"David Iversen 2006. október 17-én a mellkasába 3 golyót kapott. A sebesülést nem élte túl. Mély fájdalommal siratja a húga, és a legjobb barátja, Vincent.
Béke poraira..."

Valami ilyesmit írhattak volna az újságok, ha az egész nem kerül elkendőzésre. Megírhatták volna ki voltam.. honnan indultam, és ki az aki végül lett belőlem. De azon a hűvös, októberi napon ez senkit se érdekelt. A nap ugyanúgy felkelt, és elérve az estét ugyanolyan komótosan is ment le. Semmi sem történt. Nem változott...
A ég világon semmi..
Csupán volt egy ember, aki élt.. szeretett.. ezernyi reményt kergetett, és azt hitte mindent elérhet egyszer.

De az élet már csak ilyen. Soha nem tudhatod mikor ér a vége. Egy dologban viszont biztos lehetsz..
Ha utolér, már csak az fog számítani hogy kik emlékeznek Rád a nap végére.

◆ egyebek:
- A sztori összefügg másik 4 et-vel, alias Gabriel Sadik; Nevil Turner; Raina Maddox és Vincent Morris Belvedere.  

- Mivel az illető jelenleg halott, ezért játék vele csakis a múltban, a 2006-os év előtt kezdhető San Franisco-ban. (vagy egyéb megegyezés szerinti helyen)

Születtem, 1969-ben. A halálom napjára már nem emlékszem ilyen biztosan, de az biztos hogy egy bögre kávé volt a kezemben, röpködtek a golyók, elvágódom.. és vége. Hideg volt. Nem volt sem fehér fény, sem angyalok hívogató éneke, sem pedig a család nem várt tárt karokkal nevetve, csak magányos volt, sötét.. és hideg.
És ez az én történetem…


Emlékszem, az az év is olyan volt, mint a többi. Igazából nem is én emlékszem, anyám mesélte így mindig, amikor eljött az idő és megszülettem. Szeretett. Minden egyes percében amíg magáénak tudta ezt a korcs életet, és még azután is.. én ugyanígy voltam vele. Apám.. a világ legnagyobb szégyene, rab volt. Egy másik világ foglya, a szesz hatalmas istenei uralkodtak felette, talán ezért is lettem az aki voltam. Elveszett gyerek. Az utca.. iskolakerülés, csínytevések, aztán csak teltek az évek és megérkezett Rita. Ő volt az aki célt adott az életemnek. Ahogy érett és cseperedett, tudtam hogy meg kell őt védenem. Bárkitől és bármi áron. Akár apánk jött haza segg részegen, akár egy másik seggfej volt aki azt hitte neki mindent lehet, mindig is arra neveltem hogy soha ne hagyja magát. És a húgom tökéletes nővé érett!

- Hé, Rita, tudom hogy azt tanítottam minden eszközzel, de azért nem kellett volna betörni Steve orrát! – röhögtem ahogy az a barom csurig véres felsővel jelent meg előttem, és elgyötörten nyöszörgött a kezébe. Kismilliószor mondtam már nekik ne kezdjenek vele. Tüzes lány, és nem tolerálja az ilyen köcsögöket, de újra és újra volt bátor jelentkező aki bepróbálkozott. Nem sok sikerrel...
Még mindig azon a barmon nevettem amikor hirtelen golyók süvítése töltötte meg a távoli csendet.

- AKURVAÉLET! – kaptam egy pillanat alatt észbe, elfelejtve az előbbi boldog perceket és elég volt néhány másodperc hogy kiadjam az ukázt. – A LIÁNOK! – üvöltöttem egy szemvillanás alatt ugorva fel hogy riadót verjek. – Darren és Shawn, ti balra! Jesse, tiéd a seggünk bevédése! – adtam ki az utasítást a hátsó kijárat felé bökve – Gabriel te vidd be Ritát és bújtasd el! Az életed árán is megvéded, különben kiheréllek! – üvöltöttem felé, de már markoltam is a pisztolyra mellettem, és csak fél szemmel ellenőrizve hogy tényleg vigyáz az én kincsemre már rohantam is ki az épületből hogy visszaverjük a támadást.
A Liánok.. új banda volt a térségben. Alig két hónapja érkezett, és feltett szándéka volt hogy némi területet szerezzen, de mi nem azok voltunk akikkel érdemes volt játszani. Mindig, minden esetben megvédtem ami az enyém. Nem volt könyörület!


>>


- Megjöttem! – csapódott az ajtó a hátam mögött, nem törődve a széllel, felakasztottam a kabátomat az ajtó mellett, és csak rövidet füleltem a néma csöndre. Rita.. nem szokott ennyire hallgatni. Alig várja hogy megjöjjek, hogy meséljek, vagy hogy kikérdezzen mikor fogom már végre hivatalosan is beavatni a körbe, most viszont csak a néma csend.

- Hé! Húgi! Nem vagy itthon? – kérdeztem a hideg falaktól körbe, de semmi mozgás, én meg nem szoktam meg hogy ne jelezzen ha valamerre lelépne. – Rita..!? – indultam meg a szobája felé, hirtelen csörömpölés, kezem a kilincsen, nyílik az ajtó, aztán olyan hirtelen csapódik vissza hogy kis híján letépi az orromat. Meglepődtem.

– Rita… valami baj van? – kérdeztem még óvatosan, első körben megfordulva a fejemben hogy mi van ha nem ő az. Mi van ha a Liánok kapták el, csak hogy térdre kényszerítsenek, vagy akár a Kobrák.. a múlt héten beszéltünk meg mindent asztal mellett, de a második emberben soha nem bízhatok. Belviszályok.. És ezt akartam én elkerülni a mi esetünkben.

- Rita, ha nem nyitod ki mire háromig számolok, betöröm. – közlöm nyugodt hangot erőltetve, de fejemben az adrenalin már vagy az egeket döngeti, a derekam mögül a pisztolyt minden hang nélkül kapom a kezembe és rásimulva az ajtóra számolni kezdek. – EGY… KETTŐ… - és már törném be, ha nem nyílna meg akkor előttem és áll ott a lány, csapzott hajjal összegyűrve, én meg.. egy pillanat alatt a mögötte álló alakra pillantok.

- Ti.. mi az istent műveltetek..? – dörög a hangom, felfeszítve minden hideg fegyelmet és megfeszül az ujjam a ravaszon ahogy Gabrielre nézek…


>>


- A kurva életbe, Rita.. NEM!!! Még zöldfülű! Hogy a fenébe fog megvédeni!!? – érveltem, de ha ő akart valamit, soha hogy nem adta fel könnyen. A kölyök még.. KÖLYÖK! Fingja nincs róla mi az igazi élet, befogadtam a bandába, olyan másfél éve, mert ügyes! De.. - mégis csak egy kölyök! – tartottam a szemem a szemeiben, az övé viszont megint azt a kis.. reszketést produkálta ami mindig berángatózott ha mérges.
Tudtam én.. tisztában voltam vele, hogy nem fogok tudni sokáig hatni rá, hisz nagyon is jól tudta mennyire szeretem. Amikor anyánk meghalt, ő maradt az egyetlen aki valaha valamit is jelentett és ő volt az egyetlen aki szinte bármire képes volt hogy rávegyen. És ezt ki is használta nemegyszer.. Az egyetlen nő az életben aki dróton tudott rángatni.

- Hogyrohadjonmeg... – ráztam meg a fejem aztán egy kiadós sóhaj kíséretében, de lassan hozzá kellett szoknom a gondolathoz. Rita és Gabe. Gabe és Rita.. Egymással kéz a kézben, és lassan.. nem mondom, hogy túl hamar, de már nem tartottam rajtuk minden áldott nap a szememet.


>>


Hogy Vincent hogy került a képbe, az most lényegtelen. A lényeges az, hogy ott volt. Ott volt, és mint kiderült, utólag nem is akármilyen múlttal rendelkezett. Új volt a helyzet, de mégis.. mikor először meghallottam a szót: bankrablás, a dolog szöget ütött a fejembe. Végtére is a pénz mindig kell, és az se lett volna rossz, ha Rita nem úgy végzi mint én, legalább egy szakmát szerezne, belőle még lehet…

- Valaki.. – sóhajtottam nagyot a falat támasztva az ágyamon ülve és pörgettem fejemben a gondolatot. A rágó a számban már ízetlenné aszott, de nem érdekelt. Megnyugtatott. Amióta letettem a csikket… - sóhajtottam megint és kiköpve az előbb említettet az ágy előtt a földre, inkább húztam ki az éjjeli szekrény fiókját, hogy előhúzzam a rejtett tartalékot. Rita erről nem tudott. Eleget rágta már a fülemet, hogy egyszer majd a tüdőrák fog kinyírni és egy idő után engedtem neki.

- Bankrablás.. – ismételtem kiadósat szívva a felizzó parázsból az ujjaim között. Már régóta itt akartam hagyni ezt a szeméttelepet. Nem mondtam senkinek, még Ritának se, mert ha elköpi Gabrielnek lehetnek itt még belső ellentétek, abból meg eleget láttam már. Nem hiányzott. Tartom a prímet amíg nem lesz meg az elegendő lé, aztán lelépünk. Új életet kezdünk. Én.. Rita.. Vincent és.. és talán Gabe.. – visszhangzott a fejemben, bár még mindig nem voltam biztos benne hogy tényleg szereti a húgomat, pláne hogy kitartana mellette, de én rendes életet akarok. Elég volt már ebből!  És ha Gabrielnek nem tetszene.. – pöccintettem el az útközben tövig szívott csikket, de már nem kellett végiggondolni hogy mi-mindent meg nem tennék a húgomért. AKÁRMIT!
Szó szerint..


>>


Aztán valami mégis balul sült el. Nem számítottam rá, és szidtam az eget amiért ebbe az egészbe belementem! A kurva életbe!

- Hé! Hé! Vé! – üvöltöttem át az egyik vastag oszlop mögött keresve menedéket ahol az a kurva kommandó úgy köpködte a sok lövedéket mintha legalábbis egy iskolát mészároltunk volna le. – Vé! Találj ki valamit! – kaptam hátra a fejemet ahogy egy épp a fejem mellett becsapódó golyó pont elkerülte az ütközést. A kurva életbe.. – néztem hátra, kerestem Gabrieléket, az öccse alig messze hátrébb kiterülve, őt meg nem látom… - nyeltem be a tényt hogy ennek befellegzett, és ha ezt túlélem akkor tuti hogy Rita lesz az aki kinyír.

- A rohadt életbe.. – ráztam meg a fejem, de aztán Vincent olyan hirtelen került mellém hogy még észbekapni se volt időm. – És most? – néztem rá kitágult szemekkel, nem vagyok hülye, ez az oszlop nem elég kettőnknek, de akkor elkapta a karomat és féktelen golyózápor közben kirángatott a bankból.

Hogy hogy menekültünk meg? Az még ma is csodaszámba megy. Lenny volt az a Chryslerrel, valahogy kijátszotta a köcsögöket és még idejében ugrottunk be.
Rita… dühös volt. Mit dühös!? A fejemhez vágott MINDENT! Teljesen mindegy hogy két golyót kaptam, hogy átlőtték a kezemet, de amikor Jarvis összefoltozott, alig egy másodpercen múlott hogy kikerüljem a felém repülő üveget.

- Most komolyan, ki akarsz NYÍRNI!!? – néztem kérdőn a szemeibe – Nem sikerült a sok balfasz köcsögnek majd te befejezed a munkát, igaz? – kérdeztem teljes hévvel, de tudtam hogy igaza volt. Elcsesztem. Én csesztem el, nem más, nem Vincent, és nem is az a kurva Gabriel, de már semmit nem tehettem.

- Ne haragudj.. – engedtem el a feszültséget - Ha bármit is visszacsinálhatnék.. - próbálkoztam, de ez édeskevés. – Rita… RITA! – kiáltottam utána de olyan tempóban viharzott ki az ajtón és vágta be, hogy az egész lakás beleremegett.
A kurva életbe...


>>


- Hallod.. én nem tudom mit csinálok ezzel a nővel..!! - fogtam a fejemet már a kávézó asztalánál ülve és magyarázok Vincentnek – Ez a hülye liba elment a rendőrségre! Beköpte azt a férget! – hajoltam közelebb, mert nemigen akartam hogy bárki is meghallja miket beszélek, vagy hogy úgy egyáltalán bárki is hallja mit is csinált ez a lány. Most már biztos voltam benne hogy el kell tűnjünk innen. Minél hamarabb! Se pénz, se értékek, de forróvá vált az a talaj. NAGYON!

- Figyelj Vincent.. Tudom hogy ez rosszul sült el, de meg kell próbáljuk mégegyszer. Máshol.. csak ketten. Tuti hogy sikerülni fog! Muszáj sikerülnie és akkor eltűnhetek. Én meg Rita! Muszáj elhúznunk innen, nem érdekel mi marad hátra! – kopogtattam az asztalon a kezembe akadt söralátétet, és ha tehetem most azonnal felpakolom a lányt és lelépek. Tudtam hogy veszélyes. Minden egyes itt eltöltött perc, Toretto-t már régen megelőzte a híre, és akinek van egy kis esze nem kezd ki vele, kivéve az én drága húgocskám.

- Rita.. minden rendben? – pötyögtem be aztán a számot, csakúgy mint minden félórában, hiába állítottam mellé a két legjobb emberem, akkor se voltam elég biztos. Nekem kéne ott lennem.. 24 órában mellette! Ezt most mégis el kellett rendezzem, a sebeim épphogy gyógyulni kezdtek, és Vincent az egyetlen akiben megbízok.

- Menni fog? – néztem rá félelemmel teli szemekkel, olyan félelemmel, amit még soha ezelőtt nem éreztem, de most itt volt. Az orrom előtt. Minden pillanatban éreztem, és ekkor jelent meg az a sötét autó…

Nem voltam résen. Ha ott vagyok, az biztos hogy még időben mérem fel a helyzetet és vetődök a földre. De ők gyorsabbak voltak. Most nem nyertem. Örökké nem nyerhetek... A hideg padlón feküdve éreztem hogy lassan vér tölti el a tüdőmet. Fájt.. Piszkosul, szinte marta a fejem, mégis csak egyetlen egy gondolat keringett benne.
Vincent... Vincent ott volt a közelben. Hallottam.. éreztem.. Neki nincs baja! Ugye..? Még volt annyi lélekjelenlétem hogy belekapaszkodjak az ingébe. Éreztem az illatát. Bűzös volt, mindig azt a szart szívta ezerrel, de most legalább tudtam hogy ott van.

- Rita… - nyökögtem fuldokolva a saját véremben – Vigyázz rá… Kérlek...

És aztán vége...