Kerék csikorgatva hagyjuk ott a parkolót, nem tudom, hogy Sean normál helyzetben mennyire szeret gyorsulni, de abban biztos vagyok, hogy nem a szerelmese a dolognak annyira mint én. Most mégis megteszi. Kedves tőle, hogy ennyire segítőkész, és így aggódik. De igazából nem lenne kötelessége, elég lett volna annyi is hogy be tesz egy taxiba. De természetesen ezt nem mondom neki, nem hiszem, hogy túlzottan örülne neki… na meg hogy egyáltalán hallgatna rám. Amikor gyengéden akartam tiltakozni az ellen, hogy nem muszáj elvinnie… hát azt sem hallotta meg.
Próbálom keménynek mutatni magam, próbálom nem elbőgni magam, nem csak miatta, magam és anyu miatt is. Hiszen ha megteszem, akkor biztosan egész éjszaka itt bőgnék, nem bírnám abba hagyni. És olyan lenne, mintha elsiratnám, mielőtt meghalna, olyan lenne, mintha bele törődnék, hogy meghal, eltávozik az egyetlen személy, aki a családomból marad. Nem, még nem tudunk semmi biztosat, amíg nem kapunk felvilágosítást, addig nem szabad itt képzelgésekbe bocsátkozni. Néha sajnos hamar elragad a képzeletem, és ilyen helyzetekben sokkal jobban, mint kellene.
Izzadt tenyereimet a combjaim alá csúsztam, ne már úgy remeg mint valami narkós, aki egy hete nem kapott anyagot. le kell nyugodnom, vagy szívrohamot kapok még a kórház előtt. Lacey Ctomwell, megparancsolom, hogy azonnal nyugodj meg. Csak azért nem motyogom az orrom alatt ezt a mondatot, mert tuti, hogy Sean azt hiszi elment az eszem. Ami… azt illeti kezd elmenni, úgy érzem!
Fel kapom a fejem amikor elkezd káromkodni, de elnézem neki, amúgy sem zavar, de ő mindig az az ember volt aki vigyázott hogy viselkedik a jelenlétemben. Az, aki azt hiszi csak egy tizenhét éves gyerek vagyok… pedig már rég nem vagyok az. Azóta, hogy apa meghalt, azóta hogy anya megbetegedett és segítenem kell neki a konyhára. Erre tessék egy vadbarom nem elüti? Először apát vesztem el, most meg anyát….?
-Nem… khhm ezt nem tilos neked?- pillantok rá oldalról felvont szemöldökkel ahogy felpakolja a kocsi tetejére a villogot. Ráadásul be is kapcsolja, nem akarom, hogy miattam keverje bajba magát, de az igaz, hogy használ. Az autók csak úgy elengednek minket, így körül-belül tíz percen belül már le is parkolhatunk a kórház előtt.
-Köszönöm,- ölelem meg szorosan mielőtt kiszállnék a kocsiból, nem is fáradok azzal, hogy mondjam nem kell tovább velem maradnia. Tuti, hogy meg se hallgatna, csak időpocsékolás lenne… így inkább sietve rohanok be a recepcióhoz, abban a tudatban, hogy Sean a nyomomban van.
-Alice Cromwell lánya vagyok, az állapota…- kezdem idegesen ahogy oda érek, a nő kedvesen köszönt , és mosolyog.
-Kisasszony, kérem várja meg a doktor…- kezd bele a szokásos hárítós dumába, amikor valakit le akar rázni, vagy nem mer halálhírt közölni. Elszakad a cérna, idegesen csapok a pultra, ha megtehetném a gallérjánál fogva húznám közelebb.
-Na ide figyeljen, azonnal mondja meg az anyám szobaszámát vagy esküszöm, hogy a padlót magával törlöm fel…- sziszegem neki dühösen.

Hát... végül is, nagyon is igaza van, felnőtt ember amúgy is, gondolom megtudja ítélni melyik az a pont, ahol bajba kerül... és melyik ahol nem. Sőt, még hálás is vagyok neki ezért, hiszen így baromi gyorsan be fogunk érni a kórházba. Remélem. Különben idegességemben lerágom mind a tíz ujjaimról a körmeimet. Mondjuk nem is értem miért rohant el velem, nem kötelessége. Az apámnak lenne az, aki nem lehet velem, mert egy mocskos bűnöző megölte. Ha egyszer nyomozó válik belőlem... akkor kiderítem ki volt a tettes, és megbüntettem, az már biztos. Talán nem jó tanácsadó a harag, de addig nem nyugodhat a lelkem.
Majd ahogy lefékezz a bejárat előtt, először csak pár percig bámulom, végül szorosan vonom magamhoz, hogy hálám jeléül megöleljem, egy pillanatra hagyom, hogy bódító parfümjének esszenciája körbe vonjon, hogy biztonságban érezzem magam. Majd gondolkodás nélkül rontok be az ajtón. Az ápolónő csendre akar inteni, de teljesen kiborulok, így elkezdem püfölni az íróasztalát, komolyan mondom... ha két másodpercen belül nem válaszol fehér pólójánál fogva fogom kirántani a nővérpult védelmező bástyája mögül. Arra meg inkább nem is gondolok ebben a pillanatban, hogy tökre haszontalan lenne, hiszen dupla akkora a nő, mint én. De ugye... mindenki nagyon jól ismeri a közmondást, miszerint kicsi a bors, de erős. Tudom nem túl racionális érvelés, de ebben a pillanatban nem is tudok racionálisan gondolkodni.
Aztán Sean finoman hátra tol, majd elkezdi megvillantani a jelvényét, és bele kezd a szokásos hivatalos dumába. A nőci egy pillanatra farkasszemet néz vele, majd rám pillant.
-Nos, a hölgy a műtőben van jelenleg, de bármikor befejeződhet, a műtő előtti folyosót arra találják, ha végeznek az orvossal felvehetik a kapcsolatot.- jegyzi meg monoton hangon. Át fut a gondolat az agyamon, hogy mégis a képébe másszak... majd inkább elindulok abba az irányba amit mutatott. Idegesen járok fel és alá. Mi lesz velem anya nélkül, tizenhét évesen még nem vagyok nagykorú, egy intézetbe kerülnék.
-Sean... mi lesz velem, ha anya...- szólalok meg csöndesen ahogy utol ér, hangot adva gyászos gondolataimnak,- azt.... azt nem élném túl..- pillantok fel rá könnyes szemmel.

Igazán nehezen tudom magam vissza fogni, megpróbálok nem a nő torkának ugrani, amiért ilyen közömbösen felel. Hiszen neki nem mond semmit, csak egy újabb páciens aki esetleg túléli a balesetet, de ha nem... nos az sem jelent számára semmit sem. Nem úgy.... nem úgy mint nekem. Azon is meglepődöm, hogy Sean a jelvényét villogtatja, hogy kicsit közvetlenebb legyen a nő. Felhúzott szemöldökkel veszem tudomásul, hogy sikert ér el vele, na meg azzal a morcos pillantással amivel nézni tud. Azért örülök, hogy ebben a pillanatban nem vagyok egyedül, mert biztosan kiborulnék. Mondjuk most is közel járok hozzá.... ami azt illeti csupán egy hajszálon múlik az, hogy ne bőgjem el magam rögtön. Idegességemben fel-alá járkálok a folyosón, legszívesebben egy sarokba kuporogva bőgnék amíg teljesen elapadnak a könnyeim. De közben... közben megtörni-zúzni tudnék. Sosem voltam az az agresszív vagy erőszakos fajta ember, de ebben a pillanatban teljesen kétségbeesett és tanácstalan vagyok. Ahogy meglátom Sean arcát szabad utat engedek könnyeimnek és kiborulásomnak. Ahogy rázúdítom minden félelmem, érzem ahogyan ujjai körbe fogják a karjaimat, nem durván de eléggé ahhoz, hogy vissza térjek a valóságba. Vissza hozzá. Könnyes szemekkel bámulok rá, miközben idegesen harapdálom az alsó ajkamat.
-De.... honnan tudod, hogy nem lesz baj? Mi van, ha nem éli túl? Aput elvesztettem, anyura szükségem van... ő... csak szükségem van rá,- újból felzokogok, egyszerűen nem tudom megállítani. Majd gondolkodás nélkül ölelem meg, még lábujjhegyre állva is éppen, hogy felérem, de nem zavar. Lehunyt szemekkel hagyom, hogy a biztonságot adó meleg kezei megnyugtassanak.
-Khhm, elnézést kisasszony,- hallok egy férfi hangot, mire zavartan bontakozom ki az öleléséből,- az édesanyja állapota még nem stabil, de a műtét sikeres volt. Illetve belső vérzést sem állapítottunk meg nála, amint az altatásból felébred bemehet hozzá.- majd bólint egyet és már távozik is. Akaratlan is mosoly kúszik az arcomra, úgy érzem, hogy a kő ami a mellkasom eddig nyomta hirtelen eltűnik.
-Jobban lesz,- fordulok Sean felé... kijelentés volt, vagy inkább csak magamat próbálom győzködni, nem vagyok benne biztos.