- Hm, hamvasztás is lesz? Azt hittem esküvőre készülünk nem temetésre, nincs rendes fekete öltönyöm, nem megyünk temetésre - nevetek én is, hiszen nagyon érdekelne hogy mit szólna mindehhez Villa papa, de ha szerencsénk van akkor Denverben ki fog derülni. Remélem velünk lesz és nem ellenünk, azt nem élném túl.
- Hát jó de akkor a menüt én rakom össze, elég kényes vagyok tudod.... - kezdek bele affektálva hogy mit eszek meg és mit nem, hiszen tény és való a banda egyik legkényesebb tagja vagyok. Mármint kaja terén, de szerintem már mindenki megszokta, ahogy azt is hogy én töltök a legtöbb időt a hajam basztatásával. És persze xboxozással is, de szerencsére most nem kell egyedül tolnom, és Octival igen jól kijövünk két agresszív kismalacként nyomkodjuk a kontrollert. Felnevetek ahogy a csibi is visszaoltja, Vespának vesztett ügye van mindig, de kit érdekel? Mert hogy őt nem, az szent igaz. Mi meg jót derülünk azon hogy egyfolytában egymás vérét szívják. Ha megunjuk Ville papa rendet vág köztük tisztességesen. Nem is értem amúgy miért ennyire ellenséges az a szőke fasz, bár igaz hogy mind kétkedve fogadtuk az új tagot, de kiderült hamar hogy beillik közénk, a maga módján legalább olyan dilis, mint mi többiek. Bár hogy ez rá nézve bók vagy ránk sértés, más kérdés.
- Vespa, húzz már a faszomba, épp játszanánk, és rombolod a színvonalat - morranok rá cseppet se kedvesen, de egyenlőre egy utolsó - szerinte menő - beszólással ott hagy minket, mi meg folytatjuk tovább egymás csépelését, és a mortal kombat néha remekül kifejezi hogy mit szeretnék tenni egy két emberrel. Agresszíven nyomkodjuk a gombokat, és Octinak mély meglepetésemre sikerül is kinyírnia az A betűt. Kezembe veszem a kontrollert, és megnézem mennyire lett baja, és sikerül visszapattintanom, de majd vissza kell ragasztani, egy szervízben.
- Semmi gond, majd Denverben megcsináltatom, csak kell bele egy olyan izé - mutatom hogy mi, mert már többször is szereltem meg így a kontrollereket. Kiléptetem magunkat a játékból, és az út további része dumálással és közös fülesen való zenehallgatással telik, részünkről. Aztán megérkezünk. Egészen felvillanyoz a lehetőség, és a busz, letesz minket a szállásunknál. Grid kiadja a szobákat, meg minden szart elintéz amit el szokott, és szélnek vagyunk eresztve. Egymásra vigyorgunk Octival, és jól láthatóan egy kis táskába teszem a sebesült kontrollerem, és a telefonommal felszerelkezve már húzok is elfelé. Denver ismerős nekem, többször is csöveltem már a haveromnál, Jimmynél.
- Sorry srácok, sürgősen el kell mennem, nem kurvára nem ér rá! - akadok ki amikor akadályozni próbálnak abban hogy elinduljak és végül el is porzok. Menet közben már tárcsázom is Jimmyt.
- Helló haver! Elérhető vagy? Denverben vagyok és kellene egy apró baráti szívesség... - kezdek bele, és már el is tűnök az első kanyarban.

Hatalmas bociszemekkel mea klumpázok a kinyírt kontrollerért. Té nem csinál belőle nagy ügyet, csak elveszi tőlem.
- Jól van. – dünnyögöm egy sóhajt elengedve. - Kösz a játékot, király volt. Ha nem fuccsol be ez az izé, tuti megverlek! Úgyhogy jössz egy visszavágóval. – vigyorodom el.
Körülbelül másfél óra, és megérkezünk Denverbe a Sheraton Hotelhez.
A busz megáll a parkolóban, én meg lerobogok és nagyot nyújtózok, mielőtt kihalásznám a csomagtartóból a gurulós fekete kis utazótáskám. Közben szemfüles riporterek, fotósok és leselkedő rajongók hada nyomulna ránk rögvest, ha nem lennének a biztonságiak. És persze Grid, aki mindent kézben tart. A szobáinkat már elintézte. A kulcsokat megkapjuk a recepción. Bezzeg Ville sehol. Na mindegy. Pedig azt hittem, ő is itt lesz, mire befutunk. Csak egy beletörődő sóhajjal konstatálom; nyilván dolga van valahol. Alszik, szív, csajozik. Vagy ezek kombinációja.
Mielőtt Té elviharozna, utána szólok.
- Még a koncert előtt elintézem amit megbeszéltünk! – jah, be kell szereznem két kamugyűrűt, sminkkészletet, és… a rózsaszín hajfestékben nem vagyok már biztos, hogy kinek a reszortja, Té-é vagy az enyém, de azt is szermányolok majd. Legfeljebb két flakonnal kenünk Vespa fejére, és jó rikítószínű lesz tőle.
Grid mielőtt utunkra engedne, elegánsan kiosztja a szokásos utasításokat: „nem szartok a szőnyegre, nem barmoljátok szét a berendezést, és nem építitek le teljesen az agyatokat estig.” Jó, hát ez nem az én ingem, úgyhogy nem öltözködöm.
A 544-es szobát kapom. Megindulok a lift felé, erre Vespa fürgén mellécsapódik és átkarolja a vállamat. Istenem, mennyire rühellem, amikor beleliheg a bal fülembe! Baszki, annyi csaj van, mégis mindig engem talál be. Nem értem ezt az embert, tudja, hogy nem csípem.
- Fegyverszünetet ajánlok.
Meglepetten ránézek.
- Te??? – röhögnöm kell. Sértő. Hülyének néz.
- Van egy elméletem. Aki Ville-nek szétteszi, az mindenkinek szétteszi. Bandán belül marad.
Homlokráncolva emésztem a hallottakat. HE??? Így kezd béketárgyalni? A tartalmi logikát sem egészen értem. Ville, ha hallaná, kifilézné.
- Ez aztán a diplomáciai érzék… – döngöm egykedvűen. Gyakorlatilag lekurvázott. Már megint. Most már tuti nem ússza meg a nősülést, és csak súlyosbítja a helyzetét. Minél bunkóbb lesz velem, annál messzebb megyek…
Fojtott hangon csevegünk, úgyhogy mások nem hallják.
- Na ne kamuzz már, hogy sosem képzelted el, milyen lehet velem dugni.
- Te Vespa… Az ilyesmit én rémálomnak hívom.
- Most meg mi bajod van?
Na, vajon mi?
Szemforgatva torpanok meg. Ő meg elenged.
- Szívem, TE vagy a bajom. – nagy mosolyogva paskolom meg az arcát a szabad tenyeremmel. - És még mindig nem vágom mi a francot akarsz tőlem. – elengedem és fordulok is a lift felé, hogy tovább húzzam magam mögött a táskám.
Vespa olyan, mint az árnyékom. Nem tágít.
- Dugjunk pertut. – vágja ki egyszerűen. – A táncosok is szoktak. Hogy egymásra hangolódjanak. Nekünk sem ártana. Koncertig belefér pár menet. Köztünk marad. Höhöhö. – vigyorog bele szélesen és hülyén az arcomba.
- Jaaa… Te így haverkodsz. Értem… – dünnyögöm. Abszolút nincs rá gusztusom. És soha nem is lesz.
Valamiért az az önelégült vigyora tovább feszül. Nem csak az idegeim.
- A múltkor is stírölted a tökömet.
- Mert az arcomba nyomtad. – hülyegyerek. Ezek szerint a paprika spray nem volt elég csípős.
- Tetszett, mi?
Marhára... Nem szólok. Felesleges szájtépés.
- Békülős szex. Egy új barátság kezdete. Na?
- Valóban kihagyhatatlan ajánlat… – morgom színtelen hangon.
Vajon mekkora az esélye, hogy leszakad a lift, ha belököm oda Vespa-t? Én hiszek a csodákban.
Mély lélegzetet veszek, és újfent rámeredek. Tele a sráccal a balerina cipőcském.
- Figyelj… Betűzzem, vagy hívjak neked tolmácsot, aki elmagyarázza, hogy felfogd végre: NEM-MÁSZOL-BE-A-BUGYIMBA. Pont. Téma lezárva. Nem tudom ezt neked máshogy mondani. Legfeljebb finnül, de angolul sem értesz. Szakadj le rólam, oké? – odaérek a liftajtóhoz és megnyomom a hívógombot. Szinte úgy csapok rá.
Vespa csak azért ilyen pofátlan, mert tudja, nem köpöm be senkinek. Főleg nem Ville-nek. Nem fogok ellentéteket szítani a bandában. Különben is képes vagyok kezelni a dolgokat. Nem kell tutujgatni.
A liftajtó kinyílik, én meg belépek a fényes, csillivilli kabinba.
- Haaa… mégis meggondolnád magad, tudod hol találsz. – kacsint rám Vespa azzal a nyálasan számító vigyorával, és sarkon fordul, hogy elrongyoljon valamerre, mint a vadludak. Szerencsére nem tart velem. Fel is kötném magam, bassza.
Irány az 5. emelet, és a szobám. Kulcs zörren, zár nyílik.
A szoba tágas, világos és makulátlanul tiszta. Az ágyra emelem az utazótáskámat. Hosszan zizzen a cipzárja, ahogy kinyitom.
Legfölül a ruháimon egy rózsaszín borítójú könyv lapít, rajta egy ölelkező meztelen párral. Fura…. Eddig még sosem láttam. Biztos, hogy nem én csomagoltam be. Valaki becsempészte. Valaki… Van sejtésem ki.
Kézbe veszem és meglepődve méregetem. Már a címe aggódásra ad okot: „Szex tippek – Hogyan légy tökéletes szerető”
WHATTHEFUCK???
Felcsapom a borítót. Alatta egy apró cetli lapul, amin az elkövető le is leplezi magát egy rövid üzenettel: Hosszú az út Denverig. Művelődj kicsit. Csók: Jaana.
Tudtam… Viszont azt nem tudom mit képzel. Turnén vagyok, nem szextúrán.
Laposan körbesunyítok a szobában, mintha attól tartanék, hogy valaki kifigyel, aztán odalapozok a tartalomjegyzékhez. Ilyenek vannak benn, hogy: a férfiak erogén zónái, hogyan lovagoljuk meg a férfit, hogyan használd a szádat, tantrikus szex, az önkielégítés művészete stb stb. Mindezt képek illusztrálják.
Ehhe-ehhe… Ha nem kéne jegygyűrűket vadásznom a szőkének, még komolyabban bele is ásnám magam a témába. Mindegy. 5 perc nem a világ, úgyhogy leülök az ágy szélére törökülésben és olvasgatni kezdek.

Érdekes egy "tananyag". Több helyen megröhögtet. Néha olyan illusztrációkat találok benne, hogy a könyvet megforgatva sem jövök rá ki-hogy-merre-miért. A fejemet is fordítom, lassan tótágast állok, de akkor sem tudom kivenni a megjelenített pozitúrát normálisan.
- Nah jó. Ez hülyeség. – dobom félre a párnára egy sóhajjal, aztán hanyatt vágódom az ágyon. Két tenyerem a hasamra fektetem, és ütemesen dobolni kezdek az ujjaimmal.
A spotlámpás mennyezetet bámulom. Azon gondolkodom, hogy indulni kéne a beszerzőkörútra; fogok egy taxist, aki biztosan ismeri a környékbeli piacokat. Ott vadászhatok valami bizsust.
Ismét ülőhelyzetbe tornázom magam, mire matatni kezdek a dzsekim oldalzsebében. Előhalászom belőle az apró MP3 lejátszót, és bekapcsolom. Kell a zene, az az életem.
Felkelek, és elindulok a kijárat felé. Közben a kis hangszórókat betömködöm a fülembe. Épp kopogtatnak, de lemaradok róla, mert a fejemben már ezerrel üvölt Starship-tól a We built this city.
Csak pár lépés az ajtó, és igen jó hangulatban, énekelve tárom ki a szárnyát.
- We built this city on rock ’n roll!
Egyenesen Ville támaszkodó alakjába botlom bele. Megtorpanok. Széles vigyorra fut a szám, ahogy felnézek rá.
- Hééé! Az elveszett fiú! Szia Ville! – szinte kiabálok az arcába, nem hallom a saját hangomat, de aztán kapcsolok.
- Ehm. Bocs… – kapkodom ki gyorsan a füleimből a dugaszokat. - Merre jártál? Azt hittem minimum Te leszel a fogadóbizottság. – magyarázom már normál hangerőn.
Jah. Jobban örültem volna, ha a buszról leszállva őt látom meg elsőként, és nem Grid-et.

Azt mondja, kiütötte magát.
- Akkor biztos jó buli volt. – duruzsolom mosolyogva, miközben visszatolatok a hotelszobába. Kénytelen vagyok, mert Ville megindul felém mielőtt még válaszolnék, hogy Persze, gyere csak.
Odabent szembefordulok vele, hogy lássam, s anélkül csukom be az ajtót, hogy arra néznék.
Elkapja a derekam, és magához húz. Azonnal vér szökik az arcomba, de ez a kislányos zavar nyomban mosollyá lágyul a vallomás hallatán. A kezeim felcsúsznak a vállára.
- Te is nekem. Biza! – döngöm Ville igéző szemeibe őszintén. Szeretek elmerülni ezeknek a szemeknek a látványában. Egész nap elnézném. Basszus. Rohadtul örülök, hogy előkerült, és megkeresett, szívem szerint a nyakába ugranék, DE NEM!
Viszont felesleges kamuznom, ez van. Tényleg hiányzott.
Hogy jól utaztam-e?
- Naná! A kedvenc buzim minden egyes percemet feldobta. Deee… látom te is túlélted Grid-et. Remélem azért szenvedtél annyit, mint én Vespa-tól… – bazsalygom gonoszan vigyorogva, a hangom gúnyos.
Csak azért nem ágaskodom lábujjhegyre és mászom Ville szájára, mert, mert… nem tudom. Nem merek. De szeretném. Megint bolond vagy Octi!
A zene még mindig hangosan zizeg a fülhallgatókból.

És erre hazugsággal vádol. Sunyítva szűkül össze a szemem, így méricskélem azt a vidám, csibészes kifejezést az arcán. Határozottan meg kéne sértődnöm. Igen… Szavak helyett ravaszdi mosolygásra húzódik a szám fél sarka. Na várjál csak…
Egy egyszerűen eldöngött választ kapok a kérdésemre. Mióta mondja őfelsége egy bulira azt, hogy „nem volt vészes”??? Most vagy nagyon lájtos és konzervatív volt az ő ízlésének, egy valódi kínszenvedés, vagy még az előtt elfogyott a cucc, hogy totál szétszívta volna az agyát.
Nem állom meg szó nélkül.
- Na mi van? Csak nem nyugdíjas vízi revüt nézetett meg veled Grid?
Ville figyelmét erre megragadja valami, és ellép mellettem. Utána fordulok. Jujj, az a hülye könyv!
- Az nem az enyém! – szögezem le azonnal, még a kezeimet is felemelem a hangsúly kedvéért. - Úgy találtam. – jah, a táskámban… - Minek az elméleti továbbképzés, amikor van saját edzőpartnerem? – költői kérdés. Naná, hogy mosom magam. De mégis, a fentiekben épp elég igazság van.
Ville felveszi a párnáról és futó pillantást vet a címre. Bántja a fülemet, ahogy hangosan felolvassa. Kínos a szembesülés. Gúnyosan vigyorogva néz rám, aztán elhajítja a fenébe az olvasmányt. Nyitva landol, zizeg a papír az ágyon.
Nem ment rosszul… Ha ő mondja. Én hiszek neki.
Egyetlen másodperc, és ismét ott áll előttem. Meleg markába fogja az államat, hogy bepótolja az elmaradt üdvözlő csókot. Cigi íze van, de még így is szeretem. Olyan… hamisítatlanul Ville-s.
Behunyom a szemem. Átadom magam neki, szenvedélyes ajkai tüzeket gyújtanak a gyomromban. Közben a karjaim a nyaka köré zárulnak, s lábujjhegyre magasodom.
Erre megfeszülnek a karjaimban az izmok, érezheti a vállán. Aztán egy könnyed szökkenéssel az ölébe ugrom. Éljen! Mégis győzött az iménti indíttatás, amit el akartam hessinteni.
Nem zavar, hogy Ville egyik kezében ott füstölög a cigaretta. Nem gond, ha nem kap értem, és tart meg, a lábaim azonnal a dereka köré záródnak. Szorosan kapaszkodom velük a testén. Hacsak nem borultunk.
- Nem is vagyok hazudós… – dünnyögöm bele kuncogva a szájába. - …Annyira.
Most rajtam a sor, hogy megcsókoljam. Abszolút nem mohón és keményen. Inkább kedvesen, kislányosan, de annál élvetegebben. Nem vagyok hajlandó abból vitát nyitni, hogy hiányzott.
Hirtelen elfelejtem hová is indultam eredetileg. Vespa dolga várhat.

Csak szólnom kell…
- Tudom. – dünnyögöm vigyorogva még az előtt a szájára, hogy megcsókolna.
Aztán ahogy Ville ölében termek, ő körém is zárja a karjait, a cigit eldobja.
Pimasz mosolyával az arcomba duruzsol, az én ujjaim meg a hajával kezdenek babrálni hátul.
- Néha muszáj... – suttogom a szájára halkan, vágytól rekedt altomon, s gyengéd odaadással megcsókolom. Rajtam a sor az üdvözléssel.
Ville közben elindul velem. A pilláim le vannak hunyva. Nem látom az irányt, de aztán érzem a falat, ahogy a hátam nekinyomódik.
- Ez olyan ismerős… – kuncogok bele a csókba, még a szánk is összeér javában.
Ville elválik tőlem, de a szemeit nem eresztem.
Levegőt veszek, és épp felelnék a kérdésére, amikor két lassú, de határozott kopogtatás kondul az ajtómon.
A lélegzet bennakad a tüdőmben. Kérdőn pillogok Ville-re, mintha ő várna valakit, mert én tutira nem.
Nem mozdulok. Várok egy pillanatot, aztán megint a két kemény koppanás.
- October…! Kop-kop. Megjött a papaaa… - dönög odakintről Vespa egy sorozatgyilkos nyájasságával.
Meglepetten gúvadnak a szemeim a felugró szemöldökeim alatt; mit keres ez itt??? Nem igaz, hogy soha nem adja fel…
Nem szállok le Ville öléből, eszemben sincs ajtót nyitni. A műsor meg kitartóan folytatódik.
- Kismalac, kismalac engedj beee… Különben elfújom a házadat!... Füüüüüüüüüü!... – baszki, és tényleg fújja! Az ajtót. Tisztán hallani.
Felsóhajtok.
- Meghaltam, és a pokolban vagyok. - morgom kelletlenül. Jah, tényleg, nem véletlenül Slaves of Hell. Jól belecsöppentem az egészbe.
Olyan közel az arcom Ville-éhez, hogy az orrunk hegye szinte összeér.
- Áruljátok egyszer már el mi a szart szívtok. Én is kérek. - magyarázom fapofával. De nehogy komolyan merjen venni!
Nem kérdés, Vespa már most teljesen be van állva, pedig hol van még az esti koncert!

Hülyén nézhetek Ville-re. Papa? Meg kismalac? A végén mégis elkap a röhögés az első döbbenet után.
Ville összeszűkülő, elsötétedő szemekkel mered rám. Ilyenkor ébred fel benne a szunnyadó vadállat(?).
- Semmi közöm hozzá, esküszöm! – röhögcsélek még az ölében. Az kell még, hogy összefüggésbe hozzon ezzel az orbitális majomkirállyal.
Azt már meg sem merem mondani, hogy egész úton, de főleg lent az előtérben valami hasonló stílusban nyektetett. Bár akkor még tiszta volt. Aránylag.
Ville-től apró csókot kapok, és biztosít, hogy lerendezi a dolgot. Efelől nincsenek kétségeim. Ha Vespa eddig rám nem hallgatott, most majd fog Ville-re.
Lehámoz a testéről, de megyek én magamtól is, hogy engedjem. Lekulcsolódnak róla a lábaim, aztán lesiklom az öléből. Ismét talpon állok.
Figyelem, ahogy határozott léptekkel az ajtó felé tart. Szemét mód végigmérem az alakját. Űűű! Nagyon dögös így hátulról… Gondolatokat ébreszt a látvány, a mozgása. sokáig tudnám így szkennelgetni.
Az egész élvezkedésből Vespa nyáladzó szövegelése zökkent ki.
- Ígérem… Apuci nem köp be Ville bácsinak… Ssss… Ez csak a mi kettőnk kis titka lesssz… - magyaráz a szentem az ajtószárnynak. Aztán fura hangok szűrődnek befelé, mintha…
EZ HÜLYE!
- Kérlek, mondd, hogy nem az ajtófélfát nyalogatja... – küzdök a kitörni készülő gyilkos nevetés ellen. Megszakadok az erőfeszítéstől, de csak lesem Ville-t.
Vespa ez alatt szünet nélkül alakít odakint.
- Naaa, léccilécci engedj beee! Jó kisfiú leszek. Csak neked kiscsibe... Egy puszikával is beérem. Ehhe-ehhe. Hallod, October?... Tudom, hogy bent vagy.
Erre Ville megragadja a kilincset és azonnal feltépi az ajtót. Tuti morózus az ábrázata.
Érdeklődve lépek el a faltól. Látni akarom Vespa fejét, meg úgy mindent.
A srác az egyik könyökével támaszkodik az ajtófélfán, a kézfeje lóg. És becsukott szemekkel csücsörít!!! De aztán felnéz, az arca nyomban meglepetten megnyúlik, konkrétan leesik a helyéről Ville kirobbanó felbukkanására. Én meg szívem szerint hasra vágnám magam a szőnyegen és fetrengve visítanék.
- Szevasssz Viiiiilleee!... Csakkk… szórakoztam… Ehh. - kelletlenül megszívja az orrát, és ellöki magát a pózából. – Tudtam, hogy itt vagy, te… teee faszkalap! – teszi hozzá már teljesen más, nyűgös hangszínnel, és a mutatóujjával lendületesen Ville felé bök.
Ville háta mögött szobrozom, onnan kukkolok ugrásra készen. Itt ma nem lesz bunyó, se vérfürdő. Leállítom őket, ha kell. De előtte szarrá röhögöm magam.

Résen vagyok, és figyelek Ville háta mögött. Készen arra, hogy leállítsam, ha komolyan bántani akarná Vespa-t. Mégiscsak egy benarkózott hülyével van dolgunk. Nem kéne mindjárt kinyírni.
Ves nem tágít, pedig azt hittem, hogy Ville felbukkanása elég elrettentő lesz számára. Úgy fest mégsem. Sőt, valami nyomja a szívét, és Ville nem épp baráti hangnemű kérdésére kifakad.
Hallgatom mit magyaráz, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy az a kis szösszenet nem üti meg a fülem. Grid nem mondta, hogy már végeztél a kis kuuu…
Egy kicsit elidőzök ennél a részletnél. Kérdések fogalmazódnak meg bennem. Tehát ez az akármi lenne az oka, hogy Ville nem volt sehol, amikor megérkeztünk? És Grid is benne volt? Vagy legalábbis tudott róla. Mindegy. Nem nehéz kitalálni Ville mit csinált a kis kuuu-val...
Ennyi. Nem több. Egyelőre nem tudok vele mit kezdeni. Hisz megszokott, hogy Ville kuuuu…rvázik amint van rá lehetősége. Igen, mondjuk ki.
Tudom, milyen fogadalmat tettem vele kapcsolatban, de… Ha jobban magamba nézek, valamiért mégis bánt, hogy… más nőkkel is… kever.
Hosszú, beletörődő sóhajt engedek el. Nem kéne jobban belebonyolódnom. Asszem így is nyakig benne vagyok a szószban.
Arra kapom fel a fejem, hogy Vespa megint leszukáz, és sérelmezi, hogy Ville-vel szóba állok, vele meg nem. Hát, kettejük közt azért jókora különbség van, és eleve nem vagyok ribancalkat, akinek tök mindegy kire nőtt rá, csak farok legyen.
Állok ott hátul, bent a szobában, és azon tanakodom, hogy mennyire szánni való ez a tag. Tényleg az. Rohadtul sajnálom. Annyira belelendült a vinnyogásba, hogy már attól félek, sírva fakad. Megvan mindene, amit akarhat: tehetség, siker, pénz, csillogás, kurvahegyek. Aztán mégis boldogtalan. Ha boldog lenne, most nem itt irigykedne Ville-re, és nem utánam kajtatna, hanem élné a la vida locát.
Ville nem olyan együtt érző, mint én. Megelégeli a süketelést. Megragadja Vespa torkát, és egyetlen jól célzott lendülettel keni fel a szemközti falra.
A biztonság kedvéért utána sétálok. Kilépek a folyosóra, szerencsére nincs kint senki. Se vendégek, se személyzet.
Hagyom Ville-t, hadd adja ki azt, ami kikívánkozik belőle. Amíg csak szavakkal fenyeget, nincs gond. Félúton emelkedik az ökle, és keményen lyukat üt a falon Vespa feje mellett.
Na igen, szerintem ezt kihagyhatta volna, de majd… kijavítják.
Még nem engedi el Vespa-t. Makacsul szorongatja. A hangja mély és halálosan fenyegető. Biztosra veszem, arra vár, hogy a szöszi megmukkanjon, vagy egyetlen rossz szót köpjön el, de akkor beváltja az ígéretét, és agyonveri.
Én is csak Vespa következő nyikkanását lesem. Ha olyat találna szólni, ami agressziót válthat ki Ville-ből, én legyek az első, aki lép. De nem az ő érdekében.
Vespa félrelöki Ville kezét a torkáról.
- Jóóól van, jóóól van, értem én! Nyugalom van, ne pánikolj cimbi… Dugd föl magadnak a kiscsajt. Nem is kell.
Okos gyerek, egy igazi túlélőművész.
Ha Ville lefejti róla az ujjait, Vespa morogva ódalog el a helyszínről, s a folyosó legvégén eltűnik a szobájában. Dühösen csapja be maga után az ajtót. A csattanás bezengi az egész szintet.
- Remélem tele ment szálkával a nyelve. – döngöm egykedvűen bámulva utána.
Mázli, hogy nem ő az énekes, különben végigpöszéskedné nekünk a koncertet, mint valami debil: „Moszt pedig következzen a Jór cvít cix cix cix.”
- Haaa… Vespa-nak ne adj isten, baja esne… Nem sokáig kéne új gitárost keresni. ...Beugorhatok helyette? – olyan sunyi hangon búgom, hogy szinte sugalmazom; ha igen a válasz, már rohanok is és hidegre teszem a gyereket.
Valahogy nincs kedvem nevetni. Valami alattomban beárnyékolja az eddigi jókedvemet. Sejtem mi, de nem akarok vele foglalkozni, mert csak kínoznám magam.
- Azt hiszem sétálok egyet. Úgyis be kell szereznem ezt-azt estére. – mosolyodom Ville-re, ha felém fordul. - Van kedved velem jönni, vagy… máshol van dolgod? - puszta érdeklődés. Az égvilágon semmi nincs a hangomban; se szemrehányás, se számonkérés.
A lagzit nem kéne lefújni emiatt a kis intermezzo miatt, hisz Té már javában szervezi, mozgósítja az erőit. Nem lenne fair vele szemben. Meg lesz tartva a buli, legalább én is kikapcsolódom. Rám fog férni.

- Oké. – szólok. Grid-nek is, ha úgy alakul. Naná! Csak nehogy én segítsek rá Ves idő előtti elhalálozására… Hehehe. Sokat basztat, még Ville-t is beelőzöm.
Örömmel veszem, hogy Ville velem tart. Mégha most egy kicsit mufurc is így Vespa után. Nem gondoltam, hogy ennyire felpörgeti magát rajta.
- Szuper! Húzzunk. – búgom mosolyogva, aztán kulcsra zárom a szobám ajtaját, mielőtt a szőkének eszébe jutna belógni és végigszaglásznia a bugyijaimat. Esküszöm kinézem belőle. Van egy olyan sejtésem, hogy még visszatér.
- Persze, kerüljük ki őket. Most nekem sincs sok kedvem hozzájuk. – fordulok el az ajtótól, és Ville után iparkodom, hogy beérjem. A folyosón elterülő szőnyegnek hála tompán hallhatja, ahogy a lépteimet megszaporázom mögötte, aztán melléverődöm.
- Menjünk ki a mosodán vagy a konyhán keresztül. – javaslom.
Ha odaérünk a lifthez, gondolom Ville hívja. Ha nem, akkor én tapadok a gombra. Amint megérkezik, és elhúzódik az ajtaja, beszállok. Csak odabent a kis fülkében kérdezek rá. - És Te? Amúgy… Jól vagy? Minden oké nálad? – tudom, tudom, Ville pont nem az a fajta, aki majd elmondja, ha nem, de azért mégis érdekel, hogy mi van vele.

Ville bevár, és felém nyújtja a kezét. A mosolyom tovább szélesedik, az ujjaimat pedig a markába csúsztatom. Az érintése elég ahhoz, hogy elfelejtsem min akadtam meg az előbb. Ki nem szarja már le Vespa mit szövegelt.
A lift előtt szembefordulok Ville-vel.
- Ez az! Magunkra kapunk két lepedőt, és elkezdjük kísérteni a környéket. – vigyorodom el, de ő még megtoldja a dolgot a másik alternatívával is. Sandán néz rám, én nem különben őrá. Éhes lennék-e? Azt hiszi, hogy mindig éhes vagyok? Tény, hogy jókat tudok zabbantani, úgyhogy csak vigyorgom csendben. Főleg, mert megeshet, hogy már kettő helyett kell tömnöm a bucit. Na igen, ez még baromira kérdéses. Nem derítettem ki. Csak… gyanakszom. Hűűű… Hogyan adagolnám be Ville-nek, ha mégis?... Meg egyáltalán ÉN mit csinálok??? Mindegy. Egyelőre ezen akarok a legkevésbé rágódni. Remélem csak a gyógyszer miatt zavarodott meg a szervezetem, és nincs komolyabb baj. Egy terhesség bebaszna. Kábé annyira akarom, mint ő. Semennyire. Vagggy… legalábbis ki kéne puhatolnom valahogy mi ilyenkor a stájsz nála. Persze… Közlöm vele a nagy hírt, aztán megfejel. Hehehe. Asszem akkor nem vihognék. Ehh…
Érkezik a lift, csilingel, s az ajtó elhúzódik. Ville-vel beszállunk, és választ már odabent adok.
- Neeem. – rázom meg a fejemet, a fekete tincsek ide-oda táncolnak a vállamon a mozdulattól. - Inkább elnyal… – nék valamit. Elharapom a végét, mert még időben kapcsolok; ezek az amcsik minden kétértelműn fennakadnak. És most nem kellenek tanácsok, hogy szerinte mit nyaljak. - …Fagyiznék. Vagy jégkrémeznék. Odakint a parkban. Mit szólsz? Van kedved? – ezzel megnyomom a legalsó, különálló fekete gombot.
Irány az alagsor.
Ezek szerint minden ok nála, ennek örülök. Csak a gyökereket rühelli...
- Hát még én... - magam elé mosolyogva dünnyögöm.
Pár másodperces út lefelé. A gyomromban érzem, ahogy süllyedünk. Végül megállunk és a liftajtó ismét kinyílik előttünk.
Nem lenne szabad itt lennünk, de próbáljanak csak meg elzavarni. Ettől én még iparkodom. Egyrészt mert Ville nyakigláb, és hívogat a fagylalt ígérete is.
Hosszú, széles folyosó vezet előre, majd jobbra és balra is felbukkan egy-egy szürke ajtó. Az egyikre az van írva: „Laundry”.
Erre haladok tovább, és fél kézzel belököm. Odabent a hatalmas helyiségben ipari mosógépek sorakoznak egymás mellett az egyik fal mentén, hangosan zúgnak a megtömött szárítógépek, és azokon túl az alvégen komoly vasalógépek ontják a gőzt.
A személyzet patyolatfehér papucsban és nadrágban, felül almazöld egyenfelsőben szorgoskodik a gépeknél, vagy jókora műanyagkosarakkal mászkál, amiben a mosnivalók púposodnak.
- Okééé… – lesek fel Ville arcára. - Van ötleted mit nyúljunk le, vagy csak… simán sétáljunk ki?