izének.. a kanapénak a hátára van terítve, és miért ne lábnál.
Így elsőre sikerül beletekeredni abba a takaróba, a következőben kis híján leesem, de végül újabb szitokszó nélkül sikerül megakadályozni ezt a következő pillanatot, azzal, hogy inkább előre vetődve és kicsavart lábbal, de csak rávessem magam az öltönyre, lerángassam, mármint a támláról, és kivadásszam belőle a továbbra se hallgatni akaró telefont. Persze a háttérben közben újabb zene szólal meg - ez legalább ZENE!! - és odakapva a fejem először nem is tudom mi történik, de csaknem hagyja abba, nekem meg nyomnom kell, és...
- IGEN!!?? - üvöltök bele a telefonba. Inkább csak nyögök. És nem várt hír fogad, ahogy csak egy pillanatra emelem el, és nyugtázom hogy kibaszott... 6 óra. Reggel hat.
- Oké, megyek. - egyezem bele. Inkább csak törődöm, és ahogy elengedem, lassan, a hírt is, meg vele a telefonban hallottakat, a zene a háttérből még mindig rendületlenül szól.
Kellemes.... lenNE, ha nem hajnalban szórná itt az ütemeket, és második próbálkozásra... Na jó. HARMADIK! Csak sikerül letekerni magamról a takarót, felállni, és némileg rendezni is a rommá gyűrött nadrágomat, csak annyira, hogy épp ne nézzek úgy ki, mint aki...
Hát azt hiszem jobb lett volna ha tényleg vele töltöm az éjszakát....
De a gondolataim máris váltanak. Egyrészt mert semmi értelme, már elmúlt, másrészt mert az a zene csak feladja végre - Tényleg feladja?? - és talán, még ha akár csak a következő 5 percre is, de egy lélegzetvételnyi nyugalmat ad.
- Remek...
Nyökögöm újra. De ha már talpon.. csak úgy véletlenszerűen végignézek magamon, és nem feltétlenül tetszik amit látok. Így... fogom magam, gombolom a nadrágot, lehúzom a sliccet, és az inget, némi kézi vasalással karöltve lassan visszatömködöm a helyére, cipzár és gomb fel, a szíjjam is ott hever nem is olyan messze így csendben azt is a helyére teszem. Csakhogy...
A nyakkendőm emléke valahol ott virít még a tudtomban. Ahogy az is, hogy nemcsak hogy nem mehetek egyetlen szó nélkül el, de még azt is jó lenne talán... de legalábbis csak talán visszaszerezni.
Szóval műveletre FEL!
Alig csendes léptekkel közelítem meg a helyszínt. Most nem bűntett a becserkészendő cím, habár még most is, tisztán emlékszem mennyire közel is álltam hozzá. Pokoli közel. Most viszont... Már a cipőm is a lábamra került útközben, mire megállok, az ajtó előtt, fülelek... egy árva hang nem hallatszik csak valami neszezésféle, és...
Kopogok.
- Miss Salinas... - suttogok. Félig. - Gloria... - próbálkozom.
- Szükségem lenne a nyakkendőmre... - de persze nem ez a tényleges ok. Azt is tudni akarom jól van e. Rendben. A tegnap este után. Persze azt nem gondolom hogy amíg én úgy aludtam mint egy éjszakai megfigyelésen, őt elrabolták, elragadták, vagy esetleg megkínozták volna, de ettől még... Tudnia kell hogy ideje mennem. És ez nem várhat tovább.
Így csak ha többszöri felszólításra se érkezik válasz, vagy akár nyílik az ajtó, a kilincset csakis akkor nyomom le, lassan.. vigyázva, óvatosan.. csendesen. És nyitok be. Amikor és HA.. az a szőrös elszáguld a lábam mellett...
Én meg megijedek...
Viszont ha ő nyit ajtót, akkor tüzetesen megvárom amíg felébred, és csak akkor szegezem neki a kérdésemet. Vagggy.. megállapítás. Akármi is, nekem MENNEM KELL!
*A saját telefonom hangjára nem ébredek fel, elvégre kellemesen csengő muzsika, másrészt túl messze van tőlem és a táskám is tompítja az erejét, ám a visítás elég gyorsan bekúszik az álmaimba. Épp egy szállodai szoba fürdőkádjában ejtőzöm, rajtam csak a hab és néhány rózsaszirom van, melyek vércseppekként szórják tele a testem és a hófehér habot, amikor megszólal a tűzjelző. Megijedek, majd cifra káromkodással veszem tudomásul, hogy ez bizony nem vicc és megpróbálok a sikamlós kádból kimászni, aminek az a vége, hogy…az ágyam mellett, a padlón ébredek a takarómba csavarodva, fájó fenékkel, felettem Diablo néz álmos és értetlen szemekkel….türelmetlenül, majd újra az ajtóhoz rohan kaparászni. A nyakam is fáj, mintha egy gombóc szorítaná el és míg a világomról nem tudok, szép lassan fuldokolni kezdek. Elfelejtettem levenni magamról a hadnagy nyakkendőjét, mert hát még kicsit elszagolgattam alvás előtt, arra viszont nem gondoltam – hülye, felelőtlen tyúk! – hogy rám tekeredhet. Még jobban. Szerencse, hogy általában mozdulatlanul alszom, ahogy lefekszem, úgy ébredek, kivéve a mai reggelt, mert a padló eddig nem volt benne a repertoárban. Fojtott hangon, rekedten káromkodok, miközben ujjaimmal próbálom lefejteni magamról a hurkot, de az egyik végén – persze pont azon amelyiket húznám – rajta fekszem. * -Bassza meg, meghalok. Hogy rohaggyá meg, gyere már le a nyakamról te gyilkos fenevad, te álnok kígyó! *Nem sok hangom van, de a gondolataim sikoltanak, ám ez nem elég ahhoz, hogy az odakint motoszkáló, mert hallom, hadnagy meghallja. Én viszont meghallom az ő hangját amikor kopogás után megszólal, a nevemen szólít csendesen, én meg lassan csillagokat látok a hálóm mennyezetén. A pánik közeli hangulatban nem jut eszembe, hogy fel kellene emelkednem és akkor talán úgy könnyebb lenne, csak kaparászok és a próbálkozásomnak félsikere az lesz, hogy meglazul az anyag. * -Segíííí….*Hörgöm válaszul, majd szemet forgatok amikor a nyakkendőjét keresi rajtam. Itt van baszd meg a nyakamon! Vidd el! Villan az elmémbe, és moccanok is a karommal, vállammal dühös haláltusám közepette, ami pont elég, hogy a nyakkendő vége kiszabaduljon alólam. Amikor benyit, Diabló kirohan, én meg csak arra tudok gondolni, hogy kis piszok áruló! A látvány nem kecsegtet semmi jóval, a padlón fekszem, félig rám tekeredve a takaróval, az egyik lábam még az ágyon, kezemben a nyakkendő, míg a másikkal a nyakamat masszírozom és nagy kortyokban iszom a levegőt. *
Zaj.... Megcsapja a fülemet a zaj. De nem az a zajféle ez, mint valami dulakodás hangja, sokkal inkább egy.. puffanás, amire összeráncolnak a szemeim. Persze még mindig nem gondolom azt, hogy bármi baj lehet, hisz nem az elsőn vagyunk. Az ablakok biztonságosak, ellenőriztem, így semmi gondra nem gondolok egyszerűen csak... érdekes. Az már annál inkább nem az, hogy amikor lassan megnyitom az ajtót, elsuhan a lábamnál valami fekete, - a "szörnyeteg", jövök rá - amitől első blikkre még összerándul a testem, de a másodikra már elkönyvelem, hogy ezúttal nem én vagyok a kitűzött cél. Helyes. A művelet folyik tovább. Még mindig kapaszkodom a kilincsbe, és bár a hangok egyre gyanúsabbak odabentről, még mindig nem gondolok vagy készülök semmire, csak amikor az ajtó kitár, a nő meg...
Oké, lehet hogy lefagyok. Az is, hogy nem a megfelelőképpen cselekszem, lévén már elég rég voltam terepen, utoljára, és a zsaruszimat azt mondják bár nem hal ki, a talprakészségből már simán veszít(het)tem az évek alatt. Viszont amint megértem.. - vagyis ráncoltam a szemeimet, felmértem -, úgy ítéltem segítségre van szüksége. Talán..
- Jöjjek vissza később?? - mégis a LEGIDIÓTÁBB mondat csúszik ki a számon. BAZDMEG!
- ...Úgyértem... - tompítok. Igyekszem azért. - ..esetleg.... Van segítségre szüksége?? - ez már egy fokkal jobb, de még mindig nem az igazi. Zavarban vagyok. Igen. Ezt is érzem, de közben azt is, hogy talán mennem kéne, mármint oda, felsegíteni.. segíteni... akármi. De MIBEN!??
Na ez az a rész amire még én se tudok válaszolni. Szóval talán majd ő segít nekem. Talán.
* Az első gondolatom, amikor a hadnagy belép, hogy Élek! A második, hogy későn jött, de legalább itt van. Örülök neki függetlenül attól, hogy semmi köze nincs ahhoz, hogy a nyakkendője végre lejött a nyakamról és újra levegőhöz jutok. Az érzelmi skálám meglehetősen nagy, sírni tudnék az örömtől és a saját hülyeségemtől is, és örülök annak is, hogy ha mégis elbőgném magam pusztán a megkönnyebbüléstől, akkor sem kenődne el a szemfestékem, mert nincs rajtam. Az ember lánya azonban ilyen helyzetben arra számít, főleg ha a kvázi testőre lép be az ajtón, hogy majd odaugrik hozzá, felsegíti, megnézi az össze horzsolódott nyakát, pátyolgatja egy kicsit és legalább a hangya bokájánál nagyobb érdeklődést és megkésett ijedtséget mutat a történtek felett. De nem úgy a hadnagy! A kérdésre tényleg felsírok, bár könnyek nélkül, ám a hang nyüszítősen felháborodott, de már legalább jön ki valami a torkomon. Tényleg baszd meg ezt kérdezte? Én itt haldoklom, ő meg azt hiszi zavar ebben? Tényleg jobb nyugodtan meghalni csessze meg! A szemeim tócsányira kerekednek, az ujjaim rászorulnak az eddig is szorongatott kibaszott nyakkendőre és megpróbálok felülni. Láb le az ágyról, emelkedés, ágyban való kapaszkodás…. Aztán újra kérdez és én még hangosabban felnyüszítek. Végül megtalálom a hangomat igazán és a villámokat is, melyeket a szemeimből küldök felé.* -Nem, bassza meg, egyedül is meg tudok halni! *Ez talán észhez téríti, de nem várom meg, hogy az agya beinduljon. Eldobom az imádott nyakkendőt és bár én vagyok a hibás, a hülye anyagot utálom. Közben Diablo elvégezte a dolgát és most a hadnagy lába mellett kukucskál be a tett helyszínére. Belecserreg, és én megismerem az „éhes vagyok szolga, adjál enni!” hangot. Na még ez is!* -Áruló dög! Zabálj egyedül, oldd meg. *Szólok a macskának a fulladozástól még mindig rekedten, majd a hadnagy felé fordulok.* -Maga meg mit áll ott mint a faszent? Segítsen már fel. Épp fuldokoltam ha nem vette volna észre. És vigye a gyilkos nyakkendőjét is. *Amint jobban leszek és elmúlik a pánik okozta utóhatás, újra emberszerű leszek és meg fogom bánni amit most mondtam és ahogyan. Addig viszont még magamhoz kell térjek. Próbálom magamról lerúgni a takarót, de ahogy korábban a nyakkendőn, azon is rajta van a testem egyik fele és így elég nehéz. A sikertelenség pedig dühöt generál, egyre vadabbul ráncigálom a paplant, egyre jobban beleszorulva. Mindezt nyüszítő hangokkal és az anyanyelvemen elkövetett szitokáradattal kísérem.*
Nem számítok rá. Nem számítottam rá. A harapós természetére. Pedig számíthattam volna rá. Mégis csak ott állok, egyedül, semmit sem értve, de ettől még...
.. HÉ! Messze jó, hogy attól a dögtől nem ráz már ki a hideg, aki bekúszik közben a bokám mellett. Mindig nézd a dolgok JÓ oldalát, nem!??
- Hééé.. Miss Salinas.. Gloria.. - meg kell szokjam ezt a nevet. De még mielőtt kinyögném a "mi történt?" szöveget, ő megelőz vele, és ezzel azonnal a helyére is kapcsol az állapotom. Mondjuk úgy.
Még akkor is amikor végtelen szitokáradatba kezd - amiből egy árva szót sem értek, rég megkopott már a spanyolom - de azt az egyet megértem, hogy baj van. Valami baj van.. Azt hiszem baj.
- Mégis mitörtént!?? - lépek közelebb, és elkapva valamelyik kezét, testrészét... amelyiket hagyja - és HA hagyja - azért próbálom felsegíteni. Persze közben bízom abban hogy nem tarol le mint egy pusztító forgószél, de ha mégis, majd kezelem, - azt hiszem - a biztos hogy biztonságban legyen. Legalábbis Ő.. úgy érzze, hogy biztonságban van.
*…és nem érti! Hiába ecsetelem a velem történteket, fuldokoltam bassza meg….nem érti. A macskám meg vádló szemekkel néz rám és cserreg, majd leteszi magát a fenekére és komótosan nekiáll mosakodni. A hadnagyra ügyet sem vet, jóllehet egészen közel van a lábaihoz, mindaddig, míg a zsaru el nem indul felém. Anyám nyakon vágna ha hallaná a cirkalmas és nem rövid káromkodásokat, melyek nem alkalmasak arra, hogy kitekerjenek a takaróból, arra viszont igen, hogy kiadjam magamból a dühömet. Az ingerült kapálózást akkor hagyom abba, amikor Holmes hadnagy fölém magasodva a kezét nyújtja, én meg belekapaszkodom. Két kézzel. A takaró lecsúszik rólam olyan könnyedén, mint a lágy selyem, pedig nagyon messze van tőle. * -Olyan szépet álmodtam, aztán megszólalt a tűzjelző és felijedtem, a nyakkendője meg a nyakamra tekeredett, majdnem megfulladtam. A hülye macska meg csak pisilni akart ahelyett, hogy magának szólt volna. *Nyöszörögve mesélem a velem történt horrort, elengedve a kezét, hogy a sajátjaimmal gond nélkül magyarázhassak, az áruló nyakkendőre is mutatok ami ott fekszik immár halottan a padlón, tök ártatlanul szemlélve a kettősünket. Felnézek a hadnagyra és aziránt érdeklődöm, mi volt az ami kirángatott a szállodai szobám fürdőkádjából. Jóllehet az egész történet kusza és semmi értelme, de jelenleg ennyire vagyok képes. Nem tudok határt húzni álom és valóság között, egy csomagba összegyömöszölve mondtam el.* -Mi volt az az éktelen sivítás? *Kezemmel a nappali felé mutatok, ahol már nyugalom és csend van. Közben Diablo is megelégelte önnönmaga tisztogatását és immár csilivilinek és hízelgésre alkalmasnak nyilvánítva magát, a lábaink közé kanyarodik, felváltva dörgölőzve hozzánk. Igen, a hadnagy sem marad ki belőle, talán arra gondol, ha az eddigi szolgája megbuggyant, majd a másik ad neki kaját.*
Végre talpra áll, és én elfelejtek végignézni rajta. Jó, nem felejtek el végignézni rajta, csak lopva. Csak egy kicsit.
- A nyakkendőm!?? - kérdezek aztán vissza. Amikor vége, vagy még útközben, ez most nemlényeges, ami a biztos, hogy azonnal a nyakára kanyarodik a szemem, és valóban... tisztán látszik a vörös nyom. Basszameg...
- Mit akart maga a nyakkendőmmel..? - jön a következő kérdés, de kísértetiesen visszajátszik a tegnap este emléke, így még mielőtt megszólalhatna, én magam válaszolok.
- Biztos gyorsan elaludt... - motyogom. Féligmeddig. De közben egy "Szabad?" felkiáltással ha enged nekem, csak óvatosan, és finoman megérintem. Csak a nyaka vonalát. Csak hogy lássam.. körbe, hogy felmérjem, nem keletkezett semmi.... hát vissza nem fordítható.
- Szerencsés. - engedem aztán, amikor végül elengedem. Ahogy abban is, hogy sikerült hamar kidőlnie. - De legközelebb azért próbáljon meg odafigyelni mielőtt veszélybe keveri magát. - biccentek a szemeibe - Nem leszek mindig itt hogy megvédjem.. - nem mintha most ittlettem volna, vagy ne akarnék akár mindig is ittlenni, de ettől még...
Hogy védjem meg ha önmagára a legveszélyesebb!!? Ezt persze már nemmondom ki.
Viszont a sivítás...
- Telefonon kerestek. - rém egyszerűen - A helyszínen találtak még néhány holttestet, így mennem kell... - vissza a sivár hétközapokba. - Csak nem akartam egy szó nélkül lelépni.. - zavartan nézek körbe, de nem is igazán a környezet az ami érdekel. Sokkal inkább az a momentum, ami most jönni fog.
- ...éééééés meg akartam kérdezni, hogy esetleg tartana velem, vagy.. - és itt elakadok. Lehet hogy jól esne ha velem tartana. Vagy badarság! - Vagy már biztonságban érzi magát és itthagyhatom. - köszörülök torkot a végével, de elég banális kis történet, itt, a hálószobájában állva, egy szál... semmiben, én meg... Na jóóó, hullák közé hívom randira.
*Jellemzően nem a lényeget hámozza ki a történetből, így a fuldoklásomra egyáltalán nem reagál, csak a fasza kis nyakkendőjére kérdez rá. Megint. Tegnap este sem tudott arról leszakadni, hogy mit akarok a nyakkendőjével.* -Megenni? *Nincs az a hangyabokányi szünet amit ki ne használnék válaszadásra, de inkább iróniát gyakorolva kérdezek. Arra, hogy majdnem megfulladtam, még mindig nem térünk ki. * -Elég gyorsan, mondtam már, hogy szépeket álmodtam. Biztosan a nyakkendője miatt. *Most már szándékosan vezetem be az erdőbe, hadd kattogjon rajta. Az lesz az egymillió dolláros kérdés amin agyalhat napestig. Mit akartam a nyakkendőjével? Persze lehet, hogy azért kérdezi, mert vele nem akartam semmit. Pedig de. Emlékezzünk csak arra, hogy lepattintott. Egy lassú pillogással adok engedélyt, hogy megnézze a nyakam, de nem kellett volna. Az érintése felborzolja a tegnap esti hangulatomat, remegve sóhajtok fel az elmaradt hormonműködést javító programért. Azzal, hogy tán szerencsés vagyok, nem értek egyet, ahogy a többivel sem.* -Szerencsés akkor lettem volna ha nem tekeredik a nyakamra. *És még én vagyok a hibás! Pasik! * -Próbáljon meg nem szexi nyakkendőt hordani. *Igen, ezzel arra akartam utalni, hogy őt is magamra tekertem volna, de lefogadom a következő millióba, hogy nem fogja érteni. De mond olyat is, amire tényleg kifakadok.* -Nem lesz mindig itt? Miért, hol lesz? *Nos, a tegnapi este után olybá fest, hogy bizonytalan ideig igényt tartok a védelmére 0-24-ben, függetlenül attól, hogy neki minden bizonnyal nyomoznia kell, és nem csak a közös ügyünkben. Ezen a ponton még gyanútlan vagyok, és az érintésének nyomait élvezve leragadok abba a pillanatba….sőt! Elképzelem, ahogy a keze lejjebb vándorol és lehunyom a szemeimet is.. Na, ezért aludtam el olyan hamar. A kérdésemre akkor kapok igazán választ, amikor az ébresztő sivalkodás után érdeklődöm….és elnyílnak az ajkaim. Azon viszont nem tudok kattogni, hogy milyen csengőhangja van, mert folytatja és előttem egy horror mese kezd el kikerekedni. A néhány holttestre már a szemeim is kikerekednek, pláne, hogy csak helyszínt emleget és én persze rögtön arra gondolok, hogy a szalonomnál. Ezernyi kérdés fogalmazódik meg bennem, veszek egy nagy levegőt…de a szavamat veszi. Az invitálásra értetlenül nézek rá, mert nem tudom, hogy komolyan gondolta, vagy csak szívat. * -Úgy érti, hogy menjek magával hullákat nézegetni? *Jó kérdés. Jó választ várok rá. A pasi betegebb mint gondoltam.* -Gondolja, hogy hullák között biztonságosabb? Nem, nem érzem magam biztonságban, azt hittem itt esz minket a fene amíg kinyithatom a szalont. *S ennél a pontnál törnek fel belőlem a kérdések, mert eszembe jut a szalon, hogy be kellett zárnom és a „néhány hulla” nem igazán tesz jót az üzletnek. -Várjunk csak, tisztázzunk pár dolgot. *Emelem fel a mutatóujjamat időt kérve, majd ellépek mellőle, óvatosan emelve a lábaimat, hogy elkerüljem a gyilkos takarót, és a beépített szekrényhez lépek, hogy kitúrjak onnan pár ruhát mára.* -A helyszínen? Úgy érti a szalonnál? Még többet? Mégis hányat? És hogy nem vették észre korábban? Egy-két holttest azért eléggé feltűnő. A néhány az hány plusz bezárt szalon napot eredményez? *Bombázom a kérdésekkel miközben ruhák repkednek mögém az ágyra, és ezzel azt hiszem válaszoltam is a feltett kérdésre, amit jelen helyzetben nem gondolok randinak. Azt hiszem érthető. Bár ha leesne, talán nagyobb igyekezettel keresgélnék.*
Humorizál... Szóval akkora nagy baj nem lehet - ezt eldöntöm magamban, de aztán folytatja, és a másodikra... már lehet nem akarok reagálni. Inkább biztosra megyek. Megnézem, mert az csaknem árt, és amúgy is... Valami GYÖNYÖRŰEK ezek a minták, és sok esélyem nem volt megnézni. De azért rendre kitérek az ominózus esetre is.
Szóval felmérem. Amintcsak megérintem, próbálok a lehető legszakmaibb lenni - habár nem vagyok orvos, élő emberen még nem láttam - és mindvégig figyelni, körbevizsgálni, BÁRHOL(!) esetleg nem e sérült meg. Komolyan. De hála a jó égnek semmi. Így ez egyféle nyugodtsággal tölt el.
Nem. Szerencsés azért, mert sikerült könnyen elaludnia. De ez csak gyenge visszhangként jelenik meg a fejemben, annak már tüzetesen ellenállok, hogy valóban ki is csússzanak a szavak. Talánmert...
...de aztán már nem megy.
Beleakadok a szemeibe, pont itt, és lehet hogy egy kicsit megborulok. Én is. A megítélésemben, de sikerül még időben lélegzethez jutnom, ahhoz, hogy ő viszont ne kaphasson bele. Tudom hogy egyből kihasználná a helyzetet. (És nem tetszik, hogy tetszene.)
- Majjjjdddd... meglátom mit tehetek.. - ez igazából terelés lenne... De abból sem a legjobb, viszont ahogy torkot köszörülök, a további mellébeszélés helyett, már tisztán arra is rátérek amit kérdezett, így könnyen kiránt az előző állapotomból. Hála érte!
- Missss....... Gloria. - akadok el. A modoroskodásnak már nem lenne értelme. Azok után... ami kettőnk között történt. - Tudja hogy megígértem hogy megvédem, de az elkövetőknek is a nyomára kell bukkanni, különben itt tölthetjük az egész életünket! - nekem mondjuk megfelel. Nem.. nem... Spockot még idehoznám, ahelyett a nyávogós helyett. Ő legalább.. nem törleszkedik folyton a bokámhoz. (csak csupa nyál mindenem, de ez részletkérdés )
Ám akkor újabb kérdések merülnek fel, és amikor válaszolok... Kiderül hogy nem kellett volna. Vagy nem így. Máshogy. Valahogy! Szóval ahogy tudok, finomítok. (Sokadik hibapont.)
- Nemmm.. nemúgyértem, éncsak... - terelek, terelNÉÉK, de ő folytat, és így igyekszem, majd abban helytállni. Próbálkozom.
- Nem.. Gloria...! - hasztalan. Így egyszerűen megadom magam, hagyom hogy ellépjen, és egyszerűen csak néma csendben figyelem, a hurrikánt ami távozik belőle. Most kell lehúzni a fejem!?? Ám aztán olyannyira belelovallja magát, hogy rájövök hogy valamit tennem kell, így azt teszem végül, amit az ösztöneim diktálnak a jelen helyzetben.
Közelebb lépek, és a szélvész-hurrikán kilengések ellenére, elérem hogy végül szemben legyen velem, és ujjaimat felfűzöm a két felkarjára az orrom előtt. Miért kötök ki én mindig itt!!??
- GLORIA, hallgasson meg! Oké..? - nem kiabálok. De ettől a hangom még erőteljes. Azt akarom hogy rám figyeljen. Csak rám! Legalább egy néma percre. És a hangsúly, ezúttal a "némán" van. És ha sikerül, csakis akkor állapodok meg a szemeiben. (Persze attól a karjait még nen engedem el. )
- Figyelne rám kérem egy percre? Köszönöm! - oké, már én is ironizálok, de TOVÁBB!
- Gloria, Roger Walsh LAKHELYÉN találtak újabb holtesteket, nem a szalonnál, szóval jó lenne ha megnyugodna, ha nem lovallná bele magát butaságokba, különben ....
Na és ITT nem tudom mi következzen. Tovább. Nincsenek eszközeim. Nincs meggyőző erőm sem - úgy tűnik - így egyetlen dologgal élhetek. Ha szükséges. Csak hát...
Nem lenne épp tisztességes, vele élni. De ettől még jólesne.
*Alaposan megvizsgálja a nyakam, szerencsére. Tovább élvezhetem az érintését mielőtt hűvössé váló nyomokat nem hagy maga után. És kénytelen vagyok verbálisan folytatni, a nyakkendőjére hivatkozom, kétszer is, de nem veszi a lapot elsőre. Másodjára is csak mint aki el akarja terelni a témát, de látom, hogy ezzel picit megfogtam. Meglátja mit tehet! Bahh! Vajon rájön valaha is milyen a nem szexi nyakkendő? Hogy ahhoz a pasinak nem kell szexinek lennie? Mindenesetre ügyesen elterel a jelenlegi helyzetünkhöz, a nyomozáshoz, meg ahhoz, hogy el kell mennie. Itt hagyjon vagy ne? Rájövök, hogy igaza van, nem ülhet itt mellettem míg mások nyomoznak, bár én élvezném.* -Tudtam, csak nem sejtettem! *Bököm ki az ellentmondásos mondatot, majd rátérve az engem érdeklő és igen véres részletekre térek ki, miközben már otthagyom a dörgölőző macskámra, hogy kiválogassam a mai outfitemet. Csak peregnek a kérdések a szalonról, a felajánlott hullanézésről, helyszínről és miegymásról, azt pedig meg sem hallom, hogy próbál csendre és nyugalomra inteni. Ez a mániája, de sosem jön neki össze, kivéve ha…és megteszi a kivételt! Azon veszem észre magam, hogy a karjaimat szorongatja, de nem fájón, csak férfiasan határozottan és a szemeimbe néz. Elakadnak a szavaim, boldog lehet, mert csendben maradok, csak épp nem azért amiért akarja. A lehengerlő férfias „erő” az ami szinte süt belőle és ahogy lefogja a karjaimat, hogy ne pakoljak és ne hadonásszak velük, tekintetem célkeresztjét pedig a saját szemeibe irányítja, egészen elalélok. Érezhető ahogy a karjaim elernyednek és egy picit hátradöntöm a fejem, ajkaim elnyílnak. Dobálózik az információkkal, hallom annak a fickónak a nevét, akiét a sikátorban is, meg, hogy a lakásánál vannak a hullák, ahova engem hívott, de ismét csak a lényeget sikerül elcsípnem. Ami nekem a lényeg. * -Különben? *egyetlen kérdés fakad ki belőlem olyan halkan, hogy szinte csak kilehelem, és csak nézek a szemeibe, hogy elveszek benne, mint Piroska az erdőben. *
Hogy MI!?? - ez az első ami beakad. A szavaira. Nemegészen értem, de IDŐM sincs ezen leragadni, mert a szélvész szalad tovább, nekem meg esélyem sincs nyomon követni, nemhogy tartani vele a lépést. Mégis... megpróbálom. Kísérletet teszek, ha ehhez az is kell, hogy közelebb lépjek, és valahogy... de elérjem hogy rám figyeljen. És ez sikerül is. Több-kevesebb sikerrel. Ám mivel a mondandómat nem gondoltam meg, vagy épp végig, ezúttal sikerül is kifognia rajtam. És NAGYON sikerül kifognia!
- Különben.. - veszem észre magam. Ahogy azt is, hogy még mindig a karjait szorítom, de az egész beköszönt most egy egészen más perspektívából is. Ami nemfeltétlenül... helyes. A jelen helyzetben.
- Különben muszáj leszek... - nem vagyok erős. - más eszközökhöz folyamodni... - és ezzel engedem el a karját. A biztonság kedvéért. Az ééén biztonságomért, és közvetve az övéért is. Azthiszem...
De hogy ellépjek....
Viszont szükségem van pááár rövid és néma pillanatra hogy képes legyek átváltani. A legszükségesebbekre.
- Szóval jön velem vagy nem!
A felmentés. Saját magam felmentése, egy olyan helyzetből, amit képtelen lennék tovább tartani. De különben is... INDULNUNK KELL!
*De tényleg! Mi lesz különben? Erre nagyon kíváncsi vagyok mivel rukkol elő és fel is teszem a kérdést. Talán kissé kacérabban, hívogatóbban, mint ahogy azt eredetileg terveztem, de nem tehetek róla. Azok a szemek megbabonáznak, az a vad erő, amivel lefogja a karjaimat, bár nem fáj és nem is préselt a falhoz…sajnos. Pedig már csak az hiányzik, hogy elveszítsem a fejem és rátapadjak az ajkaira, azokra melyek nem találják a szavakat. Nem mosolygok, mert most nem szívatni akarom, hanem kicsikarni valami jobbat, mint a hullák…és lélegzetvisszafojtva várom, hogy mit talál ki. * -Igeeen? *Szünetet tart, röpke szünetet amit kihasználok, hogy a hangsúlyt a szó végén feljebb tolva nógassam. Aztán csalódnom kell. Csak amíg vissza nem kérdezek. A sírba fog vinni ezzel a határozatlansággal, amikor elengedi a karjaimat a fejemet hátraejtve forgatok szemeket. Pasik! Meg vagyok áldva velük!* -Milyen más eszközökhöz? *Kötöm az ebet a karóhoz rendesen, picit türelmetlenül is érdeklődöm a más eszközökről, mert ebben a kontextusban kezd izgalmas lenni a játék. Ám ő is hasonlóan makacs és ösztönöz arra, hogy döntésre jussak. Felsóhajtok és ellépek tőle, hogy az ágyra dobált ruhák közül kiválasszam a legjobb hulla nézegető darabot.* -Oké, megyek. Megyek magával hullákat nézegetni, mert nincs is más vágyam már ebben az életben. Mennyire romantikus! De! *S megállok a válogatásban, felé fordulva, magamhoz emelve egy piros, zsinóros kabátot meg egy ujjatlan fűzős felsőt.* -De el kell mondania míg az ajtóhoz érünk, hogy milyen más eszközökkel szeretne rávenni arra, hogy megnyugodjak és ne lovalljam bele magam butaságokba. Milyen butaságokba? Ugye nem azt akarta mondani, hogy dilinyós vagyok, vagy ostoba? Melyiket válasszam? *Rázúdítok mindent szegény pasira. Először feltételeket szabok, majd pusztán viccből megtréfálom egy képtelen váddal, végül hirtelen megint témát váltva kérem ki a véleményét a két ruháról. Olyan könnyen nem fogunk elindulni, elvégre egy nővel kezdett.*
Játszik velem... A tiszta eszem szinte minden pillanatában tudom, hogy játszik. Érzem. Mégsem vagyok képes engedni a hívó szónak, nem vagyok képes vagy nem.. AKAROK!!?? Ez a kérdés a messzibe merül, amikor újra kérdez, én meg válaszul miután elengedtem, csak megdörzsölöm a kezeimet. Terelés... Újabb... Átlátszó próbálkozás a menekülésre, de mégis valami sikerül, valahogy, mert ellép, és az előbbiekben játszó fenyegetettség némileg tompul a bennem tomboló feszültségben.
Annyira, hogy már újra felé is fordulok.
- Gloria... én nemúgy értettem.. - és már megint. Megint képes hogy rávegyen a védekezésre(!), de aztán hagyom és végezetül feladom ezt a meccset.
- Gloria! Ne játsszon velem! - az utolsó kétségbeesett és kilátástalan kísérlet - .. Most azt akarja hallani hogy a legszívesebben megcsókolnám!?? IGEN! Megcsókolnám! De ettől ez még nem lenne helyes, és azt is le kell hogy szögezzük, hogy először az életét menteném meg ~ ha megengedi ~ és csak AZTÁN szeretnék ágybabújni Önnel, bármennyire is hívogató.. - és itt már nyelek - ..az ezt a sorrendet felborító lépés.
Most örül?? Szeretném azt hinni, hogy örül. Vagy épp én örülnék. Jobban. Valaminek. Akárminek, csak tűnjünk már el innen, hadd végezzem a munkám, amihez igenis jól értek, és hadd érjünk már a végére ennek az egésznek, hogy végre.. és igen, VÉGRE! a karjaim közé vehessem. Bármit megtennék érte...
Ezúttal... Úgy néz ki... Még színt is vallok...
Meglepő cselekmény.
Számomra legalábis az. Mint ahogy az is az, hogy amint erre rájövök, valahogy már zavarba is esem, és féligmeddig terelve a rólam - bennem - kialakult képet, igyekszem visszatérni egy sokkal kevésbé instabil témához.
- ..És... - hezitálok - Azt a hosszú ujjút vegye! Az jobban takar.. - és mutogatok.
Ezúttal.... Azt hiszem már sokkal stabilabban a kérdésben.
*Annyira jó lenne itt maradni és nem törődni semmivel, kiváltképp azzal amivel tegnap kellett szembesülnöm, azután pedig a maival. Ha nincs szalon, akkor kell legyen más és jelenleg az életemet a saját lakásom fala között, a szaruval érzem biztonságban, ám ő menni akar. Már-már sértetten, de inkább megadásból durcásan állok neki, hogy kiválasszam a ruhámat amit magamra húzva készen fogok állni arra, hogy hullákat nézegessek. Ja, tök jó! Mert a zsaru nem hagyta magát semmire rábeszélni, amit egy kicsit értékelek is, nagyon meg nem. * -Nem úgy értette….*Ismétlem, miközben megtalálom a két, egymástól teljesen eltérő darabot és magam elé tartva várom az ítéletet. Helyette megkapom a vallomást. Nem szerelmi, de elég jó ahhoz, hogy elnyíljanak az ajkaim a meglepettségtől. Nem vártam a zsarutól, hogy ezt agy nyíltan kimondja azok után, hogy épp lepattintott. A szavakra fellobbanó gondolataim kiülnek az arcomra. Először a szemöldökeim emelkednek meg, majd elmosolyodom – kissé eltúlzott diadalittasan – majd csalódott leszek, bólintok egyetértően, végül újra meglepődöm. Milyen választékosan beszél. * -Óóóóhhhh! Szóval haladjunk sorrendben. *Egyetlen mondattal összegzem az általa megfogalmazott menetrendet, és még mindig várok arra, hogy melyik ruhát vegyem fel. Nem mintha olyan nagyon adnék a véleményére, legalábbis ebben a témában. Az előbbire nem bólintok rá, hajlok arra, hogy amit javasolt, mert úgy sem lenne más lehetőségem, elég világosan a tudtomra adta, hogy első a munka. Ami jelenleg én vagyok. Nem hivatalosan. És akkor kiböki…előrelátóan választ és még meg is mondja miért. Ó, azistenszerelmére! Eltátom a számat, majd kibuggyan belőlem a nevetés és eldobom az ujjatlan felsőt. Nem akarom még jobban húzni az agyát azzal, hogy csakazértis a másikat választom, épp eléggé felhúztam már. Kezemben a piros kabátkával lépek a nyakkendője felé és felveszem, még mindig kuncogva lépek oda hozzá és a mellkasához nyomom a tekergő gyilkos szerszámot. Ám nem csak az anyagot nyomom, hanem őt is taszigálom kifelé, végig a szemeibe nézve vidoran. A macskám egyet ért velem, ott téblábol kettőnk között, majd úgy dönt, hogy kint marad és felügyeli a hadnagyot.* -Szóval jobban takar, mi? Oké, értem én, nem akarja, hogy eltereljem a figyelmét. Azért ez elég hízelgő, pedig megérdemelné, hogy a másiakt vegyem fel, márcsakazértis. Megkímélem, de most menjen ki, nehogy még indulás előtt elgyengüljön nekem. *Mivel siet, gondolom nem kell nagyon nógatnom és felöltözhetek a csukott ajtó mögött. Megcáfolva a filmekben mindig öt perc alatt elkészülő nőket, nekem ez minimum negyed órába telik és még siettem is. Azért a smink a helyén, bár nem cifráztam túl, de még nem ébredtem fel kellőképpen, amihez kávéra lesz szükségem. Sok kávéra. Diablo addig elszórakoztatja a vendéget, mivel tőlem még nem kapott kaját, a zsarut próbálja meg rávenni arra, hogy adjon neki, ezzel egyszer s mindenkorra befogadva a családunkba. Cserreg és morog, utóbbit nem fenyegetve, és sűrűn néz a szekrény felé, amiben a száraztáp van. Nem tudom mire megyek ki, de elkészülve a piros kabátot egy fekete toppal, nadrággal kiegészítve ülök le a kanapéra, hogy felvegyem a cipőmet.* -Szabad a fürdő. Mivel nagyon siet, nincs időm kávét főzni. Be kell ugranunk a Starbucksba. *Adom ki az ukázt egy rábeszélő mosoly kíséretében mielőtt elindulnánk, illetve ha Diablonak nem sikerült a pasit rávennie arra, hogy kaját adjon neki, azt még megteszem és kiegészítem egy kis simivel is.* -Majd jövök, addig legyél jó fiú, ne engedj be senkit!
Hogy bánom e hogy bevallottam?? Hogy elgyengít. Nem egészen. Nem tudom... Olyan nő ez a NŐ... amilyennel még sosem találkoztam. Bár csuktam már le prostit bőséggel, és olyan is akadt szépszámmal aki rámmászott... volna, egy kis könnyítésért cserébe, vagy így akarva kiváltani a szabadságot... Régi szép idők... De még soha... SENKI nem volt rám ekkora hatással, és talán ez beszédes. Így hát nem is tudom mi a... megfelelő lépés.
- Igen... jó lenne... - adom fel. Mármint a sorrend. És tisztában vagyok vele hogy elengedtem, de ez egy olyan lépés, hogy most nem tudok időt szánni arra, hogy szégyenkezzek. És lehet hogy nem is akarok... Még nemtudom.
Mennyivel könnyebb ottmaradni az íróasztal mellett...
Amikor viszont nevetésbe kezd, jórészt már én sem értem az egészet. (Vagy csak épp nem akarom érteni.) Azzal viszont tökéletesen tisztában vagyok, hogy ahogy a nyakkendőmmel a kezében lökdösni kezd, azt akarja menjek kifelé. Ezért bólintok. Mindnyájunknak ez lesz a legjobb...
Belekapok a nyakkendőbe, és hagyom, hogy becsukja az orrom előtt az ajtót. Másra se vágyok jobban. Ám ahogy csak állok ott, és megnézem a kezemben fityegő darabot, az viszont szemet szúr - inkább orrot - hogy milyen finom illat is szállingózik belőle.
- Bassza meg. - csak a fogaim között szűröm. Az ő illata. Ettől még, megbékélve a ténnyel - na meg hogy amúgy sem szabadulok tőle egész nap, fogom magam és a nyakamba igazítom, csak egy tükröt keresve ahol a helyére is illeszthetem. Így jó lesz.
Az idő telik, a nő csaknem érkezik. Én a karórámra nézek, és fejben már vázolom is, milyen.. sületlenségeket fogok kitalálni ha a kapitány.. a késés miatt előszedne, de azt hiszem mást most nem tehetek. Nem lenne hasznos egyszerűen rányitnom az ajtót.
- Miss Salinas.. igyekezne kérem!?? - nem tudom hallja e. Nem tudom, AKAROM E, hogy hallja. Lehet az egész csak alibi próbálkozás, hogy én elmondhassam: megpróbáltam, amíg szemközt nézek azzal a szörnyeteggel. A jóóóÉG tudja mit akar tőlem...
- Majd a gazdád... kiszolgál! Rólam szállj le! - oké, nem a legnemesebb a mi barátságunk, de azért a harapásért még ennyi bele kell férjen. Még most is érzem a fogai nyomát...
Aztán az ajtó végül kitárul, és megjelenik újra az a gyönyörű - és egyben félelmetes - teremtés, aki tegnap az idegrohamot jelentette nekem. (Oké, csak aközeli állapotot.)
- Elkészült?? - reménykedve kérdezem. - Nézze, esküszöm, egyetlen holttest sem fogja megszólni csak mert nem tökéletes a sminkje.. - lehet ez a korábbiakért JÁRT. Lehet csak én is akarok adni VALAMIT, amiért őőő viszont engem felzaklat, és kicsinyes elégtétel. De ettől még valahol jólesik.
- Oké, majd kiteszem valahol. - jön az eső ötlet, de a második... tényleg jó lenne egyet vizelnem. Most hogy nem piszkál... egész eltelít az érzés. Ezért!
Ha nincs revans, elindulok a fürdő fele. De ha van....
_________________
don't forget what you've sworn
Gloria "Sapphire" Salinas
WHAT HAPPENS IN VEGAS ▼ STAYS IN VEGAS ▼
admin
Posts : 811
#42Tárgy: Re: Sapphire lakása Szer. Ápr. 05, 2023 10:52 am
Zsaruvér& Csigavér
*Hezitál, magában lebeszéli a kellemeset a hasznossal és sajnos a hasznos felé billen a mérleg nyelve. Bár talán nem is baj. Én meg azt beszélem le magammal, hogy jobb ezt nyugodtan, nem kapkodva, teljes átéléssel megejteni, így ha nehezen is, de rábólintok a sorrendre, meg később a piros, mindent takaró kabátra is. Kitoloncolom a hálóból, hogy felöltözzek hullanézőbe, de mielőtt még nekifognék, a vékony ajtóra tapasztom a fülemet…és vigyoroghatnékom támad amikor meghallom a halk, de annál kifejezőbb szitkot. A vigyor csak addig tűnik el, amíg felkenem magamra a hozzám képest diszkrét és merőben kevés sminket, mert hát a hulláknak mindegy, a zsarunak anélkül jobban tetszem és így marad a köztes megoldás. Épp csak félidőben kiabál be, hogy siessek már, de ettől még nem gondolom meg magam és jobban odahúzom a feketét a szemeim köré.* -Jól van, megyek már, ne zaklasson!...vagy zaklasson. *Az utolsó két szót nagyon halkan, csak magamnak vigyorgom bele a tükörbe, és még a zsarunak is igazat adok a sorrenddel. Van ebben valami fűszer. Diablo hiába kuncsorog, a férfi, az istenadta nem érti mit akar, kénytelen megvárni engem, s mikor kilépek a hálóból teljes „menetfelszerelésben” azonnal a lábaimhoz dörgölőzik. A hadnagyra villantom a legszebb mosolyomat, ami gyanakvásra adhat neki okot, de ő egyelőre nem veszi a lapot, inkább a bosszúra fekteti a hangsúlyt. * -De tökéletes. *Nem tudja tönkretenni a napomat, ha már az éjszakámat a mocsár aljára küldte, kezdve a tanúvallomással és a szalonom zárva tartásával, a többiről már nem is beszélve. Mivel Diablo nem hagy békén, a fürdő szabaddá nyilvánítása után elindulok a konyhaszekrényhez, hogy némi ujjongó cserregés közben megetessem a rabszolgatartómat. A miheztartás végett még egy feltételt közbe is iktatok, mert hát kávé kell, gondolom neki is, és magamban el is határozom, hogy meghívom egyre. Csak győzze meginni. A fürdőbe a saját kis bosszúmmal engedem el.* -Rájöttem, hogy jobb is ez a kialkudott sorrend. Izgalmasabb lesz magára várni. *Touché. Ennyivel meg is elégszem, a kocsiig már meg sem szólalok, hacsak nem faggat, vagy cukkol fel valamivel.*
#43Tárgy: Re: Sapphire lakása Pént. Ápr. 14, 2023 2:10 am
A válasz...... Lehet hogy valahol még vigyorra is talál a fejemben. Lehet hogy még maguk a szemeim is elárulnak - ÁRULÓK! - és tényleg kiengedik azt a cseppnyi derültséget, amit bár valós... intrikának szántam, mégis ő került ki belőle győztesen, mert igenis... Tökéletesen néz ki. De ezt nem fogom elárulni neki. Így hát...
Már megindulnék a fürdőszoba fele, a kávés kérdést elintézettnek veszem, amikor a hátam mögül, és álnok módon, pont mielőtt még belépnék, vissza az ajtón - vállalt megaláztatásom színhelyére - újabb szavakkal talál meg, amire meg... Megtorpanok.
De alig csak egy pillanat, annyi bőven elég hogy visszanyerjem a lélekjelenlétem, tovább indulok, és csak miután becsuktam, azt a bizonyos ajtót, utána van hogy fejjel előre neki koccanok, és....
... A gondolataimat már hosszú lenne ecsetelni....
Dolgom végeztével kifele már azon a bizonyoson - már ajtón - immáron már tiszta tudattal lépek ki. Egy hegyként. Egy olyan sziklaként, amit nem lehet megtörni - legalábbis épp így képzelem - és ahogy egy árva hang nélkül a kanapé melletti asztalhoz lépek, visszaillesztem a helyére a fegyverem és a jelvényem, egy egyszerű pillantással ellenőrzöm csak hogy készen állunk e, az indulásra, és ha igen, egy bólintással jelzem, hogy indulhatunk.
Odalenn a kocsi fele, már minden más. Minden világos is, tudom, Vegas ezen részén nem sokat járok - alapból - de minden egyes akta átfut az ujjaimon, és tisztában vagyok vele milyen események is történnek erre, szinte minden egyes héten, de most talán én vagyok az aki más vagyok. Sokkal... kevésbé eltökélt. Így hát...
Nyomom a Victoria gombját, az ajtók megnyílnak. Beülök, bízom benne ő is megteszi a másik térfélen, és ahogy helyet foglal mellettem, csak ekkor ereszt ki az a második kellemes sóhajom. Hát idáig is sikerült eljutni... Kész győzelemként élem meg.
A magam felett aratott győzelemként.
Amint a kulcs fordul, a motor felzúg, és ahogy először farolok, majd tekerve a kormányt máris irányba tartok, kihajtva a parkolóból bár nem nézek rá, most sem, mégis úgy érzem hogy valamit nem árt tudnia.
- Köszönöm... - csak az utat figyelem. - ..hogy partner volt abban ami odafent történt. - lehet csak egy pillantra pillantok csak oda, rá. Aztán vissza az út.
- Úgy értem.. - mert úgy érzem ez magyarázatra szorul. - Nem tudom meddig lettem volna képes kitartani.. - és itt már nem nézek rá. Nem... Merek?? Talán jobb mindkettőnknek. Nekem legalábbis biztosan. Addig biztos hogy őszinte vagyok.
- Nem olyan könnyű magának ellenállni... - ráncolnak a szemeim, előre az üvegre, és bár igaz, és az is, hogy ezt nem biztos hogy kéne, de ettől még... itt biztonságban érzem magam. Pedig nincs sehol egyetlen gonosztevő sem.
Mégis félek valamitől.
- Szóval csak khm.. köszönöm.. - egy köhintéssel engedem, aztááááán... Aztán vissza a vezetésre. Mert az olyan megszokott és megnyugtató.
Kezdőlap
by 
Tárgy: Re: Sapphire lakása 
