Mire megérkezünk és kikászálódok a kocsiból, eluralkodik rajtam a pánikszerű zavar. Semmi sem stimmel ezzel az egésszel. Csak állok a járdán a háztömb főbejárata előtt, és meredten bámulok felfelé az épületre. Most látom először ezt a kőóriást. Gyakorlatilag fogalmam sincs hol vagyok. Grid adta meg a címet a sofőrnek.
Egész testemben reszketni kezdek, s minden erőmet össze kell szednem, hogy megtartsanak a lábaim. Dominic észleli a változást, és azonnal mellém lép, hogy megragadjon ép karomnál fogva.
- Jól vagy? – tudakolja őszinte aggodalommal, egyenesen a szemeimbe néz.
Rápillantok, válaszolni akarok, de a torkomban elakad a hangom. Csak bólogatok.
- Jobb lesz, ha mielőbb beviszlek. – mondja, erre Grid megállítja, és új ukázt ad neki. Elküldi egy villámgyors portyára, hogy tele legyen a frigó. Grid vigyorogva jegyzi meg, hogy Ville úgyis ismeri a járást a lakásomra, majd ő mutatja az utat nekem.
Mielőtt könnyes búcsút vennék ettől a jóembertől, még megköszönöm a segítségét.
Dominic eleget tesz a menedzserünk kérésének, mi pedig bemegyünk. Azonnal ismerkedni kezd a szemem a falakkal, a lépcsőházzal, a lifttel, a szagokkal, a színekkel, de távolról sem dereng semmi erről a helyről.
Lifttel megyünk. Ville a 2-es gombot nyomja meg. Megérkezünk az adott emeltre.
A lábaim ólomsúlyúak, ahogy az elmém által szűkké zsugorított folyosón lépkedek.
Megállunk egy ajtó előtt. Ville szerint a kulcsom a bőrdzsekim zsebében kell legyen. Belematatok, és tényleg ott van. Meglepődöm, ahogy az ujjaim beleakadnak az apró kulcscsomó hidegségébe.
Betolom a kulcsot a zárba, ami halkan kattan, amint elfordul. Ville előre enged, én pedig belépek a lakásba.
Alig lépem át a küszöböt, valami ledermeszt. Lassan visszahátrálok az előszoba faláig. Háttal nekiütközök, mire éles fájdalom nyilall végig a felsőtestemben. Mintha ez lenne az ébresztő. Valami, talán az emlékezés árnyéka, halványan feldereng a tudatom mélyén, de amint megpróbálom megragadni, szertefoszlik, elszáll, mint a hamu, amit felkapott a szél. Ekkor döbbenek rá, mi történt. Kettéhasadt az életem. Az egyik fele az akkor, és a másik a most, a kettő között pedig nincsen semmi, csak a végtelen néma űr. Ugyanezzel a kétségbeesett érzéssel találkoztam a kórházban a magamhoz térésem pillanatában is.
Meg kellene néznem a lakást, fel kellene fedeznem, mit merre találok, de nem visz rá a lélek, hogy mozduljak, csak bámulok előre a nappali irányába.

A lakásfelfedező túra után visszatérek a konyhába a pulthoz. Jó kis hely, és szeretem felvenni ezt a támaszkodós pózt. Vagyis… A testem szereti. Fura dolog ez, de ahogy észrevettem magamon, a testem az egyetlen, ami nem vezet meg, és amiben bízhatok. A legbölcsebb, ha követem a jelzéseit.
Egyre ugyanaz a gondolat motoszkál az agyamban.
Vajon mi lehet a családommal?
Hirtelen szöget üt valami a fejembe; a telefonom. És a rajta szereplő névlista. Talán találok valakit a rokonaim, vagy a legközelebbi barátaim közül.
Reflexszerűen nyúlok a nadrágzsebemhez és tapogatom meg, de persze a mobil nincs nálam.
Talán a dzsekimben lesz…
Odamasírozok a kanapé támlájára dobott bőrkabáthoz, és ép kezemmel jó alaposan végigtapperolom. Bele is akadnak az ujjaim a ketyerébe. Vadul kalapáló szívvel kapom elő. A telefon állapota nyomban le is hűti a fellángoló kedélyeket: a kijelzője nem csak vaksötét, de jókora repedés húzódik rajta keresztben.
- A francba… – szisszenek föl az orrom alatt. Nyilvánvaló, hogy a balesetem közben sérülhetett meg ez is. Bár… Ettől a karcolástól függetlenül még működhet. Egy hétig feküdtem a kórházban, ez idő alatt bőven lemerülhetett.
TÖLTŐ KELL!
Felkapom a pillantásomat, a szemem máris szkenneli a lehetséges helyeket, ahol egy töltő lapulhat.
Hálószoba!
Irány be, és nekiesek az éjjeliszekrény fiókjainak. Kapkodva rántom ki a legfelsőt. Rohadt nagy mázlim van! Megtalálom pont abban. Kiveszem, és ahogy bámulom, újabb problémával szembesülök; adott a töltő, meg a telefon, de nekem csak egy kezem van…
- Faszom…
Látom, hogy a konnektor a kis szekrény mellett fehérlik. Az agyam lázasan dolgozik a megoldáson, miként legózzam össze ezeket itt előttem.
Leteszem a seggem a padlóra a konnektorral szemben, és a telefonomat a két talpam közé veszem, mint a majmok, hogy megtartsam. Ha valaki látná mit művelek… Vele röhögnék.
A töltő USB-jét ilyformán nyomom bele a telómba, és amikor ezzel megvagyok, sűrűn elmormogott „Csakműködjlécci,csakműködjlécci!”-k közepette passzintom a konnektorba a töltő másik végét.
A mobilok istenei kegyesek hozzám; a kijelző kéken felvilágít, és megjelenik rajta a feszültség alatt lévő töltő jele egy rövid szöveggel, „Charging”.
Nagy kő esik le a szívemről. Még működik. Na, igen…
De hogy a tökömbe kapcsolom én ezt be? - az arcom elsötétül, ahogy a válasz megérkezik bennem.
- Az a PIN-kódos jó KÁ anyád… – dünnyögöm méltatlankodva. Mekkora mák, hogy egyedül vagyok, és nincs itt velem senki, még Dominic sem. Kedvemre kurvaanyádozhatok. Mert jól esik! Én így vezetem le a feszkót.
Én a szekrény tetejére suvasztanám el az ilyen-olyan dobozokat, amikben olyasmit tárolok, amire szükségem lehet.
Felkelek a padlóról, és lábujjhegyre ágaskodva kutakodom a tekintetemmel. Észre is veszem a kis dobozt, rajta a telefonom képével.
- Bingó!
Jah, de hogy érem el?
Puff! Kell egy puff!
A szobámban van is egy, úgyhogy odacimbálom a szekrény elé, és óvatosan ügyeskedve felmászok rá. Baszod, úgy tapadok a szekrény oldalára, mint Pókember a tűzfalra, csakhogy levadásszam azt a nyűves dobozt.
Megkaparintom, majd fél kézzel magasra tartva lépek le a talajra.
Alig érek földet, és vágom le az ágyra a dobozt, úgy tépem föl a fedelét, mint ahogy a hülyegyerekek esnek a karácsonyi csomagnak.
A papírok közül kiesik a kis plasztikkártya, ami elárulja nekem a PIN-t. 1408.
Ennél boldogabb nem lehetnék. Visszatérek a kütyühöz, bekapcsolom, és már sikít is a kódért. Bepötyögöm.
Újabb fohászkodást nyomok le. Nem hiába.
Elégedetten lélegzek fel, amint beüzemel a mobil. Most már szabadon kalózkodhatok a névjegyzékben. Kalózkodhatnééék… Ha nem csöngene a kapucsengő.
- Bakker, Dominic! – róla meg is feledkeztem.
Ahogy tőlem telik, trappolok a hang irányába, vissza az előszobába. Némileg hezitálok a gombok előtt, jobbnak látom megkérdezni, hogy „Ki az?”, mielőtt bárkit beengednék. Valóban Dominic az, közlöm vele, hogy 2. emelet 4-es ajtó, és már nyomom is a gombot.
Egy perc mire felér. Az ajtó mögött várom, a kukucskálón leskelődök kifelé, mikor jön. Amint meglátom, egy hozzáfűzött „Bújj be!”- vel tárom ki előtte az ajtót. Ő belép a lakásba.
Két nagy, telepakolt szatyrot szorongat a jobb markában. Izmos karjával feltűnően könnyedén tartja őket.
- Kösz. – mosolyodom rá hálásan.
- Hová pakoljam ezeket? – tudakolja, én pedig bevezetem a konyhába. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy miközben befelé haladunk, ö felméri a terepet.
A konyhában, ahogy kirámolja a kaját a pultra, oldalvást rám néz.
- A barátod már el is ment? – kérdi. Gyanús a hangszíne. Szigorú. Majdhogynem feddő. De ez nem nekem szól.
- Sürgős dolga akadt. – felelem röviden. Most mit magyarázkodjak? Ville besokallt tőlem, oszt lelécelt, csak úgy porzott utána az út.
- Igazán megvárhatta volna, míg visszaérek, hogy ne maradj egyedül. – búgja Dominic.
Ville emlegetésére eszembe jut, hogy őt is érte veszteség, közel ugyanaz, mint engem. És neki is napról napra szembe kell néznie vele, el kell viselnie anélkül, hogy megbeszélhette volna velem, hogy hozzám fordulhatott volna segítségért.
Megvonom a vállam.
- Nem történt semmi. Elég hamar megfordultál.
- Siettem, ahogy tudtam. Remélem sikerült olyan kajákat választanom, amiket szeretsz. – mosolyog szélesen a szemembe.
Asszem tök jól elleszünk Mr. Kékszeművel mi ketten. Höhöhö.
- Kösz, hogy bevásároltál. De legközelebb házhoz hozatjuk. – magyarázom vigyorogva. - Elég hülyén érzem magam amiatt, hogy testőrnek szerződtél mellém, erre Grid még a házvezetést és az ápolást is a nyakadba sózza.
- Ne foglalkozz vele…
- Óóó! – rikkantok Dominic szavába örömittasan, amint meglátom a kezében a paradicsomszószos üveget. - Spagetti???
- Megfelel vacsira? Gondoltam, ezt biztosan szereted. Az nem ember, aki nem. – kacsint rám.
- Amióta magamhoz tértem, még nem ettem, de határozottan úgy érzem, hogy imádom.
- Ez már fél gyógyulás.
Neeem… Te vagy rám gyógyhatással. Királyság, hogy az orvos téged írt fel. Ehhe-ehhe.
A zúzódások még ott vetítenek a képemen, szóval azok legalább elfedik a félhülye arckifejezéseimet.
- Öhm… Majdnem elfelejtettem; érezd otthon magad, nyugodtan használj bármit, amire szükséged van. De ne kérdezd, hogy mi hol van, mert sok mindenről még én sem tudom hol lehet.
- Rendben, és kösz. – Dominic kedves mosolya örökös vendégként trónol borostás arcán.
- A szobádat és a fürdőt viszont már megtaláltam. Szívesen megmutatom, ha ráérsz. – magyarázom.
Dominic bólint, és miután elrámoltuk a kaját, körbevezetem a lakásban.

Dom haláli jó fej. Emellett isteni spagettit főz. Mind az 5 szabad ujjamat megnyaltam utána. Most a nappaliban tévézik. Azt mondta, hogy ebben a lakásban csak néhány napot tölthetek, mivel a szemfüles rajongók hamar kiszúrják, ha mozgás van; észre fogják venni, hogy estére be vannak húzva a sötétítő függönyök, a rajtuk átszűrődő fényről nem is beszélve, és onnantól tuti zaklatni fognak.
Vacsora után elvonulok a szobámba, hogy magam legyek. Az ágyamon heverészek és a mobilom nyomkodom. Egy csomó aggódó SMS-t kaptam egy bizonyos Esther nénikémtől, míg a kórházban haldokoltam. Illene válaszolnom neki, hisz nem hallott felőlem már rég. A telefonszámával szemezek. Fel kéne hívnom.
Hezitálok. Végül tárcsázok, és a készüléket a fülemhez emelem.
Kicsöng.
Nem azonnal, de valaki felveszi.
- Szia, October! – akárki is ez az Esther néni, egyszerre meglepett, izgatott és aggódó. Hallom rajta.
Nem válaszolok. Képtelen vagyok. Bepánikoltam. De ő nem adja fel.
- Octikám, te vagy?... Halló! Ott vagy még? – biztosan ő Esther nénikém…. Kizárt, hogy más vette fel.
A becenevem ugyanolyan idegenül hangzik, mint legelső alkalommal a keresztnevem. Úgy érzem, mintha minden szilárd talaj, amit eddig sikerült kitapogatnom, egyik pillanatról a másikra ki akarna csúszni a lábam alól. Mintha egy ingovány kellős közepén állnék, viszont a hangja alapján baromi kedves nő lehet.
- Szia… Esther néni. – találom meg nagy nehezen a hangom. Rekedt, és remeg. Nehézkesen jönnek a szavak is. - Láttam… Láttam, hogy kerestél, és gondoltam felhívlak, hogy lejelentkezzem. – magyarázom bizonytalanul. Lövésem sincs mit mondhatnék.
- Hála az égnek, hogy jobban vagy! Nagyon aggódtam érted, majd megbolondultam. A menedzsered felhívott, és tömören elmondta mi történt.
- Grid… – nyögöm sóhajtva. Nem néztem ki belőle, hogy értesít bárkit a rokonságomból. - Akkor tudod, hogy… nem emlékszem semmire.
Hatalmas sóhaj érkezik odaátról.
- Igen kicsim, tudom… De legalább hallom a hangodat. Mondd… azért ugye jól vagy?
- Aránylag. A karom a gipsz alatt rohadtul viszket. – vigyorodom el kényszeredetten. - Szóval ne aggódj miattam. Felesleges.
- Mondd, kincsem, van, aki gondodat viselje?
- Igen. Van egy testőröm, Dominic, szerintem kedvelnéd. Főzött vacsorát, aztán még el is mosogatott. – kuncogok halkan a készülékbe, igyekszem oldani az éterben érződő feszültséget.
- Na és mi van Ville-vel? Ő hogy viseli a történteket? Rá sem emlékszel? – kérdezi óvatos hanglejtéssel a nénikém.
Akkor ezek szerint már a tengeren túlra, hozzá is eljutott a szerelmi történetünk. Vajon mennyit tudhat kettőnkről? Lehet, hogy mindent.
- Grid mást nem mesélt a baleseten kívül? – puhatolózom.
- Nem. Mit kellett volna?
Hát persze! Miért is köpne a babáról bárkinek, ha szerinte eleve halott? A görény!
- Van itt… még valami… Kiderült, hogy terhes vagyok. – szuszakolom ki magamból egyetlen lélegzettel. Ha nem is emlékszem Esther nénikémre, úgy érzem elég közel állunk egymáshoz ahhoz, hogy ilyesmit bátran megoszthassak vele.
- …… Óh! Hát ez… ez igazán… Remek! Csodálatos hír, kincsem! Ezzel most jól megleptél. – neveti el a végét. A döbbenettől ő is alig jut szóhoz, de az örömét valahol őszintének érzem. – Gratulálok! Tényleg!
- Köszi… Amúgy… Ville-re sem emlékszem. Egyáltalán nem rémlik, hogy jártunk volna. – vallom be. Elég lehangoló erről beszélgetni, és megint belegondolni.
- Elmondtad neki?
- Igen, el. – sóhajtom. - Ahogy azt is, hogy én meg szeretném tartani.
- Istenkém! – sírja el magát a nénikém. – Ez annyira szép! …. Jaj, ne-ne haragudj! – szipogja, erőt próbál venni magán. - Nem akarok bőgni, de annyira örülök neked! Ville mit szólt, hogy apuka lesz?
Hálás vagyok, amiért abbahagyta a bömbizést, mert félek, ha tovább itatja az egereket, átragad rám is.
- Hát… Nagyon úgy tűnik, hogy az egyedülálló anyák sorait fogom gyarapítani. Már egészen megbarátkoztam a gondolattal. – mondom egy fájdalmas sóhajjal.
- Óh, sajnálom, édesem! Meg fogjuk oldani, oké? Tudnod kell, hogy nem vagy egyedül. Mindenben melletted állok, és együtt túlvészeljük ezt az időszakot is.
- Fogalmad sincs róla… mondom remegő ajkakkal, a torkom összeszorul, közel a sírás. - …mennyire egyedül érzem magam.  - képtelen vagyok tovább magamban tartani, kieresztem a gőzt, és a könnyek patakozni kezdenek a szemem sarkából. - Ville nem kér belőlem, sem a gyerekből, és még az a köcsög Grid is azt akarja, hogy elvetessem. Alig tértem észhez a kómából, amnéziásan, az a faszkalap bejött hozzám és közölte, jobb lenne mielőbb elintézni a gyerekemet… Nem is tudom melyikőjüket utálom jobban; Ville-t, aki valószínűleg segg részegen fetreng a hányásában, hanem betépve kurvázik valahol, vagy azt az akasztani való pénzéhes dögöt… De ha Ville tíz év múlva meggondolná magát, feltéve ha él addig, hogy mégis csak megnézné a kölykét, az biztos, hogy nem engedem a gyerekem közelébe. Most sincs egy ilyen emberre szükségem, és később sem lesz…. Talán… Talán jobb is, hogy minden emlékem elveszett róla, így könnyebb elviselni, ha végre kinyögi, hogy részéről vége. Úgysem érzek semmit iránta. – fakadok ki ingerülten, szabadon áradó sírás közepette. Valamit tudhat ez az Esther nagynéni, hogy még így látatlanban, ismeretlenül is megnyílok neki.
- Figyelj, kincsem… Megértem, hogy dühös vagy…
- Az nem kifejezés! – hörrenek föl a könnyeimet nyelve.
- Felejtsd el Ville-t és azt a szarrágó menedzseredet. Most TE vagy a legfontosabb, az, hogy meggyógyulj. Az első géppel, amivel tudok, Vegasba utazok, rendben? Elintézek néhány dolgot itthon, és már repülök is hozzád. Majd én vigyázok rád.
- Köszönöm, Esther néni, aranyos vagy, de nem szükséges… Inkább… én megyek haza Helsinkibe. Jót fog tenni. A tököm úgyis tele van itt mindennel. – dünnyögöm.
- Elfelejted, hogy én is főnővér vagyok… Ilyen állapotban ne merj nekem gépre ülni. Hallod? Előbb erősödj meg. Adj magadnak egy hetet, de inkább kettőt. Aztán együtt hazajövünk Helsinkibe. Okés? Megbeszéltük?
- Igen… – egyezek bele sóhajtva. - Kösz, Esther néni, hogy meghallgattál. Már ezzel borzasztóan sokat segítettél.
Hallom, ahogy erre lágyan elmosolyodik a vonal másik végén.
- Ez csak természetes, kincsem. Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek, és hiányzol.
Még mielőtt elbúcsúztunk volna egymástól, és letettük volna a telefont, még gyors rákérdeztem, hogy mi van a szüleimmel, de Esther néni azt mondta, nem akar leterhelni ennyi mindennel egyszerre, de felhív holnap is és folytatjuk a beszélgetést ott, ahol abbahagytuk.