◆ pozitív tulajdonságok: Határozott, precíz és mérnöki pontossággal képes bárminek utánajárni, legalább olyan kitartó mint egy pitbull ami csontra harapott. Alkalmazkodó képessége miatt választották erre a hosszú feladatra, amit ha felgöngyölít, élete munkáját tudhatja maga mögött. Szereti a kényelmes laza dolgokat, és a technika kütyüit. Amennyire csak a munkája megengedi tisztességgel bánik a társaival, lévén neki csak Vincent parancsol, akinek szintén kivívta már az elismerését a munkájával, és inkább nem gondol bele mi lenne ha lebukna.


◆ negatív tulajdonságok: kíméletlenül őszinte, zárkózott, ha elveszti a fejét nagyon nehezen nyugszik meg, ha nem törnek az életére akkor elég nehezen ébredő típus (de sosem késik el sehonnan!), szinte kínosan pontos, és dohányzik.


◆ egyebek: Rokonaival nem tartja a kapcsolatot, ha éppen megteheti szívesen visel ezüst színű ékszereket, és remekül bánik a késekkel. Szereti az állatokat, véleménye szerint némelyikben sokkal több az emberség, mint az emberekben.

Rendőrfőkapitányság:
- Nem igaz, hogy már megint eltűnt az a gazember – hallatszik egy mérges hang, amit dühös ajtócsapkodás kísér, mire megjelenik még egy rendőr az irodában.
- Mi bajod van Parker? Ki tűnt el?
- Amaranth… már megint kicsúszott a kezeim közül, és még ki is röhögött a mocsokja… - replikázik az ember, és lehuppan a forgószékébe, mire a másik beljebb lép, és elmosolyodik. Parker még új a szakmában, legalábbis ezen a részen, nem tudhatja még mi a helyzet az említett gazemberrel.
- Amaranthe nem véletlenül lóg meg mindig, hiszen ő beépített ember. A mi emberünk, már évek óta. Meg lehet keresni a nyilvántartásban a rendes nevén – telepedik le Kelston is, és a számítógépes adatbázisra utal, mire a mérges újonc el is kezd keresgélni. Beüti a megfelelő azonosítót és a személyes jelszavát, és kivárja míg beengedi a lassú rendszer.
- Jonathon McCarthy a neve, 38 éves, jamaicai származású – ad további tippeket, mire Parker kezei röpködni kezdenek a billentyűzeten, és hamarosan meg is találja a férfi aktáját benne az eddig elvégzett küldetéseket, még a belsősöknek is  jórészt le van titkosítva.
- De hát ő nem… az lehetetlen… - hitetlenkedik a képernyőre meredve az újonc tiszt, mire a másik komoran biccent.
- De igen. Kaméleonnak is nevezik, félelmetes képessége van hogy beolvadjon bárhová, és tökéletes munkát végez, mint mindig. A harcművészetek bajnokának is tartják annak ellenére, hogy csak kettőt űz, de néha nem árt a túlzás. Mint látod, a tanulmányi átlaga nem volt sosem kiemelkedő, de a kompetenciái… Megoldott, fölgöngyölített ügyek sora bizonyítja, hogy nem véletlenül került a Titkos Alakulatba, a legnehezebb ügyekre specializálódva. Már 4 éve bujkál, és dolgozik az alvilág köreiben, és rendszertelen időközönként jelentést küld, ahogy még nem feltűnő, és ezek alapján már sikerült pár kisebb tényezőt kiiktatni, de nem írhat sok mindent értelemszerűen mert az gyanús lenne – mesél Kelston, és elgondolkodva rágyújt egy szál cigarettára.
- Tudod, nekem a társam volt egészen addig, amíg nem tették át az különlegesek közé, és ritka jó ember, mégha most rosszra is kényszerítik. A célt tartja szem előtt, és kész vállalni a bűneit, amiket az idő alatt követ el, míg dolgozik– fújja ki a füstöt, és a másikra néz.
- Ez az, amit mi nem tudnánk megcsinálni. Nem elég nagy az állóképességünk, és voltak már Jon-nak nehéz ügyei, amikor minden azon múlt, hogy megtörik-e, de ő kitartott – folytatja a nyomozó, aki rendíthetetlenül hisz a volt társában, és annak erkölcsi értékrendjében.
- De hát akkor, ez az ember…valódi hős – jegyzi meg a fiatalabb tiszt őszinte döbenettel, mire a másik fáradt mosolyt villant rá.
- Lehet hogy te így gondolod, azonban a bázis többsége is azt látja benne, ami. Egy dezertőr rendőr, aki soha nem fog visszatérni ide, közénk. Pedig vissza fog ha felgöngyölíti az ügyet szőröstül bőröstül, mindenestül – jelenti ki. Ő jobban ismeri a társát, mint bárki más és tudja, hogy ha valamit megígér, vagy kijelent, az úgy van, és úgy is lesz.
- Azt nem írja meddig tart a megbízás… - jegyzi meg Parker elgondolkodva.
- Mert senki nem tudja, még ő maga sem, hogy mennyi időt és energiát fog igénybe venni, míg végez. De tudom, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy az egész díszes társaság rács mögött lehessen. Ez lesz a legnagyobb munkája – nyomja el a cigit végül és felkel.
- Na de elég volt a Jonathon utáni koslatásból, van ezer más dolgunk is…
- Igen, ez igaz…

Eközben valahol Vincent báziásán a dezertőr rendőr....

Mára vége. Nincs több munka, elfogyott az összes idióta is aki szarrá akarta magát veretni és a hely bezár, én pedig itt maradok, mint mindig. A főnök is marad még, és ennek örömére szereztem egy üveg piát magamnak. Ritkán iszom, hiszen nem lenne ildomos elkotyognom azt, ami jelenleg életben tart engem. Meghúzom az üveget ahogy a gondolataimba mélyedek és kísértetiesen bánt egy gondolat. Hol a határ? Átléptem már vajon? Megigazítom a kendőt a homlokomon, ami a hajam hivatott némileg rendezetten tartani, aztán rágyújtok egy szál cigire. Azelőtt nem dohányoztam, most azonban rendszeresen... és már nem is akarok benne mértéket tartani. Kifújom a füstöt. Jelentenem kéne. És ugyanakkor döntenem is hogy végül hová köt a hűség. Két világ közt őrlődöm folyamatosan, a penge élén táncolok, de nem tarthat ez sem örökké előbb utóbb megcsúszom és az egyik oldalra zuhanok. Melyikre? Nem tudom. Annyira nem tudom. A tisztesség és kötelesség azt mondja adjam fel az egészet és sitteljem le Vinnie-t, és zárjam le. De ő nem a legnagyobb fogás, van tőle feljebb is, és nekem az a valaki kellene hogy kiválthassam magam. Vagy engedjek? Engedjem el az elveim és maradjak itt, ahol... megbecsülnek? Gyilkosok, dílerek és stricik és mégis... valahol mégis egy csapatban játszunk és tele vagyok kétségekkel. Mikor döntök jól?
Meghúzom az üvegen és... jé ennek mikor tűnt el a fele?! Eltolom magam elől, és csak szívom és fújom a füstöt, hagyom hadd égesse szét a tüdőm. Mit számít végül is? Valaki megpaskolja a vállam, és az egyik társam pillantom meg, ahogy jelzés értékűen közli hogy már mindenki végzett mindennel és Vinnie is vár minket. Felkelek, ott hagyom a piát, és a félig telt hamutálat. Egy újabb éjszaka vége, ideje hogy pihenjek egy keveset hogy aztán holnap este újult erővel vezényeljem a meccseket, és szedjem be a zsíros szorzókkal megáldott pénzeket. Képtelenül sokat képesek feltenni az emberek két másik ember harcára, ahol ronggyá verik egymást. Csak azért, mert jól fizet ha nyernek. Megcsóválom a fejem ahogy követem Derek-et a kocsihoz és a mobilomra nézek, de sehol semmi üzenet. ezek szerint mára tényleg végeztünk. Hazamegyek, abba a lakásba amit otthonnak nevezni erős túlzás. Egy hely, egy újabb hely ahol élek mert a munka ezt követeli, és ha majd tovább megyünk, akkor elköltözöm megint. Ez is a sokadik lakásom már, és az alapvető holmijaimon kívül egyetlen egy dolgot cipelek kínosan magammal. Egy törpe bambuszt.
Fél órán belül már ott vagyok a kis bérháznál amihez kedves kis kert is társul, de minek? Soha nem megyek ki oda és csak azért kertes ház, mert nem kellenek hallgatózó szomszédok, mint a panel házakban. Ez az én kis birodalmam. És mint egy magányos király, úgy dőlök bele az ágyamba ahogy vagyok, farmerben és egy atlétában amin csak egy inget viselek. Majd reggel... reggel összeszedem magam. Beállítom a szokásos ébresztésem és már zuhanok is  mélybe...