„Kicsontozza Gridet.” Ezen még csak meg sem lepődöm. Inkább kibukik belőlem egy kurta, halk kacaj.
Igen, sejtem, hogy ilyen tervei vannak. De én nem tágítok. Valahogy nem hoznak megnyugvást az iménti szavak. Aztán Ville ledobja a táskáját, a lába mellett puffan a padlón, és megfogja a másik kezemet is.
Némán fixírozom a szemeit, miközben beszél, és vigasztalni próbál.
Nem neki kéne ezt elintézni. De nem szólok.
Egy beletörődő, nehéz sóhaj a válaszom. Mintha csak azt mondanám; jöjjön, aminek jönnie kell. De még én sem tudom mi az.
Egy rövid lépéssel hidalom át a kettőnk közti kis távolságot, ahogy a kezeimnél fogva odahúz magához, majd kisvártatva átölel. Két tenyerem válaszul a derekára simul, mire a mellkasába temetem az arcomat, hogy mélyen beszippantsam az illatát. Próbálok kapaszkodót, megnyugvást keresni, és most minden apróság hirtelen megint istentelenül értékessé válik.
Lassan felemelem az arcomat, hogy ismét elcsípjem Ville tekintetét.
- Már nagyon régóta Te vagy a legjobb dolog, ami velem történt. Nem akarlak elveszíteni. – duruzsolom elmosolyodva. Szeretném, hogy tudja. Pár másodpercig csendben, szinte elvarázsolva csodálom a szemeit. A tekintetem befutja az arcát, majd egyszer csak lábujjhegyre ágaskodok, hogy elérjem a száját, és egy szerelmes csókot préseljek rá.
- Útravalóul. – dünnyögöm csibészesen vigyorogva, és visszaereszkedem.

Ville be nem fejezett szavai hallatán összeszűkülnek a szemeim, és játékos gyanakvással méregetem. De aztán teljesen másféle véget ér a mondókája. El kell rajta mosolyodnom. Igazából mindentudóan vigyorgok, miközben halkan nevetgélek.
Persze-persze, én is biztos vagyok benne, hogy erre gondoltál.
De aztán ahogy közelebb hajol, és a számra suttog, ellágyulnak az arcvonásaim. Szerintem még bele is pirulok Ville közelségébe.
Nem tudom megállni, hogy ismét ne mosolyogjak rá, miközben mélyen belenézek a szemeibe. Szeretek elveszni, elkalandozni a tekintetében.
- Én is veled. – vallom be halkan, pont ahogy  ő is suttogott az imént. - Egyedül mi számítunk.  A körülmények csak… háttérzaj. - Ilyenkor, amikor Ville-vel vagyok minden olyan könnyű, és a problémák hirtelen megszűnnek. Úgy érzem, hogy csak mi ketten létezünk az egész univerzumban. Nem fogom hagyni, hogy Grid elválasszon minket, és elvegye tőlem, ami számomra a legfontosabb.
Az iménti szerelmes kifejezés az arcomon lassacskán pimasz banditamosollyá lényegül.
- Hogy is volt azzal aaa… „ha most nem kéne mennünk” dologgal? – incselkedem, miközben halkan felkuncogok. - Szerintem elég hosszú lesz a repülőút hazáig… – rántom feljebb kérdő kifejezésre a fél szemöldökömet, hogy Na? Mit gondolsz?

Teljesen másra gondolok, amikor szembesít a ténnyel, hogy a reptérig is hosszú az út. Bambán állok Ville előtt, amiért ledobja a vállamról a táskámat, és sarkon pördül, hogy aztán a következő pillanatban jóóól megmarkoljon hátulról és a hátára rántson.
Vihogva ugrok fel rá. Lassan kezdem megszokni, hogy a csontossága ellenére ilyen jó kondiban van.
„A másik táska.”
- Igen is! – nyúlászkodok lefelé a dupla batyu füléért, ahogy lejjebb ereszkedik velem. Jobbommal elkapom a kiszemelt célpontot, miközben a bal karom Ville álla alatt fonódik át. Muszáj erősen kapaszkodnom a művelet közben, különben ledöglök a nyeregből.
- Megvan! – kiáltok diadalittasan, erre Ville megiramodik, és a testével kitaszítja az ajtót. Biztos tök idiótán festünk így, nyargalászva, de engem sem nagyon érdekel mások véleménye.
Szakadatlanul röhögcsélek a füle mellett, mialatt kitartóan csimpaszkodom rajta.
A folyosó végén jön az újabb parancs.
Egyik kezemben a táska, a másikkal meg Ville-ben kapaszkodom. Kéne egy harmadik is.
- Ville, várj már… – vihogok bele a hajába a válla fölött, ahogy egy pillanatra lekulcsolom róla a balomat, és rácsapok a gombra, de mint a villám. A következő pillanatban már ismét megtalálom Ville-n a fogást.
Elég hamar jön a lift a hívás után. Csilingelve húzódik félre előttünk az ajtaja.
Egy nyugdíjas házaspár ácsorog a tükrözött falak közt. Hatalmas, kikerekedett szemekkel merednek ránk.
- Öh… Helló. – vigyorgok rájuk Ville-ről.
Nem teljesen ocsúdnak fel a meglepődöttségükből, de azért odamottyintanak egy köszönést.
Ha Ville bebattyog a liftbe, az ősz hajú férfi rákérdez, hogy földszint?
- Igen. Köszönöm. – felelem nyomban, és címzek neki egy bájosan hálás mosolyt. Elvégre nem nekem kell a gombbal megint megküzdenem.
Már nyomja is a bácsika. Most valahogy én is nyomnám. Már nem a gombot. És nem is az öreget.
Ha Ville letesz, ha nem, odahajolok a füléhez, és tök halkan belesutyorgok. Kizárólag rá tartozik, ami az eszemben jár.
- Ha ketten lennénk, tuti megállítom. – dünnyögöm, és rövid kuncogást hallatok.
Nem tehetek róla. Amikor olyan figyelmes, gyengéd, és játékos, mindig felizgat.

Elvigyorodom, amiért a szavaim szemmel láthatóan felkeltették Ville érdeklődését.
Tetszik az a sanda tekintete, amivel felém fordul. Ragyogó szemekkel nézek vissza rá, s amint a számért kap, lehunyom a pilláimat. Csak élvezem a puha, szenvedélyes ajkak követelőző csókjait. Minden megszűnik körülöttem. Az sem érdekel, hogy nem vagyunk egyedül.
A táskák a lift padlózatán huppannak, ahogy elejtem őket. Két kézzel kell kapaszkodnom Ville-ben, hogy minél jobban ölelhessem és közelebb érezhessem magamhoz. Tudom, rohadt gáz, hogy ennyire kívánom. Már-már gusztustalan, de nagyon nem érdekel.
Tüzes hévvel viszonzom Ville ajkainak játékát. Fájdalmas, ahogy testileg és lelkileg vágyom rá. Ha Ville nem tartana most a hátán, biztos összerogyok izgalmamban.
A rosszallóan fürkésző szemek sem hűthetnek le. Az a nyugdíjas pár, akivel együtt utazunk a liftben, nem is léteznek az én kis kéjsóvár, felajzott, disznó világomban.
Mohón falom a férfiúi ajkakat, miközben arra eszmélek, hogy a karjaim automatikusan igazodnak, ahogy Ville fogást talál rajtam, és ügyesen előre húz magán, mint valami könnyű batyut.
A manőver miatt rávigyorgok a szájára.
- Így a reptérig sem fogom kibírni. – dünnyögöm halkan heherészve, mire csilingel egyet a lift.
Az ajtó szép lassan félrehúzódik, és a házaspár egymás oldalán porzik ki a földszintre.
- Hát ez hallatlan! – füstölög a fehér hajú úri dáma menet közben is.
- Felháborító! – kontrázik rá a férje mellette, és amilyen gyorsan csak tehetik, elsietnek a tett helyszínéről.
Az előcsarnok elég forgalmas. Jópár fej sasol felénk élénk érdeklődéssel.
- Asszem most már letehetsz. Úgyis folytatjuk... – döngöm. Arcomon még mindig ott trónol a cinkos mosoly.

Hogy nem menekülök?
- Helyes! – dünnyögöm vigyorogva, miközben a homlokunk összeér. Most viccel? A fene akar tőle menekülni.
Ville lassan leereszt, szüntelenül mosolygom, mint a jóllakott óvodás. Visszaakasztom a vállamra a táskámat, és ő is felkapja a sajátját. Azért itt most mégiscsak viselkednünk kell.
A kezem a kezébe csúszik, miután felém nyúl, és kéz a kézben hagyjuk el a liftet. Most valahogy Grid sem aggaszt, túlságosan lefoglal a boldogság és a szerelem forró érzése.
Amikor megtaláljuk Gridet, derűsen ráköszönök. Mert így illik.
- Jó reggelt!
Hogy árulkodó a jókedvem? Lehet. De ez nem azt jelenti, hogy elfelejtettem az éjjeli kis bunkó kitörését…

„Nem akartam volna rátok törni az ajtót...”
Höhöhöhö. Nem e??? Fut át az agyamon azonnal, aztán lopva Ville-re sandítok. Ő is kábé olyan fejjel néz Grid-re, mint én, de egyikünk sem szól.
Miután intéződött a kijelentkezési procedúra, szép csöndben elindulunk kifelé, és alig kilépünk a szabad levegőre, Ville tőle szokatlan módon, rögvest beveti magát.
Sűrűn tapogatják a karomat, a vállamat, ahol épp érnek a kordonon túlról átnyúló kezek. A rajongók egymást túlkiabálva kérnek közös fotót és autogramot.
Nem kell sokat könyörögniük, igyekszem minél többjükhöz odahajolni a fényképezkedés kedvéért. Némelyek kisebb nagyobb ajándékokkal kedveskednek: bonbonnal, rajzokkal, névre szóló pólókkal, saját készítésű karkötőkkel, October kinézetű babákkal, miegymással. Nem győzöm az iramot, hogy mindent begyűjtsek. Lehetetlen küldetés.
Mire a fekete limuzin látótávolságba kerül, úgy nézek ki, mint aki most szabadult a vásári bazárból.
Ville már rég ott áll a kocsi kitárt ajtajánál, mire én előkavarok a visongó és tolongó tömegből.
Ville keze ismét hívogatóan felém nyúl, de mielőtt beszállnék a kocsiba, még lelkes integetéssel búcsúzok el a rajongóinktól.
Magamra húzom a limót, azaz beszállást szimulálva bemászok, és leteszem magam ölemben a rengeteg játékos kütyüvel. Asszem nagyobb táskát kellett volna hoznom.
Pillanatokon belül Ville és Grid is csatlakozik hozzám az utastérben. Ha elindulunk, a kocsi motorja csendben felzúg, én pedig szórakozottan veszem szemügyre a „zsákmányt”. Szerintem Grid is elvan magával, mert valamiért rohadtul fel van villanyozva a bucija. Elvégre pezsgőt bont. Épp csak fellesek rá.
Minek örülsz, majom?
Mikor elém tolja a poharat, megérzem a pia illatát, és nyomban elkap a hányinger. Remélem nem valami vírus lappang bennem. Nem szeretném végigrókázni a hazautat.
- Nem, kösz. – utasítom vissza szerényen, miközben felnézek az ajándékaim vizsgálódásából. Most határozottan nem esne jól az italozás.
Ennyi. Már merülök is vissza az előbbi szórakozásba; sorra a csuklómra húzom a csillivilli, gyöngyös és fonott bőrkarkötőket, majd hosszasan megcsodálom őket. Amit lehet, azt berámolom a táskámba. A csokit majd megzabálom a repülőn. Arra valahogy rákívántam.
Egészen a reptérig csöndben elvagyok magammal, hacsak útközben nem szólnak hozzám.

Gyereknap… Röhögnöm kell.
A kütyüimből felpillantok Grid-re, és megeresztek felé egy bájos mosolyt. Csak ennyit. Ő főleg odavan a gyerekekért, mit dumál?
Még lélegzetet sem pazarolok rá, meg aztán nem hiányzik a fölösleges szóváltás. Tehát az út a repülőtérig zavartalanul és békében telik.
Az épületben Ville-vel szép csöndben követjük a „főnököt”. Grid speciel semmilyen szemszögből nem az, de hadd higgye, hogy nélküle még levegőt venni se tudnánk.
Szerencsére nem kell sokat várnunk, és simán feljutunk a gépre.
Kényelembe helyezem magam az ülésen, majd pár percig elgondolkodva bámulok ki az ablakon. Inkább a kinti látvány, mint Grid verésért kiáltó ábrázata.
Aztán végül mégiscsak felé fordulok, és megtöröm a csendet.
- Hé, Grid, kösz, hogy nem akadtál ki, amiért csak úgy felbukkantam. Rendes tőled. – mosolyodom a szemébe. Nem, a f@szt nem akadtál ki te gyökér.
Meg kell hagyni, állat volt az éjjeli előadása, de tegyünk úgy, mintha mit sem tudnék róla.
Játsszuk el a jólneveltet.

Gondoltam, hogy jön a letolás. Meg is várom a válasz első, majd a második felvonását is. Csak aztán, hogy már biztos vagyok benne, több szó nem kívánkozik ki Gridből, nagy egyetértésben bólintok.
- Világos. – talán meglepi, de tényleg az. Logikus, amit mond. Amikor Ville-vel beindulunk, én sem vagyok önmagam, még a világot is telibe tojom. Hisz ez a természetes ebben az állapotban.
De hogy MUNKA??? Itt magamba fojtom a röhögést. Ville-vel megdugat egy „királylányt”, aki talán javában kiskorú. Na, ez aztán a kemény meló! Tényleg… Aztán meg még fel is használná ellene az infót, mi? Kinézem Gridből, hogy a jövőben ezzel zsarolta volna Villet.
Grid határozottan pályát tévesztett. Nem tudtam, hogy a striciskedés beletartozik a munkaköri leírásába. Arról nem beszélve, hogy a végén engem is be akart fogni. Újra kéne kalibrálni a „menedzseri hivatás” fogalmát az értelmező szótárak legújabb kiadásában, mert sajna hiányos.
A gép közben elindul, és a magasba emelkedik. Vele együtt a gyomrom is. Csendesen kifelé bámulok az ablakon, és figyelem, ahogy minden hangyányira töpörödik alattunk a földön.
Talán Ville-nek is feltűnik a hallgatásom, de ha Grid nem lenne az arcunkban, mérföldekkel jobb társaság lennék. Asszem ugyanebből az okból kifolyólag burkolózik hallgatásba ő is mellettem. Legfeljebb csöndben telik a hazaút.

Miközben a vasmadár a fellegekbe emelkedik, Ville zökkent ki a fejemből. Érzem, hogy megszorítja a kezemet. Felé fordulok, és hálásan rámosolyodom.
Grid visszafogottsága gyanús. Olyan ez, mint a vihar előtti csend. Vagy csak nincs ereje kitörni az átdorbézolt éjszaka után. Ettől függetlenül, mikor a miniszoknyás légi kísérő felbukkan mellettünk, azonnal rácuppan egy újabb pohár pezsgőre.
Mintha nem ittál volna eddig is eleget… – suhan át az agyamon. De végülis nekem tök mindegy. Nem az én szürkeállományom pusztul ki.
Habár Griddel ugyanazt a fizikai teret töltjük ki, igyekszem észre sem venni, tudomást sem venni róla. Nem tetszik, hogy reggel óta ilyen kis szolid. Lehet, hogy pont ezzel a látszattal akarja elaltatni a gyanakvásomat, el akarja érni, hogy megnyugodjak, és kényelmes biztonságban érezzem magam. Csakhogy én sem ma jöttem le a falvédőről. Még inkább résen leszek.
Én csak egy kis üveg bubimentes, hideg ásványvizet kérek a stewardesstől. Igazából nem kívánok semmit, aminek különösebb íze van.
Percek telnek el, komótosan, már-már időtöltés célzattal iszogatom az ásványvizet, amikor Ville-hez fordulok.
- Ne haragudj, ki kell mennem a mosdóba. – mondom halkan, mintegy megkérve, hogy engedjen ki, elvégre rajta keresztül kéne átmásznom.

Az elmúlt fél évben sokat tanultam Ravintól; ”Mindig legyen nálad hashajtó, mert sosem tudhatod kit kell megszopatni.” Igazán bölcs szavak egy tízévestől. És ami a legszebb, hogy a hülyeség ragályos. Azóta mindig tartok magamnál efféle finomságot. A poén kedvéért. Ma még be is vethetném. Míg a mosdó előtt várakozok, megfordul a fejemben, hogy valahogy belepottyanthatnék pár szemet a megnyitott pezsgősüvegbe. Ha mázlim van, Grid is iszik belőle. Ha nincs, legfeljebb jó kis össznépi szarást idézek elő a járaton.
Mire végigzongorázom a lehetőségeket, már kattan is a zár és nyílik az ajtó. Az eddig bent lévő kiscsaj mosolyogva slisszan ki a szűkre szabott budikabinból, én pedig belépek, és magamra zárom az ajtót. Nem kell pisilnem, nem azért jöttem. Szembe fordulok a mosdókagylóval, megnyitom a hideg vizet, és lehajolok, hogy felfrissítsem az arcomat.
Pár másodperc múlva felemelkedem, és egyenesen belebámulok a tükörképem szemeibe. Mit meg nem adnék azért, hogy terrortámadás érjen minket, és Gridet fejbe lőjék. Igen, ez tetszene.
Hatalmasat sóhajtok. Szerencsére csak másfél órás az út. Nem sokat kell nézegetnem az ördögöt.
Megtörlöm magam az illatosított papírkendőkkel, aztán óvatos kézmozdulattal nyitom az ajtót, nehogy orrba vágjam a folyosón várakozót, ha van olyan.
Legnagyobb meglepetésemre Ville dekkol kint, és lesben áll. Jóformán kiszed a budiból, én meg közel úgy esek ki onnan, ahogy elkap egy villámcsók erejéig.
Simán belemegyek a játékba, elvégre ez az egyik kedven elfoglaltságom Őfelségével.
- Na mi van? Megszöktél a cukrosbácsitól? – dünnyögöm rávigyorogva, miután levegőhöz jutok a két tenyerében.

Hehehe…
Sunyi vigyor terül szét az arcomon Ville csíntalan szavai hallatán.
- Ha el akarsz bújni… Másik mosdót kell keresned magadnak, mert ez már foglalt. – döngöm mély altomon, és jobb tenyeremmel megtámaszkodom az ajtófélfát, mintegy játékosan, néhány másodperce elvágva a karommal Ville útját befelé.
Halkan elnevetem magam.
- Egye fene… Sok jó rocker kis helyen is elfér. – búgom. Közben is töretlenül farkasszemezek a jégzöld férfiúi pillantással. Pimasz félmosoly trónol a képemen, aztán kihívó lassúsággal visszahúzódom a kis kabin falai közé.
Csak Ville-n áll, hogy csatlakozik-e hozzám a „szupertitkos” búvóhelyemen.

Ville belép a mosdóba, és halkan záródik mögötte az ajtó. Nem sok helyem van hátrálni, úgyhogy hamar neki ütközök a falnak. Nem Ville elől menekülök, de máskülönben nem férne be.
Ahogy teljes testbedobással rám veti magát és a falhoz présel, a kupám tompán koppan egyet. Akkor is csak vigyorgom, miközben rám szegezi a metsző pillantását.
- Csak ne kend rám. Te sosem bírsz magaddal... – dünnyögöm somolyogva. Meg aztán, a számból vette ki a szót. Ahogy néz azokkal a hidegzöld, hatalmas szemeivel, engem is egyből felhevít. És ahogy közelebb hajol, nyomban lüktetni kezd a vér az ereimben. Az arcom belepirulhatott. Tudom, mert érzem, hogy ég.
Mikor ő még javában szórakozik velem, türelmetlenül azt kívánom, hogy csókolna már meg! Érzéki, amit művel.
Tapinthatóan vibrál köztünk a kabin levegője, és csak azt tudom, hogy akarom Villet.
Mikor az ajkai végül az enyémre találnak, a két karom felkúszik a vállára, és átkulcsolom a nyakát, hogy közelebb húzzam magamhoz, aztán csak egy röpke pillanatra szakadok ki a csókok közül.
Ismét a szemeibe nézek.
- Ahogy én sem… – szinte nyögöm a szavakat Ville szájára az évődéstől, majd folytatom, amit félbehagytam. Egyszerre vagyok lelkes és mohó, ahogy a csókjait viszonzom.
Van úgy másfél óránk hazáig. Ennyi időbe sok minden belefér, nem számít mennyire szűkös ez a mosdó.