Nem örülök különösebben, sőt, egyre türelmetlenebb vagyok. Ebben a rohadt székben ülök több, mint három órája és hallgatom az egyre másra érkező jelentkezőket a nemrég meghirdetett kidobó állásért.
A légkondi bedöglött, és hiába adok a megjelenésemre, most mégis zakó nélkül és feltűrt ingujjban kell üldögélnem az irodában, mert a hőség elviselhetetlen. Még a valahonnan előkapart ventilátor ellenére is folyik a hátamon az izzadtság. Az interjúztatás miatt egyébként is korábban kellett bejönnöm, és ahelyett hogy a délutánt a kislányommal tölteném, kétajtós szekrény méretű embereket faggatok a motivációjukról, hogy ugyan miért is akarnak a mi klubbunkban dolgozni.
A fene se gondolta volna, hogy ennyi jelentkező lesz. Ráadásul a nagyrészük nem is túl ígéretes. Némelyiken ránézésre látszik, hogy mentális problémákkal küzd, és akkor még finoman foglalkoztam. Plusz rengeteg a kezdő. Az első kategóriát olyan gyorsan és óvatosan pattintom le, amennyire csak tudom, viszont a kezdőknek szívesen megadnám az esélyt, de nem valószínű, hogy megteszem. Nekem egy öreg, tapasztalt róka kell. Kezdőként maximum olyannak lehet esélye, akin látom, hogy elég stabil. Nem akarok kockáztatni. Persze még így is érhetnek meglepetések.
Sokáig nem értettem, hogy miért kell ilyen nagy felhajtást csinálni a kidobók felvétele körül, így bizony előfordult, hogy szó szerint felvettem az első betévedőt. Ez a gyakorlat egészen két évvel ezelőttig tartott, amikor történt egy elég kellemetlen eset. Az egyik általam felvett kidobó annyira nem tudott kezelni egy balhézó, enyhén drogos és nagyon ittas társaságot, hogy konkrétan kést rántott és csak a szerencsén múlt, hogy nem ölt meg senkit.
Enyhe kifejezés, hogy az ilyen árt az üzletnek. Nem elég, hogy egy időre vészesen megcsappant a vendégek száma, még a rendőrség is a nyakunkra járt, de a legrosszabb, hogy a feleségem, Lauren bátyjai elég szépen elővettek a történtekért. Egyikük sem az a kellemes modorú fazon, maradjunk ennyiben.
- Nem túl jó a felhozatal - jegyzem meg a személyügyisnek, miután becsukódik a legutóbbi jelentkező után az ajtó.
Öntök magamnak egy kólát és sóhajtva hátradőlök, remélve, hogy a szenvedéseim végéhez értünk vagy legalább a szerelő megérkezik már. Szerencsére csak az irodáknál pusztult le a klíma, ahol a vendégek tartózkodnak, ott kifogástalanul működik. Még jó, hogy az a rész külön rendszeren van, különben bajban lennénk. Nem valószínű, hogy a nyitásra megoldódna a probléma.
- Mondd kérlek, hogy ő volt az utolsó - nézek könyörgőn a személyügyis csajra. Sosem értettem miért itt dolgozik. Kiváló HR-es, a városban bárhol kaphatna munkát. Jobban szereti ezt a helyet nálam, az biztos.
- Tarts ki, főnök - pillant fel rám a laptopjából -, már csak egy jelentkező van hátra.
Bólintok. Ő közben feláll és elindul az ajtó felé. Talán ehhez a típusú állásinterjúhoz egy leheletnyivel hosszabb szoknyát kellett volna felvennie. Tovább időzik rajta a tekintetem, mint kellene és az az érzésem, hogy ennek ő is tudatában van. Bár nem kapkodja el, csak odaér az ajtóhoz és mielőtt kinyitná, a válla felett hátrapillant rám. Erre én elpirulok és elkapom a tekintetem. Nagyszerű, kb. mint egy tizenéves. Ő viszont láthatóan nem foglalkozva a zavarommal, beszólítja az utolsó jelentkezőt.

A pár másodperc alatt, amíg arra várok, hogy a következő jelentkező belépjen az ajtón próbálom legyűrni az imént keletkezett zavaromat. Ha nem így teszek, hajlamos vagyok hebegni-habogni és az nem kelt túl jó benyomást sem a jelenlegi, sem pedig a - remélhetőleg - leendő alkalmazottam előtt. Muszáj a profizmus látszatát keltenem, főleg a beosztottak előtt, hiába van tisztában vele a többség, hogy nem önerőből és a saját tehetségem miatt lettem a klub vezetője. Beszéljenek, amit akarnak, akkor is én vagyok a főnök, ehhez méltóan kell viselkednem.
Amint meghallom a nevet, az előttem heverő laptopon megnyitom a jelentkező önéletrajzát. Nem mintha túl sok mindent ki tudnék belőle deríteni, az egész csak puszta formalitás.
Becsukódik az ajtó, hallom a kolléganő cipőjének kopogását a padlón, a szemem sarkából látom, ahogy megközelíti az asztalt. Nagy a kísértés, de nem nézek rá. Próbálok minden figyelmemmel az önéletrajzra koncentrálni.
A cipőkopogás megszűnik, kellemes parfümillat csap meg, ahogy a HR-es leül mellém. A laptop képernyője felett a jelöltre nézek.
- Kérem foglaljon helyet, Mr. Doyle - intek az asztal előtt álló székre.
A bevezetőt a lehető legrövidebbre fogom, bemutatkozok és bemutatom a HR-est is. Nagyon röviden beszélek a klubról és nyilván elmondom, hogy milyen munkakör betöltésével kapcsolatos az állásinterjú, mintha nem tudná... Miközben beszélek, igyekszem felmérni miféle emberrel van dolgom. A korával az önéletrajza alapján tisztában vagyok, első látásra mégis idősebbnek saccolnám. Alkatra nem az a tipikus kidobófazon, de nem is tűnik olyannak, akivel az ember szívesen húzna ujjat. És van benne valami, amit elsőre nem igazán tudok megfogni, valahogy az az érzésem, hogy a fickó látott már életében egy-két dolgot.
A monológom végére értem, ideje, hogy ő is beszéljen kicsit.
- Nos, Mr. Doyle, az önéletrajza elég szűkszavú. El tudná mondani, mivel foglalkozott az elmúlt években?
Azt nem kérdezem meg, hogy miért akar itt dolgozni. Hülye kérdés és az elmúlt néhány órában rengeteg hülye választ kaptam rá. Nincs erőm többre és őszintén nem is igazán érdekel. A monológom közben eldöntöttem, hogy alkalmazni fogom, válaszoljon bármit is a feltett kérdésre.

Haynes? Nem Doyle-t mondott az előbb? Zavartan rápillantok a bescannelt önéletrajzra, ami hiába homályos és pixeles, a név így is olvasható, de azt a részt persze átugrottam. Egyébként sem a legátláthatóbb önéletrajz, ami valaha elém került. Ráadásul postán érkezett, ami tovább növeli a szokatlanságot.
- Oh, elnézést, Mr. Haynes.
Biztos azt gondolja, hogy nemtörődöm vagyok és nem is nagyon hibáztathatnám ezért. Valahol tényleg az vagyok, egyszerűen nem tudom biztosan felidézni, hogy Doyle-t mondott-e belépéskor vagy Haynes-t. Túlságosan el voltam foglalva a kolléganővel és nem arra figyeltem, amire kellett volna. Remek. Így még csak rá sem kérdezhetek.... De miért érzem úgy, hogy ennek bármilyen jelentősége van? És miért olyan ismerős a neve?
Aztán kapok egy... hát, inkább rébuszt, mintsem megfelelő választ, ami tovább növeli a zavaromat. Most először érzem azt, hogy talán csalt az előző megérzésem és megspórolok magamnak egy csomó fejfájást, ha minél előbb elküldöm.
Épp megkérdezném, hogy mégis miféle válasz ez, amikor érkezik a folytatás.
Áh, szóval börtönben ült! Megkönnyebbülésemben majdnem elnevetem magam. Eléggé szarban lennénk, ha a kidobók közül kirostálnánk a büntetett előéletűeket.
Az új tudás birtokában végigmérem, így már szinte üvölt róla, hogy börtönviselt ember. De vajon csak azért gondolom így, mert elárulta vagy egyébként is észrevettem volna? Arra azért kíváncsi lennék, miért ült magánzárkában. Valahogy nem tűnik olyan balhésnak, talán köze lehet ahhoz, amit elkövetett?
- Ezt egy kicsit bővebben fejtse ki! Nézze, ebben a munkakörben nem olyan nagy probléma, ha volt büntetve, de tudnunk kell a részleteket, bármennyire is kellemetlen ez önnek....  
Egy pillanatra megállok, a szemem sarkából látom, hogy a HR-s valamit gépel a Google-be. Hirtelen bosszús leszek. Lehet, hogy a kelleténél hosszabb volt a mai nap, de azért ezt mégsem kéne. Szigorúbbnak kellene lennem az alkalmazottakhoz.
Megköszörülöm a torkom és folytatnám, amikor egy kéz szorítja meg a térdem. Ahogy oldalra néznék a HR-esre, megakad a szemem a laptopja képernyőjén... és meglátom. Nem akarom elhinni, hogy ugyanarról a személyről van szó. Pedig tagadhatatlan. És már azt is értem, hogy miért volt olyan ismerős a jelölt neve.
Legszívesebben Haynes felé fordítanám a laptopot, hogy magyarázatot kérjek, de nem teszem. Kíváncsi vagyok ő hogyan adja elő a történteket.
Más talán itt vetne véget az interjúnak, de engem jobban érdekel Haynes sztorija, minthogy azért kezdjek aggódni, hogy egy többszörös gyilkos ül előttem. Biztos feltűnt neki az előbbi közjáték, talán már arra is rájöhetett, hogy tudjuk kicsoda, ez esetben nem árt, ha rádörrenek kicsit. Nem szeretném, ha azt gondolná, félek tőle.
- Várom a válaszát! És ha lehet, ne úgy kelljen mindent kihúzni magából!

Mit ne mondjak, elég meggyőzően beszél.
Nekem közben szép lassan jönnek elő az emlékeim, amik az esetről akkoriban elértek hozzám. Nem mondom, hogy nem értem meg az indokot, ahogyan ő fogalmaz, hasonló szituációban ki tudja én hogyan cselekednék. És hiszek neki. Elhiszem, hogy nem teszi meg újra.
A kis monológjában maga válaszol a fel nem tett kérdéseimre és ha lehet így mondani, kielégítő válaszokat kapok. Az biztos, hogy az elmúlt néhány órában meghallgatott jelöltek közül senki nem volt ilyen meggyőző vagy összeszedett. Haynes kétséget kizáróan alkalmas a munkára. Viszont a neonáci körítés aggaszt, nem mehetek el mellette szó nélkül.
Szeretném újra magamhoz ragadni a szót, hiszen nem vetne rám túl jó fényt, ha hagynám, hogy egy jelölt átvegye tőlem a beszélgetés irányítását, így az első adandó alkalommal megszólalok:
- Nem lett volna tisztességes eljárás önnel szemben, ha kérdés nélkül ajtót mutattam volna. Szóval ez a legkevesebb.
Ekkor fut át a fejemen, hogy vajon milyen lehet ennek a fazonnak. A tragikus szó nem elég erős arra, ami a családjával történt... majd a börtön, ami csak hét év ide vagy oda, borzalmas lehetett exzsaruként, most meg kénytelen feleannyi idős embernél kalapolni olyan munkáért, aminek normál esetben a közelébe se menne.
Újra megszólalnék, amikor látom, hogy kvázi önként véget akar vetni az interjúnak, anélkül, hogy bármit mondtam volna. Ha egy percig is komolyan gondolom, hogy alkalmazom, akkor most kell igazán határozottan fellépnem. Értem, hogy nem volt neki könnyű, de itt most én diktálok, tetszik vagy sem.
- Nem mondtam, hogy végeztünk úgyhogy azonnal üljön vissza! Nem tolerálom az önfejűséget - szólok emeltebb hangon.
Meg sem várva, hogy esetleg eleget tegyen a felszólításnak, valamivel halkabban, de ugyanolyan határozottan folytatom:
- Ha együttműködik és válaszol néhány kérdésemre, kész vagyok megadni önnek a lehetőséget. Ismerem a történetét, nem fogom a részletekről faggatni. Viszont van néhány körülmény, amit tisztázni szeretnék.... Először is, ha maga tényleg hisz a neonácis dolgokban, az a maga dolga, engem nem érdekel, viszont nem szeretnék erről egy szót sem hallani a klub területén és véletlen sem szeretném, ha bármelyik nácis tetoválásának akárcsak a sarka is elővillanjon a ruha alól. Világos? És ehhez kapcsolódóan: vannak afroamerikai alkalmazottaink a kidobók között is. Tudja-e garantálni a súrlódásmentes közös munkát?
Ennyi, mostmár a labda az ő térfelén pattog. Ha megfelelő válaszokat kapok, akkor már írhatja is alá a szerződést.

Fura, hogy ragaszkodik a tetoválásokhoz, de valami kifacsart logikával mégis érthető. Egyébként meg ki vagyok én, hogy beleszóljak ilyesmibe?
Ezért nem vetem fel neki, ami egy pillanatra átfutott a gondolataimon, hogy amennyiben beválik, mint megbízható munkaerő, a klub állja a tetoválások eltüntetésének költségeit. Nem mondom, hogy megkönnyíti a helyzetet, de jobban belegondolva: sokkal jobban nem is nehezíti meg.
Így ezt a részét a beszélgetésnek csak egy bólintással nyugtázom, jelezve azt is, hogy innentől lezártnak tekintem a témát.
Egyébként is jobban foglalkoztat a kérdésemre adott válasza, ezen jóval több minden áll vagy bukik, de végül is megkapom azt, amiben reménykedtem, de hozzá kell fűznöm egy-két megjegyzést, mert itt nyilván adott esetben az ő testi épsége is veszélyben lehet, ha félremennek a dolgok.
- Alapvetően egy jó csapatba fog kerülni, mindenféle ember van köztük, elég elfogadók - most derül, majd ki igazán, hogy mennyire. Teszem hozzá magamban.
- Ennek ellenére nem fogom azzal áltatni, hogy milyen könnyű lesz a beilleszkedése, de nyilván ezzel ön is tisztában van. Viszont, ha egyszer elnyerte a bizalmukat, már nem fogja őket érdekelni, hogy mi történt a múltban.
Némi habozás után, azért hozzáteszem:
- Legalábbis az eddigi tapasztalatok ezt mutatják. Ha nem muszáj, én inkább nem avatkoznék közbe.
Ennél jobban nem ragozom, felesleges lenne, valószínűleg pontosan tudja, hogy mivel kell szembenéznie. A kockázat ellenére valahogy efelől nyugodt vagyok, a mondandója utolsó része viszont enyhén feszültté tesz.
- Tudom, hogy darázsfészekbe nyúlok ezzel - nem is sejti mekkorába, nyomom el magamban a következő gondolatot, - de emiatt nem önnek kell aggódnia.
Az ilyen ügyek teljesen rám vannak bízva, viszont biztos lehetek abban, hogy ehhez a húzásomhoz a sógoraimnak is lesz egy-két keresetlen szava, és még ha nehéz is lesz, ezegyszer biztosan ki fogok állni a döntésem mellett.
Ránézek a HR-esre, ha esetleg van valami kérdése, azt ideje lenn feltenni, de csak némán rázza a fejét. Látok némi helytelenítést a tekintetében és ha esetleg már ma vagy holnap kapok egy kellemetlen hívást, akkor legalább tudni fogom, hogy ki jelent rendszeresen a valódi főnököknek.... És akkor már meg is lenne a haszna, hogy megadtam az esélyt Haynes-nak.
- Hát akkor - tárom szét a kezem, - részünkről ennyi volt. Mielőtt aláírja a szerződést, esetleg van-e valami kérdése vagy részünkre megfogalmazott elvárása?

- Természetesen nincs akadálya a külön eltávoknak. Személyesen garantálom önnek, hogy így lesz. Forduljon ez ügyben bizalommal a kolléganőhöz - mutatok a HR-s felé.
Közben előkerül a szerződés és egy toll is, amit leteszek Haynes elé. Egy pillanatra átfut a fejemen, hogy vajon mit szólna ehhez az apám. Mármint nem feltétlen Haynes alkalmazásához, hanem hogy mi lett belőlem. Valószínűleg nem tetszene neki, ami régen zavart volna, de ma már egyáltalán nem... Ugye? De gyorsan elhessegetem az apámmal kapcsolatos gondolataimat és visszarángatom magam a jelenbe.
Az újabb kör hálálkodástól elfog egy enyhe fokú türelmetlenség. Jó-jó, értem én, hogy ez neki nagy dolog, de ma elég időt töltöttem ebben a fülledt helyiségben, hogy ne annyira hasson meg, hogy talán pozitív irányba sikerült fordítanom egy ember életét.
- Csak végezze lelkiismeretesen a munkáját. Ennyi, amit elvárok öntől - és írja alá, azt a rohadt papírt, hogy mehessünk végre. De ezt már csak magamban teszem hozzá és igyekszek, hogy a pillanatnyi frusztrációból semmi se üljön ki az arcomra. Elvégre nem akarok seggfejnek tűnni.
- Ha gondolja, akár most az esti műszakban kezdhet is.
Mire mellettem a HR-s mormog valamit a kötelező biztosításról és az átfutási időkről. De ha már kimondtam, nem fogok visszakozni.
- Nem érdekel - fordulok a kolléganő felé -, oldd meg valahogy.
Kicsit talán keményebben mordulok rá, mint ahogy azt megérdemelné és rögtön elfog az érzés, hogy igazából csak egy kölyök vagyok, aki főnökösdit játszik, miközben lövésem sincs semmiről.