- Mi a...??? Ezt nem hiszem el. - Most meg már SMS-ben zaklat? - olvasom a mobilom kijelzőjén világító szöveget, és rákattintok a linkre.
Csak egy óra múlva megy a válasz. Gondolkodom mit csináljak, és egyáltalán mi ez az egész?
Akármi is a helyzet, ez már valami… bizonyíték. A múltam egy szilánkja; a jelek szerint közvetlenül a balesetem előttről. Valami, amire nem emlékszem, pedig rohadtul kéne.
Akárki is szarozik velem a vonal másik végéről, még kisül, hogy igazat mond. Ne adja az ég… Különben Grid földi pályafutását ugyancsak rövidre zárom…
Gyanítom, nem kapok használható feleletet a zaklatómtól, de azért megpróbálom a lehetetlent:

„Meg fogja bánni…”
De meg ám, a rohadék!
Idegesen ütögetem a mutatóujjammal a mobilom oldalát. Nem hiszem el, amit olvasok, meg amit az előbb láttam-hallottam. Vagyis de. Van egy szemtanú. Aki ráadásul tudja a privát elérhetőségeimet. Én meg nem tudok róla semmit. Lehet ismerős is, lehet egy rajongó, de lehet egy szemfüles lesifotós. Lehet akárki. Csessze meg.
Felpillantok a kijelzőről. A szememmel Dominicot keresem; már megint a konyhában tüsténkedik háttal nekem.
Visszafordulok a telefonomhoz.

Míg válasz érkezik, újra lejátszom a videót. Az elmúlt egy órában is ezt bámultam, mintha kockáról kockára akarnám memorizálni.
Hatalmas lélegzetet veszek. Kurvára nehéz bepöccenteni, de ez a jelenet… Grid… egyszerűen felbassza az agyam. Előbb az abortusz, most meg ez. Ehhez képest az igazából nem is zavar, hogy valaki, - valószínűleg egy tök idegen ember - nonstop privátban írogat.
Csipog az újabb befutó üzenet.
Automatikusan felvonul mindkét szemöldököm a homlokomra. Hogy tali??? Ezt azért jól meg kell rágni. Ha bele is megyek a játékba, – bánat tudja mi történik, ez az Árnyékkapitány mit forral valójában – Dominic nélkül, ilyen leharcolt állapotban egy tapodtat sem teszek.
Bassza meg, látni akarom azt a kurva felvételt! Kell!
Kábé egy perc múlva megy is a válasz. Dominic, ha tudná mit művelek, hogy egy talán potenciális sorozatgyilkossal egyezkedek, elkobozná a telefonom a laptopommal együtt, és bezárna a szobámba.

Az SMS-re kiböffen az ajkaim közül egy nem épp nőies, röpke röhögésféle.
Méghogy nálam…
- Hátrább az agarakkal, zsenikém... - motyogom, miközben a választ pötyögöm.

Megrázom a fejemet.
- Teljesen hülyének nézel, bogaram? – motyogom.
- Tessék? Hogy mondod? – fordul hátra a válla fölött Dominic a mosogatógépnél.
Ezt a pasit úgy kell kirobbantani a konyhából…
- Semmi, semmi, csak hangosan gondolkodtam. – felelem, és tovább rágódom a válaszon. A döntésemen.
Arra jutok, hogy engem aztán kibaszottul nem zsarol, és nem ugráltat senki. Sem Grid, sem más. Ez a világ még nem jött el, és én sem kergültem még meg. Bocsika.
Nem váratom meg a válasszal, 2 percen belül megy.

Percekig nézem még az üzenetet, lehet órákig.
Ezt elrontottam. Ha nem szégyellném talán még sírva is fakadnék, de ne legyen a nevem Nicholas Hooks, ha nem hozom ezt helyre!

Első lépésként azonnal visszagurulok a kerekessel a géphez!
A tube-on törlöm a hozzáférést, és törlöm... az egész fiókot.
A biztonság kedvéért...
A kamukártyát kivarázsolom a telefonból, visszadugom az asztalfiókba, és helyette egy másikért nyúlok.
Aksi.. hátlap... MEGVAN!
Az orrom előtt a kép, üdvözlőképernyő.
Halkan csilingeli be a szobát, habár már valamikor éjjel is lehet. Kód be..
.. és máris kötöm össze a géppel.

Indítom a hangtorzító szoftvert.
Mikrofon a fejemen, a végletekig imádott (telefon)szám, és...

KICSÖNG!

Ha felveszik a másik oldalon, fejből nyomom a felkészült szöveget.
Az első taktusoknál a hangom kicsit megremeg, de ha nem jön válasz, folytatom.
Pedig mennyivel jobban szeretném az ő hangját hallani...

- October!?? Ne tedd le!

Ha akadékoskodik..

- Kérlek...! Ne tedd le...

és megvárom hogyan reagál a másik oldalon.

Őrülten rég vártam ezt a pillanatot!
Mégis reszketek, mint a kocsonya....
De nem hagyom hogy ez egy pillanatig is meglátsszon.
ERŐS LESZEK!

Mostanság csak egy dolog vigasztal. Hogy jóseggű a konyhatündérem.
Dominicra lesek, majd egy nehéz sóhajjal fordítom el az arcomat a konyháról.
Elgondolkodtató ez a helyzet: ismeri az email címem, a mobil számom, és a lakcímem. Bár az utóbbit nem nagy kunszt kideríteni, a gugli is kidobja, vannak szemdüles rajongók, akik kiderítették, és fellőtték a net hálójára.
Kényelmesen hátradőlök a kanapén, a telómat kiejtem a kezemből, s helyette az ujjaim rátalálnak a mellettem heverő távkapcsolóra. Benyomom a TV-t, és mielőtt bambulni kezdenék a Médium című sorozat aktuális részére, odakiabálok Dominicnak.
- Már meeegy! Siess te konyhatündér! – sürgetem meg nevetgélve.
- Jövök már. – biztosít csibészes félmosollyal a képén.
Teljesen ráhangolódok a filmre, mire Dominic lehuppan a kanapé másik felén, és az ölembe nyom egy bödön sajtos pattogatott kukoricát.
- Húúú! Kösz! Ezek után biztos, hogy megtartalak. – döngöm somolyogva, aztán ép kezemmel belemarkolok a frissen pattogtatott rágcsálnivalóba, és a számba tömöm.
Vadul kérődzöm a film alatt, mire megcsörren a mobilom. Rápillantok a kijelzőre; nem az előbbi szám, ismeretlen. Mégis késve veszem fel, némi hezitálás után.
Bizalmatlanul szólok bele.
- Igen?
- October!?? Ne tedd le! – recseg a torz, idegen hang a vonal végén.
Már megint ő??? – azonnal kapcsolok.
Nem szólok, de ő folytatja.
- Kérlek...! Ne tedd le...
- Mit akarsz? – vágom ki egyből a kérdést, némileg elég nyers hangnemben. Rühellem, ha zaklatnak, vagy ha hülyére akarnak venni. A zsarolást sem csípem.

A torkomban dobog a szívem. Még szerencse hogy rendesen be van építve.
És a hangja... Nem pont így szólalt meg az álmaimban.
Ideges, és ezt nem is rejti el. Én meg...
Nyelek egyet, addig néma a csönd, de remélem... nagyon remélem addig nem teszi le.

- Én tényleg.. - nyöködöm, de aztán inkább köszörülök a torkomon. - Én tényleg megakarom mutatni azt a felvételt.. Neked. - és a hang elhalkul. Várok... Rövidet.
Arra várok kell e még szólnom. Vagy megszólal. Mond valamit... A szívem minden egyes pillanatban még most is a nyakamban verdes. De Ő AZ! Tuti hogy ŐAZ!

FELHÍVTAM!

Juhéjj!!!

Megcsóválom a fejemet. Hitetlenkedek, hogy már megint miféle marhaságok történnek velem. Kezdem azt hinni, hogy Vegas híján van normális embereknek.
- Rendben… – szólalok meg némi hallgatás után. Valamelyest nyugodtabban, kedvesebben, mint az előbb.
- És mi tart vissza tőle? Ha azt mondod, hogy aaa… – Dominicra sandítok, aki szintén belemerült nemcsak a filmbe, de a saját bödön kukoricájába, majd ismét a TV felé fordulok. - …testőröm, akkor erre rápacsáltál, mert nélküle nem megyek sehova.
Na, erre már Dominic is rám néz. Gyanakvón méregeti az arcom, miközben a fülemen a telefon.
Nem baj, ha hallja mit beszélek. Semmi kedvem óvatoskodni a szavakkal, csak azért mert itt ül mellettem.
- Az egészségi állapotomra való tekintettel ugye megérted? – az sem érdekel, ha nem, de ezt nem fűzöm hozzá. Egyelőre nem leszek full köcsög. Hagyom, hadd harcolja ki ez a valaki.
Folytatom. Mielőbb tisztázni akarom a dolgokat.
- Ha megmutatod a felvételt, hálás leszek érte. Ha nem, az sem aggaszt, hidd el. Előbb, vagy utóbb visszatérnek az emlékeim, és akkor mindenre emlékezni fogok. Szóval… – megvonom a vállam. - Teljesen felesleges köröket futsz a zsarolással. – vezetem végig a gondolaton higgadtan. Amint visszanyerem az emlékezőképességem, már nem lesz szükségem a felvételre. Csak idő kérdése. Szép reményeim szerint.
Dominic nem vág közbe, de az arcvonásai mesélnek. Olyan komoran, rosszallóan mered rám, mintha csak azt kérdezné; ”Mi a fene folyik itt?”

" Rendben… És mi tart vissza tőle? Ha azt mondod, hogy aaa …testőröm, akkor erre rápacsáltál, mert nélküle nem megyek sehova."

Néma csöndben hallgatom. Egy szót se szólok.

"Az egészségi állapotomra való tekintettel ugye megérted?"

És IGAZAVAN! A fenébe igaza van...
Összeszűkített szemekkel zsigerből válaszolok.

- Persze! Hogyne.. - már hogy a fenébe ne? Már csak az kéne hogy baja essen... hogy már megint baja essen... - engedem csak ekkor ki a szemeimet és állok neki gondolkodni. Hogyanisez...
A testőrt lekapcsolni... - írom fel egy képzeletbeli listára mintegy elintézendő feladat, de nem szólalokmeg. Ő beszél helyettem, és az ő hangját úgyis jobban szeretem hallani.

"Ha megmutatod a felvételt, hálás leszek érte. Ha nem, az sem aggaszt, hidd el. Előbb, vagy utóbb visszatérnek az emlékeim, és akkor mindenre emlékezni fogok. Szóval… Teljesen felesleges köröket futsz a zsarolással. "

- NEM!! - vágom rá olyan hirtelen, hogy egy pillanatra én is meglepődve lefagyok. De észbe kapok. - Úgyértem... - köszörülök torkot, nem tudom mennyire hallja meg - Én nem akartalak zsarolni, én csak... - és itt elakadok. Nem tudom mit mondhatok. Mit mondhatnééék.. Hogy megőrülök érte!?? Hogy akár az.. életem is képes lennék odaadni érte!?? Ilyeneket nem mondhatok.
Megijedne...
(vagy rám hívná a pszichiátriát, de abból bőven elég volt EGYSZER!)

- ..Csak látni akarlak... - halkulok el. - SZERETNÉLEK! - javítok.

- Látni szeretnélek...

Rövid szünet.

- AKÁRHOGYAN! - és ez végre igaz. Akármit megtennék érte!

És ha ez most nem jön össze...

5. NAP

Szuper a környék. Mintha nem is Vegas lenne, hanem Detroit, annak is egy lepukkantabb része. A kutya nem keresne itt olyanokat, mint Octi. Csóri jól megszívta azzal a balesettel. Voltam a kórházban. Tisztára be volt bugyolálva, aludt, csak aludt. A testőre és a dokija is azt mondták, hogy fel fog épülni, de még sokáig tart a gyógyulás. És sok minden kiesett neki. Az ember agya mennyi hülyeséget tud produkálni! A sitten is volt egy őrtársam, aki leesett a létráról és utána újra kellett tanulnia beszélni. Mindent elfelejtett! Remélem, Octinál nem ilyen súlyosak a dolgok. Azt a rohadékot, aki nekiment, szívem szerint megkeresném és a magam módján köszönném meg neki, amit tett.
Na de ilyenekre nincs idő, se lehetőség, mert Dominic leköszönt. Ismerjük egymást, ahogy a szakmában a komolyabb testőrök általában tudnak egymásról. Tisztában volt vele, hogy Octi országos cimborám, megmagyarázhatatlanul és minden romantikától mentesen, úgyhogy bekérdezett. Ott van a suli, de néha elvállalok ilyen melókat és Octiért? Naná! A többiek eligazgatják a dolgokat, pár aláírásra meg ki tudok szakadni. Annak nem örülök, hogy ide kell költözni, de ilyen is volt már. Bodyguardoknál luxus, ha azt várják, hogy műszak végén simán hazamennek. Éltem már távolabb is, mikor turnéra kísértem zenészeket, külföldi utakra delegációt és így tovább. Bepakoltam mindent, ami kell és pár dolgot, ami nem, de hasznos lehet. Többek között zenét is. Csipkerózsikát fel kell ébreszteni az álomból és úgy érzem, segíthetek. Nem csak gorillát fogok játszani.
Reggel még lenyomtam egy edzést, most iszom a shake-et, hogy visszanyerjem az erőmet. Kell a fehérje. Egyen már túl vagyok, de muszáj volt még egyet venni. A turmixospohárral a kezemben jövök fel a lépcsőn, nyakamon táska, hátamon táska, kezemben bőrönd. Az idő pöpec, úgyhogy baseballsapi-napszemüveg kombóval nyomom.
A folyosón elindulva nézem a számokat. Egyszerű ház egyszerű lakásokkal. Mind ugyanolyan, kívülről legalábbis. A bőröndöm kerekei kisebb zajt csapnak, mintha kövek gördülnének a hegyoldalban. Nem baj. Aha, ez lesz az! Rátenyerelek a csengőre és mire Octi kiér, a napszemüvegemet már a pólóm nyakán lógatom, hogy szemtől szembe nézzünk.
- Szevasz, kis törpe! Hogy vagyunk? Én váltom Domot, remélem, örülsz!
A kezem tele, úgyhogy nem tudom megölelgetni. De látni mindenképpen jó. Két lábon, doki nélkül, otthon, legyen bármilyen idegen neki ez az otthon.

Öblös röhögést hallatok, ahogy Octi helyett Dominic felel.
- Te szemét! - lököm oda még mindig rázkódva a nevetéstől.
Nem éppen törpe termet a srác és a személyisége se olyan, hogy háromszor be kell jönnie az ajtón, hogy még úgy se vegyék észre. Összeöklözünk, mikor előkerül.
- Majd dumálunk. Most meló van.
Jó arc, meg minden, de ráérek később a nyakába borulni. Nem rá vagyok kíváncsi, a rohadt életbe, hanem erre a szegény csajra, akit elcsaptak.
- Tudom, hogy elbűvölő vagyok, de azért ne fulladj meg... - kiabálok be Octinak, aki mintha szellemet látott volna.
Ha szét is köpné azt a forró kakaót, aminek az illata betölti a csóró kéglit, tuti kiröhögném. Az első találkozás volt ilyen, mikor koncerten lerendeztem azt a barmot, aki nem tudott viselkedni. Még egy első találkozásunk van. Pff. Remélem, a pszichiáterhez nem csak vinni kell, hanem jön is a pasas vagy ha dokinéni, még jobb. Ez gáz.
- Ördögöd van - nyugtázom röviden, amit itt magyaráz.
Egyszer már köszöntem, az infókat tudja. Dominic tisztán dolgozik.
- Ne hülyülj már! Majd előjön minden. Hoztam csákányt.
A táskát lerakom a fotel mellé, csak így, aztán ha az elődöm menne, akkor búcsúzom.
- Csá, öreg harcos! Állom a sarat, egy szavad nem lehet majd.
Jól meghúzom a shake-emet, aztán az ajtónál figyelek. Ha Dom dobott kulcsot, azt biztos kézzel elkapom és rögtön bele is próbálom az ajtóba. Zárok, nyitok, a végén zárok.
- Nem kellenek váratlan vendégek - szólok még az ajtóból, aztán ujjamon lóbálva a kulcscsomót, közeledem.
Nem ülök le. Feltérképezem a lakást. Minden zugot ismerni kell, mindent, ami mozdítható és ami nem.
- Na mesélj, milyen itt? Kezed, lábad alakul már? Mi az utolsó, amire emlékszel?
A diagnózist nem ismerem pontosan, de majd belelesek a papírokba. A lényeget tudom. A sajnálat nem segít, a tényekre van szükségem. Octinak is. Nyugodtan sétálgatok körülötte, megállok az egyik vázánál. Matatok az alján, meg a földben egy kicsit. Tiszta. Kilesek az ablakon. A szemközti házban egy néni üvegeket pakolgat az erkélyen. Hrrr...