Everybody's got rights. What you don't got is power.

2020. június 02.

Úgy állok előtte, mintha a levegővétel is bajba sodorhatna. Próbálok ránézni, amikor beszél. Mutatni, hogy figyelek rá. De aztán eszembe jut, hogy talán úgy veszi, dacolok vele, szóval inkább lesütöm a tekintetem. Nem tudom, pontosan mit akar, de érzem a vizslató tekintetét. Érzem a... mohóságot, ami a maga módján betölti körülöttünk a vészjósló csendet.
- Fejezd be - úgy hasít a hangja a hajnali némaságba, mintha arcon csapott volna. Pedig nem mozdult. Nyugodtan ül velem szemben az ágyon és a háta mögött, kicsit hátradőlve, a kezein támaszkodik.
- Benjamin! Fejezd be! - szól rám újra, most már dühösen. Látom a lesütött tekintetem mögül is, ahogy lendületből talpra áll és felém lép. Egyetlen, határozott, frusztrált lépés. Én pedig ugyanennyit... és még egyet hátrálok tőle. Botladozva.
- ...mit...?
- Hogy mondod? Egész mondatok, Benjamin. Beszéltünk már erről.
- Mit... fejezzek be? - kérdezek vissza, kényszerítve magam, hogy nyugton maradjak. Hogy lélegezzek. Hogy továbbra se nézzek rá, nehogy szemtelenségnek vegye.
- Mutasd a kezeid - ahelyett, hogy tenném, amit mond, egy pillanatra ökölbe szorítom őket. Csak annyit érek el vele, hogy cselekszik helyettem. Megragadja mindkettőt a csuklómnál fogva és kettőnk közé húzza. Mintha egy gyereket szembesítene éppen.
- Ezt - emeli szemmagasságba a kezeimet, hogy lássam, mit műveltem. Hogy lássam a vékony kis vércsíkokat három ujjamon is, ahonnan a körmeim mellől, idegességemben lekapartam a bőrt.
- Ezt fejezd be. Undorító szokás.
- Bocsánat - tanult ösztön, azonnal jön, azzal együtt, hogy próbálom elrejteni az ujjaimat. Előle.
Magam elől.
Amint elenged, máris a hátam mögött van mind a két kezem. Egyikkel markolok a csuklómra, szorítom... erősebben, mint ő tette, de így legalább mozdulatlan tudok lenni előtte.
Erre már elmosolyodik. Az ujjai az arcomhoz érnek, gyengéden simítanak a nyakamig, egyetlen, görbe vonalat rajzolva lefelé a torkomnál. Érezheti, ahogy nagyot nyelek. Hallom a halk nevetést, de hamar elkomorodik.
- Aggódok érted, Benjamin. Alig eszel. Túl vékony vagy. Egészségtelenül vékony... Még lehet, hogy az a ruha is lógni fog rajtad, amit reggel kaptál. Pedig olyan nagy gonddal választottam ki neked! Elhiszed nekem?
Bólintok, de másra nem futja. Minden erőm elveszi, hogy nyugton maradjak, miközben az ujja képzeletbeli alakzatokat rajzol rám az alig gombolt ing által feltárt bőrön.
- Próbáld fel, rendben? A kedvemért. Lássuk, hogy elnéztem-e a méretet, vagy jó lesz rád.
Még csak nem is válaszolok, csak kapok az alkalmon, hogy engedéllyel elléphetek tőle és lehet pár percem, hogy összekapjam magam, amíg öltözök. Elég nagy ívben kerülöm is ki és veszem fel a díszes dobozt, amiben a ruhákat kaptam. Egy hollófekete nadrág és egy rózsaszín, fodros blúz. Őszintén? Még talán tetszene is! Főleg, ha hozzáteszem az ezüst karkötőt az apró levelekkel és az órát is, amit pár napja kaptam.
Csak már nem igazán tudok így nézni a ruhákra. Steven... magának öltöztet, mint egy játékot. Nem azért, hogy jól érezzem magam bármiben is.
Nekem annyi jó van benne, hogy addig is fellélegezhetek és eltűnhetek a szemei elől. Most is épp betenném a lábam a fürdőszobába, de a határozott kérdése megállít.
- Mit gondolsz, hova mész?
- Átöltözni...? - persze, hogy megtorpanok, de a hátam mutatom felé, nem nézek rá. A kezeim szorítják a dobozt, kicsit el is deformálva azt.
- Benjamin, Benjamin... - lemondóan rázza a fejét, mintha már ezerszer közölt szabályt felejtettem volna el. - Nincs mit szégyellned előttem.
- Nem azért mennék... én csak...
- Nem.
- Kérlek...
- Én mit kértem tőled az elmúlt napokban, Benjamin?
- Semmit.
- Pontosan. Semmit. Semmit nem kértem. Hagytalak, hogy létezz. Mindentől megvédtelek. Hagytam, hogy begubózz a szobádba. Nem kényszerítettelek, hogy egyél, ha nem akartál. Kaptál ruhát. Ékszert. Ezt az egész szobát én töltöttem fel neked könyvekkel az utóbbi pár hónapban! Mit akarsz még?
Talán várja, hogy válaszoljak. Talán azért hallgat. De mit kellene mondanom?
Ne kényszeríts semmire!
Ne érj hozzám!
Ne... csak ne...
- Annyit kérek, hogy viselkedj, és tedd, amit mondok. Legalább próbáld meg!
- Oké.
- Most pedig fordulj. Hadd lássalak. És öltözz.
Csendes szavak, kijelentés, mégis ott a parancsoló él. De... próbálkozok. Csak ennyit kér most, nem igaz? Szóval... próbálok viselkedni. Tenni, ahogy mondja. Abból nem lehet baj. Ahogy abból sem, hogy miután letettem az ajándékdobozt a lábam mellé, becsukom a szemem és tényleg vetkőzni kezdek. Előtte. De közben úgy teszek, mintha egyedül lennék, teljes sötétben, biztonságban.
Az agyam egy kis része regisztrálja a csendes, de egyszer erősödő szuszogást, ami bizonyítja, hogy bármennyire is szeretném, nem vagyok egyedül. De kizárom. Mindent. Csak azzal törődök, hogy lekerüljön rólam a ruha. A alsót kivéve. Ott megállok.
- Abból is másikat kell felvenned - szólal meg Steven.
Összeszorítom a szemem. Most már tényleg szorítom. De a hangja már így is átszakította azt a törékeny réteget, amivel próbáltam kint tartani a világot. Elűzni a szégyent. A megalázottságot. A... valóságom.
- Nem akarok másikat.
- Kérdeztem, mit akarsz, Benjamin?
- Nem.
- Akkor...?
- Akkor sem fogom levenni. Azt akkor sem. Marad és felveszem az új ruhákat és...
- Legyél jó fiú.
- ...nem.
- Vedd le az alsót.
- ...nem...
- Azt hiszed, van bármi, amit ne láttam volna? Ami ne hozzám tartozna?!
Nem.
Akkor is; nem!
Nem akarom.
Nem és nem és...
- A kurva életbe, Benjamin! Megkértelek, hogy viselkedj! Olyan rohadt nagy kérés volt?! Halljam!
Meg sem szólalok. Összekoccannak a fogaim, a szám satuban, a kezeim ökölben az alsónadrág szélén, a szemeim szorítva... még az áruló könnycseppel sem törődök, ami megszökik. Nem nyúlok érte, hogy elkapjam és eltüntessem.
Magamban könyörgök, hogy ne legyen folytatása a dühös szavaknak.
De persze... a valóság... az új valóságom nem így működik.
- Nem hallom! Túl sokat kértem! Szólalj meg...!
Egyre hangosabban kiabál, belezeng a kis kastélya.
Végül én is kinyitom a szemem. Abban a pillanatban, ahogy a tenyere csattan az arcomon. Nem az első, hogy megüt. Nem az első verés, amit kapok.
- Ezt akartad kiharcolni magadnak?!
Nem akartam. Nem akartam... kiharcolni semmit, csak hogy ne kelljen teljesen levetkőznöm előtte...
- Ezt akartad elérni? Hogy elkattanjon az agyam? Ez volt a célod? Most jobb?
Szinte levegőt sem vesz, úgy sorolja a kérdéseit, de alig jut el a tudatomig. Hallom a saját kiabálásom a kérdései mellett. A végtelenített bocsánatkérésem, hogy ne haragudjon. A… fogalmam sincs, mit. Egy idő után, nincs értelme a mondatoknak, amik elhagyják a szám. Ezek már nem is igazán szavak, csak könyörgés. Sírás. Üvöltés.

***

Nem akarok itt lenni. Haza akarok menni. Akkor is, ha ez az üres házat jelenti. Akkor is, ha mindenhol a halott szüleim látnám.
Anyát akarom. Apát... Dereket...

***

Gyűlölöm.
Gyűlölöm a mosolyát.
Gyűlölöm, ahogy némán vizsgál.
Gyűlölöm, ahogy kimondja a nevem.
Gyűlölöm, ahogy a csendet elűző, elvakkantott "Benjamin" mindennél fenyegetőbb parancsnak hangzik.
Gyűlölöm... amikor hozzám ér.
...és gyűlölöm, hogy még most sem akar múlni a remegés. Bárhogy próbálom elnyomni magamban, kizárni a fájdalmat, elfojtani a pánik maradékát... a remegés marad. Tudom, hogy ki kellene másznom az ágyból, lemosni magamról. Addig ülni a zuhanyzó márványkövén, a záporozó víz alatt, amíg úgy érzem majd, hogy nem fáj a létezés.
Mindjárt megteszem. Tényleg fel fogok kelni. Kimászni az ágyból, rá sem nézni a gyűrődésekre vagy a saját meztelenségemre.
Apró lépések vagy valami olyasmi. Először is a kézfejemmel megtörlöm a szám. Csak óvatosan, meg sem nézve utána a kezem, hogy véres-e vagy sem. De amúgy is... ez nem olyan nagy baj. Igaz? Volt már rosszabb.
Fejben próbálok írni valamiféle listát, amin végigmehetek, hogy szinte tárgyilagosan leellenőrizzem, mi bajom és mi maradt ép rajtam. Mindezt anélkül, hogy a tükörbe kellene néznem. Nem akarom látni a kisírt szemeim. Semmit nem akarok látni magamból.
Szóval csak szép lassan. Fejben.
A szám felrepedt, érzem a fémes ízt, ahogy óvatosan odanyomom a nyelvem, de más nem vérzik az arcomon. Ettől függetlenül valószínűleg elkentem a kézfejemmel. Remek.
A karom fáj, ahogy kicsavarta, hogy lefogjon, de lassan tudom mozgatni. Szóval... gondolom helyrejön majd. A valószínűleg már most kékülő-liluló zúzódás semmiség.
A gerincembe beletérdelt, de nem szorul be a levegő, ahogy fekve, lassan oldalra csúszva, az ágy szélére húzom magam. Szóval ez… újabb jó hír.
Felülni... ülni fáj. Szinte azonnal talpon vagyok. Egy pillanatig semmivel nem törődök, csak állok mozdulatlanul és várom, hogy legalább egy kicsit múljon a fájdalom. Az égő, csípő érzés.
Valószínűleg vérzik.
De biztos nem fogom ellenőrizni. Nem akarom látni. Nem akarok hátranézni az ágyra. Csak nyelek egyet, hogy visszafojtsam még a nyöszörgést is, nemhogy egy újabb adag sírást. Ez már a... harmadik alkalom volt. Öt hónap alatt a harmadik. Az utolsó... két hete? Azt hiszem.
Nem tudok hinni benne, hogy valaha lesz jobb. Nem csak olyan értelemben, hogy többet nem történik meg… abba sem, hogy… majd megszokom.

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

Posts : 23

Engem nem könnyű sokkolni vagy felzaklatni. Régen kifejlesztettem magamban a képességet, hogy ne érintsen mélyen, akármilyen szörnyűséget is látok. Pedig mennyi mindent láttam már! Még felsorolni is sok lenne, de régen túl vagyok azon, hogy a munkámon őrlődjek, hiszen ezek a dolgok nélkülem is megtörténnének, igaz? Szóval rég nem érdekel, hogy a gazdagok és hatalmasok mit tesznek egymással vagy másokkal, amíg a családommal profitálunk belőle, és persze, ha nem az én gyermekeim az áldozatok. De ilyesmi nem történhet meg, nem hagyom.

Mindig csak az adott feladatra koncentrálok, minden másra vak vagyok és süket. Amint kilépek az aktuális munkaadóm kapuján mindent elfelejtek, ami aznap történt és legközelebb, ha ismét igényt tart a szolgálataimra úgy megyek oda, mintha először járnék ott.

Az állandó munkaadókkal más a helyzet. Náluk oda kell figyelni a különböző rigolyákra és nincs helye hibának. Nem meglepő, hogy hatványozottan kell figyelni olyan emberek közelében, akiknek mondjuk úgy, gyorsan eljár a keze, ha valami nem úgy van, ahogy ők azt szeretnék.

Teljesen közömbös vagyok a munkaadóim iránt és aziránt is, amiket tesznek. Nem az én dolgom ítélkezni és jogom sincs hozzá. Viszont Mr. Russel valahogy az első perctől kezdve nem volt szimpatikus, pedig rég megtanultam, hogy ne higgyek az első benyomásnak. Próbáltam ellene küzdeni és őt is a munkaadóimnak fenntartott "semleges polcra" tenni, de elég csak megpillantanom az arcát vagy meghallanom a hangját és rögtön elfog egyfajta viszolygás. Szerencsére ritkán találkozom vele személyesen, de már a háznak nevezett kastélyából is árad az a negatív erő, ami magából a tulajdonosából is. Nem hiszek abban, hogy egy hely gonosz lehet, de akárhányszor átgördülök a kocsimmal a hatalmas kerítésbe ékelt kapun, valahogy mindig bevillan az Overlook Hotel a Ragyogásból. Talán nem véletlen.

Szóval próbáltam küzdeni a feltörő negatív érzéseimmel, de amikor úgy éreztem végképp nem megyek ezzel semmire, megpróbáltam más módszereket is. Például egy időben mást küldtem magam helyett, de a beosztottjaimnak mindig volt valami kifogása. Általában arra hivatkoztak, hogy túl sokat kell autózni, de volt olyan, aki kerek perec megmondta, hogy abba a házba nem megy többet. Bármelyiküknek megparancsolhattam volna, hogy márpedig bizony mennek, ez nem kívánságműsor, viszont én teljesen más módon irányítom a céget, szeretem megbecsülni az embereimet és jó, ha ezt ők is tudják. Szóval véglegesen én lettem az, aki a Russel-házba jár dolgozni. Mondhatjuk úgy, hogy bevállaltam a csapatért.

A mai nap is épp olyan, mint a többi. Csendben és hatékonyan végzem a dolgom. A fülhallgatómban csendesen szól a Luna lányom által a hétre válogatott számok valamelyike, amit egy ősrégi iPodson kell hallgatnom, mobilt ugyanis biztonsági okokból nem hozhatok be a házba. Luna minden hétre összeállít nekem egy playlistet az épp aktuális kedvenceiből. Messze él tőlünk, de naponta beszélünk telefonon és ilyenkor mindig szóba kerül, hogy éppen melyik számokon vagyok túl és mi a véleményem. Nem mondom, hogy mindig egyezik az ízlésünk, de mindig becsülettel végighallgatom az egész playlistet, hiszen tudom, hogy ez Lunának nagyon fontos.

Az unokaöcs szobája felé tartok, mára csak ez maradt és végeztem is. Általában a legnehezebb (értsd: legundorítóbb, legmocskosabb) részeket csinálom meg először, de ebben az átokverte házban ez is felborult, mert nagyon nehezen veszem rá magam arra, hogy bemenjek abba a szobába. Pedig láttam már csúnyább dolgokat is, mint néhány véres lepedő. Ideje megacéloznom magam, nem attól megy jól az üzlet, ha a lelkiismeretemre hallgatok.

Nagy levegőt veszek benyitok és... mindenre számítok csak arra nem, ami a szemem elé tárul. Nem is arról van szó, hogy a fiú meztelen, nem jövök zavarba az emberi test látványától, de a zúzódásoktól igen. Mégis mit művel ezzel a szerencsétlennel Russel?

Kiveszek egy puha pokrócot a szekrényből és a fiúra terítem. Rájövök, azt sem tudom, hogy hívják. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy ez a srác, nem annak a beteg alaknak az unokaöccse, de akkor ki lehet pontosan? Nem! Elég! Ehhez nekem semmi közöm.

A fiút szelíden a fotel felé terelem. Gyorsan kicserélem az ágyneműt, majd a konyha felé veszem az irányt. A fiúnak biztos fájdalmai vannak, kell adnom neki valamit, amitől jobban érzi majd magát. Legszívesebben átkutatnám a gyógyszeres szekrényt, de tudom, hogy az olyan pszichopaták, mint Russel jó eséllyel az utolsó szemig nyilvántartják a készletet. És egyébként is, ennyire talán nem kellene kotnyeleskednem, viszont egy gyógyteából nem lehet baj.

Felforgatom a konyhát, de néhány doboz zöld teán kívül nem találok mást. Persze, gondolhattam volna, Russel nem tűnik a tipikusan teázós fajtának. A zöld tea szerencsére még szavatossági időn belül van, túl sok nem hiányzik belőle, szóval nem fog feltűnni, ha készítek egy csészével. Ha meg mégis feltűnik a hiány, majd azt mondom, hogy a fiú kért egy csészével. Bár valahol mélyen érzem, hogy nem kellene ezt csinálnom, de csak elkészítem a teát és felviszem a fiúnak.

- Tessék! - adom a kezébe a csészét- Idd meg! Jót fog tenni.

Dehogy fog! Egyáltalán semmi haszna nem lesz, de legalább jobban érzem majd magam valamennyire, remélhetőleg a gondoskodás kis megnyilvánulásától ő is.

Ott állok előtte, lenézek a göndörödő barna fürtjeire. Épp olyan, mint Gabrielé volt, jut eszembe hirtelen, látszólag a semmiből, de tudom, hogy nem most figyeltem fel erre először, csak most hagytam, hogy eljusson a tudatomig.

Megremegek. Úgy érzem egy percet sem tudok tovább itt maradni. Anélkül, hogy akár egy szót is szólnék a fiúhoz, hátat fordítok neki és elhagyom a szobát. Mire leérek a földszintre rendezem a vonásaimat és épp olyan kifürkészhetetlen az arckifejezésem, amilyet mindig felveszek, ha a munkaadóknál járok. Gond nélkül kicsekkolok és elindulok hazafelé, ahol nem kell megerőszakolt fiúkra gondolnom.

Legszívesebben lepasszolnám valamelyik beosztottamnak Russelt. Fenébe az egész képpel, amit vezetőként kialakítottam magamról, majd csinálják rotációban és nem fognak panaszkodni, főleg ha valami pótlékot is kapnak érte. Szóval lenne rá mód, hogy ne kelljen többet oda mennem és a jól fizető ügyfél is megmaradjon. Viszont pontosan tisztában vagyok vele, hogy mindezzel csak áltatom magam. Legközelebb is én leszek az, aki megjelenik a Russel-háznál, mert nem akarom magára hagyni a fiút. Pontosan tudom, hogy nem tehetek sokat, de azt a minimálisat, ami módomban áll megteszem érte.

Úgy bámulok magam elé, mintha hinnék benne, hogyha elég erősen szuggerálom a talpam alatt lévő puha szőnyeget, akkor megáll az időt. Az én kedvemért. Akkor minden megáll és nem érzem a fájdalmat, nem remegek és... minden rendben lesz.
Talán jól csinálom. Talán pár szerencsés másodpercre tényleg megáll. Kiesnek... dolgok. Mire pedig újra megindul az idő, már egy puha pokróc van a hátamon és egy óvatos kéz terelget magával. Reflexből összerezzenek - valószínűleg a remegés mellett ez nem is észrevehető -, de nem mondok semmit. Még egy bocsánatot sem motyogok, amiért gondolom útban voltam. Semmi értelme nem lenne beszélni, jól tudom.
Szóval csak összefogom magam előtt a pokrócot és... és leülök, amikor arra kerül a sor.
Iszonyatosan fáj. Újra felerősödik az égető érzés, de összeszorítom a szám és nem moccanok. Még akkor sem igazán, amikor a kezembe kerül a csésze. Mindent félig úgy csinálok, hogy fel sem fogom. Tartom a csészét, köréfonva az ujjaimat, nem törődve a fülével, ahol normális helyzetben fognom kellene. Kortyolok, mert ilyenkor ez következik. Amire persze egy kicsit újra megszakad a szám sarkában felrepedt bőr, de nem számít. A legrosszabb még mindig az, hogy ülni kell. Mert... kell, igaz? Az egész, hogy akár csak egy pillantást vet rám, túl különös ahhoz, hogy merjek kockáztatni és bármi mást tenni, mint amit akar. Talán ez is Steven valami új játéka... teszt... nem is tudom.
Jobb nyugton maradni.
Aminek meg is lesz a eredménye. Jól teljesítek. Egyedül maradok. Össze tudom szedni magam. Lezuhanyozni. Hason fekve olvasni kicsit. Aludni. Újra beállni a víz alá... még egy kicsit aludni. ...és este Steven hozzám sem ér. Igaz, azt sem említi, hogy ügyes voltam, átmentem a teszten. Épphogy megkérdezi, jól vagyok-e - perszesteven -, és még a vacsoránál sem várja el, hogy ott üljek vele és úgy tegyek, mintha lenne étvágyam. Aztán eltűnik a dolgozószobában.
Nekem pedig csak annyi a dolgom, hogy próbálom nem emlékeztetni rá, létezek. Lábujjhegyen járok a házban, hogy kicsempésszek magamnak pár gyümölcsöt és a szobámhoz tartozó kis erkélyen megegyem. Másnap pedig... másnap pedig már jobb. Kevésbé érzem magam járkáló zombinak. Mindenem sajog, de... akkor is jobban érzem magam, amikor 05:23-kor a nappal együtt ébredek. Kiélvezem a kis fény, ami beszűrődik a magas, földig érő ablakokból és... és kiteszem a lábam a szobámból.
Csak cél nélkül mászkálok. Csendesen, nehogy felébresszem Stevent. Végül azon kapom magam, hogy a takarítónő nyomában vagyok. Nem feltűnően, csak valahogy mindig ott kötök ki, ahol ő, de sosem megyek be a tényleges helyiségbe. Egy pillantás csupán, mintha ellenőrizném... nem is tudom, pontosan mit. Talán, hogy nem változik-e boszorkánnyá, aki Stevennek dolgozik, ha nem figyelek, hogy egy gonosz kacajjal takarítson tovább.
De végül elég bátorságot veszek vagy épp elég bizonyítékot gyűjtök arra, hogy nem banya és csak az ajtóból félig belesve, bárhol is van éppen, intésre emelem a kezem. Oké, inkább az ujjaim, nem a teljes kezem, de a lényegen nem változtat.
- Köszönöm. A tegnapit - csak csendesen, csak suttogva, csak úgy, hogy biztos ne hallja más rajta kívül.
Közben végig az ajtófélfába kapaszkodok, valahol előle is elrejtőzve. Nem mintha lenne bármi, amit titkolnom kellene. Tegnap úgyis látott mindent - ha pedig mégis boszorkány, akkor tudja is -, de azért még fed egy rám sokkalta nagyobb póló és rövidnadrág mindent.
- Miért csinálta? - csúszik ki végül még egy apróság, ha lehet az előbbieknél még csendesebben.
Senki, de tényleg senki nem segített eddig. Könyörögtem én már bárkinek és mindenkinek, aki itt dolgozik, még csak rám sem néztek, ő pedig...
Miért?

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

Posts : 23

Egész éjjel forgolódok. Általában jó alvó vagyok, de most folyamatosan a délelőtti események járnak a fejemben, egyszerűen képtelen vagyok száműzni a fejemből a képet, a megtört fiú képét, aki kellemetlenül hasonlít Gabrielre. Tudom, hogy ez minden baj forrása, hogy ezt észrevettem és most már nem tudok úgy tekinteni rá, mint egy bajba jutott szerencsétlenre, aki egyébként nem az én felelősségem. Kellett nekem beavatkozni! De hiába átkozom magam, ami történt megtörtént. Kérdés, hogy mit teszek holnap.
Próbáltam Carlos-szal beszélni, de nem tudtam, hogy hozakodjak elő a témával, hiszen nem ismerte Gabrielt és azt sem tudja, milyen elveszíteni egy gyermeket, így nem értené meg, hogy miért kellett nekem kotnyeleskedni és veszélybe sodorni, nem csak magamat, a családomat is. Arról nem is beszélve, hogy viszonylag rég meghoztuk azt a szabályt, hogy munkámról nem beszélünk, jobb ha minél kevesebbet tud. Így végül nem mondtam neki semmit, inkább magamba fojtottam az egészet.
Reggel kialvatlanul ébredek, hasogat a fejem és kifejezetten borzalmas hangulatban vagyok, Carlos mindezt látja rajtam, de nem kérdezi meg, hogy mi a bajom. Korábban az ilyen nem érdekelt, de ma valahogy mégis rosszul esik.
Egy porcikám sem kíván ma a Russel-háznak még csak a közelébe se menni, de mára annyira be vagyunk táblázva, hogy nem tudok mást küldeni magam helyett. Nagyokat sóhajtva ülök be az autómba és szép lassan elindulok. A forgalmi dugók ellenére nagyon szeretem a reggeli város képét, főleg a nap éles fényét és azt, ahogy az épületek hatalmas árnyékot vetnek az aszfaltra. Ettől ma is valamennyire jobb kedvem lesz, de a fejfájásom egyre rosszabb, így megállok egy drogériánál, mert biztos vagyok benne, hogy a mai napot nem tudom végigcsinálni fájdalomcsillapító nélkül. A legerősebbet kérem és még szinte ki sem lépek a drogéria ajtaján, de már kiveszek egy szemet az műanyag üvegcséből és a számba dobom. Simán le tudom nyelni víz nélkül is, ez sosem okozott gondot.
Valamennyivel jobb a kedvem, amikor begördülök a Russel-ház kapuján. Eldöntöm, hogy csak a dolgomat fogom végezni, nem érdekel a srác, akármennyire is hasonlít Gabrielre, úgy fogok tenni, mintha nem is létezne.
Komótosan sétálok a bejárati ajtóhoz, ami mögött kis túlzással a reptereket is megszégyenítő beléptető rendszer van. Lehet, hogy Mr. Russel kispályás némelyik ügyfelemhez képest, de biztos vagyok benne, hogy messze ő a legparanoiásabb. Viszont már rég megszoktam, hogy itt ez a módi, így kérés nélkül pakolom le a holmimat. Mielőtt átnyújtanám a táskámat, belenyúlok, hogy kivegyem belőle a fájdalomcsillapítót és az iPodsomat, de utóbbit nem találom. Nem hiszem el, hogy otthon hagytam. Ilyen még soha nem fordult elő velem. Egy pillanat alatt visszatér a rosszkedvem és mogorván nyújtom át a táskámat az egyik biztonsági őrnek.
- Hé! Mi van a kezében? - Mordul rám. - Azonnal mutassa meg, tudja mi a szabály!
- Nyugalom - sóhajtok, közben átnyújtom az üveget - ez csak fájdalomcsillapító, nem kemény drog.
A biztonsági őr nekiáll böngészni az üvegcsére ragasztott leírást. Érzem, hogy egyre türelmetlenebb vagyok, pedig az én hátamon aztán fát lehet vágni, de úgy látszik nem ma.
- Nyugodtan visszaadhatja, irgalmatlan fejfájásom van ezért be kell vinnem magammal, különben nem fogok tudni dolgozni.
Az őr rám néz, de nem szól semmit.
- Nézze - folytatom. - Vagy visszaadja a gyógyszert és megyünk mindketten a dolgunkra vagy most azonnal hátat fordítok ennek a helynek, felhívom Mr. Russelt és elmondom neki, hogy ma délutánra ne várjon tiszta házat, mert maga nem hagyta, hogy végezzem a munkám!
Az őr összehúzza a szemét. Esküszöm, ha ez így megy tovább megfojtom. Pár másodpercnyi habozás után visszaadja a gyógyszert. Várok valami bunkó beszólást, de hiába, továbbra sem szól semmit. Úgy látszik kihallhatta a hangomból, hogy ma nem jó velem ujjat húzni.
Azért odavetek neki egy köszönömöt, végül is anyám nem bunkót nevelt, majd a lépcső felé veszem az irányt és közben zsebre teszem az üvegcsét.
Szokás szerint teszem a dolgom, eleinte épp olyan háborítatlanul, mint eddig is, aztán egy idő után észreveszem, mintha a srác a nyomomban lenne. Korábban alig láttam, most meg egyszerre úgy érzem mindenhol ott van. Eleinte zavaró, de a műszakom végére kezdek hozzászokni.
Egészen addig, amíg egy szobába nem kerülünk. Sosem hallottam még beszélni, az elején biccentek egyet, tudomásul véve a köszönetét, közben fürkészőn nézek rá, érzékelek felőle egy kis bizonytalanságot. De ki ne lenne bizonytalan a helyében? Aztán jön a kérdése, és nem is tudom mit mondjak, azt mégsem mondhatom, hogy "hasonlítasz a megölt fiamra". Normális fényben még szembeötlőbb a hasonlóság. Ha akkor nem hal meg, most lehetne egy ilyen korú fia, villan be hirtelen.
- Akkor és ott megtehettem - ennyit válaszolok csak, majd hirtelen ötlettől vezérelve átnyújtom neki a fájdalomcsillapítót. Nem csak néhány szemet, hanem a teljes üveggel. Abból, amit tegnap láttam nagyobb szüksége van rá, mint nekem.
- Biztos nagy fájdalmaid vannak, ez majd segíteni fog.

Nem mondanám, hogy bízok benne, de mégis... valamiért csak megszólaltam, nem? Talán azért, mert ő az egyetlen az utóbbi fél évből, aki legalább rám nézett, tudomást vett rólam. Az egyetlen, aki talán nem akar nekem rosszat. Ha boszorkány is, lehet olyan, mint Angela, nem? Ha Eragonnak szerencséje volt és találkozott jó boszorkánnyal... nekem miért ne lehetne? Vajon várja otthon egy Solembum is?
Kérlek, kérlek... legyen jó boszorkány! - könyörgök magamban nem is tudom kihez fohászkodva. Azt hiszem, senkihez. Csak a saját tudatom akarom megnyugtatni azzal, hogy ragaszkodok az alagaësia-i világhoz. Próbálok hányatott sorsú hős lenni, hogy kevésbé legyen valódi minden és bármi, ami körülöttem történik.
Mégis, amikor előttem van az üvegcse és a benne csörgő apró tabletták, az egész képzelgésem köddé válik és beüt a valóság. Ahelyett, hogy bátor lennék és azonnal elvenném, a kezem még inkább megszorítja az ajtófélfát, amibe továbbra is úgy kapaszkodok, mintha az életem múlna rajta.
Az agyamon fénysebességgel fut át ezer meg egy gondolat. Jó lenne a gyógyszer. Tompítana a fájdalmon. De ha Steven megtalálja nálam, abból nagy baj lehet. Viszont, addig is... lenne pár napom, amikor jobb.
Azt hiszem, el eldőlt.
Mégis, biztos, ami biztos, mielőtt a gyógyszerekért nyúlnék, hátranézek a vállam fölött, a levegőt is visszatartva fülelek, hogy jön-e bármi mocorgás az emeletről. Majd csak miután meggyőződtem a teljes csendről, akkor engedem el az ajtót, teszek egy teljes lépést be és kissé remegő kézzel, lassan, óvatosan mozdulva, de elveszem a fájdalomcsillapítót.
- Ígérem... nagyon jól elrejtem majd - bólintok aprót, egy kicsit megrázva az üveget. Ez rengeteg! Sokáig kitart, ha ügyes leszek és jó rejtekhelyet találok neki.
Egyelőre viszont csak a rövidnadrágom zsebébe tudom belenyomni, és marad is benne a kezem, továbbra is szorítva az üveget.
- Köszönöm - teszem még hozzá megkésve és éppen csak egy futó másodpercre pillantva fel rá az tincseim takarásából. Próbálok mosolyogni is, de érzem, hogy túl szomorúra sikerül. Akkor pedig már nyoma sincs, amikor folytatom a kérdéssel, ami olyan erővel akar kitörni belőlem, mintha valaki kényszerítene. Ezzel egyidőben pedig elkezdem kaparni az üvegcsén lévő címkét.
- El... - egy pillanatra elcsuklik a hangom, úgyhogy muszáj megállnom. Tényleg csak addig, amíg megköszörülöm a torkom. - ...el tud innen vinni?
Tudom a választ és azt is, hogy egyáltalán nem szabadna megkérdeznem, mégis muszáj megpróbálnom. Legrosszabb esetben, ha minden jel ellenére mégis egy teszt lenne, és visszajut Steven fülébe, akkor... akkor lesz még pár sérülésem.

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

Posts : 23

Érzékelek egy pillanatnyi hezitálást, ami legfeljebb néhány másodpercig tart, de ez elég is ahhoz, hogy megbánjam gyógyszerek felajánlását. Akármit is gondoltam tegnap hazafelé menet, tudom, hogy pont az ellenkezőjét kellene tennem. Nem segíteni neki és tudomást sem venni a létezéséről. Beszédes, hogy amíg távol voltam tőle, rögtön tudtam, hogy hiba bármilyen szinten is beavatkozni, de elég újra meglátnom és rögtön sutba vágok minden elhatározást. Érzem, hogy mindez csak katasztrófával végződhet. Vagy az övével vagy az enyémmel, de az kizárt, hogy ennek jó vége legyen.
Már-már visszahúznám a kezem, de addigra el is tűnik a tenyeremből az üvegcse. Most már késő. Nem vehetem tőle vissza. A kis megjegyzése, hogy mennyire el fogja rejteni, sem hoz feltétlen megnyugvást. De mint mondtam, már késő. Odaadtam neki a gyógyszert, így kénytelen leszek vállalni a következményeket.
Azért biccentek egyet felé, hogy tudomásul vettem és már fordulnék is sarkon, hogy tovább végezzem a munkám, de ekkor jön a bizonytalan kérdése. Finoman fogalmazok, ha azt mondom váratlanul ér.
Most jövök csak rá, hogy mindaz, amit ebben a házban az elmúlt két nap alatt tettem nem is magammal vagy a családommal szemben volt a legnagyobb árulás. Pedig a munkával kapcsolatos legfontosabb alapelveimet sikerült megszegnem, pont azokat, amelyek miatt sikeres lettem. A legnagyobb bűnt mégis ezzel a sráccal szemben követtem el, hiszen reményt adtam neki, amit most kénytelen vagyok kegyetlenül elvenni tőle.
- Te is tudod, hogy nem - válaszolom neki csendesen. Közben a sírás kerülget és hiába minden józan ész, legszívesebben megígérném neki, hogy minden követ meg fogok mozgatni és minden alvilági kapcsolatomat fel fogom használni, hogy kijuttassam innen, de ezúttal lakatot teszek a számra, majd hátat fordítok neki, hogy otthagyjam, mert nem akarom látni, ahogy a szavaim sebet ejtenek rajta.

Egy örökkévalóságnak tűnik a kérdésem után beálló csend, miközben a körmömmel megállás nélkül kaparom a zsebembe rejtett üvegcse címkéjét. Nem mintha bármin segítene. De szükségem van rá, valamire, bármire, amivel lefoglalhatom a kezeimet.
Aztán megkapom az egyáltalán nem meglepő választ. Én voltam a bolond, hogy egyáltalán reménykedtem valami csodában. Tudhattam volna, hogy ez lesz... most mégis pocsék érzés hallani az elutasítást.
- Tudom... én csak... - egész halkan magyarázkodok, miközben minden szó után nagyot nyelek. Lenne értelme egyáltalán befejezni a mondatot? Elmondani neki, hogy úgy gondoltam, azért egy kérdést megér.
- Tudom - zárom le inkább egyszerűen egy apró bólintással, még ha nem is látja már.
Nem boszorkány. Se nem jó se nem rossz. Csak egy ember, aki nem tud igazán segíteni. Aki ugyanúgy fél Steventől, mint én. És akit nem szabad bajba sodornom.
- Bocsánat... hogy kérdeztem. Nem szabadott volna - szólok még utána, annak ellenére is, hogy egy részem a bocsánatkérés helyett inkább könyörögne, hogy tegyen valamit. Akármit. Csak segítsen!
De ha esetleg ki is akarna csúszni a könyörgés, az emeletről érkező hang belém fojtja a szót.
- Benjamin! Mit művelsz?
- Semmit - szólok vissza azonnal és egy pillantást sem vetve tovább a szoba felé, már indulok is vissza és fel a széles lépcsőn. Félúton sem járok, amikor megállít egy határozott "a-a" kíséretében.
- Késésben vagyok, sietnem kell. Csináltass magadnak valami reggelit, rendben?
- Igen.
- ...és az ég szerelmére, edd is meg végre! Elegem van abból, hogy makacsul koplalsz.
Aprót bólintok, de csak azért, mert elvárja, ezen kívül viszont mozdulatlanul állok a lépcsőn, lehajtott fejjel, kezem még mindig a zsebemben, szorongatom a kapott fájdalomcsillapítót. Mintha így biztos lehetnék benne, hogyha meg is kell mozdulnom, nem fog kihallatszódni a tabletták halk koccanása, ahogy az üvegnek ütődnek.
- Jól vagy?
- Persze, Steven.

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

Posts : 23

Úgy érzem, ha elkezdi magyarázni, hogy egyáltalán miért kérdezett rá, egyszerűen belehalok. Még, hogy tudja! Dehogy tudja, hiszen csak egy gyerek, aki megpróbál mindent, amit csak lehet, hogy szabaduljon innen. Vajon, ha én a pokolban érzem magam amiatt, hogy nem tudok neki segíteni, mit érezhet ő, hogy az utolsó kis reménysugárnak is annyi? Életemben most először kívánom azt, hogy bárcsak Mexikóban maradtam volna.
Ebből az állapotból végül Steven hangja szakít ki. Egy pillanatra megkísért a gondolat, hogy eltehetném a szemétládát láb alól, de gyorsan elhessegetem magamtól a képet, hiszen az aztán tényleg a végét jelentené mindennek, amit felépítettem.
Nagyot sóhajtok és folytatom a munkám. Folyamatosan próbálom elterelni a gondolataimat, de zene nélkül nagyon nehezen megy. Próbálok arra gondolni, hogy már péntek van, még délután kell elvégeznem egy kisebb melót és utána két teljes napig szabad vagyok. Két teljes nap a Russel-ház nélkül! Úgy érzem meg sem érdemlek ekkora luxust. Valahol tényleg nem, hiszen Benjamin még hétvégén sem menekülhet.
Igen, végre megtudtam a srác nevét, de nem mondom, hogy különösebb örömmel töltene el a gondolat. Jobb lett volna, ha sosem tudom meg. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember kóbor kiskutyát talál az utcán, ha hazaviszed, hogy aztán gazdát keress neki jobb, ha név nélkül marad, különben soha nem adsz túl rajta.
Kicsit durvának tűnhet a hasonlat, de tény, hogy könnyebb volt rá a "srácként" gondolni, mint Benjaminként, mintha ezzel még valóságosabb lenne a helyzet. Nem tudom van-e ennek értelme egyáltalán.... Na, mindegy.
Munka végeztével elindulok a bejárat felé. Az őr egy szó nélkül adja vissza a táskámat, nem kérdez rá a gyógyszerre, ami mázli, mert fogalmam sincs mit mondanék neki, hogy hova tűnt az egész üveggel.
Úgy lépek ki a ház ajtaján, mintha hosszú börtönbüntetésből szabadulnék. Minél messzebb kerülök az autóval a háztól, annál jobban érzem magam, pedig a délutánra ütemezett meló sem csupa szórakozás, de jelen pillanatban úgy érzem, a Russel-háznál minden csak jobb lehet.

Hagyom Stevennek, hogy vizsgáljon. Hagyom, hogy az ujjai járjanak pár kört a nyakamnál. Hagyom, hogy a tincseimbe markoljon és hátrahúzza a fejem. Lassan, nem haraggal, mintha csupán tesztelné, mennyit tanultam önfegyelemről és szófogadásról. Még oda sem kell morognia, hogy viselkedjek, anélkül is megy.
- Jó fiú... - motyogja, mielőtt magamra hagyna.
Nem mondja el még egyszer, hogy egyek. Nem mondja, hogy mikor jön. Nincsenek... ígéretek, hogy mi lesz, amikor visszaér. Nincs semmi más.
Mikor már a bejárati ajtó csukódik és felmordul az autó motorja, akkor is ugyanazon a lépcsőn állok. Most kellene annak következnie, hogy kifújom a levegőt, összeszedem magam és megyek... reggelizni, ahogy Steven kérte. Mondta. Parancsolta?
De nincs étvágyam.
Az ebédlőt mégis megcélzom. Lassú, határozatlan léptekkel, mint aki tilosban jár. Egyik kezem még mindig a zsebemben, a másikkal a lépcső korlátját fogom, óvatosan csúsztatva az ujjaim a simára csiszolt és lakkozott fakorláton.
Ébenfa. Emlékszem, hogy Steven áradozott róla, bebonákat emlegetett, miközben újra meg újra elismételte, milyen irtózatosan drága volt, főleg az egyedi faragással a végein.
Nekem az egyetlen, ami eszembe jutott róla, az a királyfi volt, aki ébenfa lovon repül a hercegnőért Az ezeregyéjszaka legszebb meséiben. Képes lennék feldarabolni Steven őrülten értékes, egyedi meg mindenféle lépcsőkorlátját, ha biztos lehetnék benne, hogy utána valahogy faló lesz belőle és elrepít innen...
De a mesék nem igazán működnek. Szóval az utolsó fokon leérve egy utolsó simítás kíséretében eleresztem a korlátot és csak egy gyors pillantást vetve a szoba irányába, ahol a takarítónő volt, már megyek is tovább.
Ebédlő.
Gyümölcslé.
Úgy öntök ki egy pohárnyit az élénkvörös italból, mintha már ezzel tilosban járnék. A tekintetem nem mozdul a pult irányából, de végig fülelek és amikor elég bátorságot kaparok össze, még a zsebemben pöccintem fel az üvegcse tetejét. Vakon halászok ki belőle egy fehér tablettát és rejtem a tenyerembe, onnan már könnyedén jutok el addig, hogy a nyelvemre csúsztassam és lent is van a meggylének hála.
Anya ki nem állhatta a savanykás ízt... csak én meg apa ittuk otthon...
- Fejezd be...! - morgom magamnak összeszorított szemekkel, még mindig a félig teli poharat tartva. Próbálom arra kényszeríteni az agyam, hogy hallgasson.
A nap hátralévő részében próbálom csendre bírni.
Élvezni, ahogy a fájdalomcsillapító még azt a szinte már megszokott, csendes sajgást is kicsit tovább tompítja.
Olvasni és egyszerűen csak létezni.
De mindössze percekre sikerül igazán, amikor össze-vissza, belealudva a napba elnyom az álomtalan-álom.

***

A következő két nap viszonylagos nyugalomban telik. Csak egyszer... egyetlen egyszer csúsznak félre a dolgok. Most, ebben a pillanatban, vasárnap, az ebédnél.
- Nem kelljen könyörögnöm!
- Nem vagyok éhes.
- Nem kérdeztem.
- Bocsánat... - nagyot nyelek, de továbbra is csak bámulom az előttem lévő tálat, rajta a steakkel és a lassan már kellemetlenül kihűlt, sült zöldségekkel. Alig hallom, hogy Steven elkezdi magyarázni, milyen steak is van előttem, amit makacs kisfiú módjára nem vagyok hajlandó még csak megkóstolni sem.
- A családoddal, a szüleiddel, nem volt szent dolog a vasárnapi ebéd?
- De te nem vagy a családom!
Abban a pillanatban tudom, hogy hibáztam, amikor hallom, hogy szívja be a levegőt, mielőtt kiabálni kezdene.
- Az egyetlen vagyok, aki maradt neked!
Nem igaz. Nem vagyunk rokonok. Csak azért vagyok itt, mert eleget fizettél...
- Mondani akarsz valamit?!
Csak essünk túl rajta...
- Tudod, mit ennél, ha én nem lennék?! Valami szaros gyorskaját! Szendvicseket, ahol két szikkadt kenyér között fonnyadozik a soknapos saláta! Azt sem tudnád, miből van az a húsnak nevezett förtelem benne! Azt megennéd? A steakre pedig húzod a szád?!
Csak... tényleg... essünk túl rajta...!
Nem akarom megvárni, amíg elönt a félelem. Nem akarom megvárni, amíg felhergeli magát annyira, hogy teljesen elveszítse az önuralmát.
Úgyhogy nemes egyszerűséggel eltolom magamtól a tányért. Egyetlen, lassú mozdulattal. Talán tényleg egy makacs fiú vagyok. Egy rossz gyerek, aki most még pofátlan is. De tényleg csak túl akarok lenni rajta. Üssön meg és utána... hadd lehessek egyedül! Csendben. Nyugalomban. Csapódjon, aminek kell, akkor is, ha az éppen a keze és... utána hagyjon békén!
Tudom, hogy mindehhez elég eltolnom a tányért, továbbra is makacsul tiltakoznom, a szájalás az előbb már csak egy nem szándékos ráadás volt. Lehet, hogy az egyik is elég lenne... de a kettő biztosan. Nem is mondja, hogy menjek oda hozzá, hanem ő jön, akkora lendülettel, hogy nem vagyok biztos benne, hogy meg tud állni.
De képes rá.
...és üt. Újra meg újra, ahol éppen ér, én pedig próbálom a lehető legkisebbre húzni magam a széken kuporogva. Egy idő után már a lábaim is felhúzom, hogy még kevesebb felületet tudjon elérni, de kapva kap az alkalmon és leránt a földre.
Most fog megrúgni? Nem elég a tenyere...? De csak üt. Ököllel. Nem engem, hanem az üvegasztalt, rajta az étellel, az üveg borral és kancsó gyümölcslével... díszítéssel...
Fogalmam sincs, ezek után, hogy vagyok még képes összerezzenni a csörömpölő hangra, amivel a vastag üveglap megadja magát. Fogalmam sincs, hogy tudok arra figyelni, mi történik. De...
Bassza meg! Ha ezt én kaptam volna és nem az asztal...
Mindenesetre úgy tűnik, a szilánkosra tört asztal lecsillapítja. Vagy az, vagy a vérző keze, amit pár helyen megvágott az üveg.
- Felfelé! Ma meg ne lássalak, hacsak nem én kereslek!
Nem felelek, de mozdulok. Fel a földről, de az első lépésig nem jutok el azonnal. Fáj. Piszkosul... nagyon... rohadtul fáj minden, ahol csak ért a keze, de főleg a térdem, amire estem, ahogy lerántott.
- Se... segítsek...? - csúszik ki mégis a kérdés, valami érthetetlen okból kifolyólag, ahogy a tekintetem egy másodpercre a vékonyan csordogáló vérpatakra téved, miközben a kezét a legközelebbi textilkendőbe próbáljam épp becsomagolni.
- Eleget tettél ma már, nem gondolod?
Olyan... csendes a hangja. És egy pillanatra elszégyellem magam. Tényleg nem tudtam volna lenyomni legalább pár falatot a húsból? Ha később esetleg ki is jönne... legalább megpróbálhattam volna. Mindenkinek jobb lenne.
De nem így tettem. Szóval most inkább csendben elkullogok. Kicsit bicegve a térdem miatt, de egy mukkanás nélkül téve meg az utat, ki az ebédlőből, át az előcsarnokon, fel az emeletre.
Ezúttal nem érintem a korlátot.
Nincsenek repülő ébenfa lovak.
Nincs mese.
...és ha lenne is kinőttem már belőle.
Csak eltűnök a szobámban, az ágyamban, a vékony takaró alatt.

***

Valamikor fél óra múlva beveszek egy szem fájdalomcsillapítót egy kis vízzel a fürdőszobai csap fölé hajolva.

***

Valamikor egy óra múlva hallom, ahogy Steven feszülten járva fel-alá a nyitott ajtóm előtt telefonál a takarítónőnek, hogy most azonnal itt akarja látni. Hogy számolja fel az ebédlőben lévő felfordulást.
Az üvegszilánkokat.
A mindent beterítő ételmaradékot.
A vért a pulton, ami a kezéből csöpögött.
...és a hófehér, előkelő szőnyegre ömlött vörösbort.
Oldjon meg mindent. Takarítson el. Legyen minden újra kifogástalan.
Megfizeti, természetesen. De legyen meg minden lehetőleg tíz perccel ezelőttre.

***

A gyógyszerek elméletben fél óra múlva hatnak. Annyi idő már bőven eltelt, de én még mindig nem érzem jobban magam és ezen egy nagy adag, csendes sírás sem segített. Elgondolkodok rajta, hogy be kellene venni még egyet. Lenne értelme? Fogalmam sincs. Mégis szorongatom a kezembe az újabb szemet, miközben a lefolyóban eltűnő csapvizet bámulom.
Alig rezzenek meg, amikor Steven hangja megzavarja a gondolataim.
Pedig ez... baj. Mégis túl tompa vagyok ahhoz, hogy pánikolni kezdjek.
- Mi van a kezedben?
Néma csenddel felelek, de az agyamba lassan felpörögnek a gondolatok. Mit kellene mondanom? Hazudjak? Próbáljam meg? Élesben? Ezúttal nem csak a tükörnek beszélve?
- Benjamin... - úgy sóhajtja a nevem, mint ahogy anya tette régen, mikor Cerberus milliomodik alkalommal is széttépett egy párnát a házban. Fáradtan, mégis szeretően.
- Nem akarok megint veszekedni... Hadd lássam!
- Ne haragudj - kérem csendesen, ahogy fél lépéssel felé fordulva kinyújtom a kezem és megmutatom az apró tablettát.
- Fájdalomcsillapító?
Aprót bólintok.
- Ennyire fáj?
Újabb bólintás, de már régen a lábaimat bámulom, talán alig látni a mozdulatot.
- Nem haragszok... Hogy haragudhatnék? Azért, mert fájdalmaid vannak? Tudod jól, hogy nem akartalak bántani. Csak nem bírom nézni, ahogy éhezteted magad. Ahogy napról napra vékonyabb és gyengébb vagy...
Miközben beszél, szép lassan nyújtja felém a kezét, be a látószögembe és miután kivette a gyógyszert a kezemből már vezet is vissza a szobába. Némán jelzi, hogy feküdjek le, majd húz az ölébe, a fejem a combján fekszik és simogatni kezdi a hajam. A karom.
- Honnan szerezted a gyógyszert? Mert tőlem nem kértél, abban biztos vagyok.
- Találtam. Elloptam. Az asztalon volt. A földszinti szobában - olyan készségesen válaszolok, ahogy az elvárt. Még csak nem is hangzik ordas hazugságnak. Addig gyakoroltam az utóbbi két napban, amíg szinte már én is elhittem.
- Jól van. Kitől loptad? Ki hagyta ott?
- Nem tudom...
- Dehogynem tudod!
- Nem tudom. Tényleg!
- Benjamin! Nem foglak bántani, nem kell félned. Csak visszaadjuk a tulajdonosának. Nem gondolod, hogy az lenne a helyes lépés? Visszaadni.
- ...oké.
- Jól van. Akkor gyerünk, talpra!
Kérdeznie sem kell, hogy itt van-e az illető, úgy indulok meg az ablak előtt lévő dívány felé, veszem fel a kispárnát róla, ami ki van szakadva, és nyomom bele az ujjam a lyukba. Onnan halászom elő az üvegcsét, majd lehajtott fejjel megyek ki a szobából. Lebicegek - ezúttal már újra kapaszkodva - a lépcsőn és célzom meg az ebédlőt. Tudom, kit keresek és azt is, hogy Steven még ha lemaradva is, de követ. Mégsem törődök vele.
Teszem egyik lábam a másik után, a ballal alig érintve a padlót, mégis hamar ott állok az ebédlőben. Meg sem vizsgálom a káoszt, ami miattam alakult ki, csak keresi a tekintetem az ismerős alakot és amint megvan... amint elkapom a pillantását, már szólalok is meg. Csendesen. Magyarázkodva.
- Sajnálom, hogy... elloptam - nyújtom előre a megmaradt fájdalomcsillapítókat, miközben érzem Steven kezét a vállamra csúszni, szinte már védelmezően. Vagy ezt csak én beszélem be magamnak? De mintha védeni akarna... kibúvót keresni a tettemre, ha szükség lenne rá.
- Nem szabadott volna hozzányúlnom. Bármennyire is fájt... Nem szabadott volna. Sajnálom - teszem hozzá, magyarázkodok, mikor továbbra sem mozdul a kéz rólam. Mit vár még? Mit kellene mondanom többet?

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

Posts : 23

A telefonhívásig nagyjából békésen telt a hétvége. Szombaton viszonylag hosszan beszéltem Skype-on Robbie-val, Luna a barátnőivel még mindig teljesítménytúrán van valahol a Colorado-hegységben, így napok óta nem váltottunk egy szót sem. Nem ez az első teljesítménytúrája, de ettől függetlenül egy kicsit aggódom érte, pedig sokkal talpraesettebb, mint én voltam az ő korában, pedig én sem voltam soha az az elveszett típus.
Vasárnap reggel már éreztem magamon egyfajta feszültséget. Pontosan tudom, hogy a közelgő hétfői munkanap váltotta ki ezt belőlem, emiatt ismét elgondolkodtam azon, hogy vissza kellene vonulnom a munka fizikai részétől, hiszen enélkül is tudom irányítani a céget. Carlos korábban is támogatta az ötletet, hiszen szerinte kifejezetten rosszul mutat, hogy a vagyonunk ellenére én még mindig házakhoz járok takarítani. Szerinte ez akár még a lebukásunkhoz is vezethetne, mert elég nehéz megmagyarázni, hogy egy ilyen jólmenő vállalkozás vezérigazgatója miért súrol a munkaidő nagy részében WC-ket. Az sajnos nem elég hihető, hogy nincs elég alkalmazottunk, hiába ez a valóság, mert a jelenlegi létszám dupláját is bőven elbírná a cég. Na igen, csak nehéz olyanokat találni, akiknek nincs gondja a munka hátulütőivel, hogy finoman fogalmazzak.
Mindenesetre itt az ideje ismét nagyobb hangsúlyt fektetni a létszámbővítésre. Ez hétfőtől kiemelt feladat lesz.
Carlos-szal minden vasárnap golfozni járunk. Nem különösebben szeretem ezt a sportot, sőt, szerintem a gazdagok és sznobok szórakozása, de Carlos imádja. Nyilván az is motiválja, hogy régebben ilyen helyre maximum, mint a kisegítő személyzet tagja léphetett volna be, most meg az ő kívánságát lesi mindenki. Attól függetlenül, hogy magát a sportot utálom, a Carlos-szal közösen töltött idő ér nekem annyit, hogy teljesen mindegy legyen, mit csinálunk közben. Ha golfozni akar, hát golfozunk.
Órák óta a pályán vagyunk és érzem, ahogy a bennem lévő kezdeti feszültség elszáll, egyre jobban érzem magam. Már éppen indulnánk ebédelni, amikor megszólal a munkahelyi mobilom. Mivel bizonyos körökben épp azért lettünk népszerűek, mert bármelyik nap bármelyik órájában lehet minket keresni, így még a családommal együtt töltött idő alatt sem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyek elérhető.
Ahogy kiveszem a mobilt a zsebemből és meglátom a képernyőre írt nevet, rögtön lefagy az arcomról a mosoly. Russel az. Nagyszerű. Nem tehetek róla, rögtön Benjamin jut eszembe. Vajon mit történt, hogy azonnal a helyszínen kell lennem? Nem akarok a legrosszabbra gondolni, de hiába.
Enyhén remeg a kezem, ahogy a fülemhez nyomom a telefont, a másik kezemmel intek Carlos-nak, hogy nyugodtan menjen előre, majd követem.
Végighallgatom Russel mondandóját, eléggé fel van dúlva, azt akarja, hogy azonnal a házában legyek. Nyilván azt nem mondja el, hogy mit fogok ott találni, még a hülye is tudja, hogy ilyen természetű dolgokat nem jó ötlet a telefonban kitárgyalni. Alapesetben mást küldenék magam helyett, de most teljesen más a helyzet. Megígérem neki, hogy fél órán belül ott vagyok.
Carlos után sietek, megbeszéljük, hogy elviszem a kocsit, ő majd később hazataxizik és otthon találkozunk. Kicsit értetlenül néz rám, de nem tesz fel kérdéseket, csak átnyújtja a kocsikulcsot. Egy puszit nyomok az arcára és már rohanok is.
Legszívesebben padlógázzal hajtanék végig, de erőt veszek magamon és kínosan betartva a sebességhatárt, pont ahogy ígértem, kb. 30 perc alatt odaérek a házhoz.
Valószínűleg Russel jelezte az érkezésemet, mert a bejáratnál az őr csak annyit mond, hogy ebédlő. Gyorsan ledobom elé a pultra a táskámat, kipakolom a zsebeimet, majd meg sem várva a biccentését, már megyek is a ház belseje felé.
Hasonló esetekben először megnézem a tényleges helyszínt, hogy lássam mivel állok szemben és csak utána szedem elő a tisztítószereket és eszközöket. Megállok az ebédlő ajtajában. Káosz. Ezzel az egy szóval lehet a legjobban jellemezni. Összetört asztal, üvegszilánkok, ételmaradékok mindenütt. Gyanús, nagyon gyanús foltok. Van amiről egyértelműen meg lehet állapítani, hogy vörösbor, más foltok inkább vérnek tűnnek. Vajon egy hullát is el kell tüntetnem ma? Villan be hirtelen, nem tudok megálljt parancsolni a gondolatnak és annak, ami utána jön. Mindezt én okoztam? Megtalálta a gyógyszert?
Ekkor hallom meg a lépéseket a hátam mögül. Megfordulok. Russel az a fiúval. Egyszerre érzek megkönnyebbülést, hogy Benjamin él és szorongást, mert csak egy okból hozhatta ide elém. Russel egy szót sem szól, de mint valami karvaly markolja a fiú vállát, aki sokkal rosszabb állapotban van, mint amikor utoljára láttam, pedig két nap sem telt el.
Benjamin szavai egyértelművé teszik, hogy Russel megtalálta a gyógyszert. Ügyelek arra, hogy az arcomról ne lehessen semmi érzelmet leolvasni. Azt gondoltam, ha valaha kiderül, hogy gyógyszer van nála, mint a kismadár, úgy fog énekelni arról, hogy kitől kapta, erre képes volt kitalálni egy ilyen sztorit. Pláne úgy, hogy Russel az ebédlő állapotából kiindulva nem finomkodott az igazság kiderítésében. Másért miért lenne ekkora felfordulás? És nyilván az is beszédes, hogy azonnal iderendelt engem. A rendrakás várhatott volna hétfő reggelig, mert a fehér szőnyegnek már úgyis mindegy.
Egyfelől nem volt rossz gondolat Benjamin részéről az a történet, hogy ellopta tőlem a gyógyszereket. Biztosan azt gondolja, hogy ezzel megvédett engem, ami nagyon aranyos tőle és értékelem a szándékot, de emiatt most én kényszerpályán mozgok. Hiszen így nem tudom letagadni, hogy én hoztam a házba a gyógyszert. Elvileg mindent le kell adnom belépéskor az egy iPod van engedélyezve, ezen kívül mást nem hozhatok be. De mindegy, ami történt, megtörtént.
- Semmi gond - válaszolom. Nem tudom mi mást mondhatnék még. Az biztos, hogy kérdés nélkül nem fogom magyarázni, miért volt nálam gyógyszer egyáltalán. Így még rájátszhatok arra, hogy a szabályok nem tűntek elég fekete-fehérnek és úgy gondoltam a gyógyszert simán behozhatom. A magyarázkodással egyértelművé tenném, hogy tudtam, amit teszek az rossz.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy lélegezzek.
Akkor is, amikor Steven ujjai egy árnyalattal még erősebben szorítják a vállam.
Akkor is, amikor egy kicsit előrébb nyújtom az enyhén remegő kezem, már szinte a nő mellkasához érve, hogy vegye vissza a gyógyszereket.
De végül... amikor elhangoznak a szavak... és ha gazdát cserél a kis üvegcse... kicsit könnyebbnek érzem a levegővételt. Hát még akkor, amikor Steven keze lekerül a vállamról! Még azt is sikerül megállnom, hogy amikor a mozdulat végén alig észrevehetően végigsimít a gerincem mentén ne ficánkoljak.
Minden ellenére egy kicsit büszke vagyok magamra.
- Jól van, Benjamin, jó fiú vagy - hangzik a mély hang, szinte a fülem mellett, de már nem ér hozzám.
- Menj a szobádba, olvass valamit, csináld, amihez csak kedved van, rendben? Később majd utánad megyek. Előtte még van egy kis dolgom. Pár apróságot még tisztáznunk kell Mrs. Montiellel.
Ez az a mondat, ami megfoszt az előbbi, pillanatnyi jó érzéstől és a helyére valamiféle bűntudat kerül. Még így is bajbasodortam. Pedig megígértem, hogy nem fogom. Hogy elrejtem a fájdalomcsillapítót. Hogy nem lesz... semmi... gond.
Persze, hogy ezek után már egy bocsánatkérő pillantást sem tudok a nő felé vetni. Pedig sajnálom. Annyira sajnálom...
Tehetetlenségemben összeszorítom a szemem, próbálok már megint kizárni mindent. Úgy tenni, mintha... nem is tudom...
- Benjamin. Miért kell már megint többször szólnom? A szobádba!
- Igen. Bocsánat - motyogom és végre fordulok. El mindentől. A valódi káosztól, az étkezőtől, ami nekem köszönhetően állt feje tetejére és az események káoszától is, ami szintén miattam létezik.
Lényegében menekülök.
Ami valahol kívülről nevetséges is lehetne. Sietnék, de közben bicegek. Futnék, ha lehetne, de közben meg összehúzom magam jártamban is.
Fel a lépcsőn. Be a szobába. Le az ágyra. Párna a mellkasomhoz. Takaró a fejemre.
...és lélegzek.

Job : Ügyvéd Posts : 22

Nem bírtam és talán nem is akartam megállítani az apró, elégedett mosolyt, ami kiült az arcomra, ahogy újra és újra éreztem megfeszülni a fiú testét a kezem alatt. Pedig egy pillanatig sem sürgettem. Hagytam, hogy a saját tempójában tegye össze a képet, hogy bármi van, vissza kell adnia a gyógyszert. Szerinte azért, mert ez a helyes, szerintem pedig azért, mert azt akarom, hogyha gyógyszerre van szüksége, tőlem kérjen. Álljon elém és kérjen szívességet, könyörögjön, hogy adjak neki valamit a fájdalomra!
De amíg ez nem történik meg, nem jár neki fájdalomcsillapító. Most is csak beszélek, majd le nem véve róla a tekintetem követem minden mozdulatát. Hihetetlen, hogy milyen elégedettséggel tölt el, ahogy látom elbicegni. Nem a tény, hogy fáj a lába, hanem azért, hogy mennyire siet és közben mégis összehúzza magát, mintha még eközben is támadásra számítana.
Buta fiúcska...
Még talán egy halk sóhajt is hallatok, amikor Benjamin eltűnik a szemeim elől és ez valahol annak a jele is, hogy ideje a komolyabb dolgokkal foglalkoznom. A nőre nézek. Kivárhatnám, amíg magától kezd magyarázkodni, de a csendben ácsorgásnál vannak fontosabb terveim is még a mai napra.
- Igaz, amit az unokaöcsém állít? Ellopta a gyógyszereket magától? Azokat a gyógyszereket, amiket be sem szabadott volna hoznia a birtokra? Amiket nemcsak behozott, de még baszott is róluk szólni, hogy a házam falai között eltűntek?!
Minden mondattal egy fokot erősödik a hangom, de még bőven távol áll attól, hogy akár a legkisebb, legközelebbi kristályváza beleremegjen. Egyelőre csak bosszús vagyok, nem dühös.

Posts : 23

Nem tetszik, amit látok, sőt egyenesen felháborít. Ahogy irányítja Benjamint, ahogy szó nélkül sugalmaz neki dolgokat, az egyszerre rejtett és nyílt agressziót. Találkoztam már néhány pszichopatával a pályafutásom során, de elmondhatom, hogy Russel az élvonalba tartozik. Még, hogy kispályás… Durván lebecsültem eddig.
Ahogy visszakerül hozzám az üvegcse, a markomba zárom. Továbbra sem mondok semmit, kivárom, amíg Russel nekem szegezi a kérdést. Amúgy sem tudnék túl sokat mondani, hiszen nem tudom Benjamin milyen részleteket talált ki a kis sztorijához. Ha elég okos, akkor csak nagyvonalakban mondta el, mi történt, ha még okosabb, akkor csak annyit vallott be, hogy elvette a gyógyszert. Azt a lehetőséget inkább nem gondolom végig, hogy mi van, ha ostoba, eddig nem tűnt annak. Mindenesetre most kiderül.
Végig Russel szemébe nézek, nem kihívóan, de határozottan, azt sugallva, hogy nekem aztán nincs rejtegetnivalóm. Amint kettesben maradunk, megkapom a kérdéseket, amikre számítottam.
Bármennyire is büszke és önérzetes vagyok, ebből a helyzetből nem látok más kiutat, csak a jó öreg sztereotípia menthet meg: itt az ideje eljátszani a buta kisebbségi nőt.
- Rettenetesen sajnálom uram! Aznap nagyon fájt a fejem, ezért volt nálam a gyógyszer. Nem gondoltam, hogy baj lehet abból, ha behozom. Ahogy dolgoztam megfeledkeztem róla, hogy nálam van ezért nem vettem észre, hogy eltűnt. Nem akartam én rosszat senkinek sem.
Miközben beszélek végig lehajtom a fejem, hogy lássa milyen alázatos vagyok, ráadásképp a kezem is elkezdem tördelni. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy akár sírhatnék is, de az már sok lenne, nem akarom túljátszani a szerepem.
- Ha hajlandó megbocsátani uram, akkor felajánlanék önnek 20% kedvezményt a szolgáltatásunk árából.
Bár lehet jobban örülnék annak, ha kidobna a házból, akkor soha nem kellene ide visszatérnem és magam mögött tudhatnám végre ezt az egészet. De közben maradni is szeretnék, mert tudom, hogy nehezemre esne magára hagyni a fiút.

Job : Ügyvéd Posts : 22

Úgy buknak ki belőle a szavak, mintha meg lenne írva és a saját vallomását olvasná éppen fel a bírónak.
Sajnálja. Rettenetesen sajnálja. Hát persze.
Nem is tudom, miféle más választ vártam, de az tény, hogy semmiféle enyhülést nem hoznak az elhangzottak.
- Persze. Húsz százalék meg a karácsonyi manók áldás a házamra vagy bármiben is hisznek maguk! - vágom rá azonnal, nem reagálva le ténylegesen, hogy a kedvezményével enyhítsen-e a hibáján vagy sem.
Nem mintha érdekelne a kedvezménye és valójában a bocsánatkérése is hidegen hagy. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy igaz-e Benjamin története és tényleg ellopta a gyógyszert nem kapta. Nincs semmi és senki másra szüksége a fiúnak rajtam kívül, főleg nem valami menekült nőre, hogy ápolgassa.
- Ugye tudja, hogyha hazudni próbál, egy csettintéssel semmissé tudom tenni? A cégével és mindennel együtt, amiért állítólag megdolgozott, aztán mehet vissza a bűzlő kis falujába szaros vécéket pucolni. Nem pótolhatatlan - éppen csak annyira lépek közelebb hozzá, hogy kényelmetlen legyen, de egy ujjal sem érek hozzá. A kiállásom ellenére nem akarom bántani. Tettekkel semmiképp. Csak elérni, hogy a beálló csendben esetleg megtörjön, ha hazudott volna.
- Ha csak egyszer is rajtakapom, hogy gyógyszert hoz be, megszegi a szabályokat vagy egy szót is szól Benjaminhoz, imádkozhat, hogy az országban maradhasson. Érthető voltam vagy mondjam el lassabban?

Posts : 23

Számítanom kellett volna a reakciójára, mégis meglep, hogy mekkora pöcs ez az ember valójában. Nem tud megrémiszteni, nála sokkal félelmetesebb alakokkal is volt már dolgom. Egy pillanat alatt lehull rólam az alázat álcája és végig egyenesen a szemébe nézek.
- Próbálja csak meg! - Mondom teljes nyugalommal. - Viszont garantálom magának, ha én bukok, maga is bukni fog. Azt hiszi, maga az egyetlen gazdag ember, akinél takarítunk? Magánál sokkal nagyobb hatalommal rendelkezők is rendszeresen igénybe veszik a szolgálatainkat. Némelyikük elég sokkal jön nekem, mert ha én nem vagyok, már a börtönben lennének. Szóval ne fenyegessen! Dobjon ki a házból, ha azt akarja, de ne merészeljen fenyegetni!
Seggfej. De ezt már csak magamban teszem hozzá.
Némileg túloztam. Tényleg vannak nagyhatalmú emberek, akikhez tudok fordulni, ha baj van, de azért bármit nem tudnak nekem elintézni. Ezt persze Russelnek nem kell tudnia.
Továbbra is felszegett fejjel állom a tekintetét. Tegyen, amit akar, csak essünk túl rajta.

Job : Ügyvéd Posts : 22

Egy pillanat alatt durran el az agyam. Nem feltétlen a szavaitól, hanem attól a kiállástól, amivel közli őket. A tisztelt teljes hiányától, ami felváltja az eddig nagy alázatot. Pedig annyira kedvemre való volt, ahogy kezdte!
...és akkor majd morfondírozhatok azon, hogyha az előbbi viselkedés talán teljes színjáték volt mi valódi az eddig elhangzottakból?
- Komolyan nem tudja, hol a helye?! - olyan hangerővel üvöltöm el magam, miközben a már rendesen ellátott és bekötözött öklöm a falnak csattan mellettünk, hogy biztos vagyok benne, odafent még Benjamin is beleremeg.
Ez utóbbi az egyetlen gondolat, ami elégedettséggel tölt el és segít egy pillanat alatt visszaterelni a dühöm a megszokott medrébe és a továbbiakat már viszonylag rendes hangerőn folytatni.
- Ezt akarja csinálni? Tesztelni, hogy kinek vannak komolyabb kapcsolatai? Ki gyűjtött maga köré több embert, akitől behajthatja az évek alatt összegyűlt tartozásokat? Ha olyan okos, mint amilyennek hiszi magát, akkor tudja, hogy akik hatalmon vannak, okkal vannak ott. Miattam! Mert én védtem a csupasz seggüket, amikor a maga fajta végül hibázott!
Mindig hibáznak. Előbb vagy utóbb. Gyógyszerrel, szabályszegéssel, vagy csupán azzal, hogy túl sokat akarnak. Olyasmiket, ami nem jár nekik, bármennyire is kaparnak érte.
- De tudja mit? Nem kell válaszolnia. Az igazságot majd kiszedem a fiúból. Csak tartsa magát ahhoz, amit elvárok!
Talán botlás. Talán szándékos elszólás, hogy tudja, bármi lesz most Benjaminnal, azért ő a felelős. Az igazság, amit én akarok annak láttatni, mindig felszínre kerül és a mostanit a fiúból élvezetes lesz kiszedni.

Posts : 23

Számítottam a reakciójára, valahogy a hevesség mégis meglep egy kicsit, de megtanulhattam volna már, hogy a hozzá hasonló alakok csak az alázatot szeretik, azt viszont nagyon. Hogy velük szemben kiállj magadért? Azt már kevésbé. Tudni kell hallgatni is, most éppen ezt teszem.
Végül, ahogy egyedül maradok nekiállok takarítani, holott minden jelenlévő a házban tudja, hogy nem ez a valódi ok, amiért ide lettem hívva, de nem baj. Előbb-utóbb úgyis meg kell csinálnom, pláne, hogy a jelek szerint nem lettem elbocsátva.
Elég nagy a felfordulás, de láttam már rosszabbat is. Kb. másfél óra alatt végzek az ebédlő rendbetételével. Egyedül a szőnyeg okoz némi dilemmát, ugyanis a fehér szőnyeg plusz vörösbor nem a legjobb kombináció. Mindenesetre feltekerem, leviszem a mosókonyhába, majd szórok a foltokra egy kis fehérítőt. Valószínűleg nem fogja teljesen kiszedni, de majd holnap elvitetem a tisztítóba.
Miután mindennel végeztem, elindulok haza. Az a néhány nyugodt óra, ami normális esetben hátramaradt volna a vasárnapból egyik pillanatról a másikra válik semmivé, ahogy átgondolom a történteket.
Nem tudhatom biztosan, hogy Benjamin miattam kapott, de elég nagy az esélye. Bár egy Russelhez hasonló alaknak ennél kisebb ürügy is elég. Korábban sem tűnt úgy, hogy kímélné Benjamint. Nagyon szeretném tudni, hogy került hozzá a srác. Nehezemre esik elhinni, hogy tényleg az unokaöccse, egyre erősebb a gyanúm, hogy nem és abban is szinte teljesen biztos vagyok, hogy nem legálisan van nála. De akkor ki lehet Benjamin és hogy került Russelhez? Mi történhetett a hozzátartozóival? Lehet, hogy keresik?
Hazaérve Carlos csak annyit kérdez, hogy minden rendben-e. Hát persze, hogyne lenne. Mit is válaszolhatnék egy ilyen kérdésre? Nem tetszik, hogy ez az egész Benjamin dolog éket vert közénk, de nem tudom mit tehetnék. Láthatóan Carlos is érzékeli, hogy valamibe nem avatom be, de nem erősködik és én valahol egy kicsit utálom ezért.
Az esti órákat a laptopom előtt töltöm, eltűnt gyerekek, illetve tinédzserek után kutatva, hátha szembejön valahol az arcképe és így rátalálok a szülőkre vagy valamilyen rokonra, aki esetleg keresi, de egyelőre nem találok semmit. Éjfélkor adom csak fel és kimerülten bújok ágyba, a nap felkavaró eseményei ellenére egy pillanat alatt elnyom az álom.

Az a kevés, ami felhallatszik és beszűrődik a szobámba és a fejemre húzott takaró alá, elég ahhoz, hogy minden eltelt perccel kisebbre húzzam össze magam. Úgy szorítom azt a párnát a mellkasomhoz, mintha a lelkem egy darabja lenne, amit bármi áron meg kell védenem.
Mire a ki tudja, mikor indult léptek véget érnek az ágyam előtt, már görcsben van az egész testem.
- Nem csináltam semmit. Tényleg nem... nem csináltam semmit... nem csináltam semmi rosszat... - beszélek a takaró rejtekéből, még csak az orrom sem dugva ki alóla.
Ő pedig hagyja.
Hagyja, hogy elrejtőzzek előle és úgy beszéljek.
- Sajnálom - muszáj újra megszólalnom. Muszáj, muszáj, muszáj. A csend most valahogy... rossz.
- Ha nem csináltál semmit, akkor mit sajnálsz? - túl közelről szól. A takaró másik oldaláról. A fülem mellett.
Csak arra vagyok képes, hogy miután az ujjaim a párnába mélyednek, vállat vonjak. Nem tudom, mit sajnálok, de sajnálom.
- Használd a hangod! - csendesen beszél, de annál... fáradtabb. Mintha már elege lenne abból, hogy újra és újra el kell mondania, rendesen válaszoljak. Használjam a hangom... igen. De mit... hogy...?
- Szavak, Benjamin!
- Nem tudom! - kiabáltom el magam, ebbe a két szóba sűrítve minden fájdalmam és félelmem.
A takaró, még ha nem is egészében, de tompítja az ütést, amit kapok a fejemre. Csak tenyérrel és nem is túl erős. Semmiség. Talán ez a bekötött keze volt? Azért nem volt benne akkora lendület vagy nem akarta?
- Nem emlékszem, hogy adtam volna okot, hogy kiabálj!
- Bocsánat - suttogom, ahogy a karommal letörlök egy ki tudja, miért épp most kitörő könnycseppet.
De megtehetem. Úgysem látja - talán csak a mozdulatot -, és így nem élvezheti ki, hogy előtte sírok.
- Máris jobb - szinte látom magam előtt, ahogy elégedetten bólint a saját szavaihoz, majd... elsétál?
Hallom a távolodó lépteit, de aztán megáll én pedig a levegőt is visszatartom. Egy kicsit és még tovább, várva valamit. Akármit. De csak valamelyik könyvem lapjának hangját hallom. Mit akar velük? Elveszi őket? Elveszi a könyveimet? Az összeset vagy csak valamennyit? Vagy megüt valamelyikkel? Van olyan, ami igazán fájhat? Van...?
- ...és hogy csak tisztázzuk, tudom, mikor mondasz igazat és mikor hazudsz nekem.
Nem érkezik semmi.
Az ég világon semmi.
Szinte hang nélkül leteszi a könyvet, kisétál és ezzel egyidőben a tüdőm oxigénért kiált. Úgy kapok levegő után, egy halk nyöszörgés kíséretében, mint mikor zokogás közben próbálok lélegezni. De most nincs ilyesmi.
Rendben vagyok.
Annyira, amennyire ebben a helyzetben lehetek.

***

Az éjszakám pokolian telik. Minden apró zajra felébredek és fülelek, de sosem történik semmi. Nem mászik elő szörny az ágy alól vagy a szekrényből... és az ajtón sem lép be a kopasz szörnyeteg.
Mégis, csak az orrom alatt suttogva kérlelem anyát, hogy öleljen át. Nem mintha hinnék az ilyesmiben... mégis valahogy megnyugtat a tudat, hogy gondolhatok rá, beszélhetek hozzá... és tehetek úgy, mintha a szorosan magam köré csavart vékony takaró az ő keze is lenne.

***

Ma nincs hajnali ébredés. Nem vagyok talpon a Nappal együtt. Nem mászkálok egyedül a csendes házban. Sőt, mire kimászok az ágyból, összeszedem magam, felkapok egy könyvet és lebicegek a lépcsőn, Steven már az étkezőben ül a kis bárpultnál és reggelizik.
Egy pillanatra megtorpanok, ahogy meglátom a hátát és a gondolataim közé villan minden, ami tegnap történt. Az egész étkező túl... üres. Az üvegasztal, a szőnyeg... és a sok apróság hiánya, amit miattam tönkretett. Végül a kezéig is eljut a tekintetem. A bekötözött kezéig. Éppen csak a fehér kötés látszik, ahogy az ölében pihenteti, bennem pedig felerősödik a késztetés, hogy újra bocsánatot kérjek az egészért. Szóra is nyitom a szám, de Steven megelőz.
- Reggeli, Benjamin.
Még ha nem is láthatja, bólintok és mellé ülök. A könyv felkerül a pultra, biztonságos távolságra az ételtől, a tekintetem pedig szigorúan rögzül a hosszúkás, kicsit mélyesztett hófehér tálon. Nem a szokásos reggeli van előttem. Nem az, amit Steven eszik. Ez... ez palacsinta, friss eperrel, egy kupac kis gyümölcsdzsemmel és az illatból ítélve... az egész mézzel van nyakon öntve...
Akaratlanul is felmordul a gyomrom, mire mellőlem érkezik a halk nevetés. Semmi más, csak egy nevetés. Még parancs sem arra, hogy viselkedjek és egyek.
- Köszönöm - mondok ennyit, még ha nem is vagyok benne biztos, hogy önzetlenül, nekem készíttetett külön menüt.
Mire ő végez mellettem, én enni kezdek.
Mire ő az újságot lapozza és a kávéja maradékát issza, én lenyomtam egy teljes palacsintát és két epret.
Mire ő mögém lép és a hajamnál fogva hátrahúzza a fejem, hogy... a nyakamba csókoljon...? Nem annak kell következnie? Ez szokott lenni a búcsú nála. Hogy dolgozni megy, viselkedjek, amíg nincs itt.
De nem tesz ilyet, elereszt és szó nélkül eltűnik. A gondolataim azonnal vészes sebességre kapcsolnak.
Haragszik? Mi rosszat tettem? Vagy ez még a tegnapi? A hazugságért? A kezéért? De most eszek! Láthatta, hogy eszek! ...és a további két palacsintát is meg fogom enni, csak... lassan...
Annyira lassan, hogy a nyugalomnak köszönhetően lecsendesedett aggyal egy óra elteltével is ott ülök a pultnál, a lábaim felhúzva, félig magam alá, törökülésben. A már nem igazán friss reggeli még mindig előttem, a könyv az ölemben és azt bújom ezerrel. Lényegében az oldalakba és a két számmal nagyobb fehér ingbe is belevesztem. A hosszú ujjával fogom a kötetet, mivel nem látszik ki belőle a kezem. Arra azért igyekszek figyelni, hogy legalább a palacsintát ne azzal fogjam meg. Az más már kérdés, hogy amikor a mai másodikért nyúlok és beleharapok, egy nagy adag dzsem az ölemben köt ki.
- Basszus! Basszusbasszusbasszus...! - jön ki azonnal a reakció, ahogy minden erőmmel próbálom... lényegében, dörzsölni, kiradírozni az egészet, mint egy hibát.
Steven utálja, ha összekoszolom a ruhám.
Ki fog nyírni...!
Basszameg!

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

Posts : 23

Nagyobb kétségek között érkezek a Russel-házhoz, mint valaha. Nem tudom mit tehetnék. Szimplán becsukni a szemem és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, egyáltalán nem helyes. Bár valahol ironikus, hogy én beszélek arról mi a helyes és mi nem, de nem tudok mit tenni, az élet néha igen furcsa helyzeteket szül.
Nem szeretek megfutamodni vagy gyengének mutatkozni, mégis amennyire lehet kerülöm Russelt, a korábbi napirendjéből kiindulva úgyis nemsokára elhagyja a házat. Onnantól kezdve csak a srácot kellene kerülnöm vagy legalábbis úgy tenni, mintha ott sem lenne.
Végül is kit érdekel, hogy hasonlít Gabrielre? De tudom, hogy ennél már rég többről van szó. Túlzottan bevonódtam, és a kelleténél empatikusabb vagyok a sráccal. Nem tudom, mit tehetnék ez ellen. Valószínűleg már semmit. Csak sodródok az árral, aztán lesz, ami lesz.
Gondolatban már épp ott tartok, hogy tényleg ideje lenne visszavonulni, amikor az ebédlő ajtaja előtt haladva megüti a fülem egy kétségbeesett hang. Benjaminé.
Megtorpanok és belesek az ajtón. Látom, hogy a srácon lévő, hozzá képest hatalmas fehér ingen lekvárfoltok vannak. Elsőre nem értem mire ez a nagy pánik, aztán emlékeztetem magam hol is vagyunk éppen. Valószínűleg Russel a legapróbb hibát is kegyetlenül megtorolja.
Nem kellene odamennem hozzá, hiszen tegnap elég komoly figyelmeztetést kaptam, de nem tudom megállni. Végül is én vagyok felelős a ház tisztaságáért. Oké, a mosásért nem, de csak nem lesz baj abból, ha segítek neki kiszedni egy foltot. Különben is, Russel már rég elment, nem fogja megtudni.
Odalépek Benjaminhoz és nyugodt hangon megszólítom:
- Ne aggódj, van egy jó módszerem a foltok kiszedésére. Gyere, lemegyünk a mosókonyhába és megmutatom. Ha legközelebb ilyen történik, te is gyorsan el tudod majd intézni.
Biztatóan rámosolygok, mintha a tegnap meg sem történt volna.

Tudom, hogyha anya itt lenne, haragudna a csúnya szavakért.
Tudom, hogy épp nem segítek magamon.
Tudom, hogy meg kellene nyugodni.
De a kezem továbbra is az inget radírozza és reménykedek a csodában, miközben az agyam különböző menekülőutakat sorol, amivel megúszhatom... vagy legalábbis megpróbálhatom megúszni a hibát. Ha átöltözök, mire visszaér, mintha érte tenném... ha elé állok, bevallom és bocsánatot kérek... ha... ha...
A gondolatok őrjítő áradatát és a kétségbeesett mozdulatokat - amivel lényegében még jobban beledörzsölöm a foltot az ingbe -, félbeszakítja az a csendes hang. Nem az, hogy bejött. Nem az, hogy már mellettem áll. Csak a hangja. Az szakít ki és késztet arra, hogy a kis bárszéken amennyire lehetséges, hátráljak tőle, miközben visszatartom a levegőt. Megint.
Csak pár másodpercre.
Csak addig, amíg észreveszem a mosolyt az arcán.
Kedvesnek tűnik. Úgy is, hogy tegnap miattam kellett jönnie. Miattam volt káosz, amit helyre kellett hoznia. Miattam veszekedett vele Steven. Miattam... ki tudja, mit mondott neki.
- O...ké - megköszörülöm a torkom, nyelek egyet, ezzel visszaszorítva a bocsánatkérést... mindenért.
Majd várok. Nem sokat és először magam sem tudom, mire. Majd mikor rájövök... mikor rájövök, hogy arra vártam... könyörögtem magamban, nyújtsa felém a kezét, fogja meg az enyém és vezessen, mint anya tette annyiszor, amikor mutatni akart valamit... szinte azonnal talpon vagyok. Magamtól. A könyvet a pultra csúsztatom, elnyomom magamban a gondolatot, hogy mennyire hiányzik anya... majd a kezeimet úgy igazán elrejtem a túl hosszú ingujjban és ha megindulunk, szépen lépkedek, bicegek utána.
Szigorúan mögötte.
- Most nem hallgatott zenét - jegyzem meg, valamikor már a lefelé vezető úton. Próbálok csendesen lépkedni, hogy a csupasz talpamnak a legkisebb hangja se legyen.
- Miattam? Úgy értem... sajnálom, ha Steven miattam elvette. Büntetésből. Vagy ilyesmi.
Valahol tudom, hogy a világ nem így működik. Másokat Steven nem kezelhet úgy, mintha gyerekek lennének, akiktől elveszi a kedvenc játékukat, ha nem viselkednek. De mindez csak hangosan kimondva tűnik egyértelműnek. Fejben teljesen normális gondolat kezd lenni.

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

Posts : 23

Úgy tűnik hiába igyekeztem a lehető legóvatosabban megközelíteni, látszólag így is megijedt. Az itt töltött időszak láthatóan rajta hagyta a nyomát. Az a kis mozdulat a bárszéken mindent elárul.
Egy pillanatra biztos vagyok benne, hogy visszautasít. Továbbra is biztatóan mosolygok rá, jelezve, hogy nem harapom át a torkát vagy ilyesmi. Bár a helyében én is bizalmatlan lennék, szóval még a pillanatnyi várakozást is megértem. Valahol mégis megkönnyebbülök, amikor elindulunk a mosókonyha felé és hallom a lépteit mögöttem.
Igazából örülök, hogy így alakult, legalább ki tudom kérdezni, hogy mi történt vele, hogy került erre a helyre stb. Bár tudom, hogy nagyon óvatosan kell eljárnom és nem csak Russel miatt. Benjamin épp eleget szenvedett már, nem akarom, hogy azt érezze én is csak kihasználom.
Csendben haladunk lefelé a lépcsőn. Én általában nem érzek kényszert a beszédre és feltett szándékom, hogy kivárjam, ő szólaljon meg először, ami rövidesen sikerrel is jár. Viszont az első kérdésétől, majdnem leesek a lépcsőn.
A zene! Az hagyján, hogy megint otthon maradt az iPods, de most még csak észre sem vettem. Engem nagyon nehéz kizökkenteni a megszokott kerékvágásból, itt meg újra és újra másként cselekszem, mint korábban. Ez a hely a legrosszabbat hozza ki belőlem.
- Hát, úgy néz ki, hogy elfelejtettem magammal hozni. Az ilyesmi nem igazán jellemző rám, de előfordul - mondom szándékosan könnyed hangvétellel.
Mire kimondom, akkor jut el az agyamig a mondandója másik fele, hogy miért érezte szükségét annak, hogy rákérdezzen.
- Lehet, hogy ő a munkaadóm, de nem engedném, hogy ilyen szinten hatalma legyen felettem. Alkalmazom a szabályait, mert a többségének van értelme, de egy olyan dolog, mint a zenehallgatás megvonása egy szimpla büntetés lenne és nem vagyok a rabszolgája, tehát nincs joga megbüntetni.
Kicsit habozok, de végül hozzáteszem:
- Ami tegnap történt egyedül az én hibám volt. Nem szabadott volna gyógyszert behoznom. Tudtam is ezt, de mégis megszegtem a szabályt.
Meg a kezedbe is nyomtam az egész üveggel, teszem hozzá magamban, de úgy döntök erre külön már nem térek ki. A tegnap Russelnek előadottakat kell innentől kezdve valóságnak tekinteni és kész.
- Sajnálom, ha bajba sodortalak - jegyzem még meg.
Közben leérünk a mosókonyhába. Szembefordulok vele és kinyújtom a kezem, hogy átadhassa az inget.

Elfelejtette. Egyszerűen csak elfelejtette a zenét. Nem Steven büntette meg és ez most tényleg nem miattam van. Valahol megnyugtat a gondolat. Nem hibáztam. Ebben, nem.
Talán ezért van az, hogy a folytatást könnyebben veszem. A teljesen logikus szavakat arra vonatkozóan, hogy a valóság nem éppen úgy működik, mint az én világom. Őt nem büntetheti meg Steven. Nem a... rabszolgája.
Ezek szerint én az lennék? Ha ezt a logikát követjük...
- Elloptam a gyógyszert, amit behozott. Magamnak kerestem a bajt - szólalok meg újra, szemrebbenés nélkül.
Nem hazugság. Nem érzem annak. Annyiszor ismételtem el magamban, hogy már igazzá vált. Ezért voltam képes tegnap Stevennek is úgy előadni, mintha pontosan ez történt volna.
- ...és amúgy is, tegnap... más miatt volt rám dühös - teszem még hozzá, magyarázatként. Oké, nem örült a gyógyszernek, de... főleg a makacsságom volt a baj.
Talán még ezt is elmondhatnám. Akkor is, ha nem változtatna semmin a tény, hogy kimondtam. De a szavak bennragadnak, ahogy felém nyújtja a kezét. Egy pillanatra megint felrémlik, hogy megfoghatnám... de nem ezért teszi.
Az ing miatt.
Le kell vennem.
Vetkőznöm.
Nagyot nyelek, a kezem látatlanban is ökölbe szorul és a levegőt is úgy kell kiszorítanom a tüdőmből. De bólintok. Egyszer és még egyszer, miközben emlékeztetem magam, hogy ez most nem olyan helyzet, mint mikor Steven szól rám, vetkőzzek le előtte. Ez most értem van. Hogy ki tudjuk szedni a foltot és ne legyek később bajban.
Szóval erőt veszek magamon és a testemet borító sérüléseket meghazudtolóan könnyed mozdulattal húzom át a fejemen az inget. Kétlem, hogy túl sok ép felület lenne rajtam, de hát... tudja, nem? Az, hogy a korábbi, már halványuló sérülések nyomát kiegészíti a tegnapi makacskodásom eredménye... nem olyan nagy változás.
De azért igyekszek rendbeszedni magam.
Összeborzolni a göndörödő tincseket, hogy rendezett-káosz legyen, az inget a gallérnál fogni, hogy könnyen el tudja venni és ne gyűrődjön feleslegesen... és azért engedni a késztetésnek, hogy a szabad kezemmel átöleljem magam és így kevesebb látszódjon Steven keze nyomából.
Az egyetlen, ami tényleg elárulja, hogy kényelmetlenül érzem magam így, az a lesütött tekintetem.

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

Posts : 23

Már csak akkor esik le, hogy pontosan mire kértem, amikor elkezdi levenni az inget. Egy egyszerű kérés is okozhat számára kellemetlenséget és hiába nem akartam, hogy rosszul érezze magát, mégis sikerült az ellenkezőjét elérnem.
- Nem gondoskodtunk váltásruháról - jegyzem meg, ismét könnyednek szánt hangvétellel. - Várj egy kicsit, biztos van itt valahol egy tiszta felső.
Az egyik kosárban szépen összehajtogatott ruhákat találok. Tisztának tűnnek, így beletúrok a kupacba és sikerül is kihalásznom egy pólót. Átnyújtom neki, anélkül, hogy túl hosszan időzne rajta a tekintetem. Tényleg nem akarom még ennél is kellemetlenebb helyzetbe hozni. Mindenesetre az egy pillantás is elég ahhoz, hogy lássam a sérüléseit és a kép beleégjen az agyamba. Senkinek nem kellene ilyen szenvedéseken keresztülmennie és az eddig csak éppenhogy alapszinten lobogó utálatom olyan szintű gyűlöletbe csap át Russel iránt, amiről nem hittem, hogy lehetséges érezni egyáltalán. A mellé társuló tehetetlenség érzés is erősebb, mint valaha.
Nagyon igyekszem, hogy az érzelmeim ne üljenek ki az arcomra, Benjaminak nincs szüksége arra, hogy lássa rajtam mennyire felkavar a helyzete.
Lépésről-lépésre megmutatom neki, mit kell tennie, milyen arányba használjon fehérítőt és mosószappant, majd mikor engedjen rá vizet és kezdje elölről a folyamatot. Pár perc az egész és már mehet is a mosó-szárítógépbe.
- Kb. másfél óra múlva jár le a program. Hidd el, mire végez, pont olyan lesz az inged, mintha nem történt volna semmilyen baleset - mosolygok rá.
Mennem kellene, itt kellene hagynom, de képtelen vagyok megtenni.
- Mit szólnál hozzá, ha csinálnék forrócsokit? Azt hiszem, mindketten bőven kiérdemeltünk egy-egy bögrével. Nem gondolod? - továbbra is biztatóan mosolygok. Valahol talán abban bízok, hogy visszautasít és akkor mehet végre haza, de közben nagyon szeretném, ha igent mondana.

Várok. Persze, hogy várok. Teljes némaságban, önmagam ölelve a csupasz lábfejem bámulva. Csak akkor lesek fel, amikor elém kerül a váltás póló. Hálás pillantással veszem el, majd fel, de a köszönet ezúttal elmarad. Nem igazán bízok a hangomban, így a jól nevelt énem könnyedén legyőzi a bátorságom hiánya.
Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne figyelnék. Minden egyes mozdulatot úgy követek, miközben magyaráz, mintha órákon belül vizsgáznom kellene a foltkiszedés tökéletes módszeréből. Vagy mintha a világ sorsa múlna azon, eléggé figyelek-e.
A végszóra pedig, miszerint másfél óra múlva tökéletes ingem lesz, olyan komolysággal bólintok, mintha egy, a túléléshez kulcsfontosságú leckét kaptam volna.
Valahogy így is érzem. Stevennek esélye sincs! Sejteni sem fogja, hogy történt valami, ebben biztos vagyok. Talán most először úszok majd meg nála valamit. Még hazudnom sem kell. Elég kicsi arra az esély, hogy a semmiből rákérdezzen, nem-e koszoltam össze a ruhám ma.
Szóval... jó lesz. Minden jó lesz.
Valahol fejben már felkészülök rá, hogy akkor én most megvárom itt azt a bizonyos másfél órát. Ha lehozom a könyvem, gyorsan el fog telni az idő... de jön a folytatás.
Legszívesebben visszakérdeznék. Biztos benne? Én nem csináltam semmit, amivel kiérdemeltem volna akármit. Nem kerül bajba?
De az összes, a fejembe toluló kérdést visszaszorítom és csak bólintok. Először egyet, lassan, majd még egyet és párat valamivel gyorsabban. Az egész végére pedig felkúszik az arcomra egy alig látható, de annál őszintébb mosoly. Egyenesen neki címezve.
- Az jó lenne. Otthon soha nem én csináltam, nem egyedül, de... tudok segíteni.
Ha többet nem is tehetek, ha másképp nem is tudom megfizetni, amit tesz... de ennyit fel tudok ajánlani neki cserébe. A segítségem.
- Megihatjuk az emelti szobában. A folyosó végén. Üres és a föld nem túl kényelmes... De onnan látni, ha nyílik a birtok kapuja. Látni, ha esetleg Steven hamarabb visszaér. Vagy ha a csíkokban borotvált szemöldökű melák megérkezik ellenőrizni a többieket és minden... vagy akármi.
Valószínűleg mióta itt vagyok nem mondtam senkinek ennyi szót, egybefüggően. De azt akarom, hogy tudja, figyelek. Figyelek... rá? Ezúttal nem kerülhet miattam bajba.

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.

Posts : 23

Mióta ebben a házban dolgozok, most látom először mosolyogni, amit egyszerre több mondat is követ. Korábban erre sem volt példa, legalábbis nem az én jelenlétemben.
Még mindig mosolyogva bólintok, majd magamhoz ragadom a kezdeményezést és előremegyek a lépcsőn, bízva abban, hogy utánam jön.
- Nem szükséges segítened - mondom, hátra sem nézve. - Kettő gyerekem van, felnőttek már, nem is ebben az államban élnek és néha hiányzik, hogy gondoskodhassak róluk.
Hirtelen elhallgatok. Újabb szabály megszegve, jegyzem meg magamban. Ráadásul az egyik legfontosabb. Családról nem beszélünk munka közben. Akikkel kapcsolatba kerülök, azoknak nem kell tudniuk, hogy kikhez állok közel, mennyien vannak stb. Könnyen zsarolhatóvá válik az ember ebben a szakmában, ha az élete bizonyos részeit nem tartja meg magának.
Persze nem Benjamintól félek, tudom, hogy önként soha nem ártana nekem vagy a családomnak, viszont első pillantásra is látszik, hogy nem túl stabil, Russel játszi könnyedséggel kiszedhet belőle bármilyen információt.
Bár nem tudom, hogy miért vagyok olyan biztos Benjamin megbízhatóságában. Hiszen alig ismerem és ez valóban egy olyan tény, amit nem szabadna figyelmen kívül hagynom. De persze megteszem, minden egyes alkalommal.
Felérve a konyhába, szó nélkül veszem ki a tejet a hűtőből, felteszem forrni. Majd áttúrom a szekrényt egy tábla csokiért és kakaóporért, bízva abban, hogy Russel tart ilyesmit. Nem is kell csalódnom, a legjobb minőségű mindkettőből, amit csak kapni lehet.
Egy pillanatra elbizonytalanodom. Mi van ha Russel számontartja a készletet? Vasárnap megtanultam, hogy ne becsüljem alá, az az ember bármire képes, de hátha nem ma este jut eszébe csokit enni.
- Majd holnap hozok helyettük másikat - mormogok magam elé, nem is annyira másnak, mint inkább magamnak címezve.
Amint felforrt a tej, onnantól már tényleg csak pár perc az egész. Ahogy elkészül, kiöntöm egy-egy bögrébe és nyomok egy kis tejszínhabot a tetejére. Még lehetne a díszítést cifrázni, de az adott körülmények között szerintem ez is megteszi.