Szó nélkül követem fel a lépcsőn és közben figyelek. Van családja. Persze, hogy van! Én bolond meg egy kicsit rosszul érzem magam ettől. Nem is tudom, mit gondoltam. Tisztáztuk, hogy nem tud innen kivinni, szóval... miért is lett volna opció, hogyha nincs családja, akkor majd befogad? Hogy majd rólam gondoskodik?
Baromság. Totális baromság.
Buta fiú vagy, Benjamin...
Egy kicsit még a fejem is megrázom, hogy kiűzzem a gondolatokat és a rossz érzést. Ettől függetlenül a továbbiakban néma maradok. Figyelek, a közelében vagyok, de igyekszem nem útban lenni. Néha-néha a hátam mögé lesek még akkor is, ha csak kintről szűrődik be valamiféle zaj.
Az már más kérdés, hogy mire elkészül a két bögre forrócsoki a hozzám közelebbiért már nyúlok is. Úgy szorítom a kezeimben, mintha bármikor megjelenhetne Steven és elvehetné, ha nem ragaszkodok hozzá eléggé. Viszont nem kóstolok bele. Még nem.
- Akkor... felmehetünk? - intek a fejemmel a hátunk mögé. Az egész egyfajta engedélykérés részemről. Nyugodtabb lennék, ha tényleg abban az üres szobában innánk meg, ahonnan látni, ha bármi történik odakint.
Ha azon múlik, pár lépést meg is teszek, hogy noszogassam, hátha... hátha rábólint. Végül bárhova is megyünk meginni, félúton tartok egy pillanatnyi kitérőt, hogy felkapjam a könyvem, amit a pulton hagytam az ebédlőben.
- Ha széthagyom a szobámon kívül, sosem tudom meg, mi a történet vége - jegyzem meg magyarázatként, csak azt nem teszem hozzá, hogy azért, mert Steven elveszi. Ha széthagyom, elveszi és nincs vita. Jobb elkerülni az ilyesmit.
- Azt mondta, van két gyereke... régen költöztek el? Elmúlik valaha, hogy... hiányozzanak? Hogy azt álmodja, az egész csak egy rémálom és amikor felébred, otthon lesz velük... vagyis, hogy... otthon lesznek a gyerekei?
Amint kimondom, tudom, hogy furán konkrét a kérdés, de így sikerült. Fogalmam sincs, hogyan máshogy kérdezhetném meg: elmúlik majd? Jobb lesz a hiány? Vagy minden ébredésnél fáj, hogy a valóság az nem valami rémálom, amit magunk mögött lehet hagyni?

Egy pillanatig csak szórítom magamhoz a könyvet, amikor elhangzik az a pár mondat. Majd ő hoz, ha Steven elvenné tőlem. De nem hagyom, hogy megtörténjen. Vigyáznom kell a könyvekre, nem széthagyni őket és akkor minden rendben lesz. Nem büntet csak úgy... igaz?
Mindenesetre a kis kacsintást látva a mondat végén...
- Köszönöm - bukik ki újra az apró szó, még ha mosoly most nem is kerül a végére. De attól még őszintén hálás vagyok neki. Már a lehetőségért is.
Az más kérdés, hogy végül nem gondolom át, merre terelem a beszélgetést. Fogjuk rá arra, hogy nem igazán figyelem, mi hangzik el tőlem. A hatalmas, majdnem földig érő ablakokon lesek kifelé, tisztes távolságban állva azért, hogy kívülről ne lásson meg senki. Nem mintha bármi mozgás lenne odakint, pedig tudom, hogy a kis fülkében is ülnek és máshol is lehetnek de...
- Nem baj, hogy nem segít a válasz... - ismerem el végül és a gondolataim is akaratlanul is afelé hajlanak, hogy talán én is tehetnék hasonlóan. Elképzelhetném, hogy beszélek anyáékkal. Néha amúgy is megesik. Talán jó érzés lenne. Levelet írni otthonra... megcímezni az üres házat, csak sosem küldeni el...
Egy kicsit talán el is veszek a saját gondolataimban, de a következő kérdése kétségtelenül kirángat onnan.
- A nagybátyám. Steven a nagybátyám. Nincs másom rajta kívül - vágom rá az elhangzott folytatás ellenére is, mint egy tökéletesen betanult szöveget.
Mert az is. Egy, a végletekig ismételtetett szöveg.
Végül talán időhúzásnak kihasználom az esetleges csendet, hogy én is leüljek. Közelebb az ablakhoz, mint hozzá. Hátam a falnál, lábaim felhúzva, mellettem a könyv és a bögrét a térdemen nyugtatva belekortyolok a forrócsokiba. Az odakint tomboló hőség ellenére itt kellemes az idő az egész villában csendesen búgó légkondiknak hála, szóval jól esik a forró, édes ital.
- Erről nem szabad beszélnem. Nagyon... nagyon megver... ha mégis megteszem és rájön... Azt nem akarom - ismerem el és valójában egész könnyen jönnek a szavak. Még úgy is, hogy lényegében már azért is kapnék, hogy ennyit mondok. Hogy beszélünk.
- De... tényleg nincs senkim. Már nincs.
Akkorát nyelek a mondat végére, hogy szerintem azt a szoba másik végéből is hallani lehetne. Pislogok kettőt. Meg még többet, majd megdörzsölöm az arcom. Nem fogok sírni! Azért sem!

Többet mondok, mint szabadna. Többet mondok, mint akarok mondani. Többet mondok, mint... aminek értelme lenne. Ő pedig feladja. Fel sem nézve a bögrémből bólintok aprót. Semmi baj, menjen csak.
A válaszadással viszont mégiscsak késésbe kerülök. Pár másodperc, annyi kell, hogy kirángassam magam az előbbi kis gödörből. De aztán, talán az utolsó utáni pillanatban lehúzom a forrócsokit, mint a nagy filmekben szokták az emberek a feleseket. Aztán nyújtom felé a bögrét. Nem állok fel és nézni is valahol mellette nézek el.
- Köszönöm - bököm ki azért, mert ezt illik és utána, szinte megszokásból, letörlöm a számon lévő habbajuszt a kézfejembe.
Egy futó másodpercre még talán el is mosolyodok. Főleg magamnak.
Aztán tényleg hagyom menni én pedig maradok az üres szobában, helyezkedve kicsit a és némán olvasok, amíg csak lehet... és amíg pánikolva eszembe nem jut az ing!
Bicegve futok le, be a mosókonyhába, de még bőven időben kerül rám a jó ruha.
Tisztán.

Egy teljes hét telik el viszonylagos nyugalomban.
Nincs verés, még pofon sem.
Nincs erőszak, még érintés is alig.
Majd egy reggel Steven hozzám hajít egy adag ruhát és rám parancsol, hogy öltözzek. Szó nélkül teszem a dolgom, kapkodva, tartva attól, hogyha nem vagyok elég gyors, eszébe jut, hogy valójában nézhetne is közben. Mindent magamra kapok, pár perc múlva már a nyakláncom és karkötőm igazítom, hogy minden tökéletes legyen, amikor rám szól.
- Nyaklánc belül. A karkötő meg úgysem fog látszódni - és ezzel felém tart még egy zakót is.
Bólintok és miután elrejtem az apró szemű láncot a póló mögé, nyúlok a szürke felsőért... de int a fejével.
Ő akarja rám adni!
Nem ellenkezek, hagyom, hogy könnyed mozdulatokkal beterítsen a zakóval és a keze már el is ereszt.
- Kocsiba.
- Tessék?
- A városba megyünk.
Egy pillanat alatt kezd remegni a kezem. Próbálok lélegezni. Próbálok nem visszakérdezni, hogy "miért?". Még egyszer sem vitt ki, mióta itt vagyok. Nem jártam a városban és fogalmam sincs, most mit akar.
- Benjamin! Szedd a lábad! Nem akarok miattad késni!
- Megyek. Máris.
Tíz perc múlva már felmordul a motor és úgy kapar a kerék, mintha menekülnénk. De ha így lenne... miért kellett kiöltözni?
A fejemben sötétebbnél sötétebb forgatókönyvek játszódnak le és nem segít, hogy a kocsiban teljes csend és szinte mozdulatlanság uralkodik. Én sem moccanok, csak belesimulok az oldalam felőli ajtóba és... és hagyom, hogy valahol lenyűgözzön a közel fél éve nem látott város nyüzsgése. Úgy pislogok, mintha sosem láttam volna.
- Szeretnél könyveket válogatni magadnak?
Steven felé kapom a fejem és tudom, hogy felcsillannak a szemeim. Engedi? Bemehetek egy könyvesboltba? Válogathatok?
Bólintok.
- Szavak, Benjamin!
- Igen. Szeretnék.
- Remek. Akkor oda is bemehetsz majd, ha viselkedsz, amíg elkészülnek az új irataid.
- Új... iratok?
- Mit gondoltál, hogy leszel nálam? Név nélkül? Hivatalossá tesszük. Már csak egy fényképre van szükség és üdvözölheted az új éned.
- Nem szeretném... - bukik ki szinte nyöszörögve, pedig tudom, hogy hiba.
- Nem kérdeztem, mit szeretnél.
Nagyot nyelek, de elhallgatok. A könyvek iránti öröm nem tartott túl sokáig. A maradék utat némán ülöm végig, majd amikor megérkezünk egy kis utcába és kinyílik az oldalamon lévő ajtó, makacskodás nélkül szállok ki. Kezeim a zsebemben, de a tekintetem körbejár. Keres mindenkit és bárkit, akinek megakadhat rajtam a szeme. De a vegasi tömeg nem ilyen. Sosem volt ilyen.
Végül Steven is kiszáll és teljes természetességgel sétál be a fekete ajtón és tartja nekem.
- Emlékszel, mit beszéltünk? Nem akarom, hogy idekint bármilyen kilincshez hozzáérj - mondja csendesen, mire bólintok.
Nem nyitom ki a kocsi ajtót, sem más ajtót.
Meg mást sem nagyon teszek. A fotózást úgy állom végig, mintha ott sem lennék. A tekintetem üres, de viselkedek és a végeredmény láthatóan felvillanyozza Stevent, mert hamarosan a város egyik legnagyobb könyvesboltjában kötünk én. A testőr meg én. Ide Steven már nem tart velünk, a kocsiban vár és ki tudja, mit intézkedik. Csak azt tudom, hogy amikor egy óra múlva visszaülök valamivel több, mint tucat új kötettel, amit alig bírok megtartani, ő még a telefonon lóg.
Fura módon valahol... jókedvűnek érzem magam. A könyveim ölelem és még egy-egy mosoly is felkúszik, amikor menet közben a nyomdafesték illata megcsapja az orrom. Valószínűleg akkor is festék-mámorban úszok, amikor még a kocsiban ülve, de már otthon az ölébe hív. Alig fogom fel, amikor a nevem ismételgeti. Az új, teljes nevem. De kivár, amíg utána ismétlem. Amíg újra elmondom az egész történetet, miszerint ő a nagybátyám.
Kiskatona módjára beszélek, miközben összeszorított szemmel tűröm, ahogy a keze rajtam jár.
- Menj, barátkozz a neveddel, nekem még le kell szerveznem ma pár dolgot.
Én pedig ezt teszem. A magam módján. Barátkozok a nevemmel... vagyis inkább kikapcsolok. Bekuporodok a hatalmas nappalba, hátam a kanapénak döntve ülök a földön. Még mindig kiöltözve, elegánsban, de a kinti cipőben. A lényeg úgyis az, hogy körbeveszem magam a tucat könyvvel és pár fel-le forduló utána a régebbiekkel is. Azokkal, amiknek a folytatását megkaptam most. Toronyban állnak az új történetek, mellette a régi első és második kötetek... és az egész tetején az új plasztikkártya az új nevemmel, mint Sauron szeme. Figyel.
Benjamin Thomas Russel.
Utálom.
De a könyvek érintése, az illat... elterelik a figyelmem.

Egyik könyvet lapozom fel a másik után. Nem olvasok bele, a tényleges történetbe nem, csak az első lapokba. Minden kötetet óvatosan fogok és csak addig a pontig nyitom ki őket, amíg meghallom az első halk reccsenést, ami jelzi, hogy még senki nem lapozott bele előttem. Néhol lényegében csak kilesem a szövegek végét, kiadási információkat, köszönetnyilvánításokat, a fejezetek címeit.
Tökéletesen elterelem a figyelmem arról, amit tennem kellene. Barátkoznom a nevemmel.
A valóság mégis befurakszik, amikor a felcsendülő hang emlékeztet rá. Kivételesen nem ugrok meg, sőt nem is nagyon moccanok, csak megállok a mozdulat közben.
- Új - válaszolom szinte már kötelességtudóan, pedig elég lett volna egy bólintás is.
Ez nem az a hang volt, amire azonnal felelnem kell. Nem az, ami azt sugallja, hogy használjam a szavaim, mégis így tettem. Ez egy másik, amelyik egész kedves velem. Mégis... Tanult ösztön volt, hogy szavakkal feleljek. Gondolom.
- Utálom. Annyira... utálom... - teszem hozzá nagyon-nagyon csendesen, de azért hallhatóan, ahogy végre becsukom a könyvet. Egy pillanatig figyelem a narancssárga borítót, az ujjam koppant egyet a képen lévő buszon. Próbálok mindenre koncentrálni, csak kerüljem a tényt, hogy mit jelent az új név és mit vett el ezzel tőlem Steven.
- Sok új könyvet is kaptam. Bemehettünk és megvehettem, amit csak akartam. Mert szerinte... jófiú voltam - jegyzem meg, a végét akaratlanul is egy grimasszal mondva ki. De legalább próbálom a könyvtémával terelni a saját gondolataim. Valahol sikerül is, mert máris simítok egyet a borítón, majd félre is teszem a Child kötetet és egy másikért nyúlok.
- Mesélhetek róluk. Ha szeretné. Ha... - nem fejezem be, csak vállat vonok.
Ha szabad.
Ez lett volna a vége. De még fejben is hülyén hangzik, hát még milyen lenne, ha kimondanám! Jobb így. Csendben. Ahogy közben a mozdulataim is csendesek, amikor mégis egészen kinyitom a könyvet, amit most utoljára a kezembe vettem. Majd kis hezitálás után egy toll is a kezembe kerül a könyvkupacok között hagyott firkálós füzetem mellől.
Benjamin Alexander Sawyer tulajdona - írom a nevem - A valódi nevem! Mosolyogva! Valahol ezzel lázadva az új ellen -, mintha éppen semmi más nem számítana a világon, csak az, hogy valahol ott legyen, ki vagyok. Akkor is, ha talán majd nem gondolhatok rá, a könyvben benne lesz.
...és talán nem én leszek az egyetlen, aki tudja. Mert úgy tartom a kötetet, hogy látni lehessen, írtam valamit. Ha esetleg... elolvasná... el tudja. Vagy el is veheti. Vagy... akármi.

Mintha boldog lennék? Egy pillanatra teljes értetlenséggel villan felé a tekintetem a vállam fölött, de aztán visszatérek a könyv bámulásához és marad a hallgatás. Hallgatom őt és még ha belegondolva igaza is van, nem... nem vagyok hozzá elég erős. Ahhoz sem vagyok elég erős, hogy amikor fél szemmel látom mozdulni a kezét - hiába marad is félbe a lendület -, ne húzzam egy egészen kicsit feljebb a vállam.
De attól megpróbálhatom.
Megpróbálhatok erős... erősebb lenni.
Szóval ahogy tovább folytatja, valahol már a nevem lefirkantása után megpróbálok mosolyogni. Először csak a leírt betűket figyelem, utána viszont ránézek. Mosolyogva. A szemeim nem éppen ezt tükrözik, de a szám egy kényszerített, de nem fájdalmasan hazug mosolyra húzom. És próbálkozok.
Az elmémnek egy olyan zuga... segíthet? Segít...?
- A szüleim emlékéhez nem engedem oda Stevent. Csak akkor gondolok rájuk, amikor szabad. Amikor lehet.
Egyszerre győzködöm őt és magamat, hogy menni fog ez az egész, amit elvár tőlem. Mármint, hogy nem elvár, hanem mondd, hogy jót tesz. Tudok... úgy tenni, mintha erősebb lennék annál, mint amennyire vagyok.
Ettől függetlenül a mosolyom egy hazugság, amíg ki nem köt mellettem a földön és rá nem bólint, hogy beszéljünk a könyveimről. Fogalmam sincs, mikor töri át ténylegesen a tettetés álcáját a valódi mosolyom... de megtörténik. Egyre lelkesebben veszem kézbe egyik kötetet a másik után és nyújtom felé, hogyha belelapozna, miközben még ha csendesen is, de magyarázok a történetekről. Azokról a részekről, amiket már olvastam és azokról is, amiket még most kaptam.
- ...és még egy dedikált könyvem is lett! - ezzel, a többinél hangosabb mondattal pattanok fel mellőle és szinte félresöpörve az új nevem, keresem a kötetet. Egyik oszlop tetején, majd a másik alján, míg végül kikötök két lábbal a kanapén. Félig áthajolok a támlán - hogy került mögé is könyv?! - és onnan húzom elő, majd nagy, büszke mosollyal nyújtom át.
Persze nem névre szóló kötet csak egy random példány, ráadásul nem is illik a többi "fiús könyv" közé, de... érdekel. Ahogy az is, hogy mi mást pakoltam még a kapané mögötti kisebb oszlopba. Egy pillanat múlva már egyik lábam a levegőben, ahogy áthajolva próbálom összehalálszni az ott szétszórt könyveket.

Mindent el akartam intézni a mai nap, hogy aztán este a megérdemelt pihenésé és kikapcsolódásé legyen a főszerep. Az utolsó részletig le volt szervezve és most mégsem vagyok elégett. Pedig lehetnék, megvannak a fiúnak az iratai, ráadásul az egész játszi könnyedséggel ment. Mégis bosszús vagyok, amiért hiába égeti a zsebem a készpénz, az üzletet mégsem sikerült megkötni. Nincs a birtokomban a ház - MÉG nincs - és egyetlen lépéssel sem kerültem közelebb ahhoz, hogy elindíthassam a folyamat többi részét.
Mindez miért? Egy rosszkor jött defekt miatt! A másik türelmetlensége miatt. Az életképtelen ex-sofőröm miatt, aki nem tudott azonnal váltást intézni, hogy időben odaérjek! Persze, hogy forr a vérem és a végletekig frusztrált vagyok!
Mégis ember vagyok és nem állat. Akkor is, ha mások erről nem biztos, hogy meg vannak győződve. Úgyhogy nem üvöltök, mint valami eszement, amikor a kerékcsere után kirúgom a sofőröm és magam hajtok tovább. Betartva minden apró szabályt, nem hagyva, hogy akár egy kavics megcsikorduljon a friss gumiabroncs alatt, ahogy leparkolok az udvaron és főleg nem csapva be a kocsi ajtaját.
Nem lenne értelme.
Csak magamban forrongok.
A helyzet pedig akkor sem fordul jobbra, amikor belépek a nagy ajtón és az első lépés múlva meglátom Benjamint két lábbal a kanapén topogni. Közelében a takarítónő. Valószínűleg hamarabb hallottam a hangjukat, mintsem a szemem felfogta volna, mit lát, de ez az apró részlet nem változtat a tényeken.
- Mit keresel a kanapé tetején Benjamin?! - olyan a hangom, mintha egy rossz kutyára kiabálnék rá, amiért a milliószor átvett szabály és tanítás ellenére újfent a tiltott helyen találom.
Azonnal ott vagyok és gondolkodás nélkül ragadom meg Benjamint a karjánál fogva, hogy lerángassam a bőrkanapéról. Ezen a ponton már nem igazán ront a helyzeten a részlet, hogy az egészet abban a cipőben művelte, amiben délelőtt odakint mászkált.
- Nem voltam elég világos, amikor azt mondtam, tartsa magát ahhoz, amit elvárok?! Csak és kizárólag ahhoz! - váltok célpontot hamarosan még mindig a fiú karját szorongatva. Ekkor már tökéletesen tisztában vagyok azzal, amit teszek és ez valószínűleg meg is látszik a felcsillanó szemeimben.
Az élvezettel csillogó szemeimben, amit rajta tartok a nőn, ha már ez utóbbi szavakat neki intéztem. Használjuk azt a nevetségesen szórakoztató kifejezést, hogy megtisztelem ennyivel?
Emellett viszont a testem minden porcikája tisztában van vele, hogy mit művel mellettem Benjamin. Az apró rezzenésekkel, ahogy észrevétlenül próbálja megfeszíteni majd ellazítani a karját a szorításomban. Abban reménykedik, hogy majd így eleresztem? A veszett kutyákat is féken kell tartani a nyakörvüknél fogva, nincs igazam?
- Nem társalkodónőnek vettem fel és nem is gyámnak az unokaöcsém mellé! Sőt, mintha azt is említettem volna, hogy nem akarom rajtakapni, amint egy árva szót is szól hozzá - alig ejtem ki a mondat utolsó felét, a tenyerem indokolatlanul nagyot csattan Benjamin arcán.
Ebben most nem volt élvezet, le lehet szűrni abból, hogy a tekintetem továbbra sem fordítom el a nőről. Nem keresem a fiú arcán a tenyerem nyomát és nem kutatom az esetleg könnyeket, amiknek ott kellene lenniük. Ha nem is most azonnal, de hamarosan megjelennek Hallom abból, ahogy nagyokat nyel és csendesen, de akadozva levegőt vesz.
Az már egy egészen más felvetés, hogy belegondolva még jól is sülhet el az egész. Olyan árnyalata van, mintha azért is megüthettem volna Benjamint, mert a takarítónő hibázott és nem azért, mert képtelen volt nyugton maradni a szorításomban, amíg beszéltem.

Ezúttal a legkisebb mértékben sem lep meg a nő határozott kiállása, ahogy a szavainak az éle sem. Az előző alkalomból tanulva már kezdem sejteni, hogy mire számítsak tőle. Egy vadabb részem talán még abban is reménykedett, hogy veszi a bátorságot és tesz valamit, nem csak a száját jártatja.
De végül is, elengedtem a fiút, nem? A karját legalábbis. Mindkettőjüknek be kell érnie ennyivel, ahogy nekem is azzal, amit talán akaratlanul is elárul. Sokszor még ő kereste a lehetőséget, hogy beszéljen Benjaminnal? Szóval több alkalmat elszalasztottam?
Ennek véget kell vetni. Nemhogy most azonnal, de lehetőleg tegnapra!
- Ha valakit felelősségre kell vonni... - ismétlem mégis utána a saját szavait a fejemet rázva, mintha egy kisdiák rossz válaszát szavalnám, remélve, hogy így meghallja, milyen őrültséget mondott.
- Valljuk be, magát nem igazán nevelhetem - folytatom végül, ügyelve, hogy a megütni vagy megverni szavak el ne hagyják a szám az irányába. Okosabb vagyok, mintsem nyíltan feldobjam a felé irányuló erőszak lehetőségét.
Akkor is, ha egy részem közben tombol, amiért hagytam eddig fajulni a dolgokat.
- A következőt fogjuk tenni - kezdek bele, összecsapva a két tenyerem, az arcomon teljes elégedettséggel, ahogy a terv szépen kitisztul a fejemben.
Mindent rendbe fogok hozni és a szabályaim újra a helyükre fognak ficcenni.

Annyira... iszonyúan... próbálok erős lenni! Tényleg igyekszek!
Csendben maradni. Viselkedni. Nem sírni. Nem adni meg Stevennek, amit akar. Ahogy a tanács szólt. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezúttal menni is fog, erős leszek, de aztán jön a csattanás és még ha ezúttal nem is érzek fájdalmat... még ha nem is voltam épp semmiféle célpont... kitör, amit eddig visszatartottam.
A kezeim a hátam mögött, egyikkel szorítom a csuklóm, annak ellenére is, hogy már érzem zsibbadni az ujjaim.
De a hang kiváltotta rezzenést leszámítva nem mozdulok.
A fejem lehajtva és csendes nyöszörgés közben elhullik pár könnycsepp. A mellkasom akadozva emelkedi és süllyed, ahogy próbálom visszanyomni az egészet.
De tényleg nem mozdulok!
Nem nézek semmire és senkire, ahogy a pofon után sem dörzsöltem meg az arcom. Csak bámulok magam elég, bár nem igazán látom még a saját lábaim sem.

Más esetben közölném a fiúval, hogy ne fogja vissza magát. Engedje ki a könnyeket, adjon hangot a fájdalmának, félelmének! De ez most egy egészen más helyzet és nem tudom kiélvezni a kezeim csattanása által kiváltott reakciót. Inkább bosszant, hogy Benjamin mellettem összerezzent és kitört belőle a sírás valamiféle elfojtott nyöszörgés formájában. Mintha újra megütöttem volna és nem csak a kezeim hangja hasított volna bele a levegőbe!
Remek... egyszerűen remek!
- Kezdem elveszíteni a türelmem, Benjamin! - szólok rá élesen, egy frusztrált sóhaj kíséretében, ahogy egy röpke másodperc erejéig ránézek, de aztán újra a nőre fordítom a tekintetem.
- Vigasztalja csak meg! Nyugodtan. Gyerünk! Most először és utoljára megengedem.
Végig akarom nézni! Legszívesebben itt maradnék és megnézném kettejük között a kis jelenetet, ahogy szinte már anyaian átöleli a fiút és próbálja megvigasztalni, jótanácsokkal ellátni.
Vajon ezt tette akkor is, amikor nem tudtam róla? Amikor fogalmam sem volt, mi zajlott kettejük között?
Minden egyes ilyen gondolattal egyre jobban fellobban bennem a harag.
- Utána jöjjön a dolgozószobámba és beszélgessünk a munkájáról - vetem még oda, ahogy elfordulok tőlük. Nem nézem végig. Nem fosztom meg a fiút attól, hogy vigaszt leljen pár perc erejéig.
Valószínűleg ezért fog végül igazán fájni neki, amikor az egészet elveszem tőle és mindent porrá zúzok.

Várok.
Kivárok.
Próbálok kitartani és erős... erősebb lenni, amíg vége nem lesz.
Hiába mennek oda-vissza a szavak, csak félig fogom fel őket. Ha nem hangzik el a nevem, nem kell minden porcikámat arra kényszerítenem, hogy figyeljek. Azt persze hallom, ahogy eltrappol. Hogy ketten maradunk. Ekkor már nem csak az ujjaim zsibbadnak, de a kezem is, amelyiknek a csuklóját szorítom.
Szorítottam.
Mert most már képes leszek elengedni. Ahogy a kéz a hátamhoz ér, még egyszer rászorítok, de aztán eleresztem. Megmozgatom az ujjaim és próbálom lenyugtatni magam. A légzésem. A simogatásra figyelni. Megtörölni és -dörzsölni az arcom a könnyek után és még ha megkésve is, de bólintani arra az elsuttogott szóra.
Pedig azt kellene mondanom, hogy én is sajnálom. Hogy vigyázzon magára és... lépjen le innen, amint tud.
Mert ő megteheti! Kisétálhat a nagy kapun és vissza sem kell néznie. Egy pillanatra sem kell megállnia, hátrafordulni vagy bármi. Tudja, milyen szerencséje van?
De valójában semmit nem mondok ki. A fejemben átpörögnek a gondolatok míg eljutok addig, hogy lassan mozdulva ugyan, de odaforduljak és... megöleljem. Kicsit bizonytalanul, kicsit esetlenül, de ölelés. Bújva, köré fonva a karjaim.
Csak pár másodpercre. Aztán majd eleresztem. Hagyom, hogy menjen és beszéljen Stevennel. Nem kellene megvárakoztatni. Nem szabad még dühösebbé tenni.

Hallom a sírását.
Túl jól ismerem, milyen árulkodó hangja van a maga módján elnyomott sírásnak.
Érzem a sós cseppeket a felsőmön.
Ezt is ismerem, bár régen én voltam, aki mikor sírt, valaki átölelte és összemaszatolhatta a pólóját.
De most csak próbálok iszonyat nagyokat nyelni és nem utat engedni a saját érzéseimnek. Nem sírni vele. Erősnek lenni, ahogy kérte. Persze egy pillanatig sem érzem magam annak. Legszívesebben a végtelenségig ölelném, hiszen túl jól esik a közelsége. Valakinek a közelsége, aki nem fájdalmat akar okozni. Valaki, aki... csak jó.
Amikor pedig vége szakad és a vállamra érkezik az a gyengéd szorítás már csak bólintok. Erős leszek. Próbálok majd - ígérem némán, bár biztató mosolyra nem futja mellé.
Tudom, hogy nem fogom többet látni, de... ezt a tényt is próbálom ki- és elzárni, ahogy annyi minden mást. Beteszem abba a képzeletbeli kis dobozba, amit csak akkor szabad kinyitni, ha biztonságos. Így... oké.
És amint magamra maradok, még a könyveimet is lent hagyva, kockáztatva az elveszítésüket - csak a dedikáltat kapva fel -, egy mukkanás és a legkisebb zaj nélkül felslisszolok a szobámba. Még az igazolvány sem érdekel.

Ennek a beszélgetésnek akkor lesz vége, amikor én akarom. Pontosan ezért várom végtelen türelemmel a résnyire nyitott ajtó mögött, hogy befusson a nő. Élvezze csak ki, hogy most szabadon játszhatja a gondoskodó anyát, nagymamát, nekem aztán mindegy. Élvezze ki a fiúval az időt, hiszen most már nem tehet több kárt annál, mint amit eddig okozott. Hiszen bármit tesz, az mindössze annyit jelent, hogy Benjamin még inkább kötődni kezd hozzá és jobban fog neki fájni, hogy újra egyedül marad.
Merthogy elveszem tőle a nőt, ez egy pillanatig sem kétséges. Kétlem, hogy bármelyiküknek lenne a leghalványabb reménye is afelé, hogy minden változatlan marad és ez így van jól. A fő szempont, hogy fájni fog, a nőt pedig útjára engedem. Persze előtte elintézek egy telefont, majd még egyet a biztonsági főnöknek és mire befut a beszélgetőpartner, már tollal a kezemben ráérősen kopogok egy kisebb kupac papíron.
- Foglaljon csak helyet - intek a mahagóniasztal szemközti oldalán található szék irányába egy bólintás kíséretében.
Persze felőlem megmakacsolhatja magát, valószínűleg mindketten tudjuk, hogy itt most nem szerződéshosszabbításról vagy egy kis kiegészítésről lesz szó a fizetése mellé.
- Megérte? - szegezem neki a kérdést teljes nyugalommal, ahogy leteszem a tollat, szépen, párhuzamosan az iratok mellé. Nem kockáztatom meg, hogy egy esetleges düh miatt belevágjam a tollhegyet.
Ki takarítana el akkor bármit is?
- Megérte az unokaöcsémmel barátkozni? Árulja el nekem, ha szépen kérem... Mit akart tenni vele?
Oh igen, tartom magam ahhoz, hogy Benjamin a rokonom. Meglátjuk, ő mennyit tud és mennyit hajlandó a fejemhez vágni. Nem ő lesz az első, aki elhord ilyen-olyan mocsoknak, ha azt akarja, a kérdés inkább a z, hajlandó-e az idegeimen táncolni előtte.

Utálom a magyarázkodást és ezt Benjaminnak is megtanítottam már, de most kivételesen érdekelnek a válaszok, így várok. Amikor legszívesebben közbeszólnék, akkor is csak hallgatok és felfestek egy sokat sejtető mosolyt az arcomra. Nem téved, az együttérzése és a nagy sajnálata az állásába került.
Viszont nem olyan hülye, mint szeretném hinni.
Nem mintha attól bármi változna. Nem fog. Sem az én véleményem, sem az ő sorsa, ami éppen a kezemben van és biztos vagyok benne, ezzel tisztában van. Azért lenne ennyire összeszedett? Kényszeríti magát, hogy nyugodtan viselkedjen, reménykedve valami természetfeletti csodában?
Az emberek, meg az ábránd reményeik...
- Mi lenne, ha rám bízná? Majd én jobban tudom, mi válik a fiú hasznára. Én jobban tudom, mit akarok neki - nem kiabálok, de erősödik a hangom. Miért érzi jogosnak, hogy beleszólhat abba, mit kezdek azzal, amiért fizettem? Amit megvettem?! Vajon az utcán is odamegy idegenekhez, akiknek a gyerekük szomorúnak tűnik és ad nekik egy nyalókát?
- De nem számít. A szörnyen magányos gyerek marad - használom ugyanazt a szavakat, amiket ő - maga pedig megy. A cége még megkapja a teljes havi összeget, nem mondhatja, hogy szívtelen vagyok... de soha többet nem akarom se magát, se valamelyik alkalmazottját a birtokomon látni! Remélem, érthető voltam - nézek rá komolyan egy pillanat erejéig, de aztán újra a kezemben a toll és anélkül, hogy újra felé irányulna a tekintetem még hozzáteszem a kötelezőt.
- Köszönöm az eddigi munkáját.
Részemről ennyi volt, nem akarok egy perccel sem több időt pazarolni rá. Így is többet rászántam, mint gondolná. Mind időben... mind pénzben.

Persze neki fogalma sincs arról, mi fog történni és valahol nekem is meglepetés lesz majd az újságokban olvasni. Annyi balesetet sodor magával a vegasi forgalom, de azok közül is kiemelkedik, amikor egy betonkeverő ütközik egy személygépkocsival. Szörnyű baleset. A nagyobb, mindig túléli, a kicsi pedig úgy összegyűrődik, hogy nem lehet eldönteni pillangó vagy darumadár lett a kasztniból.
De a végeredmény egy és ugyanaz. A férfi, aki hibázott, kisebb karcolásokkal túléli és egy jó ügyvéddel még a vádakat is megússza, míg a szerencsétlen, ártatlan áldozat azonnal életét veszti. Igazán sajnálatos.
De a halottak biztosan nem beszélnek.